Eric Chappell: Hőguta

Újpest Színház

Négy Arc Kulturális Művészeti és Színházi Ügynökség vendégjátéka

 

A Tavaszi bérlet harmadik előadása ez a vígjáték. A közönség, mint mindig, most, április 21-én este is zsúfolásig megtöltötte az Újpest Színház ideiglenes otthonául szolgáló Ifjúsági Ház Nagytermét. (Mi, színházszerető újpestiek izgatottan várjuk ám a hamarosan átadásra kerülő, impozáns, többfunkciós Vásárcsarnokunkban helyet kapó, minden igényt kielégítő színházterem megnyitását.) A Négy Arc olyan kulturális szervezet, amit az igényes szórakozás érdekében hívott életre 2012-ben Mikó Zsolt. Csak olyan műveket állítanak színpadra, amik megfelelnek a fent leírt kívánalmaknak. Ehhez az elváráshoz maximálisan illik az 1933-ban, az Egyesült Királyságban született humorista, vígjátékszerző Eric Chappell komédiája, a Hőguta.

A Hőgutának nincs bonyolult cselekménye, de nem is kell, hogy az legyen. Mindössze hatszereplős a darab, akik közül négyen nem akarnak mást, mint egy kellemes, hosszú hétvégét eltölteni főnökük dél-spanyol tengerparton fekvő, üresnek hitt nyaralójában. Mindannyian angolok, a férj és a feleség: a bő negyvenes Sam és Fay, a párocska: az idősödő sorozatszínész, Howard és a tőle húsz esztendővel hamarabb született reklámarc Dodie, meg a kortalan nyomozó, Raynor és Veszett Kutya, a fiatal gengszter. Középpontjában három egyforma gurulós koffer áll, amit elcserélnek a repülőtéren. Az egyikben azonban súlyos bűntényből származó hatalmas fontmennyiség lapul. Ahogyan az már a vígjátékoknál előre látható, ez a kerek summát tartalmazó piros bőrönd nem azokhoz kerül, akiké. Ebből származik a bonyodalom, és adódik a sok-sok humorosabbnál humorosabb helyzet, mert a potyapénzt mindenki meg akarja tartani, a bűnözők azonban vissza akarják szerezni, a rendőrség pedig le akarja foglalni. Senki nem bízik a másikban, túl akar járni az eszén, és át akarja verni…

Az már közhelynek számít, hogy a nézők szívét meghódító előadás titka a jó színész. Rajtuk áll, vagy bukik minden. És ez bizony most is így van, nem lenne ennyire szórakoztató és üdítő ez a komédia, ha a mind a hatan nem állnának hivatásuk magaslatán. Magyar Attila nem csupán rendezi ezt a pergő, a hasizmokat munkára fogó vígjátékot, hanem ő játssza az egyik legfontosabb és igen hálás szerepet. Azt is lehetne mondani, ő viszi a vállán az egész produkciót. A széltoló, valaha jobb napokat látott, nyúlfarknyi filmszerepekben néha-néha feltűnő, roppant önérzetes és nyúlbátorságú Howardot a tőle megszokott és elvárt magas színvonalon alakítja. Bizony színészpróbáló feladat az ilyen igazat soha sem mondó, handabandázó, Howardféle ripacsot életre kelteni egy annyira kitűnő, a mesterség összes fogást ismerő művésznek, mint ő. Barabás Kiss Zoltán mintaszerűen jeleníti meg a pávakakas, két állás között lébecoló Samet. Olyan roppant hiú férfiút visz fel a színre, aki unja erős és többet kereső felesége társaságát, cseppet sem zavarja, hogy az asszony tartja el őt, ennek ellenére szeretne ki-kikacsintgatni a házasságból. A még mindig igen mutatós, felvágott nyelvű, minden újdonságra nyitott Fay-t Szölöskei Tímea minden kritikát kiálló módon személyesíti meg. Trecskó Zsófia remekül hozza Dodie, a kacér, szemrevaló, de buta libuska karakterét, akinek azért megvan a magához való esze, tudja, milyen csinos, és ki is használja előnyös külsejét, az ujja köré csavarja az összes útjába kerülő hímnemű emberpéldányt. A pohos nyomozót Urmai Gábor hibátlanul formálja meg. Veszett Kutyát, az elvetemült, nyakrángásos gazfickót Czakó Adám igen szórakoztatóan ábrázolja.

Kétórás, hatalmas, szívből jövő kacagásokkal teli, könnyű kikapcsolódást nyújt a Hőguta. Nem kell és nem is szabad mindig borongani, az élet nagy, vagy súlyos, soha meg nem oldható társadalmi kérdésein rágódni. Szükség van az ilyen habkönnyű darabokra, amiken igazán jóízűeket lehet nevetni, és elfelejteni a hétköznapok minden nyűgét, baját.

Reklámok

Roland Topor: Albérlet az asztal alatt

Újpest Színház

Éless-Szín vendégjátéka

 

Az Éless-Szín művészei vendégként nem először léptek fel a főváros IV. kerületében, bátran ki lehet jelenteni, szinte hazajárnak. Április 7-én, bérleten kívüli előadás keretén belül mutatták be az Újpest Színház ideiglenes otthonául szolgáló Ifjúsági Ház Nagyszínpadán Roland Topor vígjátékát, az Albérlet az asztal alatt-ot (L’hiver sous la table). A darabot a magyar közönség 2010-ben, a Budaörsi Játékszínben láthatta már, majd Éless Béla új társulatával Csömörön, a Petőfi Művelődési Házban, 2015 februárjában más szereposztásban ismét színre vitte. A szerzőről, az 1938-ban Párizsban született és 1997-ben ott elhunyt, lengyel származású Roland Toporról elmondható: sokoldalú ember volt: festett, könyveket illusztrált, film-és tévéjátékok forgatókönyvét írta, és a világot jelentő deszkákat is meghódította.

 Az Albérlet az asztal alatt története nem bonyolult, mert nem annyira az eseménydús sztorin van a hangsúly, hanem az abszurd, keserédes szituációkon. Különleges és bohókás már a helyszín is, ahol a cselekmény zajlik, egy méretes íróasztal lapja és az alatti traktusa. A se nem nélkülöző, se nem bővelkedő, mutatós Florance kisasszony műfordítással keresi igencsak szűkös kenyerét, ezért kénytelen albérlőt tartani. Az asztal alját az illedelmes Drgomir, a kelet-európai vendégmunkás veszi ki, aki szorgalmas cipészmester, mellesleg tehetséges festő. Ő olyan szegény, mint a templom egere, keresetéből szobára nem, csak az asztal alsó részének bérlésére futja. Ebből számos komikus jelenet adódik, amin lehet ugyan mosolyogni, de hahotázni nem igazán. A bizonytalan, csinos nő és a tisztelettudó, jóvágású fiatalember között kölcsönös vonzalom alakul ki, amit egyikük sem mer bevallani magának.  Csendes és nekik örömteli, apró titkokkal és kedves kis izgalmakkal tarkított csendéletüket azonban hárman is megzavarják. Az első Raymonde, Florance kotnyeles és módos barátnője, aki az érdekeltektől jóval hamarabb meglátja a bimbózó szerelmet, ami nem tetszik neki, a másik pedig Dragomir unokatestvére, az ügyes zenész, a nagyszájú Gritzka, a harmadik a nyomulós és pofátlan Thyl úr, Florance munkáltatója, aki ettől a szimpla főnök-beosztotti viszonytól jóval többet szeretne. Ezt a külső szemlélőknek kényes és lehetetlen helyzetet végül Raymonde oldja meg, tágas lakásába hívja a szegénylegényeket, hogy lakjanak nála.

A két felvonás között több év telik el, Florance kikosarazza a szemtelen Thyl urat, aki erre durván reagál, és kimutatja a foga fehérjét. A szemrevaló leányzó marad ott, ahol eddig, napjai unalmasan, és ugyanúgy körmöléssel telnek el, mint akkor, amikor még albérlője volt. Nincs már senki az asztala alatt, nem tud kihez szólni, hiányzik a kopácsolás meg a dúdolgatás. Azután, deus ex machina következtében, mint a moliére-i komédiákban, egyszerre és szerencsésen megoldódik minden: megérkezik az elegáns Gritzka, akiből olyan jó nevű és vagyonos zenész lett, hogy meg tudta vásárolni nemcsak Florance lakását, hanem az egész épületet. Ide hívta az időközben hazájába visszatelepült Dragomirt, aki otthon elismert és gazdag cipőtervező lett. Végre bevallják érzéseiket, és már semmi sem állhat boldogságuk útjába…

A színészeken múlik minden, rajtuk áll minden produkció jó vagy rossz sorsa, és ez most sincs másképp. Ennek az előadásnak a sikerét, vagyis a közönség szívének meghódítását az az öt színész végzi el, akik ennyire kifogástalanul játsszák el a darabot. A szemérmes mademoiselle-t Kondákor Zsófi elismerésre méltóan alakítja. Olyan kedves, megértő és rokonszenves fiatal lányt visz fel a színre, aki küzd a hétköznapok adta kihívásokkal, reggeltől estig robotol, alig-alig lát valami célt maga előtt, mégsem keseredett meg, és érzelmileg nyitott. Valler Gabriella remekül hozza Raymonde-ot, a minden lében kanál barátnőt, aki látszólag együtt érző és jószívű, valójában irigy és féltékeny boszorka. Bodor Géza kifogástalanul kelti életre a szemérmes Dragomirt, aki egy cseppet sem érzi állapotának fonákságát, sőt élvezi azt a fajta intimitást, amit az asztal alatti lét jelent. Mesterházy Gyula a hantás, hintáslegényféle Gritzkát igen meggyőzően személyesíti meg. Éless Béla a rámenős főnököt korrekt módon állítja színpadra. Kokavecz Iván zenéje nagymértékben járul hozzá a hamisítatlan párizsi hangulat kialakulásához. Urbanek Attila díszletei pedig felidézik egy nem túl tehetős középosztálybeli francia hölgy lakásbelsőjét.

Éless Béla az első perctől az utolsóig fordulatos, vidám perceket szerző vígjátékot rendez. Az alapszituáció bizarr mivoltával, (az asztal alatti léttel) annak a mondanivalónak a kiemelését segíti elő, ami furcsaságánál fogva túlmutat a realitáson, éppen ezáltal tud olyan, az élet alapkérdéseit felvető gondolatokat közvetíteni, amik szeretetről, önfeláldozásról, nagylelkűségről, ugyanakkor számításról, hamisságról, otrombaságról, vagyis ezekről a szokásos emberi tulajdonságokról szólnak. Mi nézők pedig megköszönjük az Újpest Színház vezetőségének és Dózsa László főrendező úrnak, hogy ismét olyan előadást hozott el nekünk, ami igen kellemes perceket szerzett, és nemcsak a szívünkre, hanem az eszünkre is hatott.

Stephen Sachs: Valódi hamisítvány

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

Április 13-án volt a premierje a Belvárosi Színházban az 1959-ben, Amerikában született és élő regény, dráma- és forgatókönyvíró Stephen Sachs vígjátékának, a Valódi hamisítványnak (Bakersfield Mist). Könyv alakban 2014-ben látott napvilágot, ősbemutatóját 2017-ben tartották. Azóta a világ számos színpadán adták elő, a közönség és a kritika mindenhol elégedett vele, és dicséri. Hozzánk Kovács Krisztina kiváló fordításában rekord gyorsasággal érkezett meg. Bulvárdarabok között is minőségbeli eltérés található, és ha rangsorba kéne állítani őket, akkor a Valódi hamisítvány – kissé önellentmondó jelzős szerkezettel – a nemes bulvár kategóriába kerülne. Abba, ami után a néző úgy jön ki, hogy pompásan szórakozott, zavartalanul mulatott, ugyanakkor olyan mondatokat is hallhatott, amiken elmélázhat, elmerenghet, mert párbeszédei nem csupán a rekeszizmokat mozgató nevetésre épülnek, hanem hagyják az emberek agyát is dolgozni. Felemelő, továbbgondolásra alkalmas, sőt serkentő mondatok sorjáznak egymás után a művészet szépségéről, az emberi pszichére gyakorolt hatásáról, az alkotás testet-lelket gyötrő, terhes munkafolyamatáról.

A vígjáték műfaji alapkövetelménye a jellem- és helyzetkomikum. Az előbbi akkor igazán ütős, ha különböző karakterekre épül. Stephen Sachs darabjában is így van. A két szereplő hasonló korú: a nő, Maude Gutman és a férfi, Lionel Percy társadalmi állásában, életfelfogásában, temperamentumában, beszédmódjában és öltözködésében is gyökeres ellentéte egymásnak. Kaliforniában, kimustrált lakókocsiparkban tengődik Maude, a harsány, szabad szájú, ízléstelen ruhákban járó, elvált pincérnő, akit állásából elbocsátottak, lomizásból tartja fenn magát, és bizony sűrűn néz a pohár fenekére. A kimért, kissé merev Lionel New Yorkban neves egyetemi tanár, elismert művészettörténész és e tárgyban többkötetes szerző, aki jó szemű és biztos ítéletű értékbecslő, halkan, választékosan beszél, elegáns öltönyt, nyakkendőt visel. Maude-nak szent meggyőződése, hogy birtokában van Jackson Pollocknak, a 20. század amerikai festő-fenegyerekének, az absztrakt expresszionizmus és foltfestés meghatározó személyének elfeledett képe. Úgy véli, igen-igen értékes, mielőbb szeretne túladni rajta. Ezért látogatja meg őt Lionel. Kettejük találkozása sok-sok kacagtató jelenetnek és dialógusnak a forrása. Akkor kezdenek el néha csendesebben, némelykor igencsak hevesen vitatkozni, amikor Lionel sec-pec alatt, egy-két hozzáértő mozdulat kíséretében kinyilatkoztatja, ez a krix-kraxokkal teli vászon bizony nem Pollock műve. Maude ezt nem fogadja el, és megkezdődik közöttük az a szellemi iszapbirkózás, ami a darab savát-borsát adja. Ekkor hangzanak el azok a sziporkázó mondatok, amik a képzőművészet semmivel össze nem hasonlítható élménynyújtásáról, magunkba olvasztásának és megértésének fáradságos, de izgalmas, minden strapát megérő nehézségéről szólnak.

A nézők kíváncsiságát mindvégig fenntartó előadás nyitja a színész. Színjátszásunk mindenféle elismerést és díjat besöprő két nagyágyúja alakítja Maude-ot és Lionelt. Hernádi Juditról és Kern Andrásról már annyi hozzáértő és dicsérő kritika jelent meg, hogy bármiféle lelkendezés, vagy magasztalás csak ismétlésnek és feleslegesnek tűnik. Ők mindent tudnak a színészmesterség mikéntjéről, tökéletesen tisztában vannak hatásmechanizmusával, a szakma minden egyes fogásának birtokában vannak. Vérprofik. És ez most sincs másképp. Hernádi Judit a kapzsi, slampos, időnként ordináré fehérnépet szerethetővé teszi, Kern András az idegesítően kukacoskodó, és komolykodva okoskodó úriembert pedig elviselhető, olykor emberi vonásokkal ruházza fel. A közönség szemében ez a két figura elfogadhatóvá válik, sőt amolyan ’közülünk való’ lesz. Valló Péter szedett-vedett, lepukkant lakókocsi belsőt ábrázoló díszlete érzékletesen mutatja az asszony nem éppen rózsás anyagi helyzetét, lecsúszott, a társadalom szélére csúszott, kilátástalan állapotát. Tóth Hajni jelmezei kifejezik a két ember közti műveltségbeli és társadalmi rangbéli eltérést, Maude csak a kínai boltokban kapható cuccok „eleganciáját” engedheti meg magának: olyan tarka-barka rajta minden, mint a paradicsommadarakon, tigrismintás, térd alá érő cicanadrágot, csicsás, flitterekkel kivarrt vörös topot, koptatott, világoskék farmer miniszoknyát, piros-fehér kockás inget visel, és lapos, kitaposott papucsfélében járkál. Lionel kifogástalan szabású nadrágja, zakója, márkás ingje és unalmas nyakkendője kifejezi tehetős mivoltát, méltóságát, rendezett körülményeit.

Valló Péter rendezésében pergő, fordulatos, lebilincselően érdekes 100 percre ül be az, aki megnézi a produkciót. Ilyen darabokra van igazán szükség, mert nem csak remek kikapcsolódáshoz meg kellemes időtöltéshez segíti a nagyérdeműt, hanem magasabb igényű, gondolatébresztő szavakat is közvetít számukra.

Kulcsár Lajos: Zserbótangó

Újszínház

Bubik István Stúdiószínpad

 

Kulcsár Lajos tragikomédiáját, a Zserbótangót a Békéscsabai Jókai Színház művésznőjének, az egyik kereskedelmi televízió napjainkban is futó szappanoperájában hírnévre és népszerűségre szert tett Fodor Zsókának a biztatására és útmutatása alapján készítette el. A vígjátékot először szűk öt éve, 2013-ban láthatták a nézők, és azóta igencsak közkedveltté lett. A pesti Újszínház a Keresztény Színházi Fesztivál nyitódarabjaként mutatta be most, április 6-án. Már az előző évadban is szerették volna műsorra tűzni, de Tordai Teri lábadozása hosszabb időt vett igénybe, mint amire előzőleg számítottak, így a premier átcsúszott erre az évre. Az olyan mű, aminek szerzője többféle, köztük pantomim, operett és prózai színészi minőségben is koptatja a világot jelentő deszkákat, és még rendez is, az igencsak figyelemreméltó alkotás, mert az ennyire sokoldalú színházi ember maximálisan tisztában van a játékmesterség összes követelményével, tőle senki sem tudja jobban, miként kell, és hogyan lehet a közönségre hatni. Ezenkívül parádés szerepeket írt a magyar színháztörténet aranykönyvébe nevüket vastag betűkkel bevéső színésznőknek, akik ezekkel a pazar alakításokkal pályájukat újabb magaslatokba vihetik~vitték fel.

A Zserbótangó két felvonása jellem- és helyzetkomikumra épül. Pályájuk zenitjén már túljutó, valaha jobb napokat látott vidéki komika: Szentmártoni Kamilla és fővárosi tragika: Fellegi Klári közös albérleti szobában morzsolgatja napjait. Vegetálnak, csekély nyugdíjukból csak ilyen lepukkant lakásra futja, és mindennap várják a levelet, amiben értesítik őket, megüresedett egy szoba a színészotthonban, ahová végre-valahára beköltözhetnek, és kényelemben meg anyagi gondok szorítása nélkül élhetnek. Két, ennyire elhivatott és szakmáját szerető színésznő soha nem tudja és nem is akarja abbahagyni a játékot, egymás előtt még mindig vannak titkaik, lezáratlan, ki nem beszélt (férfi)ügyeik. Magától értetődően ebből a kényszerű együttlétből sok-sok, humorosabbnál humorosabb szituáció adódik. Kettejük közül Kamillának több a rejtegetnivalója, elsősorban egészségi állapotát igyekszik homályban tartani, és még mindig főszerepekről ábrándozik. Klári viszont két lábbal a földön áll, tökéletesen tisztában van saját – nem túl rózsás – körülményeivel. Nem elég nekik a pénztelenségből fakadó számtalan megalázó próbatétel, a felmondás veszélye is állandóan fenyegeti őket, az egykor színésznői álmokat dédelgető főbérlőnő, a katonás Etelka az akadozó bérleti díjfizetés miatt ki akarja tenni a szűrüket. A két díva eltérő karaktere biztosítja a Zserbótangó jellemkomikumát. A harsány, decensen öltöző, művésznős allűrökkel bőven ellátott Kamilla megállás nélkül – többnyire lényegtelen dolgokról – fecseg, ugyanakkor a lényegesekről mélyen hallgat. Klári viszont zárkózott, halk, keveset beszél, úriasszonyos választékossággal öltözködik, és igencsak reálisan gondolkodik. Kamilla alacsony, Klári magas. Ellentétesek, mint a tűz és a víz.

Az első részben olyan, a szükség hozta összezártságból származó, számtalan – már-már közhelyes – párbeszéd hallható, amik egyszerre mulatságosak és szívszorítók, mind egy szálig olyanok, amilyenek nem csupán az ilyen lehetetlen viszonyok közé csöppent idős asszonyok között hangozhatnak el, hanem bármely korosztály tagjai között, akik kénytelen-kelletlen keverednek ehhez hasonló sorsközösségbe. A második felvonásban hátrébb szorulnak a vígjátéki elemek, és a tragikusak kerülnek előtérbe. Ekkor lehet elmélázni ezen a szomorú, de sajnos tipikus eseten, hogy idős korára milyen szánalmas és méltatlan állapotba süllyedt ez a két, életét a színművészet oltárán feláldozó és szeretett közönségének szentelő színésznő, akik ugyan nem afféle ’A kategóriás’ hollywoodi filmcsillagok, „csak” Thália becsületes papnői. Elvégre nem lehet minden „aktorból” a „Nemzet Színésze”…Azon is el lehet merengeni, hogy a rettegett rákbetegség mennyire nem személyválogató, mindenhol akadnak mártírjai.

Minden előadás sikerének titka a színész, aki megvalósítja, a nézők elé éli a szereplőket. Jelenkori színművészetünk két kimagasló egyénisége ölti magára a darabbéli karaktereket. Nincs is nehezebb megbízás, mint színészt életre kelteni. Esztergályos Cecília és Tordai Teri utolérhetetlen eleganciával oldja meg ezt a színészpróbáló feladatot. A fellengzős, hóbortos Kamillát Esztergályos Cecília, a csendes, dolgos, önfeláldozó Klárit Tordai Teri a tőlük elvárt és megszokott profizmussal és érzékenységgel formálja meg. Ebben, a tökéletesség szintjét elérő alakításukban hozzájuk fogható és illő partnerük Bordán Irén, aki a fegyőrnői szigorral parancsolgató Etelkát személyesíti meg. Berg Glória kopott lakásbelső-díszlete visszaadja azokat az áldatlan állapotokat, amik között tengődik ez a két asszony, jelmezei pedig kifejezik a köztük lévő különbségeket, Kamilla malomkeréknyi kalapja, cicomái, tűzpiros körömcipője jelzi viselőjének hiú, még mindig tetszeni akaró, a szépasszonyságba belemerevedett személyiségét; a sorsával megbékélt, abba beletörődő, gyakorlatias Klári fáradt őszi, középbarna színű hosszú szoknya – krémszínű csipkés blúz összeállítása tükrözi egyéniségének tisztaságát. A smasszernő Etelka férfias, nyakkendős egyenruhája pedig jól érzékelteti kissé torz, anyagias jellemét. (A nyitó jelenetben Kamilla a csini cipellőjét lerúgja, és kényelmes mamuszba bújik. Azonban az az elegáns vörös lábbeli végig ott hever az ágya mellett. Amikor „castingokra” megy el, akkor sem veszi fel, hanem abban az ormótlan kerti papucsféleségben hagyja el a lakást…)

Dörner György nem csupán rendezi ezt a pergő, jó ritmusú előadást, ami közel két óra felhőtlen szórakozást nyújt a nézőknek, hanem a zeneszerző tisztjét is ellátja. Öröm látni Esztergályos Cecíliát, Tordai Terit meg Bordán Irént, akiknek a színészmesterség minden csínja-bínja a kisujjukban van, ahogyan egymásnak~egymással meg a publikumnak játszanak.

John Osborne: Dühöngő ifjúság

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

A mindössze 65 esztendős korában, 1994-ben elhunyt John Osborne brit író, színész 62 évvel ezelőtt, Londonban bemutatott darabjával, a Nézz vissza haraggal (Look Back in Anger) valósággal berobbant nem csupán az angol, de a világ színművészetébe, drámairodalmába is. Olyannyira korszak-meghatározó lett ez a műve, hogy összművészeti irányzat lett belőle: ’angry young man’-nak vagyis dühös fiataloknak nevezik az akkori huszonéveseket, akik fittyet hánynak mindenféle tekintélyre, ész nélkül hadakoznak és vagdalkoznak, forrongó indulattal tekintenek szüleik kispolgári nézeteire és életvitelére. Önmagáért a lázadás gyönyörűségéért lázadnak. Nem tudnak és nem is akarnak beilleszkedni a társadalomba, magasról tesznek az elvárásokra.

Nyugaton, de a szovjet blokk országaiban is azért váltott ki akkora megdöbbenést ez az 1956 májusában színre került dráma, mert bő tíz évvel a németek felett aratott fényes győzelem után keletkezett, abban az időben, amikor a szigetország lakossága felocsúdott a bombázások okozta sokkból, eltüntette már a romokat, javarészt begyógyította testi-lelki sebeit. És ekkor, mint derül égből a villámcsapás, úgy érte nem csak az angol, hanem a nyugati társadalmak 5. X-én túllévő tagjait ennek az ifjúságnak a megjelenése, akik úgy 10 év körüli gyerekként velük együtt végigszenvedték a harci cselekmények szörnyűségeit, a csapásokat meg a nélkülözéseket. Traumaként élték meg, hogy ezek a fiatalok cseppet sem büszkék felmenőik teljesítményére, hanem mérhetetlen gyűlölettől fröcsögnek, és kíméletlen ellenszenvvel tekintenek a háborút megnyerő apáikra, anyáikra. Szégyellik és rühellik őket.

A Dühöngő ifjúság Royal Court Theatre-beli ősbemutatóját követően a világ színpadaira is eljutott, azóta se szeri, se száma a felújításoknak, és több, – hollywoodi nagyágyúkkal forgatott – a filmes változata is készült. Hazánkban is sok-sok premierje volt, a legutóbbinak most, március 16-án az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, a Belvárosi Színházban.  Miután két emberöltő telt el az első színrevitel óta, a dráma eredeti gondolatain és üzenetein kopásnyomok fedezhetők fel, érvényességüket azonban nem vesztették el, így hangsúlyai eltolódnak. Éppen ezért Znamenák István rendező Osborne művét kortalanná teszi, ezáltal szélesebb összefüggésekbe helyezi és kitágítja mondanivalóját. Ebben a napjainkhoz közelítésben segíti őt Nádasdy Ádám remek új fordítása is. Az ’ánglius’ származásra csupán a teaivás szokása utal, ami alól még ezek a mégoly bősz lányok-fiúk sem kivételek. A fiatalok minden korban mérgesek, nyugtalanok, és szembefordulnak atyáikkal. A világ így halad előre… A szociológia tudománya nemzedéki ellentétnek nevezi ezt a fajta apák-fiúk egymásnak feszülést. Az újabb generáció is keresi, és meg akarja találni a helyét, eközben, mint a mániákusok, úgy hőbörögnek, belső indulatuktól szinte sisteregnek, és mindent fel akarnak gyújtani, porrá égetni maguk körül.

A Dühöngő ifjúság főhőse, az egyetemet végzett Jimmy Porter nem akar beállni abba a sorba, ami a középosztályi létbe vezetné, inkább piaci árusként vegetál. Elégedetlen, semmi nem jó és tetszik neki, mindenen és annak ellenkezőjén is puffog, néha ön- és közveszélyes bolondként viselkedik. Szabó Kimmel Tamás minden kritikát kiálló módon kelti életre ezt a semerre sem tartó, cinikus, érzelem nélküli fiatal férfit, akinek kemény páncélja mögül csak időnként bújik elő valamiféle emberi vonás. Mindenkit gyötör és piszkál maga körül, leginkább feleségét, a halk szavú, jómódú családból származó Alisont, aki valamiféle vezeklésként éli meg ennek az arrogáns férfinak a túlzásait, dilijeit. Kovács Patrícia olyan mártír asszonyt visz fel a színre, aki minden sértést zokszó nélkül eltűr, és vakon engedelmeskedik. Alakításában annyi a fájdalom, a tehetetlen lemondás, amit csak a bántalmazott, kapcsolati erőszakban sínylődő nők tudnak ennyire magától értetődően elviselni. Jimmy nem kíméli a haverját, Cliffet sem, gúnyolódásának ő is a céltáblája, de Cliff valamiféle önsanyargatástól vezérelve bírja ki az állandó gyalázkodást meg a folytonos hőzöngést. Ötvös András mintaszerűen személyesíti meg ezt az önfeláldozó cimborát. Jimmy érzelmi sivárságát az is kifejezi, hogy felesége elköltözése után azonnal ágyba bújik Helenával, Alison ismerősével. De Helena is jó firma ám, úgy tesz, mint aki aggódik áldott állapotban lévő barátnőjéért, és merő szívjóságból értesíti Alison szüleit, holott csak arra vár, vetélytársa tűnjön el a képből. Járó Zsuzsa tökéletesen hozza a gátlástalan nőstényördög figuráját, aki azonnal lecsap a szabad préda Jimmyre, mert már évek óta kinézte, és meg akarja szerezni magának. Amolyan női magazinba való jellemvonás elszeretni a hallgatag, szelíd barátnő vad, izgalmas férjét. Az idős alezredes, Alison édesapja a képviselője annak a tehetős, hagyománytisztelő rétegnek, akiket Jimmy szívből utál, ki nem állhat és megvet. Papp János a tőle megszokott magas színvonalon jeleníti meg ezt az apai szeretettől vezérelt, bölcs, saját hibáit belátó, nézeteit felbírálni és megváltoztatni képes férfiút.

Egy felvonásban megy le a darab, ezáltal sokkal egybefogottabb, sűrítettebb lesz. Znamenák István díszletei a mindenkori dühöngő ifjak lepukkant lakásának elhanyagoltságát, rendetlenségét fejezik ki, mint ahogyan Cselényi Nóra slampos jelmezei, amik visszaadják az önmagukkal szembeni igénytelenségüket. Ez alól Helena decens ruhái, és az ezredes öltönye a kivétel. John Osborne drámáját mondanivalójának aktualitása miatt érdemes megnézni, mert a széksorokban ülők elgondolkodhatnak azon, hogy nincs új a nap alatt, a fiatalok mindig zabosak és paprikás hangulatban voltak és lesznek, és jó esetben csak át akarják építeni, rosszabban pedig a földig le akarják rombolni azokat a falakat, amit szüleik emeltek.

Pionírszív

Örkény Színház       –     Örkény Stúdió

 

A Révkomáromban, szlovákul Komarnóban, 1956-ban született írónő polgári foglalkozását tekintve színházi dramaturg. Felvidéki magyar színházaknál is dolgozott. A 2000-ben kiadott kisregénye, a Könyv a temetőről (Kniha o cintorine) Samko Tále álnév alatt látott napvilágot. Bő fél esztendeig homály fedte a szerző kilétét, csak találgatták, vajon ki lehet ez a semmiből előkerült rutinos tollforgató. Leginkább arra tippeltek, hogy maga a könyv főhőse, Samko Tále, de végül lehullott a lepel…Daniela Kapitanova nem csupán a helyi slágerlisták tetejére ért fel, hanem a külföldiekére is, a Könyv a temetőről-t 14 nyelvre fordították le. Vadhajtásai is lettek ennek a hirtelen jött elismerésnek, számtalan nyugati kritikus esélyegyenlőségi buzgalmában az elesettek, a fogyatékkal élők kigúnyolásaként értelmezte a művet. Idehaza elég sokat kellett várni arra, hogy magyarul lehessen olvasni: 2016-ban Mészáros Tünde ültette át nyelvünkre, ekkor jelentette meg a Magvető Kiadó. Ebben az is közrejátszott, hogy a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak Szlovákia volt a díszvendége. Az ehhez hasonló zajos sikert arató alkotásokat semmi sem menti meg attól, hogy filmre, vagy színpadra ne vigyék, így történt ezzel a regénnyel is, 2004-ben a Szarvason működő, a magyarországi szlovákok anyanyelvének ápolására létrehozott Cervinus Teátrum az Arcusfest Nemzetiségi Színházi találkozó keretén belül mutatta be, és megnyerték a fődíjat vele. Most pedig Pionírszív címmel az Örkény Színházban, az egykori Shure, ma Örkény Stúdióban március 2-án tartották a premierjét.

A magyar és a világirodalomban megszokott, így elég sűrűn előforduló írói módszer az, amikor nem egészen épeszű figurákkal mondatnak ki kisebb-nagyobb igazságokat. Régi, jól bevált gyakorlat ez, elvégre az udvari bolond tisztsége sem mai keletű. A Pionírszív főhőse a bárgyú, rosszindulatú Samko Tále a múlt század 70-es, 80-es éveiben Komarnóban éldegélt, itt szedte össze a papírhulladékot, és húzta maga után trolikocsiján. Ekkor még a kommunizmus emberarcú változatát építették Csehszlovákiában. Ezt a 44 éves, alacsony termetű, gyengeelméjű férfit testi és észbeli hiányossága miatt gyerekkorától kezdve állandóan csúfolják. Samko Tále viszont nem hagyja magát, mindenáron normálisnak akar látszani, ezért igen pedáns szabálykövetővé válik, és kritikátlanul igazodik az előírásokhoz. Ő az ideális spicli őspéldánya, az ilyen ostoba fajankókra van szüksége bármilyen színezetű elnyomó hatalomnak. Önszorgalomból mindenkiről mindent elmond a Tud.Szoc.Dr. Gunár Karolnak. Ebből látszik, mekkora tökfej, hogy nincs ki mind a négy kereke, mert fel sem fogja, mit cselekszik, kinek mennyit árt, és hogyan tesz tönkre embereket, közöttük saját családtagjait is. Még akkor is jelent, amikor már az 90-es években megbukik a rendszer, hiába fújnak már más szelek, ő még mindig besúg. Legnagyobb élménye és dicsősége, normálisságának önmaga előtti bizonyítéka, hogy annak idején a pionírok avatásán ő mondta elő a fogadalmat.

A Pionírszív úgynevezett roncsolt nyelvezete tökéletesen alkalmazkodik a főhős kóros elmeállapotához. Olyan, nagyjából 50 éve az élőbeszédben használt, akkori szlenges kifejezések, félbehagyott mondatok, töredék- meg töltelékszavak adják ennek a szövegnek a savát-borsát és keserédes humorát. Ezzel jellemzi Samko Tále groteszk személyiségéből eredő butaságát és annak a szocializmus útján haladó, életidegen korszaknak mindent elborító sötétségét, az osztályellenségre állandóan lecsapni kész gyűlöletét.

Bíró Kriszta hibátlanul kelti életre ezt az utálatos, félnótás alakot. Olyan stupid, komisz futóbolondot visz fel a színre, aki saját korának hamisítatlan lenyomata, torz kreatúrája. Juhász Nóra lepukkant, penészes, toldozott-foldozott szükséglakásbelsőt mutató látványterve tükrözi Samko Tále visszataszító, valódi személyiségjegyek meg igazi érzelmek nélküli arcát és deformált külsejét. A tökéletes hatás eléréséhez nagymértékben hozzájárul Kozma Andrea maszkmester munkája is, aki ennek a nadrágszerepnek mintaszerű eljátszásához segíti a színésznőt.

Szenteczki Zita az elejétől a végéig a közönség érdeklődését fenntartó produkciót állít színpadra. Ebben Bíró Krisztán kívül támogatja őt Ari-Nagy Barbara dramaturg és a rendező munkatársa, Érdi Ariadne is. Kákonyi Árpád zenéje pedig eszményi módon fejezi ki ennek a testileg-lelkileg sérült, embernek alig tekinthető nyomorék zavaros belső világát. Ez a monodráma megnevetteti a közönséget, ugyanakkor elgondolkodtatja is. Akik éltek akkor, azok örülnek, hogy ezeket a szomorú esztendőket a hátuk mögött tudhatják, akik meg nem, ők viszont borzongva okulhatnak belőle.

Nagy András: Karenina, Anna

József Attila Színház Nagyszínpad

 

Most március 3-án volt a premierje Nagy András Anna Karenina átiratának, amit még a 19. század második felében – sokak szerint – a világirodalom legnagyobb írójának tartott Lev Nyikolajevics Tolsztoj vetett papírra. A regény 1877-ben jelent meg, és Tolsztoj igen jelentékeny munkásságán belül is kiemelkedő szerepe van, amit az is jelez, hogy megszámlálhatatlanul sok feldolgozást ért el, filmre vitték, de van báb, balett és musical változata is. Mi ennek a lankadatlan érdeklődésnek az oka? Az, hogy Anna az első olyan nő, aki bevallja, unja merev, savanyú ura által teremtett langymeleg otthont, és ott meri hagyni azt. Csakhogy választottja nem sokkal különb rideg, korlátolt férjénél, az üresfejű, snájdig katonatisztbe, Vronszkijba szeret bele, és összeáll vele. Annak rendje-módja szerint rendesen őrlődik a két Alekszej között, az úri társaság azonban nem nézi jó szemmel az effajta házassági puccsot, és kiközösítik őt. Reménytelen helyzetéből nem talál más kiutat, mint az öngyilkosságot. Nagyjából ennyi az alaptörténet.

Nagy Andrást régóta foglalkoztatja Anna Karenina karaktere, az 1998-ban a Színház drámamellékletében megjelent művének, az Anna Karenina pályaudvarnak ő áll a centrumában.  Régi~új~módosított alkotását úgy különbözteti meg, hogy címét félig-meddig nyelvünk szabályrendszere szerint írja: Karenina, Anna. Központi elem azonban most is az az egy-két már működő, vagy éppen épülőfélben lévő pályaudvar. A sztori nagy vonalakban követi az eredetit, hangsúlyeltolódások azonban szép számmal akadnak. Alekszej Karenin most nem az a ’színtelen-szagtalan, tornából felmentett’ fajankó, hanem érző és vérző szívű férfiú, akit szemmel láthatóan megvisel felesége hűtlensége meg az ágytól-asztaltól elszakadás kíméletlensége. Fáj neki félárvaságra jutott fia anyahiánya, amit a kis Szergej gyerekfejével fel sem tud fogni. Ezt a tip-top Karenint látva az jut a jámbor (női) néző eszébe, miért kellett ezt az áldott, mint egy falat kenyér, olyan jó embert megcsalni és otthagyni? Nincs olyan épeszű asszony, aki lecserélné őt holmi pipogya szépfiúra! Jelen esetben egy olyan link alakra, mint Alekszej Vronszkij.

Vronszkij jelleme nem esik át jelentős módosuláson, most is ugyanaz a hódító pávakakas, aki a következményekkel nem számolva kiugrasztja Annát a házasságból. Lemondások sorozataként éli meg kapcsolatát, és úgy is viselkedik, mint aki mindent feláldozott a szerelem oltárán. Emiatt duzzog is, mert azt látja, foglalkozását, családját, barátait eldobta, csakhogy Annát boldoggá tegye. Végképp nem érti és furcsállja, miközben ő alkalmazkodik és tűrőképessége határáig jutott, az asszonynak semmi sem jó, egyre szerencsétlenebb, követelőzőbb és hisztérikusabb.

Nagy András variációjában Anna gyötrődik rendesen, állandóan ostorozza magát, kétségek között vergődik, nem találja a helyét. Kilöki őt a társadalom, a férfiak sajnálkozva tekintenek rá, és óvják feleségüket tőle, akiket barátnőinek hitt, azok sem állnak szóba vele, még szűk körbe sem hívják meg, csak átnéznek rajta, még sógornője, Dolly is hátat fordít neki, akinek pedig megmentette a házasságát. Vronszkij is csak távolodik tőle, a kötelességérzet tartja mellette, egyébként is megtalálja új hivatását a lótenyésztésben meg a versenyeztetésben. Anna meg csak siránkozik, nyöszörög. Útja nyílegyenesen halad a sínek közé.

Hárman viszik a vállukon az előadást, a címszereplőt alakító Létay Dóra, a Karenint megjelenítő Gazdag Tibor és a Vronszkijt megszemélyesítő Mészáros András. Közülük messze kiemelkedik Létay Dóra minden kritikát kiálló teljesítménye.  Kétségbeesett Annát visz fel a színre, akit agyonnyom a kozmikus fájdalom, ellep a tengernyi kínlódás és széttép az állandó önmarcangolás. Gazdag Tibor Kareninje nem az az orosz irodalomból jól ismert, látástól-vakulásig dolgozó, magas rangú csinovnyik, hanem élete összeomlásától megviselt, önbecsületétől megfosztott férfiember. Mészáros András Vronszkija olyan, amilyennek az effajta szívtiprót lefesti a „szakirodalom”: érzéki és gátlástalan. Zöld Csaba igen meggyőzően hozza a felelőtlen, a félrelépést bocsánatos bűnnek tartó, laza, még fess Sztyepant. A kotlóstyúk Dollyt, Sztyepan feleségét Fazakas Júlia remekül kelti életre. Chajnóczki Balázs hibátlanul formálja meg a cári haderő kötelességtudó, a parancsnak vakon engedelmeskedő, a ranglétrán egyre feljebb lépkedő tagját, Szerpuhovszkijt. Fekete Réka Thália és Galambos Zsófi kiválóan játssza a pétervári úri hölgykoszorú egy-egy dámáját, akik olyan könnyen törnek pálcát a megtévedt asszony fölött. Fabó Györgyi a kíváncsi török utazó, Kiss Gábor a készséges Kuzma szolga, Botár Endre a segítőkész szomszéd és Brunczlik Péter a vakmerő zsoké szerepében látható.

Libor Kati égbemeredő vasrudakból meg súlyos keresztgerendákból összekapcsolt díszletei tökéletes hátteret adnak Anna kesze-kusza életéhez, kifejezik ennek a tragikus sorsnak a csomópontjait, elágazásait, vakvágányait. De alkalmasak azoknak a jeleneteknek a bemutatására is, amik kényelmes szobabelsőben, pompás itáliai nyaralóban vagy fényes bálteremben történnek. Papp Janó korhű jelmezei, így Anna pazar ruhakölteményei, a nagyságák elegáns kosztümjei, Karenin és Sztyepan öltönyei, Vronszkij és harcostársainak uniformisai pontosan kifejezik ennek a felső osztálynak öltözködési stílusát.

Telihay Péter rendező biztos kézzel fogja össze ezt a sok-sok szálból összerakott előadást. Lassan, méltóságteljesen hömpölygő produkciót állít színpadra, amiben mindennek megvan a maga pedánsan kijelölt helye, így a számtalan önvizsgálatnak és az időnkénti sietségnek meg a ritkán előforduló ábrándozásnak is.

Leonard Gershe: A pillangók szabadok

József Attila Színház

Gaál Erzsébet Stúdió

 

Az 1922-ben New Yorkban született és 2002-ben Beverly Hillsben elhunyt Leonard Gershe amerikai író, költő legismertebb vígjátéka A pillangók szabadok, (Butterflies Ara Free) amit a nézők 1969 októberében láthattak először a Broadway-n. Azonnal slágerelőadás lett, három évadon át ment, több, mint ezer előadást ért el. Az ilyen nagy sikereket azonban az isten sem menti meg attól, hogy vászonra vigyék. Ez esetben is így történt, filmváltozatát 1972-ben csupa A kategóriás hollywoodi színésszel forgatták, ami egy-egy Oscar- és Golden Globe-díjat is hozott. Hazánkba is viszonylag hamar megérkezett, 1972 decemberében a Madách Színház mutatta be. Azóta is a kedvencek közé tartozik, mert nálunk is, és külföldön is a színházak gyakran tűzik műsorukra. Legutóbb a József Attila Színházban, a Gaál Erzsébet Stúdióban volt a premierje február 23-án.

Miért szerethető ennyire ez a vígjáték? Viszonylag könnyű rá a felelet, ugyanis olyan örökzöld – szülő-gyermek – témát dolgoz fel, ami mindig aktuális volt, és az is lesz. Felnőtt fiát, lányát elengedni nem tudó, azokon majomszeretettel csüngő anyák a kőkorszakban is éltek, és jövendőben is fognak. Ráadásul A pillangók szabadok-ban az agyondédelgetett fél születésétől fogva vak. Don Bakert az édesanyja még a széltől is óvja, és szent meggyőződése, fia képtelen az önálló életre, ezért folyton telefonál, mondvacsinált ürügyekkel toppan be hozzá. De Don nem annyira gyámoltalan, mint azt a mama hiszi. Anya és fia között igazi konfliktus akkor alakul ki, amikor kiderül, Don szerelembe esett a szomszédban lakó, színésznői álmokat dédelgető, elvált fiatalasszonnyal, akiről minden elmondható, csak az nem, hogy bármelyik anyós ilyen menyet szeretne a fia mellett látni. A két nő között kölcsönös ellenszenv alakul ki, nem akarják, ezért nem is értik meg egymást. A heves diskurzusokból azonban kiderül, Mrs. Baker nem akkora satrafa, mint amekkorának az első percben látszik, Jill sem annyira biztos magában, mint mutatja, meg fennen hangoztatja, és Don is tele van kétségekkel, bizonytalanságokkal. Tisztázó viták ezek, át nem beszélt félelmek, ki nem mondott aggodalmak, lelket marcangoló kishitűségek kerülnek felszínre. És mitől romantikus ez a vígjáték? Attól, ahogyan a darab által felvetett komoly kérdésekre reagál. Ilyenekre, mint például: meddig jogos a szülői féltés, és mikortól válik nyűggé? Egy anya mikor tesz jót? Akkor, ha hagyja, hogy felnőtt gyermeke beverje a fejét, vagy ha mindig elhúzza előle azt a bizonyos falat? Leonard Gershe komédiája az ehhez hasonló felvetésekre adja meg a csupa életigenlő, szeretetteljes és a szerelem erejét hirdető választ.

Minden produkció alapköve a színészi játék. Ha az olyan, amilyennek lennie kell, akkor minden rendben van, mert ebben az esetben ütős és a közönség szívét is megérintő lesz az előadás. És most így van a Gaál Erzsébet Stúdióban is, mindhárman minden kritikát kiálló módon keltik életre a szereplőket. Blazsovszky Ákos hibátlanul alakítja Dont. Olyan „normális” fiatalembert visz fel a színre, aki tisztában van képességeivel és korlátaival, tudja, mit bír, és mit nem. Mimikájának finom rezdüléseivel, és csak amennyire kell, annyira vakos mozgásával jellemzi ezt a céltudatos, önállóságra törekvő, értelmes, érzelemgazdag fiút. Kovalik Ágnes remekül személyesíti meg a csélcsap Jillt. Az ő Jillje ebbe-abba belekapó, maga sem tudja, mit akaró lányzó, aki sehol sem érzi jól és biztonságban magát, mindenhonnan menekül, még az érzései elől is. Molnár Zsuzsanna kiválóan hozza Mrs. Baker szigorúságát, aki fia elszakadási törekvéseiben csak a hátrányokat és a buktatókat látja, de aki belátó és önfeláldozó is tud lenni. Fehér Anna jelmezei hűen fejezik ki a szereplők jellemét, Jill tarka-barka, bohókás szoknya-blúzt, az anya decens kiskosztümöt, Don lezser bermudát, hozzáillő kinyúlt pólót visel.

Szitás Barbara rendezése kiemeli A pillangók szabadok fészekmeleg otthonosságát, sugárzó kedvességét és pihe-puha fesztelenségét. Jó kedvvel, örömmel feltöltekezve jön ki a néző a József Attila Színházból, mert nem csupán kétórás kacagásban meg pompás szórakozásban volt része, hanem elmerenghet, és összehasonlíthatja saját felnőtté válásának útjait~útvesztőit Donéval és Jillével, valamint elmélázhat, annak idején mennyire nehezen vagy könnyen szakította el azt a bizonyos lelki köldökzsinórt.

Herczeg Ferenc: Bizánc

Újszínház

A hosszú életű Herczeg Ferencet a két háború közötti időszak ünnepelt írójaként, rovatvezetőjeként, szerkesztőjeként, politikusaként, akadémikusaként, vagyis ennek a kornak tekintélyeként tartja számon a közvélemény, olyan emberként, akinek a szavára odafigyeltek. Könyvei sorra jelentek meg, irodalmi Nobel-díjra három alkalommal is jelölték, színműveit egymás után mutatták be. A szovjet megszállást követően kiszorították a közéletből, jó bolsevista szokás szerint agyonhallgatták, úgy tettek, mintha nem is létezett volna. A rendszerváltozás után azonban teátrumaink felfedezték, és drámái újra megjelentek vidéki és fővárosi színpadokon.

Az egyik, szinte a tökéletességet elérő alkotása a Bizánc, amit 1904-ben játszottak először a pesti Nemzeti Színházban, ahol változó szereposztással éveken keresztül ment. 1945 után a darab sorsa közel 50 esztendei tetszhalál lett. Ezután, ha nem is a virágkor jött el, de mindenféleképp kedvező fordulat állt be, gyakrabban vitték~viszik színre. Legutóbbi premierje az idén, az Újszínházban volt február 23-án.

A Bizánc a szophoklészi drámai hármas egységet – a katarzist is belevéve, – a színszerűség összes követelményének maximálisan megfelelő és a nézők szeretetére bizton számító tragédia, amitől minden direktor erkölcsi és pénzügyi sikert vár, és nem csalódik… Mondanivalója bizony bő 100 esztendővel a bemutatása után aktuálisabb, mint valaha. Cselekménye rövid időt ölel fel, mindössze egy napot, ami nem más, mint a tankönyvekből ismert dátum: 1453 május 29-e, Konstantinápoly eleste, azaz a keletrómai birodalom bukása. A dráma nagy vonalakban követi a valós tényeket, de nem ezeknek a dokumentumhű felidézése a célja, hanem annak a hosszú és szerteágazó útnak az elemzése, ami miatt a muzulmánok elfoglalhatták Bizáncot. Ez a több, mint szomorú esemény bizony máig ható következményekkel jár, ugyanis ezt a napot a történelemtudomány úgy tartja számon, mint a kereszténység legfájdalmasabb és legsúlyosabb vereségét. Nem csupán a túlerő győzi le a falakat, hanem a XI. Konstantin császárt körülvevő férfiak és nők hitványsága is, akik amolyan percemberkék, mert csak az orrukig látnak, mindannyian jellemtelenek, önzők, megalkuvók, politikai és anyagi hasznot lesők. Csupán páran vannak, akikben még felfedezhető valamiféle morális tartás, a többiek mind egy szálig alávaló, semmirekellő alakok.

A 2015 nyara óta kontinensünket muszlim bevándorlók inváziója fenyegeti. Félelmet keltve, maguk körül mindent letarolva, Allahot dicsőítve életerős fiatal férfiak hordákba tömörülve masíroznak államhatárokon keresztül Európa gazdagabb országaiba. Ők az új honfoglalók. Nem kell hozzá túltengő fantázia, hogy Bizánc elfoglalása és a mai események közötti párhuzam világos legyen. Az előadás kezdetekor az Európai Unió zászlaja leng, és himnusza zeng. Nem csak Beethoven Örömódája meg a kékcsillagos lobogó jelenti az azonosságot, hanem Csík György tervező jelmezei is, a szereplőket napjaink öltözetébe bújtatja, a császár meg a várost védő katonák terepszínű kezes-lábasban, oldalukon méretes Kalasnyiokovval jönnek-mennek, a civilek jól szabott öltönyben, az asszonyok csinos nadrágkosztümökben járkálnak.

Hogy az előadás a nézőkből azt aggodalommal teli, földrészünk szomorú jövőjét erőre vetítő hatást kiváltja, az bizony nemcsak Nagy Viktor rendező a dráma értékeit kibontó és hozzánk szóló üzeneteit felerősítő munkájának köszönhető, hanem minden egyes színész avatott, a darab igazságába vetett hitét tükröző játékának is. Városa és saját helyzetét rosszul felmérő, valamint alattvalóinak kétszínűségét nem ismerő Konstantin császárt Viczián Ottó kifogástalanul alakítja. Gregor Bernadett Iréne császárnéja gőgös és fennhéjázó, akibe cseppnyi együttérzés sem szorult. Szakács Tibor igen meggyőzően jeleníti meg Giovannit, a kemény, de azért érző szívű zsoldosvezért. Vass György remekül személyesíti meg Spiridont, a kétkulacsos főkamarást. Almási Sándor a tőle megszokott profizmussal kelti életre a talpnyaló, ’aki többet ígér’, ahhoz húzó Laszkarisz tengernagyot. Szaniter Dávid hibátlanul hozza a költő ingatag karakterét. Ifj. Jászai László az önmaga és a hadtudomány előírásszerű alkalmazásának fontosságától az orra hegyéig sem látó Notarasz fővezért utolérhetetlen megjelenítő erővel formálja meg. Csurka László a nyereséget szem előtt tartó kalmárt mintaszerűen viszi fel a színre. Fehérvári Péter Leonidaszt, Nagy Zoltán az ide-oda húzó pátriárkát minden kritikát kiálló módon játssza. Jánosi Dávid az ifjú Ahmed khán hőzöngő, elvakult figuráját szuggesztíven tárja a nézők elé. Incze József az okos, simaszavú Lala Kalili követet imponáló biztonsággal mintázza meg. Nemes Wanda kitűnően ábrázolja a hol férfinak öltözött rettenthetetlen harcost, hol pedig a császárhoz hű, azt rajongva szerető szép nőt. Orosz Csenge derekasan helytállva adja elő a kétes erkölcsű Zenóbia udvarhölgyet. Kisebb szerepben Kanda Pál, Kurkó József Kristóf, Beszterczey Attila, Szarvas Attila és Bálizs Anett látható.

Ez a Bizánc bizony erős koncentrációt igénylő dráma. A figyelem még fél perc erejéig sem lankadhat, mélázásra nincs idő. Veretes, itt-ott templomi zengésű, többszörösen összetett mondatokból álló nyelvezetének megértése szellemi munkát igényel, mert ezáltal lehet csak felfogni a dráma mondanivalóját. A ma nézője azonban az efféle agytornától elszokott már. De jólesik újra felfedezni és átélni, hogy eszünket is használnunk kell, nem kapjuk készen vagy kevés befektetett energia árán a színház nyújtotta örömöket, hanem meg kell dolgoznunk értük.

Ron Hutchinson: A forgatókönyv

Fórum Színház

 

Fővárosunk új színházát ezzel a fergeteges vígjátékkal – a Mikulás ajándékaként – tavaly december 6-án adta át a budapestieknek Németh Kristóf színművész~színigazgató. Nem ismeretlen objektumban kezdte meg a működését a Fórum Színház, hanem igencsak illusztris helyen, a pazaron díszített, velencei-mór stílusú Rákóczi úti palotában, ami nem más, mint az eddig jobbára moziként működő Uránia Nemzeti Filmszínház nagyterme. Azért is szimbolikus épület ez, mert felső szintjén található a Színház- és Filmművészeti Egyetem. Németh Kristóf azzal a határozott céllal hívta életre a Fórum Színházat, hogy olyan nézőbarát műveket mutasson be, amik széles körben számíthatnak a közönség érdeklődésére, szeretetére. Ars poeticája szellemében nemesen szórakoztató, érdekes és színvonalas bulvár komédiákat, krimiket akar színre vinni. Az efféle darabokra erős az igény, ugyanis az emberi léleknek olyan nagy szüksége van a derűre, mint a falat kenyérre. Nem kell mindig borongani, lelki mélyszántást végezni, igazán jól esik szélesen mosolyogni, felhőtlenül kacagni. Az 1947-ben született Ron Hutchinson észak-ír származású szerző műve, A forgatókönyv (Moonlight and Magnolias) pontosan az előbb említett kategóriába tartozik. Premierje 2004-ben volt Chicagóban, itthon eddig még nem játszották.

A világ mozgóképművészetének legismertebb alkotásai közé tartozik az Elfújta a szél, ez a színes amerikai film, amit először 1939 decemberében vetítettek. Alapjául szolgáló azonos című (Gone with the Wind) regényt Margaret Mitchell amerikai írónő vetette papírra, a filmesítési jogokat tőle vette meg David O. Selznick producer, aki abban az időben toronymagas összeget, 50.000 dollárt fizetett érte. Ő volt – szinte egyedül – az, aki elejétől fogva hitt a filmben, tudta, érezte, ez bizony nagy dobás lesz. Mindenki fanyalgott, kételkedett és a fejét csóválta, de ő maradéktalanul bízott ítélőképességében és jó szimatában. Neki lett igaza… Tokkal-vonóval együtt mindössze 4 millió dollárba került a felvétel meg az utómunka, és csupán az első évben 100 milliót kaszáltak vele. Nem csak anyagi hasznot hozott, hanem erkölcsit is: a kilenc Oscar-díj önmagáért beszél.

A latin közmondás szerint a könyveknek megvan a maguk sorsa. Ez a filmekre, így az Elfújta a szélre is igaz. Nagyjából három esztendőt vett igénybe a forgatás, ami alatt rendezők, forgatókönyvírók, látványtervezők jöttek-mentek, mindenféle bonyodalmak, kicsinyes vádaskodások, furcsa sértődések, eget rengető ellenségeskedések, puszipajtásos kibékülések, egymás karjába omló ellágyulások, no meg mesterségesen gyártott vagy önmaguktól lábra kapó legendák keletkeztek. Erről az időszakról szól Hutchinson színműve. A forgatókönyv nem avatja be a közönséget abba a temérdek mennyiségű galibába, ami ezalatt adódott, csak a nagy kavarás utolsó 5 napját ábrázolja.  Három férfi: David O. Selznick producer, Ben Hecht forgatókönyvíró és Victor Fleming rendező szellemi iszapbirkózását mutatja be, akik közül csak a producer véli úgy, helyes úton jár, azaz a kritikusok és a nézők is szeretni fogják a filmet, a másik kettő a háta közepébe kívánja, nyűg nekik az egész. Selznick jókora adag banán meg földimogyoró társaságában bezárja őket az irodájába, néha szelíd rábeszéléssel, néha heves erőszakkal kényszeríti őket a munkára. Mindannyian kiborulnak, egymás idegeire mennek, de a határidőre elkészülnek…

Az Uránia széksoraiban ülők alaposabb tájékoztatása és színpadon történtek jobb megértése érdekében vászonra vetítik a valós tényeket meg a magyarázatokat, amit a rendező, Szente Vajk hangján hallhat a nagyérdemű. Kellenek ezek a beiktatott szövegrészek, amik nem tördelik szét az előadást, hanem segítik az embereket, hogy felfogják az egészet, támpontokat találjanak és eligazodjanak az összefüggésekben.

Minden produkció lelke a színész, ő rajta áll, vagy bukik az előadás, tőle függ, hogy az adott darab belopja magát a publikum tagjainak a szívébe, közel férkőzik hozzájuk, vagy nem. Jelen esetben ez utóbbiról szó sincs. A forgatókönyvet a magyar színművészet kiemelkedő képességű, szakmájukat magas fokon művelő személyiségei játsszák, akik tökéletesen tisztában vannak mesterségük összes fogásával. Szerednyey Béla minden kritikát kiálló módon alakítja Selznick producert. Ha kell, akkor atyaian jóságos vagy szeretetteljesen kemény, olyan férfiút visz fel a színre, aki erős, határozott kézzel irányítja a beosztottjait. Magyar Attila falánk Ben Hecht-je megállás nélkül nyafog és hisztizik, a szó szoros és átvitt értelmében unja a banánt, örökké ki akar szállni, és egyáltalában nem hisz abban, amit csinálnak. Csonka András Fleminget, a rendezőt kifogástalanul kelti életre. Lazára veszi ezt az elegáns figurát, aki csak úgy, merő véletlenségből csöppent bele az egészbe. Pleskó Szimonetta udvarias, tisztelettudó és nélkülözhetetlen titkárnője nem csupán finom kávét tud főzni, hanem mindenféle ügyes-bajos dolgokat elintézni, tartani a frontot. Kovács Yvette Alida díszletei és jelmezei kifejezik azt a kort, vagyis a múlt század negyvenes éveinek elejét, amiben a színmű cselekménye zajlik.

Szente Vajk pergő, feszes ritmusú, igen kellemes produkciót hozott létre, ami meghatározza ennek a friss színháznak az arculatát. Mi nézők pedig megköszönjük és elismerésünket fejezzük ki Németh Kristófnak, hogy olyan játszóhelyet hívott életre, ami előadásaival kellemesebbé, vidámabbá teszi hétköznapjainkat.