Bereményi Géza: Eldorádó

József Attila Színház

 

 

Bereményi Gézának az Eldorádó című filmjét Eperjes Károllyal a főszerepben 1988-ban láthatta először a közönség. Ezt a filmet az utóbbi, közel száz éves történelmünket ábrázoló és az emberi természetre viszont minden korban érvényes mondanivalója miatt szerették és még mai napig is szeretik a nézők, sőt még a kritikusok is. Az ilyen közkedvelt mozi szinte kínálja magát a színpadra, így az elmúlt bő harminc év alatt Bereményi több drámaátiratot is készített belőle. A címét viszont megváltoztatta: Az arany ára lett, aminek 1998-ban volt a premierje a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, ezután különböző vidéki és pesti teátrumok úgy 5-10 évente újították fel. Kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódások azonban minden újabb változatba belekerültek. Bereményi Géza ebben – az általa Teleki téri piaci játéknak – nevezett színművében nagyapjának és az előbb említett piac hajdani, jellegzetes figuráinak állít emléket. Legutóbbi verziója visszakapta az Eldorádó címet, és a József Attila Színház idén, február 8-án mutatta be. A nagy és szomorú történelmi gócpontok: 1945 és 1956 eseményei ebben a variációban kissé háttérbe szorulnak, a Rákosi diktatúrában a morál, a humánum és az emberi élet ellen elkövetett bűnök közül számtalan szűrődik be, a közember magatartására gyakorolt komor és gyászos hatásai azonban felerősödve jelennek meg, az emberi kapcsolatok, így férj-feleség, főnök-beosztott, apa-lánya, anya-lánya, nagyapa, nagymama-unoka, após-vő viszony kerül előtérbe.

Az Eldorádó főszereplője Monori Sándor, aki 1945-ben a Teleki téri piac koronázatlan királya. Ez, a negyvenes éveit taposó férfi a túlélés bajnoka, a mindig talpra eső és álló, ügyeskedők mintapéldánya. Ő a megtestesült őserő, aki senkitől és semmitől nem hagyja magát legyőzni, és igyekszik a hatalmon lévő okosok eszén túljárni. Szabó Pál író a hozzá hasonló, a jég hátán is megélő kisemberekről mondta: „éltek, ahogyan tudtak”. A „felszabadulásnak” csúfolt időkben brillt, gyémántot csencsel a Berlin elfoglalására igyekvő ruszki kapitánnyal, de nem veszi komolyan a kommunista pártfunkci, Csöpi erőszakosságában rejlő gátlástalanságot. Ekkor, egy príma üzleti fogással jut annak a tekintélyes mennyiségű aranynak a birtokába, ami végigkíséri őt egészen a haláláig. Mert az elkövetkezendő évek folyamán ezeket az aranyrudakat akarja mindenki megszerezni tőle, amiért nem riadnak vissza még a fizikai bántalmazásától sem.

Egyet azonban föláldoz belőlük: az unokája, Imike életét menti meg vele. Monori nem keveredik bele semmiféle politikai csetepatéba, még csak távolról sem figyeli azokat, ő csak az árudáját akarja megnyitni. A villanypózna tövében – látszólag igen egykedvűen – árulja a tökmagot. Mindene elúszott, de az aranya még megvan. Eladja „bótyikáját”, és csak szotyit árul. Azonban még élni sincs kedve.

A József Attila Színház szinte teljes társulata részt vesz az előadásban. A főszerepet – vendégként – Csankó Zoltán a tőle megszokott és elvárt profizmussal játssza. Az ő Monorijának megvan a józan esze, ő maga az elpusztíthatatlan energiabomba, az a saját boldogulásának érdekében mindenféle megalkuvásra képes férfi, aki szeretetet csak fiúunokája iránt érez. Igazi macsó, nejét és lányát csupán olyan bosszantó tartozékoknak tekinti, akik az élet bár szükséges, de számtalan kellemetlenséget okozó velejárói. Feleségét az egyszerű, vallásos, mindentől félő, állandó imádkozásba menekülő és kapaszkodó asszonyt Pikali Gerda igencsak elismerésre méltóan személyesíti meg, akinek jellemvonása éppen az ellentéte nagyhangú urának, csendes, visszahúzódó, örök emberi értékeket figyelembe vevő. Molnár Zsuzsanna kiválóan alakítja Csöpit, az elvakult, született buta bolsi aktivistát. Ez a haszonleső, irigy elvtársnő csak az orráig lát, képes bárkit, még saját gyermekét is feláldozni a komcsi eszmék oltárán. A jellemtelen, balekmagyar Gombacsikot, Csöpinek a marxista-leninista etikát gyorsan megtanuló fiát Fila Balázs minden kritikát kiálló módon kelti életre, aki odahúz, ahol a haszon van. Tulipánt, a hangtalan ötvöst és profi gyilkost Újvári Zoltán, a figura megkívánta hangtalansággal, ugyanakkor mindenkori főnöke iránti elkötelezettséggel viszi fel a színre. Előd Álmos mesterien ábrázolja Monori vejét, Tibort, a léha grófot, aki az apai szeretetet csak az arany megszerzéséért mímeli. Marikát, Monori lányát, a mindig alkalmatlan férjeket választó szépséget Kovalik Ágnes igencsak meggyőző erővel állítja színpadra, hol apja elvárásai elől menekülő szeleburdi fruska, hol becsapott, szeretethiányos menyecske. Zsitva Máté ügyesen oldja meg Imikének, a nagypapa reménységét adó fiúunokájának figuráját. Gazdag Tibor remekül hozza Nyikolajt, a zabráló, ellenszenves szovjet szoldátot. Chajnóczki Balázs mintaszerűen adja elő a semmit meg nem kérdőjelező, hűséges, kitartó Bercit. Galkó Balázs parádésan kölcsönzi Tarzannak a jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető markáns külsejét. Blazsovszky Ákos tökéletesen alakítja a Marika kettes számú férjét és a sima modorú doktor urat. Kiss Gábor Skultéti, Botár Endre a mentőorvos, Jakus Szilvia Karola, Jónás Andrea Buzogány és a dizőz, Katona Zsolt és Madár Tamás a detektív szerepében látható. Csik György a szegényes lakásbelsőt és a Teleki téri piac bódéit ábrázoló forgószínpada és a színészek összes jelmeze visszaadja az ötvenes évek sivárságát, szürkeségét, egyhangúságát.

Ez a Funtek Frigyes rendezte pergő, jó ütemű Eldorádó után egyszerre szomorú és örömteli érzéssel kel fel a néző a székéből. Részese lehetett sok szempontból érdekes, abban a korban teljesen átlagos családmesének, aminek cselekménye a magyar történelem sötét időszakai közül a hozzá legközelebb esőben történik. A publikum azon tagja, aki akkortájt élt, az boldog, hogy már túl van rajta, aki pedig ezután született, okulhat belőle, lám-lám, nem is olyan régen ilyen élet-és emberellenes dolgok is megeshettek. Aki végigüli ezt az Eldorádót, nem unatkozik, inkább szívből jövően kacag, felhőtlenül szórakozik, mert azt kapja, amit várt és remélt: keserédes jelenetsorokat, amiket olyan jó és megnyugtató, hogy már csupán a világot jelentő deszkákon lehet látni.

 

William Shakespeare: A vihar

Nemzeti Színház

Nagyszínpad

 

A nagy angol dráma- és vígjátékíró munkásságát záró darabja az 1610-11 környékén keletkezett A vihar, ami után visszavonult, és szülővárosában, Stratford-upon-Avonban élt egészen az 1616-ban bekövetkezett haláláig. A vihar az a mindig szívesen bemutatott és hosszú ideig műsoron tartható mű, amit kedvel a minőséget és értéket elváró publikum és a színészek java része is, mert pazarabbnál pazarabb szereplehetőségekkel ajándékozza meg őket, a direktorok viszont azért lelkesek, mert számtalan előadásra van kilátás belőle. Mindezeken felül talányos, sokféle értelmezésre kiválóan alkalmas dráma, ami bő négyszáz esztendő óta megszólítja a közönséget, az utóbbi időben főképp a rendezőket, hogy az elmúlt majdnem fél évezred történelmi, társadalmi fejlődését, mozgásait figyelembe véve fejtsék ki véleményüket, miféle átalakulásokon ment~megy át a dráma mondanivalója, és mutassák meg, ebben a folyamatos változásban hol tart és legfőképp mit üzen most. Andrzej Bubient, a Szentpétervári Tovsztogonov Nagy Drámai Színház lengyel származású vezető rendezőjét nem először kérte fel Vidnyánszky Attila, a Nemzeti vezérigazgatója, hogy dolgozzon a társulattal, 2014-ben Bubien rendezte az Operettet, ezt a formabontó előadást. Öt év elteltével újabb művet állított színpadra, 2019. december 18-án volt a premierje Shakespeare Viharjának.

Bubien a Vihart teljes mértékben felfűzi napjaink gondolatmenetére, a ma emberét foglalkoztató kérdésekre. Szakít az eddigi produkciókat uraló felfogással, miszerint Shakespeare utolsó darabja nem a fennkölt, nagy lélek megbocsátó gesztusáról szól, aki képes felülemelkedni sértettségén és megbántottságán. Nála Prospero nem az a szegény, sajnálatara méltó, a tudományba és olvasásba belebódult milánói fejedelem, akit elvarázsolnak a könyvek, hanem a hivatalát nem megfelelően ellátó, sőt azt bűnösen elhanyagoló uralkodó. Megkapta, ami jár neki, ugyanis szemfüles öccse, Antonio kihasználta a kínálkozó alkalmat, megfosztotta hatalmától, és elkergette. Itt, száműzetése kis szigetén Prosperóban hatalmas lánggal ég a revánsvágy, csak a bosszún jár az esze, mindenkit eszköznek tekint és manipulál, köztük a szelíd Arielt és a vad Calibant. Ez alól még saját lánya, a csinos Miranda sem kivétel, önző céljainak megfelelően őt is kihasználja.

A rendező azt is kiemeli, hogy a dráma többi alakja, – ez alól Prospero sem kivétel, – mindazzal a sok-sok, visszataszító tulajdonsággal rendelkezik, mint amilyenekkel Ádám és Éva óta a férfiak és a nők.  Évszázadok hosszú sora alatt szemernyit sem módosult az ember alaptermészete, az egymást követő nemzedékek ugyanazokat a hibákat követik el, mint őseik, semmiben sem különböznek tőlük. Alonso, Nápoly királya is a maga pecsenyéjét sütögeti, amikor segít Milánóból kiebrudalni Prosperót, Alonso gátlástalan öccse, Sebastian ugyanazt a gaztettet akarja elkövetni, mint Antonio: felbújtja Alonso teszetosza, kétbalkezes embereit, hogy gyilkolják meg testvérét.  De ezek az együgyű hímneműek képtelenek végrehajtani a feladatot. A szép, a tinikorból éppen kilépő hajadon, Miranda is olyan, mint minden fiatal nő: szerető családra, házi boldogságra, elsöprő érzelmekre, mindent felemésztő szerelemre vágyik. Ferdinánd nápolyi királyfi sem más, mint a többi legény, meg szeretné mutatni az erejét, a hódítás és a csábítás a célja, a világ minden nőjét le akarja venni a lábáról.

A színészek derekasan helytállnak, csak a legnagyobb elismerés hangján szabad és lehet róluk szólni. Prosperót Horváth Lajos Ottó remekül alakítja, az ő számkivetett hercege állandóan a dicső múltban él, amit saját elméletei szerint hol így, hol úgy színez, ezek a kisebb vagy nagyobb mértékben eltorzított események mozgatják a szigeten történteket is. Szász Júlia hibátlanul formálja meg Mirandát, ezt az átlagos és tipikus kívánságokkal rendelkező lányt, akiből két tucat egy. Szűcs Nelli tökéletesen jeleníti meg a vonakodó Arielt, aki kénytelen-kelletlen, de engedelmeskedik Prosperónak, végrehajtja a legtöbb esetben mindenféle hátsó szándékkal terhelt, nem egészen tisztességes parancsait. Kristán Attila hol engedelmes, hol lázadó, néha buta, néha ’a megvan a magához való esze’ Calibanja olyan, mint amilyennek az afféle emberszabású torzszülöttnek lennie kell: gonosz, hőbörgő és alig-alig irányítható. Bordás Roland kifogástalanul viszi fel a színre a hebehurgya nápolyi királyfit, Ferdinándot, aki az elkényeztetett ficsúrból az igaz szerelem hatására felelősen gondolkodó, felnőtt férfivé válik. Rubold Ödön sallangmentesen személyesíti meg a saját csapdájába esett, kétszínű nápolyi királyt, Alosnsót. Bakos-Kiss Gábor mintaszerűen kelti életre a sunyi Antoniót, a Prosperót kisemmiző és elzavaró fivért. Tóth László mesteri módon hozza az álnok, kétszínű Sebastiant. Schnell Ádám színészmesterségbeli tudásának széles repertoárjával ábrázolja Gonzalót, Alonso minden hájjal megkent idős tanácsosát. Rácz József és Farkas Dénes igen szórakoztatóan játssza Alonso szolgáit, a viccelődő Trinculót és a mindig ittas Stephano borászt, ezt a két ügyefogyott jómadarat.

Nem csupán a látottak, hanem a hallottak, azaz Piotr Salaber zenéje is elősegíti, hogy igencsak intenzív érzelmeket váltson ki a Nemzeti előadása. Ez a Vihar nem hagyja nyugodni és elmélázni a széksorokban ülőket. Nádasdy Ádám fordításának régies nyelvhasználata és Anita Bojarska napjainkat idéző jelmezei és díszletei azzal az elkeserítő következtetéssel járnak, hogy a kőkorszak óta a fölgolyón élők legfeljebb technikai értelemben lépnek előre, pszichés haladásuk azonban elakadt. Ugyanakkor felcsillantja előttük a reményt, hogy van kiút a kilátástalanságból, de csak akkor, ha kiszállnak a mókuskerékből, így felül tudnak emelkedni traumáikon, és nem hagyják, hogy ezek a kisebb-nagyobb horzsolások folyamatosan mérgezzék a lelküket, és gyógyíthatatlan gennyes sebekké terebélyesedjenek.

 

B. Török Fruzsina: Sisi

Gödöllői Királyi Kastély

Kastély Színház

 

A Királyi Kastély igazgatója, dr. Ujváry Tamás szeretné, ha az eddigieknél jóval több és nem csupán zenés előadás menne a Kastély Színházban, hanem színdarabok is, azaz teljes évada lenne az igazi pompáját 2003-ban visszakapó barokk színházteremnek. Ennek az elgondolásnak a jegyében idén tavasszal, májusban tartották Pozsgai Zsolt drámájának, a Lédának a premierjét. Csak egy fél évet kellett várni, és 2019. december 22-én újra ősbemutatóra került sor, B. Török Fruzsina darabját, a Sisit vitték színre. Az teljesen magától értetődő, hogy ezen a jeles helyen csak olyan műveket játszanak, amik kötődnek a városhoz meg a kastélyhoz. Így esett a választás a kastély legismertebb személyére, a magyarok hőn szeretett Erzsébet királynéjára. A Grassalkovics kastélyt 1867-ben koronázási ajándékként kapta Ferenc József és felesége, Erzsébet, akit a hozzá közelállók csak Sisinek neveztek. A magyarok bálványozták a kiegyezést elősegítő, és nemzetünkkel sok-sok jót tevő királynét, akinek emlékéhez még a legvadabb, de az enyhébb bolsevista időkben sem nagyon mertek hozzányúlni, legfeljebb fakítottak rajta, de nem tudták kimosni a nép tudatából. A rendszerváltást követően pedig hazánkban pillanatok alatt újjá éledt a Sisi-kultusz, – a mai napig is – nem telik el olyan karácsony, hogy valamelyik tévécsatornán ne adnák a bő hatvan éve Romy Schneider főszereplésével forgatott Sissi-filmeket, amik túlcukrozott mázzal vonják be a királyné alakját. Ez az édeskés beállítás sajnos még a mai napig is hat, és nem engedi, hogy reális képet fessenek a császár- és királynéról. Természetszerűen több dokumentum, de időnként még játékfilm is akad, amik igyekeznek az igazságnak megfelelő Erzsébet-bemutatásra, ugyanakkor számtalan olyan történelmi regény meg színdarab is születik, amik az osztrák filmről lejövő édi-bédi babát, vagy ezen a sémán túllépve éppen az ellenkezőjét, a gúzsba kötött, lázadó, rakoncátlan Sisit ábrázolják.

B. Török Fruzsina dráma- és forgatókönyvíró, dramaturg, rendező a most színre vitt Sisi drámájával elszakad ezektől sztereotípiáktól. Nem szeretné tovább éltetni a tündi-bündi, de a vad, rebellis Erzsébet-felfogásokat sem, hanem a tényekhez közelálló, a nem neki való császárnéi feladatok elől menekülő asszonyt akarja bemutatni. Ehhez igen érdekes drámai szituációt választ: Erzsébet Genfben, 1898. szeptember 10-ét megelőző estén, azaz a gaztett előtti órákban találkozik gyilkosával, Luigi Luchenivel, és hol csendesen beszélgetnek, hol éles szóváltásba keverednek, elmondják életük történetét, sorsuk alakulását. Ez a jobbára heves viták sorozatából álló, kíméletlen összecsapásokkal tarkított társalgás a merénylő képzeletében játszódik le. A szerző nem részlehajló, mindkét felet egyforma mértékben, arányosan mutatja be. Lucheni ráébred, közel sem azzal az Erzsébettel fog végezni, aki gondolataiban mint valami boldog, tejben-vajban fürdő császárné él, hanem akinek látszólagos csillogása mögött ott van az esendő, az élet terhei alatt megroppanó, fájdalmakat hordozó nő. Sisi 16 évesen lett felséges asszony, akitől zsarnokoskodó nagynénje~anyósa, Zsófia elvette gyermekeit, ami akkoriban teljesen magától értetődő cselekedetnek számított, csak egy szem fia, Rudolf esetében állt a sarkára, mentette ki kegyetlen módszereket alkalmazó nevelője kezéből. Nehezen viselte el a bécsi udvar merevségét, komisz pletykáit. Nem bírta a reprezentációval együtt járó kötöttségeket, egyik betegségből esett a másikba, depressziós lett, sehol nem lelt nyugalomra, bebolyongta Európát.

Luigi Lucheni is – miközben élesre köszörüli a vérontáshoz használt reszelőt, – néha halkan, néha indulatosan meséli el élettörténetét, törvénytelen gyermekként született 1873-ban, Párizsban, anyja hamar túladott rajta, egyik árvaházból lökték a másikba, nevelőszülei is gyakran váltogatták egymást. Keserves gyermekkora volt, szakmát nem tanult, katonáskodott, ezután Svájcban telepedett le. Fiatal felnőttként az anarchizmus felé fordult, ebben vélte felfedezni a számára üdvözítő tanokat, gyűlölte az általa henyének tartott és jómódban dúskáló arisztokratákat. Elhatározta, figyelemfelhívásként egyet megöl közülük, választása Erzsébet császárnéra esett, akinek genfi tartózkodásáról a helyi újságból értesült.

Ketten viszik vállukon ezt az elejétől a végéig jó ritmusú, élvezetes előadást. A címszerepet Gubás Gabi minden kritikát kiálló módon alakítja. Ő az életre kelt és a mi nagyon szerethető Erzsébet királynénk! Egyszerre méltóságteljes és gyarló, fennkölt és gyakorlatias, aki az eszével tudja, mi lenne a dolga, de a lelke nem engedelmeskedik. Dózsa Zoltán tökéletesen hozza az anarchista férfi figuráját. Az ő Luchenije elvakult, csőlátású, akit szomorú akciójától senki sem tud eltántorítani. Megérteni nem, csak megváltani akarja a világot. Úgy áll a közönség előtt ez a nemtelen indulatoktól fűtött ember, aki hisz bűnös cselekedete értelmében, hogy általa eléri célját. Papp Janó ruha- és látványterve kiemeli a két szereplő közötti különbözőségét, Sisi elegáns, fekete gyászruhát hord, legyezőjének csattanó hangja dramaturgiai funkciót tölt be, ugyanis kifejezi érzéseit, lelkiállapotát, Lucheni kopott munkásruhában készíti elő a vérontáshoz használt eszközét.

B. Török Fruzsina rendezi is az előadást, így biztos oda kerül hangsúly, ahová kell. A Sisi el nem vitatható erénye, hogy olyan emelkedett köznyelven szól a nézőkhöz, amit a ma embere is könnyen felfog, ugyanakkor ott van benne az a fajta ünnepélyesség, ami illik a dráma mondandójához. Igazán, a hely szelleméhez és a szereplők történelemben elfoglalt helyéhez méltó produkciót láthat az, aki beül a darabra.

 

 

Gérard Lauzier: Magas barna férfi felemás…

József Attila Színház

 

A József Attila Színház a „Filmek évada” összefoglaló címet adta idei szezonjának. A Macskafogó és A király beszéde után december 7-én tartották a Magas barna férfi felemás.. ősbemutatóját. Az 1972-ben a világ minden táján elképesztő nézőszám mellett vetítették Pierre Richard és Mirelle Darc főszereplésében a Magas szőke férfi felemás cipőben című francia filmvígjátékot. Ez a siker felkeltette Hollywood érdeklődését, több, az amerikai ízléshez passzoló változatot, úgynevezett remeke-et is forgattak, a franciák meg pláne nem akartak kimaradni ebből a bumm-ból, még a közelmúltban is állítottak színpadra olyan bohózatokat, amikben nyomokban felismerhető az alapötlet. Az angyalföldi teátrum is egy ilyen utánérzést visz színre. Nemlaha György, a kitűnő művészeti író, szerkesztő nemrégiben Párizsban látta Gérard Lauzier Liftről balra című darabját, megtetszett neki, úgy vélte, itthon is kelendő lenne, ezért felhívta rá Simon Kornél színész-rendező figyelmét, hogy a főszereplő, Yan karaktere olyan, mintha ráöntötték volna. Ő azonban inkább a rendezést választotta. Nemlaha lefordította, és a József Attila idei tematikájába simuló: a Magas barna férfi felemás… címe lett a bohózatnak. Simon Kornél Szokolai Brigitta dramaturggal együtt karcsúsította és felgyorsította az eredeti vígjátékot, párbeszédeit is aktualizálta. Papp Janó díszletei a jelenbe helyezik a darabot, kulcsfontosságú funkciót tölt be három ajtó: a lifté, Yan meg Boris lakásáé, de az erkély meg a közlekedőfolyosó is a játéktér szerves részét képezi. Papp Janó tervezte a jelmezeket is, amik mind egy szálig kifejezik a szereplők társadalmi helyzetét: a mondén dáma, Florence malomkeréknyi kalapokban parádézik, az ifjú asszony, Eva alig ruhácskákban domborít, a házvezetőnő, Marilda takarításhoz illő hacukákban, Alice kihívó minikben feszít. A férfiak is foglalkozásukhoz passzoló ruházatban járnak-kelnek, a festő, Yan bohémebb nadrágokat, ingeket, mint ahogyan a haverja, Jean-Yves is, a magas állású férj, André konvencionális öltönyt, a dúvad Boris hétköznapi cuccokat, a főtörzs és a tizedes egyenruhát hord.

Simon Kornél egy mondatban foglalta össze a vígjáték tartalmát: „helyzetkomikumokra épülő párkapcsolati dráma – huzatban.” Mindenféle vígjátéki elem megtalálható a Magas barna férfi felemás…-ban, ami elengedhetetlenül szükséges bármely kellemes színházi időtöltéshez. Cselekményére nem is kell sok szót vesztegetni. Az ajtókat mindig a leglehetetlenebb pillanatokban csapja be szél, párok hol kint, hol bent rekednek a másik lakásában, vagy a folyosón, ami számtalan riadalmat okozó afférhoz vezet, ezért is kapta az Ajtók összeesküvése alcímet a bohózat. A szereplők is jellegzetes vígjátéki figurák: Yan, a sete-suta, fülig szerelmes festőművész, Boris és André, a tapló meg a sima modorú féltékeny férj, Florence, a csábító delnő és Eva, a kacér csinibaba, Jean-Yves, a jómadár barát meg Alice, a butuska kiscsaj, Petit főtörzs és Lopez tizedes, a két ostoba fakabát, és Marilda, a minden lében kanál házvezetőnő. Ők tízen éppen elegek ahhoz, hogy vicces és mulatságos meg bosszantó és félreértéseken alapuló jelenetek egymás után váltsák egymást.

A színészek derekasan helytállnak, tudásuk legjavát nyújtják, szemmel láthatóan élvezik a komédiázást, lubickolnak a szerepük adta mókázásban. Bercsényi Péter elismerésre méltóan alakítja a csetlő-botló, felkapott, így megrendelésekkel bőven ellátott festőművészt, aki az egyik zavarba ejtő szituációból pottyan a másikba. Az ő Yanja néha azt sem tudja, hol áll a feje, fiú vagy lány, annyira összezavarodik attól a sok-sok kínos perctől, amikbe minduntalan belecsöppen. Marildát, a formás házvezetőnőt Korponay Zsófi mesterien jeleníti meg, ha kell egyszerű takarítónő, de képes átváltozni szívtipró vamppá. Zöld Csaba Borist az előbb üt, utána kérdez, nagytermészetű és folyton félrelépést vizionáló, mindig megcsalást szimatoló férjet igen humorosan kelti életre. Evát, a szemrevaló és kívánatos, hűséges, nyíltszívű menyecskét Balla Eszter brillírozva személyesíti meg. Szabó Gabi tökéletesen állítja színpadra a vonzó, férfiakat megbolondító, érzékiségüket felkorbácsoló, de hideg fejjel is cselekedni képes végzet asszonyát, Florence-ot. Quintus Konrád mintaszerűen hozza a piperkőc Monsierur André Arnauld-t, aki kívülről hidegvérűnek látszik ugyan, de belülről mardossa a zöld ördög, ugyanakkor hajtja őt a férfiúi vadászösztön.  Blahó Gergely Yan semmirekellő, szelfiző haverját, Jean-Yves-et a figura megkívánta lazasággal, nemtörődömséggel formálja meg. Alice-t, a szexi barátnőt Fekete Réka Thália néhol kedves, néhol célratörő fehérnépként mutatja be. Blazsovszky Ákos remekül játssza a buta, önelégült, nehézfejű főtörzset, társát, az élesebb eszű, folyton ledorongolt, tizedest Resetár Dániel parádésan adja elő.

A Magas barna férfi felemás… nem akarja megváltani a világot, nem óhajt súlyos társadalmi kérdéseket boncolgatni, választási és válaszadási kényszer elé állítani a nézőt, hanem csupán szórakoztatni, önfeledten kacagtatni akarja, nem szeretne egyebet, minthogy az emberek jól érezzék magukat, nevessenek, oldódjanak bennük a mindennapok hajtásában keletkező feszültségek. És ez bizony nem kevés, mert maradéktalanul megvalósítja mindezeket.

Móricz Zsigmond: Magyar mesék

Ivancsics Ilona és Színtársai

Pomázi Művelődési Ház és Könyvtár

 

Móricz Zsigmondot mindig érdekelte és izgatta a drámaszerzés meg a színházak világa. Leginkább az foglalkoztatta, miként lehetne olyan műveket alkotni, amik kasszasikert aratnak, de mondanivalójuk is van, nem csupán a rekeszizmokra hatnak. Rossz érzéssel és elkeseredve figyelte, hogy profi színdarab-gyárosok ügyesen, kifogástalan dramaturgiai érzékkel megírt, többnyire polgári miliőben zajló társasági színjátékaira tódul a közönség, amik semmiről sem szólnak, csak felszínes, ki kit csalt meg, vagy vert át férfi-nő kapcsolatokról. Móricz túl nagy író volt ahhoz, hogy könnyed kis bohóságokat, gyorsan elillanó buborékokat alkosson, ezért megpróbálkozott a lehetetlennel, azaz olyan komédiák létrehozásával, amik nem a pesti aszfalton vagy valamiféle művi, falusi környezetben játszódnak, hanem igazi vidéki közegben, és bennük van a magyar nép egészséges, néha vaskos humora, egy kis bolondozásra mindig kész jókedve. Az első nagy háború előtt inkább rövid, egyfelvonásos bohózatokat írt, amiket a nézők igencsak kedveltek. Ezek közül válogatott ki négyet Ivancsics Ilona rendező, és Magyar mesék összefoglaló cím alatt mutatta be őket a Tököli Művelődési Központ és Könyvtárban, október 25-én.

A férfi és a nő szerelme a „világ abroncsa” – ahogyan ezt Madách Imre megfogalmazta. Örök és megunhatatlan téma, mindig lehet újat mondani róla. Móricz Zsigmond is hozzátett ehhez, az ő nőalakjaiban ott lapul első feleségének, Holics Jankának nehéz természete, ugyanis mindegyiküket róla mintázta. Ezek az asszonyok mindig elégedetlenek, sértettek, emésztik magukat, gyötrődnek és szekálják a férjüket. Ezekben a vidám kis egyfelvonásásokban csupán nyomokban fedezhetők fel ezek az idegesítő fehérnépek, mint például Bugyiknéban meg a Csúf asszonyban, annál több bennük a derűre meg a tréfálkozásra való hajlam. Mindannyian csalfák és huncutok, közös bennük, hogy férjük szeretetéért küzdenek. Eközben csípős a nyelvük, visszafeleselnek, nem hagyják magukat, ott keresik a kárpótlást, ahol megkapják, ha az a szomszéd, akkor nála. A férfiak is mind egy szálig úgy viselkednek, mint általában a teremtés koronái, a házasságban eltöltött idővel arányosan unják az asszonyt, ha csak kinyitja a száját, menekülőre fogják, és már az is bosszantja őket, ha párjuk semmi másra, csak egy kis cirógatásra vágyik. Mindkét nem képviselője olyan, mint a földkerekség bármely táján, igyekeznek egymás eszén túljárni, megviccelni a másikat, itt is sértődősek, kellemes és kellemetlen perceket okoznak~szereznek. Nem hiába kapta a Magyar mesék a Szerelmetes vidéki csetepaték alcímet.

A közönség pompásan szórakozik, felszabadultan nevet a sikamlós helyzeteken, az ízes párbeszédeken, amik egy cseppet sem erőltetettek, mert tökéletesen illenek a darab szellemiségéhez. Matisz Gábor tetszetős jelmezeiben és Sebők Péter a magyarság letisztult ízlésvilágát tükröző látványvilágában, vagyis ezekben a stilizált népviseletekben és berendezési tárgyak között furcsa is lenne, ha amolyan pesti tájszólásban beszélnének a szereplők. A fellépő színészek mesterségbeli tudása és művészi elhivatottsága nélkül nem férkőzne ennyire közel a nézők szívéhez az előadás. Hatan játszanak benne, Lázár Csaba mintaszerűen hozza a furfangos tengericsősz és a házasságba belefásult, minden hájjal megkent Ember karakterét. Csomor Csilla a megbántott, a férje figyelmére áhítozó Asszonyt és a házsártos Bugyiknét utolérhetetlen mókázással állítja színpadra. Hajnal János kifogástalanul alakítja a féltékeny, már a nászéjszakáján is inkább a hozománytehénnel, mint a menyecskével törődő Ferit és a bamba dinnyecsőszt. Kiss Emma elismerésre méltóan jeleníti meg a kacér, csábító, minden férfire szemet vető Szépasszonyt és a kívánatos, fiatalasszony Marit, aki friss urában nagyot csalódik, mert annak inkább a borjas szarvasmarhára van gondja, mintsem rá, ugyanis alig-alig néz harmatos, ifjú nejére. Király Adrián bravúrosan kelti életre a fásult Bugyikot, és az első olvadó tekintetre azonnal pozitívan reagáló Szomszédot. Nemcsók Nóra igen szórakoztató módon személyesíti meg nagyszájú Julit és a mérges Csúfasszonyt. A színészek pazar játéka mellett az előadás igazi népi jellegét a Duna Táncműhely minden egyes táncosa és Juhász Zsolt koreográfiája még jobban kiemeli. A produkció életörömtől duzzadó alaphangulatáról Dulai Zoltán és Bandája nem amolyan sírva vigadós nótákkal, műdalokkal, hanem lelkünkhöz közel álló, hiteles népzenével gondoskodik.

Ivancsics Ilona igazán értő kézzel rendezi ezeket a kedves parasztvígjátékokat, amik semmivel össze nem hasonlítható, jó érzést keltenek a közönségben, mert végre olyan komédiákat láthat, amiknek cselekménye a mi szülőföldünk fészekmeleg, otthonos világához kötődik. Ebben magunkra ismerhetünk, mert dialógusai, konfliktusai, vígjátéki szituációi végre nem a Broadway tőlünk annyira távol eső, nemzetközi terében esnek meg, hanem itthon, a mi hazánkban.

Abe Burrows: Kaktuszvirág

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

A kaktusz virága a földkerekség egyik leggyakrabban játszott színműve, aminek az atyja az 1910-ben New Yorkban született, és 1985-ben ott is elhunyt Abe Burrows. Rádiós komédiák szereplőjeként, majd szerzőjeként tűnt fel, ezután váltott át vígjátékok írására. A kaktusz virága alapötlete a Fleur de Cactus c. francia zenés darab, aminek alapján Abe Burrows elkészítette saját változatát, a Cactus Flowert, amit 1965-ben játszottak először a Broadway-n. Világhírnévre azonban az 1969-ben forgatott filmmel tett szert, aminek az A kategóriás Walter Matthau, Ingrid Bergman és a még kezdő Goldie Hawn a főszereplője. Goldie Hawnt ezért az alakításáért 1969-ben a Legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjjal jutalmazták. A film utóéletéhez tartozik még a 2011-es feldolgozás, a Kellékfeleség, ami legalább akkora sikert aratott, mint az eredeti mű. A kaktusz virágát több, mint ötven év alatt – külföldön és belföldön is – megszámlálhatatlanul sokszor mutatták be. Legutóbbinak Kaktuszvirág címmel december 3-án volt a premierje a Belvárosi Színházban, az Orlai Produkciós Iroda előadásaként.

Egy ennyire közismert történet újbóli színrevitelekor nem annyira a sztori érdekességén, fordulatosságán, humorosságán van a hangsúly, mert ezekkel jóformán mindenki tisztában van, hanem a színpadra állítás mikéntjén. Jelen esetben a Kaktuszvirágból, ebből a félévszázados darabból a rendező mit emel, vagy hagy ki, mit helyez előtérbe. Novák Eszter nem teszi át a mába a cselekményt, nem aktualizálja, hanem visszatér az eredeti, 1965-ben bemutatott komédiához, amit Fodor Viola akkoriban menő, élénk színvilágú, műanyagszékes, csőbútoros díszletei és Őry Katalin miniszoknyás, virágos inges meg pongyolaszerű jelmezei is kifejeznek, ezen felül a zeneszámok is a hatvanas évek beatkorszakának a slágerei. És hogy senkiben ne legyen kétség, melyik korba tegye a cselekményt, a pillanatnyi habozót az egyik szereplő, Harvey gombafej-frizurája tökéletesen eligazítja. Mindezeken felül kiemelkedően fontos tényező még a színészek mesterségbeli tudása, művészi elhivatottsága, mert ezen áll vagy bukik az előadás, hogy az megnyitja a nézők szívét és beférkőzik oda. Ez bizony mindig is így volt, és most, a Belvárosban sincs másképp: a közönség pompásan szórakozik, önfeledten kacag, és mulat az ismert sztorin, a kitűnően megírt és eljátszott karaktereken.

Ötvös András remekül viszi fel a színre a fogorvos Juliant, ezt a nagy dumás, füllentéseibe belebonyolódó, a maga szőtte hazugsághálóból kikeveredni nem tudó „hanta boy”-t. Kovács Patrícia a tőle megszokott és elvárt profizmussal jeleníti meg a visszafogott, szúrós, a vénlányállapotba már-már beletörődő asszisztensnőt, Stephanie-t, aki a szerelem hatására kivirágzik, és vonzó, szépasszonnyá válik. A kedves, kis cukorbaba, a mindig a mások boldogságával törődő Tonit Józsa Bettina kifogástalanul alakítja. Hunyadi Máté elismerésre méltóan hozza a mindig tettre és minden csibészségre kész szomszédfiút, Igort. Schruff Milán igen szórakoztatóan kelti életre a Julian haverját, a lejmoló, a jég hátán is megélő, henye, dolgozni nem, csak szórakozni akaró hippit. A mindig hódítani akaró, tüzes vérű spanyol macsót, senor Sanchezt Ficzere Béla a figurához illő sármmal és lángoló szenvedéllyel személyesíti meg. Missis Durant, a még mindig szemrevaló és szereleméhes dámát Fekete Györgyi mesteri módon formálja meg. Mész Adrienn korrekten ábrázolja a táncos lábú leányzót, Georgiát.

Kellemes, megnyugtató és ellazító előadás a Kaktuszvirág. Jól számít és nem is vár el többet az, aki beül rá, minthogy két órán át nevessen, elfeledkezzen napi gondjairól, bajairól, kiessen a mókuskerékből. És bizony ettől számtalan esetben nem is kell több.

 

Ronald Harwood: A nagy négyes

József Attila Színház

Gaál Erzsébet Stúdió

 

Az 1934-ben, Fokvárosban született brit regény, dráma- és forgatókönyvíró nem ismeretlen a magyar közönség számára, ugyanis több, hollywoodi kasszasikert kasszasikerre halmozó film történetét alkotta meg. A nagy négyest (Quartett) viszont színműként láthatták először a londoniak 1999-ben. Azóta a világ minden táján se szeri, se száma A nagy négyes-bemutatóknak, hazánk teátrumai is gyakran tűzik műsorukra. A legutóbbi premier a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában volt november 22-én. Az ilyen, a nézőkben és a kritikusokban is egyaránt kedvező hatást kiváltó műveket általában más műfajba is átteszik, ez esett meg A nagy négyessel is, az A kategóriás színész, Dustin Hoffman – hozzá hasonló nagyágyúkkal – 2012-ben rendezett filmet belőle, a forgatókönyv elkészítésére Ronald Harwoodot kérte fel. A film is akkora közszeretetnek örvend, mint a színdarab.

Ronald Harwoodot már fiatal korában beszippantotta, és azóta is fogva tartja a színház titokzatos világa. Eleinte próbálkozott a játékkal is, de ráébredt, a világot jelentő deszkákon nem sok keresnivalója akad. A megélhetés érdekében mindenféle – időnként nemszeretem – színházi aprómunkát is elvállalt, huzamosabb ideig egy neves angol színész öltöztetőjeként dolgozott. De ez a jó pár esztendő azonban nem bizonyul elvesztegetett időnek, ugyanis a kulisszák mögött sok mindent látott és tapasztalt, az itt szerzett élményeiből táplálkoznak színművei és regényei is.

A nagy négyes operaénekesek közegébe viszi el a nézőt. Előkelő, de inkább csak közepes szintű ellátást nyújtó nyugdíjasházban tengeti napjait két, valamikor közismert dalnok és egy díva: Cecily, a még mindig vonzó, kedves, igen feledékeny alt, Reginald, a kimért, fensőséges és összeszedett tenor meg Wilfred, a csapongó, örökké fickós bariton. Elvannak maguk között, az aktív korukra gondolnak, amikor még rajongtak értük és valakik voltak. Ez a múltidézés ad lelki táplálékot nekik, hogy a sivár jelent el tudják viselni. A szokásos torzsalkodások közepette telik-múlik az idő. Felemlegetik, és elvitatkoznak azon, hogy közülük kit szeretett jobban a közönség, hányszor tapsolta vissza, ki nem bírta minden esetben tisztán kiénekelni a magas C-ét, ki kinek a feleségével~férjével szűrte össze a levet, vagy melyik ünnepelt csillag bújt ágyba a férfierőtől duzzadó díszletmunkással, ki hízott meg, vagy éppenséggel maradt karcsú, most pedig kivel kivételez a nővér, és ezért kap dupla eperlekvárt. Ebbe az állóvízbe Jean érkezése dobja be a hatalmas hullámokat kiváltó követ. Közülük Jean vitte a legtöbbre, sztárszopránként neves dalszínházak kapkodtak utána. A helyzet pikantériáját az adja, hogy Reginalddal rövid ideig tartó házasságban élt. Minden felkavarodik, újra felszínre kerülnek régi sérelmek, sebeket adnak és kapnak. Csupán egyvalami tudná újra összehozni őket: Verdi születésnapjára az otthonban műsort szerveznek, és ezen előadhatnák a Rigoletto harmadik felvonásának híres kvartettjét. Hárman benne vannak, kivéve Jeant, ő hallani sem akar róla, hiába győzködik. Végül hosszas kérlelés után belemegy, és – mai szóval kifejezve: playbackről – előadják a négyest, és osztatlan sikert aratnak.

A nézők most is élvezik ezt a Csiszár Imre rendezte pergő előadást. Elsősorban a mindenki által átélhető és fészekmeleg dialógusok miatt, ugyanis egyszerre szórakoztatnak, ugyanakkor imitt-amott szomorúsággal is eltöltenek, néha bizony félelemmel is, mert bárki, aki megette már a kenyere javát, az előre láthatja belőle a sorsát, mert se perc alatt kerülhet ilyen félig-meddig óhajtott együttélésbe. A magány, az elesettség, a kiszolgáltatottság elől menekülve akarva-akaratlanul belecsöppenhet a színpadon látott kényszerhelyzetek akármelyikébe. Másodsorban a színészek minden kritikát kiálló teljesítménye az, ami ennyire „feldobja” a produkciót, és jóleső érzéseket kelt a nézőkben. Vándor Éva hibátlanul alakítja a mozgékony, vibráló, mindenkinek jót akaró Cecilyt, ezt a szeretetreméltó, önzetlen, néha túlbuzgó, túl sok asszonyt. Ennek a figurának a harsányságát egyenlíti ki Fehér Anna visszafogott, halk, súlyos titkokat cipelő, remek Jeanja. Ujréti László tökéletesen hozza a kívülről bölcs, de belül fortyogó indulatoktól fűtött, nagyvonalú, ugyanakkor kicsinyes, de együttérzésre is képes Reginaldot. Kerekes József a bohókás, virgonc, pajzán, de szerethető Wilfredet kifogástalanul kelti életre. Csiszár Imre tervezte a minimális, azaz fotelekből, asztalokból álló díszletet. Szakács Györgyi jelmezei kifejezik a szereplők állapotát, Cecily lezser szabadidő ruhában, Jean választékos nadrágkosztümökben, Reginald elegánsabb, ing – nyakkendő – nadrág összeállításban, Wilfred hétköznapibb öltözékekben jár-kel.

Kellemes perceket szerez magának az, aki beül és megnézi A nagy négyest. Humoros és ismerős, közelről megtapasztalható szituációi belopják magukat a közönség szívébe, mulattatják őket, és még elmélázásra is késztetik. Egyszóval érdemes megnézni!

Deborah Zoe Laufer: Szemünk fénye

Belvárosi Színház

 

A világ számos teátrumában több művével is sikert sikerre halmozó, kortárs amerikai írónő darabját, a magyarra Szemünk fényé-nek (The Last Schwartz) fordított vígjátékot október 9-én vitték színre az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, a Belvárosi Színházban. A premiert megtisztelte jelenlétével a szerző, aki már a próbafolyamat alatt is segítette a rendező, Szabó Máté és a hat színész munkáját. A Szemünk fénye ősbemutatója 2008-ban volt az Egyesült Államokban, ami után bő tíz évet kellett várni, hogy megérkezzen hozzánk.

A témája – bár kötődik a zsidósághoz és vallásos szokásaihoz, – általános érvényű, a földgolyó bármely pontján és nemzetében, felekezettől függetlenül megjelenik. Olyan családi összejövetelek mindenhol előfordulnak, ahol a résztvevőket ugyan vérségi kapcsolat fűzi össze, tudják~érzik, együvé tartoznak, ennek ellenére jóformán semmi közös nincs bennük, sőt úgy vélik, idegenek egymás számára. Ugyanis korábban, úgy a gyermekkor táján, bármennyire is szoros volt közöttük a kötelék, a nagybetűs élet szétszórta őket, más-más irányba fordultak, véleményük eltérő, és hiányzik belőlük a minden különbözőséget felülírni és meghaladni képes szeretet. Egy-egy ilyen „összeröffenéskor” rettentően igyekeznek jópofának látszani, ugratják is rendesen egymást, régi, együtt átélt élményeket emlegetnek fel, de elég egy bárki által odavetett, kellően végig nem gondolt éles szó, vagy bántó megjegyzés, és kiborul a bili. Néha még tettlegességre is sor kerül, többnyire azonban szájkarate folyik, válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez, mélyre bezárt és gondosan eltemetett indulatoktól sistergő mondatok záporoznak. Nagy kiborulások, odamondogatások zajlanak ilyenkor.

A Szemünk fényében is ehhez hasonló eseménynek tanúi a nézők. A Schwartz család összejön az elhagyott szülői házban, hogy megünnepeljék édesapjuk halálának első évfordulóját. A négy testvér közül csak a legidősebb, Norma ragaszkodik az ősi otthonhoz, a benne lévő tárgyakhoz, a zsidó hagyományokhoz. Idősebbik bátyját, a pénzügyi guru Herbertet csak az épület vagyoni értéke foglalkoztatja, az érzelmiek egyáltalában nem. A középső fivér, az autista Simon, nem e földi világban él, a Holdra kíván költözni. A népmesei legkisebb fiú, a link, reklámfilmes Gene, mindnyájuk szeme fénye pedig fütyül mindenre, csak nyűg neki ez az egész „cirkusz”, nem is érti, nővérük miért ragaszkodik a puszta falakhoz, a csorba használati eszközökhöz meg az értéktelen dísztárgyakhoz, a neki már semmit nem jelentő, kiüresedett rítusokhoz. A famíliához tartozik még Bonnie, Herbert kissé unalmas, engedelmességhez szokott felesége. Ebbe a zárt, kényszeredett közösségbe robban be Gene barátnője, a vallástalan, egyik nevelőszülőtől a másikig hányódó Kia, a 20 éves a fenékig érő hajú, hosszú lábú szexbomba, aki csak úgy, az első ránézésre tűnik buta szőke kiscsajnak. Naiv, időnként ostoba és otromba, oda nem illő, egyáltalában nem bosszantónak szánt, de lényegre tapintó kérdéseivel méretes köveket hajigál a Schwartz család poshadt állóvizébe.

A Szemünk fénye vígjáték, de legalább annyira tragédia is. Szabó Máté rendező, gondosan ügyel arra, hogy komikus elem több legyen, mint drámai, és a szomorú részek is humoros végkifejletekben oldódjanak fel. A gyermektelenség minden kultúrában hatalmas csapásnak minősül, és az asszony megbélyegzésével jár, mert megterheli a házasságot. Nem „piskóta”, ha a körberajongott öcsike kikezd bátyja feleségével, és a szeretőjévé teszi. Az sem számít etikus kérésnek, ha a köztiszteletnek és szeretetnek örvendő após fizetni akar meddő menyének, hogy hagyja el hites urát, mert így a férfi szabaddá válik, újranősülhet, és lehetnek törvényes utódai. Az is, ép ésszel alig felfogható lépés, hogy a hatóságoknál az anya jelenti fel kamasz fiát, mert az füvezett, és ezt a vállalhatatlan és csúnya tettét azzal indokolja, vallási és világi törvények betartása érdekében cselekedett így. De az sem helyes felfogás, hogy a várandós csinibaba a meglehetős egészségügyi kockázatot jelentő abortuszt még csak műtétnek sem tekinti, csupán a legegyszerűbb és legkényelmesebb módnak, hogy megszabaduljon nem kívánt terhességétől.

A Szemünk fénye cselekménye rövid idő alatt, egy térben, mindenféle kacattal, elavult bútorral telezsúfolt szobában történik. Ondraschek Péter díszletei jellemzik az egykor benne élőket, és felidézik az otthon melegét. Kiss Julcsi ruhái kifejezik a szereplők társadalomban elfoglalt helyét. A zsidó hagyományokhoz ragaszkodó, festetlen arcú Normát és Bonnie-t szimpla, egyszerű szabású, mindenféle cicoma nélküli, térd alá érő fekete ruhába bújtatja, ahogyan azt az ortodox előírás megköveteli. Az igen mutatós, erősen sminkelt, kibontott hajú Kiát viszont élénk színű, kihívó minibe öltözteti. A három férfi ruházatában semmi nem utal a hithű zsidó férfiak közismert viseletére, mindannyian lezser, – nadrágban, ingben, pólóban, zakóban – azaz utcai ruhákban járnak-kelnek. A színészek mindent megtesznek az produkció sikeréért, rajtuk múlik, hogy miként hat a nézőkre. Péter Kata tökéletesen alakítja a fájdalmakkal telített, terméketlen asszonyi létbe beletörődő, de a Gene-nel folytatott viszonnyal sivár, egyhangú életébe némi izgalmat csempésző Bonnie-t. Szamosi Zsófia vaskalapos, merev Normája olyan, amilyennek az ilyen szemellenzős asszonynak lennie kell: se lát, se hall, és csökönyösen kitart elvei mellett, még akkor, ha bajt hoznak rá, és elkergetik a szülői házból egy szem fiát. László Lili mesterien ábrázolja az igen dekoratív Kiát, hibátlanul mutatja meg, hogy karaktere frivol külseje ellenére nem üresfejű libuska, hanem jó érzésekkel teli teremtés, akiben sokkal több a női szolidaritás, mint azt kacér viselkedése alapján gondolni lehetne. Pataki Ferenc kifogástalanul kelti életre a számító, mindent piculákban mérő, közömbös Herbertet. Az elvarázsolt, az eget fürkésző, nem a hétköznapi, hanem valamiféle világunkat meghaladó létbe kívánkozó Simont Dékány Barnabás remekül személyesíti meg. Nagy Dániel Viktor igen meggyőzően hozza a nyegle, megbízhatatlan, Gene-t.

Pergő előadás a Szemünk fénye, vannak olyan jelenetek, amikor a nézők a hasukat fogják a nevetéstől, és bőben akadnak olyanok is, amikor síri csendben ülnek. Semmi sem fehér vagy fekete benne, meg kell találni a sötétben a világosat meg a világosban a sötétet. Ez adja a produkció savát-borsát.

Moliére: Tartuffe

Nemzeti Színház Nagyszínpad

 

Az 1622-ben Jean-Baptiste Poquelin névvel született, és 1673-ban elhunyt, művésznevén Moliére a világirodalom legismertebb szerzői közé tartozik. Az arisztotelészi hely – idő – cselekmény drámai hármas egységét betartó vígjátékait máig játsszák, szeretik a színészek, ugyanis pazar szerepekkel ajándékozza meg őket, a színigazgatók meg azért, mert darabjaival biztos anyagi és közönségsikert aratnak. A nézők okulására Moliére amiatt túloz el valamiféle emberi gyengeséget, hogy felhívja rá a figyelmet. Művei jellemkomikumok, de szép számmal akadnak bennük helyzetkomikumok is. XIV. Lajos különösen kedvelte őt, és ez hozzájárult népszerűségéhez, Moliére is viszonozta az uralkodó jóindulatát, amire legfőképpen a Tartuffe 1664-es bemutatója után volt szüksége. Ezért vannak ott, a komédia végén a Napkirályt dicsőítő szavak, amik bölcsességét, államférfiúi nagyszerűségét hirdetik. Moliére műveinek sajátossága a „deus ex machina”, amikor az elvakult főhős ráébred butaságára, és már minden veszni látszik, amikor valamiféle egészen kis apróság miatt kiderül az igazság.  A Tartuffe-ben is ez történik, a jómódú Orgon a házába fogadja a szent embernek látszó, valójában velejéig romlott Tartuffe-öt. Rajta meg az ájtatos anyján kívül mindenki: fia, lánya meg annak udvarlója, mutatós hitvese és sógora, de még a szobalánya is tudja, miféle kígyót melenget a kebelén. De mondhatnak bármit, Orgon hajthatatlan. Javait mind egy szálig ráíratja Tartuffe-re, lányát feleségül akarja adni hozzá. Ekkor lép közbe Elmira, Orgon szép felesége, és lépre csalja a képmutatót. Tartuffe azután kimutatja a foga fehérjét, lehull róla a kegyeskedő álarc, kizavarja a házból a családot, Orgont feljelenti. Úgy érzi, tökéletes munkát végzett, övé az egész vagyon. És ekkor jön az isteni segítség: a hatóságok kiderítik, régóta körözött bűnöző. Orgon ráébred, mekkora hibát követett el, újra a régi lesz, azaz szerető férj, gondoskodó, jó apa, aki nem győz hálálkodni királya éberségének.

Ma már klasszikusokat úgy visznek színre, hogy azokban legyen benne napjaink gondolatvilága és több, mához szóló üzenete, nem elég, ha csupán magát a művet, úgy ahogyan azt a szerző megírta, bemutatják a színpadon, hanem máshová helyezik a hangsúlyokat, részleteket felnagyítanak vagy kihagynak, újakat tesznek bele. David Doiasvili grúz rendező is ezt teszi az október 18-án, a Nemzeti Nagyszínpadán bemutatott Tartuffe-fel. Azt emeli ki, hogy ma is bőven akadnak nem csupán vallási, hanem tágabb értelemben vett álszentek, akik lépten-nyomon becsapják, csúnyán átverik a naivakat, akik bedőlnek és hisznek nekik. Mindenki áldozatává válhat ezeknek a kétszínű alakoknak, báránybőrbe bújt farkasoknak. A rendező állásfoglalása nem derül ki világosan, ezért mindenki maga döntheti el, kit tart szélhámosnak, szemfényvesztőnek.

Amióta sem a filmvásznon, sem a színpadon látható élethű szekszelés, de még a pornográfia sem okoz semmiféle erkölcsi felháborodást, sőt megszokottá, szinte kötelező elemmé vált, azóta Elmira Tartuffe igazi szándékát leleplező kísérlete is ilyen irányú változáson esik át. A szépasszony kacérkodik, incselkedik a gonosztevővel, hogy lerántsa róla a leplet, és felnyissa férje szemét. Most azonban olyan túlfűtötten erotikus jelenetsort láthat a néző, ami ha filmen menne, nyugodtan ki lehetne tenni rá a 18-as piros karikát. De nem ez a pajzán részlet a legérdekesebb a Tartuffe-ben, hanem a záró kép. Orgon és családja ahelyett, hogy seprűvel ebrudalná ki a közéjük befurakodó, életüket gyökeresen felforgató jómadarat, hanem békésen, a legnagyobb egyetértésben és lelki nyugalomban együtt teázik, vagy kávézik vele. Előtte mindent elkövetettek, a világot felforgatták, hogy kipenderítsék ezt a díszpintyet, a végén viszont egy asztalnál üldögélve, cukrukat kavargatva, csendesen, meghitten társalognak és iszogatnak vele. Most akkor mi történt valójában? Mit sugall ez a befejezés? Akárhogy kapálódzik és követ el bármit is a jámbor ember, mindenféleképp a gonosz kerekedik felül? Győz a rossz, az álnok? Nem kapja meg jogos büntetését, ami jár neki? Ki lehet, sőt kell egyezni vele? Muszáj, vagy okosabb beletörődni ebbe?

Ezt az egész, rendkívül mozgalmas, harsány és a nevetőizmokat megdolgoztató előadást keretbe foglalja Orgon anyjának, a se lát, se hall Tartuffe-imádó Perneille asszonynak a monológja. Nagy Mari remekül kelti életre ezt a szemellenzős asszonyságot. Egy módos ház szobájának berendezési tárgyait mutatják a díszletek, amiket a rendező, David Doiasvili tervezett. Bánki Róza jelmezeivel napjaink ruháiba öltözteti a színészeket. A fiatalok bolondos cuccokban grasszálnak, a ház ura kissé viseltes nadrágban és ingben jár-kel, anyja unalmas özvegyi feketében üldögél, a vonzó dáma izgató, tűzpiros, hosszú uszályos estélyiben parádézik, a szobalány is ízléses tüllszoknyában repked le és fel. A jó firma, egyszerre óvatos és mohó, visszafogott és gátlástalan Tartuffe-öt Trill Zsolt a tőle megszokott és elvárt profizmussal viszi fel a színre. Szűcs Nelli Dorine-ja olyan, amilyennek egy minden lében kanál társalkodónőnek lennie kell, cserfes, szemtelen, odamondogató, az ördögtől sem félő, de ha kell vele cimboráló fehérnép. A szamár Orgont Horváth Lajos Ottó igen meggyőzően személyesíti meg. A dekoratív Elmirát, akire szemet vetett Tartuffe, aki miatt teljesen kiesik kenetes buzgóságot mímelő szerepéből, Ács Eszter elismerésre méltóan alakítja. Orgon csélcsap, költekező fiát Szabó Sebestyén László a figura megkívánta flegmával jeleníti meg. Barta Ágnes mesteri módon formálja meg Orgon engedelmes lányát, aki zokszó nélkül beletörődik apja lehetetlen akaratába, és kész férjhez menni Tartuffe-höz. Berettyán Sándor ügyesen hozza az össze-vissza futkározó, kissé ütődött és feminin udvarló karakterét. Berettyán Nándor mintaszerűen játssza az észnél lévő, sajnos hiába beszélő sógort.

Kérdéseket feltevő, állásfoglalásra és önvizsgálatra késztető Tartuffe-változatot láthat az, aki megnézi ezt a komikumot és tragikumot is bőben tartalmazó produkciót.

Dennis Kelly: 23 perc

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

Orlai Produkciós Iroda

 

A most 49 esztendős Dennis Kelly angol író színházi produkciók, játék- és tévéfilm forgatókönyvek szerzője. Monodrámája, a Girls and Boys magyarul a 23 perc címet kapta. Ősbemutatója 2018 februárjában volt az Egyesült Királyságban, a Royal Court Theatre-ban. Hozzánk hamar megérkezett, idén nyáron, a balatonföldvári Kultkikötőben már láthatta a közönség, és a darab mondanivalója annyira megfogta a nézők szívét-lelkét, hogy a legjobb előadásnak választották meg. A fővárosban október 3-ától látható a Jurányiban.

Különböző élettörténeteknek mindig érdekes és izgalmas fültanúi lenni. Pláne egy olyan kőkemény üzletasszonyénak, mint aki a 23 percben szerepel. Ez, a negyedik X-e körül járó, név nélküli, karakán nő férfiakat lepipálva érte el sikereit, mégpedig a filmiparban, ami inkább a teremtés koronáinak a terepe. Nem mindig volt ám ennyire céltudatos, egyetemistaként bizony afféle csetlő-botló, egyéjszakás kis csajként viselkedett, vagy értelmetlen, sehová sem vezető kapcsolatokban hánykódott, mindenféle drogot kipróbált. Azután megismerkedett a nagy Ővel, feleségül ment hozzá. Lánya és fia született: Linnie és Danny. Pár évnyi gyereknevelést követően saját karrier építésébe fogott. Ment minden, mint a karikacsapás, a szakmájában hasított, egyre feljebb jutott, férjének is bevált a biznisz. Minden álmuk teljesedett: menő párost alkottak, busásan jövedelmező állásuk, modern, minden kényelemmel felszerelt lakásuk, két, remekbe szabott csemetéjük volt, szerették és becsülték egymást. Kell ettől több? Az eddig tartó eseménysorozatról, ami egyébként úgy az előadás háromnegyed részét teszi ki, bátran ki lehet jelenteni, nem más, mint egy szimpla „happy” sztori, amiből két tucat ad ki egyet.

DE! Ekkor jön a csavar! Porszem került az addig olajozottan működő családi gépezetbe, a szintén név nélküli férj vállalkozásai nem jöttek be, semmi sem úgy alakult, ahogyan szerette volna. Természetszerűen ez nem csupán anyagilag viselte meg őket, a férfi lelkében is igen romboló hatást fejtett ki. Az ilyenkor szokványos dolgokat művelte, ivott, elhanyagolta a nejét, nem törődött a gyerekekkel, és egyre lejjebb csúszott a mocsárba. Az asszony először arra gondolt, szeretője van. Azután kiderült, erről szó sincs. Mindennapjaikon eluralkodott a káosz, egyre sűrűbbé és durvábbá váltak a veszekedések. Végül a feleség nem bírta tovább, fiával meg a lányával együtt elköltözött, és elindította a válópert. Nem sokkal később következett be a tragédia, amitől ez a kedélyesen-humorosan csordogáló hétköznapi história igencsak drámai fordulatot vett. Ekkor értette meg a közönség, hogy miért ennyire találó, lényeget kifejező cím a 23 perc.

Sok-sok, nőre és férfire is vonatkozó tanulság levonható az előadás mondandójából. Az egyik és mind közül a legszembetűnőbb, hogy az ember jelleme évszázadokon át nem sokat változott. Főképp a férfié. A 21. század férfije beletörődött abba, hogy valamennyire csorbult a tekintélye, bizonyos mértékig elvesztette a család irányításának a jogát. Tudomásul vette, a nőnek is lehet hivatása, karrierje, érhet el tudományos vagy üzleti eredményeket. Ez az elfogadás csak addig működik, amíg valakinek, fontosnak érezheti magát, amíg az ő szava dönt és több a fizetése. Azért még ő a pater familias, a kenyérkereső.  De ez a jópofavágás csak a szavak szintjén működik. A lelke mélyén azonban arra vágyik, hogy felesége türelmes, engedelmes legyen, ne szóljon vissza, ne legyen más véleménye, mint neki, minden szükségletét, kényelmi igényét maximálisan kielégítse, a lakásban rend honoljon és tisztaság, ingei porcelánra, nadrágjai élire vasalva, cipői kibokszolva legyenek. Ezenfelül még remekül süssön-főzzön, gondoskodjon a gyerekekről, az ágyban doromboló kiscicaként viselkedjen, de az sem baj, ha vadmacskaként. A másik felvetődő kérdés, ami a nők számára örökzöld: karrier vagy gyerek? Szép sorjában fel lehet tenni őket, de nincs rájuk egyértelmű válasz. Miként lehet családanyaként és dolgozó nőként egyszerre helytállni, ezeket az egész emberes hivatásokat összeegyeztetni? Hogyan kell jó anyának és jó munkavállalónak lenni? Háztartást vezetni? Férjjel törődni? Az összes, ágas-bogas teendőt olyan ügyesen és okosan megoldani, hogy egyik se sérüljön és menjen a másik rovására?

Nehéz és színészt próbáló feladat egyedül kiállni a közönség elé, és az érdeklődését másfél órán át fenntartani. Járó Zsuzsa tökéletesen megoldja ezt. Ráadásul úgy, hogy a 90 percből bő egy órán át lassan csordogál az eseményszegény történet, amiben nincs semmi különös vagy szokatlan. Egészen a nagy baj bekövetkeztéig oldottan, viccesen, amolyan ’kávéházi barátnős traccsolósan’ mesél, utána azonban már nem poénkodik, testtartása görnyedtebbé, hangja érdesebbé, szeme tűnődővé, tekintete távolba veszővé válik, mimikája pedig kifejezi azt a mérhetetlen fájdalmat, ami testét-lelkét uralja. Végkövetkeztetéseit szenvtelenül közli. Időnként megszólítja, és közös gondolkodásra kéri a publikumot, faggatja őket és magát.

Keszég László olyan szívszorító és mellbevágó művet állít a színpadra, ami könnyen követhető, és brutális cselekménye sajnos egyre gyakrabban fordul elő, mint azt a közvélekedés gondolná. Ezért is született meg a 23 perc, hogy az ilyen estekre felhívja és ráirányítsa a figyelmet.