Aldo Nicolaj: Hárman a padon

6szín

Orlai Produkciós Iroda

Az Itáliában 1920-ban született és ott, 2004-ben elhunyt Aldo Nicolaj igen termékeny szerző, műveit hazánkban gyakran tűzik műsorukra vidéki és fővárosi teátrumaink. Tévés forgatókönyveket is írt, de munkásságának java részét színművei teszik ki. A színpadi egyszerűség híve, drámáinak, vígjátékainak nem igazán szofisztikált a cselekménye, megjelenítésükhöz nem szükséges bonyolult színpadtechnika, minimális díszlettel és jelmezzel bárhol elő lehet adni őket. Amit viszont igényelnek, az a tökéletes színészi játék, magas fokú mesterségbeli tudás, mert csak így hatásos, mai szóval kifejezve: ütős a produkció. Alkotásainak zöme egyfelvonásos, két-három fős szerepdarabokból áll. Mindezek a sommás megállapítások elmondhatók a Hárman a padon c. (Classe di ferro) komédiájáról, amit nálunk is szeretnek, jó párszor láthatták már a nézők, legutóbbi változatának az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, a 6színben volt a premierje most, december közepén.

Aldo Nicolaj vígjátékának cselekményideje nagyjából egy esztendő, története valahol Olaszországban, egy park padján, úgy az 1980-as évek tájékán játszódik, és egyenesen megy előre, mindössze négy jelenetből áll, két férfi meg egy női szereplője van. Mindhárman megették már kenyerük javát. Mindenki megöregszik, hacsak meg nem hal addig – tartja a népi bölcsesség. Azonban nem mindegy, milyen körülmények között telik el, és ér el a véghez. A darab kezdetén a két, 7. X-én túllévő signor nem ismeri egymást, azonban a „talján” igen szószátyár fajta, könnyen szóba elegyedik bárkivel. Egyikük, Libero Bocca újságjába temetkezve olvas, fel sem néz belőle, amikor megérkezik a másik, Luigi La Paglia, aki udvariasan megkérdezi, leülhet-e mellé. Cselényi Nóra tervezte a jelmezeket, a két férfiú szegényes öltözete elárulja, becsületes munkásemberek, az országot újjáépítő vasnemzedék tagjai. Eltérő jelleműek, Bocca mogorva és tüskés, mindenben és mindenkiben ellenséget lát. Paglia simulékonyabb, vidámabb, közlékenyebb.

Eleinte köntörfalaznak, nem terítik ki lapjaikat, váltig állítják, milyen kellemes életük van népes famíliájuk körében, törődnek velük, odafigyelnek rájuk, szeretik és tisztelik őket. A sztori előrehaladtával ez a buborék azonban lassan kifúj, a végén pedig kipukkad. Ahogyan egyre sűrűbben találkoznak, és belemelegednek a társalgásba, mi több, bizalmas viszonyba, sőt barátságba keverednek, kiderül, csupán szépítik a helyzetüket, valójában mindkettő csak nyűg a családjának, púp a hátukon. Nem figyelnek rájuk, éppen hogy megtűrik őket. Pagliát állandóan az idősek otthonába akarják dugni, Bocca esti leveskéjét úgy löki oda a menye, hogy abban nincs semmi köszönet. Néhanapján hozzájuk csapódik a hasonló korú óvónő, a még mindig szemrevaló Ambra, aki ad magára, csinosan öltözik, víg kedélyű, és még akkor is megterít magának, ha egyedül ebédel, vagy vacsorázik. Próbálja ezt a két besavanyodott vén csontot felrázni, kimozdítani rosszkedvéből. Pagliát időnként sikerül is neki, de Bocca következetesen és mereven ellenáll. Nem hiába mondják, hogy az öregkor második gyermekkor, ha úgy vélik a lurkók, sérelem éri őket, akkor világgá akarnak menni. Bocca és Paglia is így tesz, Bocca boldog kiskorának idilli kis halászfalujába akarnak költözni. A megbántottság, a mellőzöttség és a kiszolgáltatottság érzése sarkallja őket erre a kétségbeesett és kissé nevetséges tettre. De szökésüket nem tudják véghez vinni, mert a sors közbeszól.

Sz. Nagy Magda fordításában semmiféle emelkedettség, pátosz, különleges szófordulat nincs, a dialógosuk a köznyelven alapulnak, elvégre egyszerű melósok a főszereplők, választékosabban csupán Ambra beszél. A mulatságosan csengő, igazából azonban mélységes fájdalmat takaró mondatok hangzanak el, amiket a földgolyó mind a négy égtáján elmondhatnak a hajlott korúak. A Hárman a padon igazi jutalomjáték a színészeknek, akik élnek is ezzel, valósággal lubickolnak a szerepük nyújtotta pazar lehetőségekben. Gálvölgyi János és Benedek Miklós művészi kvalitásiról már mindent leírtak, bármiféle dicsérő szó csupán ismétlés lenne. A Gálvölgyi megformálta Bocca olyan búvalbélelt meg kekeckedő, magát még strammnak gondoló gömbölyded pali, akit általában messziről elkerülnek, mert bölcsességbe bujtatott, pengeéles, a diszkréciót még hírből sem ismerő, karcos szavaival bántani és sérteni tud. Benedek Miklós Pagliája szikárabb és virgoncabb, látszólag kevésbé megkeseredett, nem vagdalkozik, nem szekíroz senkit, és ügyesen tudja palástolni siralmas körülményeit, félelmeit nem veri nagydobra, és még mindig megfordul a szoknyák után. Egri Kati vonzó és okos szépasszonyt formál meg, aki nem hagyja, hogy az évek múlásával együtt járó bosszantó tünetek maguk alá gyűrjék, örök optimista, akinek kedélyállapota mindig derűs, viccesen reagál Bocca epés megjegyzéseire. Ondraschek Péter díszlete tükrözi a két manus sivár, örömtelen életét, a parkra stilizált fák utalnak, és mindössze egy világosbarnára festett, három ember méretére szabott utcabútorból áll, amin mindannyian kényelmesen elférnek.

Ez a Göttinger Pál rendezte Hárman a padon igencsak keserédes, lehet jókat rötyögni, szívből jövően kacarászni a szellemes párbeszédeken, amik fájón emlékeztetnek a végre, és mindenkit szembesítenek azzal, hogy ami a színpadon látható, az bizony nem valami ritkaságszámba menő eseménysor, hanem olyan átlagmese, ami bárkivel megtörténhet. Elvégre mindenki megöregszik… 

Dale Wasserman: Száll a kakukk fészkére

József Attila Színház Nagyszínpad

A Száll a kakukk fészkére (One Flew Over the Cuckoo’s Nest) Ken Kesey amerikai író regénye 1962-ben jelent meg, és a szerző veteránkórházban végzett munkatapasztalataiból született. Dale Wasserman szintén amerikai drámaíró a színpadi változatát készítette el, Milos Forman pedig a filmeset, ő rendezte Jack Nicholson főszereplésével 1975-ben azt a mozidarabot, ami páratlan sikert ért el, öt Oscar-díjat kapott. Hazánkban 1977-ben, a Vígszínházban láthatta először a közönség. Azóta se szeri, se száma a felújításoknak, a legutóbbinak a József Attila Színházban november 27-én volt a premierje.

A Száll a kakukk fészkére mondanivalója – sajnos – mindig aktuális volt és lesz: a szabadság és szolgaság, önálló akarat és meghunyászkodás, függetlenség és elnyomás örök küzdelme, egymásnak feszülése adja a darab konfliktusát. Itt is két különböző karakterű ember, egy férfi és egy nő párharca, egyenlőtlen küzdelme jelenti és fokozza a dráma feszültségét.  Egyik oldalon áll Randle Patrick Mc Murphy, ez a vagány, magát az élet császárának tartó, piti bűnöző, aki a törvény szigora elől menekül be az elmegyógyintézetbe, mert úgy véli, itt jóval enyhébb a bánásmód, mint a dutyiban. Mások oldalon pedig Ratched nővér foglal helyet, ez a beszűkült, se kutyája, se macskája, a társadalmi normákhoz, valójában csak az önmaga által kitalált szabályokhoz mereven ragaszkodó és mindegyiket maradéktalanul betartató asszonyság. A dolog pikantériája, hogy a vasakaratú nő uralkodik itt a csupa szánalmas, bábokként mozgatható férfiakon. Eleinte csak amolyan kisebbfajta súrlódás alakul ki a fékezhetetlen, vad Murphy és a nyugodtan beszélő, higgadt Ratched között, ez azonban az idő múlásával fokozatosan eldurvul, végül odáig fajulnak a dolgok, hogy Murphyt a legsúlyosabb büntetésnek vetik alá: lobotómiát hajtanak végre rajta, azaz műtéti úton eltávolítják a homloklebenyét, aminek következtében elő halottá válik, a főnővér pedig ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. A zsarnokság győz a szuverén akarat fölött.

Funtek Frigyes rendezése az elbeszélésen, azaz narráción nyugszik, az indián törzsfőnök, Bromden belső monológjain át egyenes vonalban halad előre egészen a tragikus végig a történet, és nem két ember ellentéteként, kettejük összecsapásaként mutatja be a drámát, hanem tágabb horizontba helyezi. Nem a mosdatlan szájú, fékezhetetlen férfi csatázik a kimért, lassú mozgású, halk szavú, humánusnak tűnő parancsokat osztogató nővel, hanem a szabadság mikéntjéről vallott elvek, életfelfogások meg a társadalom rendjéről alkotott nézetek feszülnek egymásnak. Ezt fejezik ki Csík György jelmezei is: Murphy mindig más, amolyan laza csávós cuccokban robog le és fel, Ratched pedig végig ugyanazt a fityulás, fehér, nővéri egyenruhát hordja. A betegek pedig állapotukat kifejező, mindenféle szedett-vedett, ócska hacukákban járkálnak. Gesztusaikban, arcjátékukban is megjelenik a különbség: Murphy egyfolytában ágál, hangoskodik, rohangál, a főnővér visszafogott, nem hadonászik, méltóságteljesen jön-megy. Csík György tervezte az átlagos, kórtermi berendezést jelző díszletet is. Zöldi Gergely fordítása napjaink argóján alapul. Túl sokszor zúdul a nagyérdeműre válogatottan trágár kifejezések tömkelege. A közönség fejében ugyan ott van, hogy az ilyen helyeken nem kisasszonyos modorban társalognak, de számtalan esetben, – ahogyan pestiesen mondják, – nagyon alacsonyan szállnak a lószerszámok.

A színészek most is derekasan helytállnak. Chajnóczki Balázs minden kritikát kiálló módon alakítja a szerencsejátékos Murphyt. Olyan szertelen, ahogyan azt a figura megkívánja, széttöri a zárt osztály lassú napi ritmusát. Nem képes a bőréből kibújni, itt is hamisan kártyázik, átveri szegény bolondokat, kihasználja őket, csak eszközt lát bennük, hogy céljait elérje. Szabó Gabi főnővére kedves és szerető anyaszerepben tetszeleg, valójában azonban hideg, eltervezetten jóságos. Fila Balázs kifogástalanul jeleníti meg a siketséget szimuláló, nagy erejű indián főnököt. Egyedül neki sikerül kitörnie a „vigyorgóból”. Ujréti László remekül személyesíti meg azt a barátságos, megértő kezelőorvost, aki nem tárgyakként tekint betegeire, hanem úgy, mint emberi lényekre. Az ápoló személyzet tagjait Katona Zsolt és Lukács Dániel, az engedelmes, beosztott nővért Kovalik Ágnes hibátlanul állítja színpadra. Turkie-t Kiss Gábor, a két kikapós, mindenre kapható csinibabát igencsak meggyőzően hozza Jakus Szilvia és Kulcsár Viktória. A fiatal, anyakomplexusos, Billy Bibbit karakterét Horváth Sebestyén Sándor mesterien formálja meg. A gyogyósokat Blazsovszky Ákos, Fekete Gábor, Lábodi Ádám, Újvári Zoltán, Galkó Balázs, Botár Endre és Bergendi Áron a tőluk megszokott magas színvonalon játssza.

Az előadás most is kiváltja azt a katartikus érzést, amit a nézők elvárnak tőle. Elméláznak a közhelyszerűen igaz mondatokon, beleborzongnak, hogy a diktatúra és a magánember párharcából mindig az előbbi kerül ki győztesen.

Pozsgai Zsolt: A király és a szűz

Udvari Kamara Színház

Budapest Pozsonyi Úti Református Egyházközség altemploma

A Balázs Béla-díjas, érdemes művész Pozsgai Zsolt darabjának ősbemutatóját a Békéscsabai Jókai Színházban tartották 2018 nyarán, ezután vendégjáték keretén belül az ország több teátrumában is láthatták a nézők. Bő három év múlva pedig a Magyar Kanizsai Udvari Kamara Színház otthonában most, november 26-án volt a premierje.

Pozsgai Zsolt, mint a tenyérét, úgy ismeri történelmünket, és nagy kedvvel merít belőle, és szeret játszani is vele. Az mindig csupán a véletlen(?) műve, hogy a rég-, vagy a közelmúlt eseményei és napjaink fordulópontjai között számtalan hasonlóság fedezhető fel, elvégre – ahogyan a mondás tartja: – a történelem szereti ismételni önmagát… A király és a szűz kétszereplős színmű, a király benne Árpád-házi IV. Béla, (1206-1270) a második honalapító és 10 gyermeke közül a kedvence, Anna lánya (1226-1285). Története a tatárjárást megelőző és az utáni egy-két esztendőt öleli fel, amik a magyar történelem egyik legszomorúbb időszakát adják, amikor 1241-ben Batu kán hordája végigpusztította hazánkat, dúlásuk következtében kő kövön nem maradt, csak a pusztaság. Innen kellett a királynak újra kezdeni és felépíteni az országot. Ez a zavaros, vesztes, bár hősiesen vívott csatákkal, piszkos cselszövésekkel, nemtelen árulásokkal, aljas zsarolásokkal, eszeveszett meneküléssel teli pár év a dráma cselekményének ideje, és öt jelenetből áll. Mindegyikben központi szerep jut egy méretes, vörös márványból készült kriptának, amiben hazánk más-más jeles alakja alussza örök álmát.

Királylányok és hercegnők mindig politikai tényezők voltak, szívük és vonzalmuk szerint nem választhattak párt, apjuk dinasztikus érdekeket szem előtt tartva házasította ki őket. Időnként előfordult az is, hogy ezekből az elrendezett frigyekből igaz szerelemi kapcsolat lett. IV. Béla, a nyolclányos atya sem tett mást, mint az előtte és az utána jövő uralkodók szokása volt, öt lányának ő is olyan férjet választott, aki az éppen aktuális politikai céljainak megfelelt. Anna esetében is így is járt el.

Pozsgai Zsolt darabjában IV. Béla kényszerpályán mozog, nem csupán a király belső vívódását, időnként önmarcangoló töprengését, hanem szándékainak tudatos félreértését, éppen ezért ezeknek jóval silányabb, megvalósulását mutatja be. Báróival és főuraival, azaz ellenfeleivel, mi több, ellenségeivel folytatott soha véget nem érő ádáz küzdelmeit is láttatja. A dráma középpontjában azonban az akaratos, önfejű és okos lányával vívott néha pengeéles szócsatái és néha kedves, bensőséges beszélgetései állnak, amikből kiderül kölcsönös tiszteleten alapuló, meghitt, szeretetteljes kapcsolatuk, a magyarság sorsa iránti felelősségtudatuk, Anna kemény és elszánt fiatal nő, aki tudja, neki küldetése van, nem mehet apja sűrűn változó igényei szerint férjhez, mert ez abban az adott pillanatban kifizetődő lenne. A király mind az öt képben be akarja kötni lánya fejét, hol Kötöny kun fejedelem fiához, hol Babenberg Frigyes osztrák herceg torzszülött utódjához, hol francia herceghez, hol a cseh királyhoz óhajtja adni. Az ötödik alkalommal azonban nincs kibúvó, el kell fogadnia a jelöltet, Rosztyiszlav Mihajlovics halicsi fejedelmet. Anna is tudja, nincs apelláta, nem húzhatja tovább az időt, most muszáj engedelmeskednie és teljesítenie apja parancsát, nem hivatkozhat arra, hogy neki szent kötelessége megtartani szüzességét, mert csak így tudja megmenteni a magyarságot, és hasznára lenni hazájának. (Akkortájt a szüzességnek több volt a jelentése, mint manapság, a tiszta, önmegtartóztató, Istennek ajánlott élet legfőbb és magasztos értéknek számított.)

Az, hogy egy ilyen kétszemélyes dráma, mint A király és a szűz, meghódítsa a közönség szívét, és mondanivalója eljusson a tudatukhoz és átjárja, megfogja a lelküket, az a színészi játék minőségén múlik. A IV. Bélát alakító Jantyik Csaba és az Annát megszemélyesítő Nagy Enikő hivatását a legmagasabb művészi színvonalon gyakorló művész. Teljesítményük minden kritikát kiáll! Elejétől a végéig lekötik a publikum figyelmét. Nagy Enikő egyszerre tud bohókás, hízelgő, meleg szívével az apját a lábáról levenni tudó leányzó, ugyanakkor harcos, kardforgató amazon és nemzete iránti kötelességével és áldozatvállalásának fontosságával tökéletesen tisztában lévő királylány lenni. Jantyik Csaba mesterien hozza az érző szívű, gyermekét gyengéden szerető, lánya kívánságait figyelembe vevő apát, és az ország irányításának a terhét viselő királyt, akinek meg kell verekednie a pusztítókkal, és kezelni a belső erők, az elégedetlenkedő nagyurak támadásait. Katona Bálint pazar, autentikus jelmezei sokat hozzátesznek a gondolatok energiájához, áramlásához, és felerősítik azokat. Anna mindig ugyanazt a szerzetesi habitust viseli, csupán menyasszonyként kerül a vállára palást. IV. Béla változatosabb, de a királyi méltóságot mindig kifejező öltözetekben jár-kel. Anga Kakszi István a középkort idéző díszletei is nagymértékben hozzájárulnak a dráma összhatásához, hogy az megérintse és jóérzéssel töltse el a nézőket.

 Szigeti Réka dramaturg és Jantyik Csaba rendező Pozsgai Zsolt darabját úgy állítja színre, hogy abban a szomorú és a vidám részletek tökéletes arányban keverednek egymással, egyik sem teng túl, megy a másik rovására. Másfél óra múlva, amikor legördül a függöny, a publikum tagjai úgy kelnek fel a székükből, hogy megint olyan szellemi élményeledelt kaptak, amiből napokig tudnak táplálkozni, és amit minden esetben elvárnak a szerzőtől: lelki feltöltődést, önérzetes büszkeséget.

Eric Assous: Boldogság avagy élet 50 fölött

Spirit Színház

A Tuniszban, 1956-ban született és Párizsban 2020-ban elhunyt Éric Assous francia rendező, forgatókönyvíró, dramaturg számtalan rádiójátéknak és 20-at is meghaladó színdarabnak a szerzője. Ezek közé tartozik az 2012-ben bemutatott Boldogság avagy élet 50 fölött (Le Bonheur). Ez a vígjáték nem ismeretlen a magyar nézők számára, néhány évvel ezelőtt több teátrumunk is műsorára tűzte. A legutóbbi változatának most, 2021. november 21-én a budai Spirit Színházban volt a premierje.

A Boldogság avagy élet 50 felett cselekményideje a közelmúltra tehető, egyenes vonalban halad előre, hat jelenetből áll, és úgy nagyjából 3 évet ölel fel. Két szereplője van, Luoise, az ötödik X-e körül járó meseíró, a hat éve elvált asszony és a hozzá hasonló korú, válófélben lévő háromgyerekes apuka, az étteremtulajdonos Alexandre. Mindketten túlvannak már számos rossz tapasztalaton, csalódáson, éppen ezért óvatosak. A vígjáték kezdetekor, miután együtt töltötték az éjszakát, másnap reggel Alexandre udvariasan el akar köszönni, mert úgy véli, ebben a találkozásban nincs semmi komoly, jól érezték magukat, de ez csupán nem más, mint egyéjszakás kaland. Louise-nak azonban máson jár az esze. Szeretné megtartani, magához kötni a férfit, mert tetszik – mai szóhasználattal – bejön neki. Mórikálja magát, trükközik a lakáskulccsal, aranyosan rámenős. Alexandre azonban szabadulni akar, a háta mögött szeretné tudni az egészet. Ahogyan a régiek mondták: veszi a kalapját és elmegy. Ahogy telik-múlik az idő, vissza-visszajár, elmélyül a kapcsolatuk, egyre otthonosabban mozog Louise lakásában, és amikor végleg szakít a feleségével, fogja a kis kofferét, és magától értetődő egyszerűséggel beköltözik az asszonyhoz, aki már csak az illendőség és a rend kedvéért kéreti, majd hagyja magát meggyőzni. Még fiókot is kap. Eljutnak odáig, hogy egybekelnek, és innentől kezdve úgy hiszi a jámbor néző, boldogan élnek, amíg meg nem halnak, de ez az áldásos állapot csak félig-meddig sikerül nekik. A hétköznapok számtalan apró-cseprő ügye próbára teszi őket, meg a hátukon viselt, lelki terhekkel meg mindenféle előítéletekkel tömött, súlyos batyu is megnehezíti együttélésüket.

Eközben a közönség a hasát fogja a nevetéstől, mert az összes dialógus a férfi és a női karakter közti különbségből fakad. Igencsak humorosan mutatja be a komédia azt a kérdéskört, hogy egy kellemes hancúrozástól mit vár el a teremtés koronája, és mit remél tőle Éva lánya. Mit forgat a fejében a szebbik meg az erősebbik nem az elköteleződésről, miért akarja az egyik, – többnyire az asszony, – és miért retteg tőle a másik, – általában a férfi – . A publikum tagjai ugyanakkor elmélázhatnak azon is, hogy az ez iránti igény és az attól való félelem mennyire keseríti meg és teszi tönkre a szépen induló szerelmeket.

Értelemszerűen ketten játsszák a darabot, Cseke Katinka remekül alakítja a kissé bolondos Louise-t. Úgy formálja meg a gyermekded, csapongó, cicás meseírónőt, ahogy el lehet képzelni a hozzá hasonló, magánytól félő, de valami újba belevágni nem igazán merő hölgyet, akinek mégis van mersze kockáztatni. Perjés János kifogástalanul személyesíti meg az egysíkú, nem igazán bonyolult jellemű, a hétköznapok világába teljesen alámerülő Alexandre-ét, aki nem keresett mást csak könnyed kis flörtöt, de azért képes lett felülemelkedni férfiúi hiúságán, macsóságán, és ötven felett is vállalni a házasság mennybe röpítő szépségét vagy a pokolba taszító gyötrelmét.

Szitás Barbara úgy rendezi a darabot, hogy az mindenkihez szóljon, azokhoz is, akik megették már a kenyerük javát, de azokhoz is, akik még párválasztás előtt állnak. Nem terheli meg az embereket, ideális arányban vannak benne helyzetkomikumok, és a jellemek hasonlósága~ellentéte a fontos szerepet játszik.

A Boldogság avagy élet 50 fölött-ben semmiféle világmegváltó eszme nincs, hanem a legszürkébb, legátlagosabb élet szituációi, így férfi-nő közötti vonzalom, megcsalás, hűség, féltékenység, átverés, bizalom, kétségek és gyanúsítgatások. Ezek cseppet sem kirívó helyzetek, akárkivel megeshetnek, ugyanis számtalan példa akad akármelyikre, amit a saját bőrén érezhet bárki, vagy tapasztalhat barátai, ismerősei körében. Ez a szinte unalmas egyszerűség a komédia sikerének titka, ez adja azt a fészekmeleg bizsergést, hogy minden olyan otthonos benne, semmi ördögtől való kunszt, vagy kiszámíthatatlan, meghökkentő csavar nincs, csak a világ minden táján előforduló sztori. És ez bizony nem kevés! Nem kell mindig borongani, soha meg nem válaszolható, kínzó társadalmi kérdéseket boncolgatni, vagy leásni az emberi szív legsötétebb zugaiba, és lelki mélyszántást végezni, hanem untig elég csak egy jót mutatni, vidáman szórakozni, felhőtlenül kacagni, kilépni a mókuskerékből, megfeledkezni a mindennapok bújáról, bajáról meg a járványról.

Botticelli és a Mediciek

Marco Pianigiani filmje

Pannonia Entertainment

A Művészet templomai keretén belül most, november 18-ától látható a hazai mozikban a sorozatfolyam legújabb darabja, a Botticelli és a Mediciek (Botticelli, Firenze e i Medici ; Botticelli, Florence and the Medici). Ennek az ismeretterjesztő filmnek a rendezője a többszörösen díjazott olasz író, producer és dokumentumfilmes Marco Pianigiani. Ez a rész is folytatja az eddigiek hagyományát, nem csupán Itália földjén született és tevékenykedő jeles szakértők segítenek a közönségnek eligazodni a látottakban, hanem Európa számos országának művészettörténésze és még egy Óperenciás-tengeren túli is értelmezi, magyarázza az alkotásokat. Az is hasonló a többihez, hogy pazar légi felvételekkel és játékfilmes jelenetekkel, amiken megszemélyesítik a képeken szereplők alakokat, teszik tartalmasabbá azt a páratlanul gazdag élményt, amit a film megnézése nyújt.

A film a Firenzében 1445-ben született és 1510-ben elhunyt Sandro Botticelli művészetét az eddig megszokott nézőpontból szemlélteti, most is a női báj bemutatása áll a középpontban, csupán annyiban tér az előzőektől, hogy itt az erotikának semmiféle jelentősége nincs. A quatrocento mestere nem hús-vér asszonyokban, lányokban megtestesülő, így mindig más és más szépséget visz fel a vászonra, vagyis az ő hölgyei nem köthetők konkrét alanyokhoz, hanem az általa elképzelt ideális szépséget ábrázolja. Két, ikonikus alkotására fókuszál a film, az egyik az 1485-körül keletkezett Venusz születése, a másik az 1482 tájékán festett A tavasz. A Venusz születése utóéletét, máig tartó inspiráló effektusait is hűen visszaadja a film.  A múlt század híres-neves képzőművészeire, így Salvador Dalira és Andy Warholra meg a kortárs művészekre: a szobrász Jeff Koonsra és a filmes-fotós David LaChapelle-re meg napjaink popkultúrájának sztárjaira, köztük Lady Gagára gyakorolt hatását is láttatja, de kitér a használati és dísztárgyakon fellelhetőkre is, amik mindenféle szuvenírekről vagy lakberendezési tárgyakról köszönnek vissza.

A Botticelli-film cselekménye kronologikus rendben halad előre, gyermek- és ifjú korának felidézésével kezdődik. Bátyját, a kis termetű és dundi Giovannit a népnyelv hordócskának keresztelte el, és Alessando~Sandro a négy tagból álló hivatalos neve helyett ezt a ragadványnevet, azaz a Botticellit választotta. Egyszerű, becsülettel dolgozó famíliából származott, apja a tímármesterséget űzte, ő negyedik gyermekként érkezett a családba, gyönge egészsége miatt kétkezi munkára nem igazán tudott végezni, viszont művészi tehetsége korán megmutatkozott, így taníttatták. Korának elismert festője, Fra Filippo Lippi lett a mestere, ő oktatta. A Firenzét vasmarokkal irányító, dúsgazdag és befolyásos Mediciekkel 1474-ben került kapcsolatba, és innentől kezdve lett megbecsült, megrendelésekkel elhalmozott, így szép vagyont szerző művésszé.

A Botticelli és a Mediciek a festő két korszakát eleveníti fel, amikről leegyszerűsítve azt is lehet mondani, hogy az első, a fényes, az a Savonarola előtti, a második, a sötét, pedig az utána jövő időkhöz köthető, ugyanis ezek gondolati- és megjelenítési módjukban, felfogásukban gyökeresen eltérnek egymástól. Az elsőben, ami 1492-ig tartott, a kortalan és egyetemes szépség felmutatása „mindent visz”, ami a nagylelkű mecénáshoz, Lorenzo „Il Magnifico” Medicihez fűződő kiegyensúlyozott, egymás tiszteletén és kölcsönös elismerésén nyugvó, majdhogynem partnerségi viszonynak tudható be. Ikonikus festményei, így a Venusz születése, a Háromkirályok imádása, A tavasz is ennek a korszakának a „terméke”.  A második részben lévő képein látásmódja elkomorodott, a vakbuzgó, több ezer műalkotást a hiúság máglyáján elégető domonkos rendi szerzetes dörgedelmes prédikációi megtették a magukét, hatására nézőpontja egysíkúvá és mélabússá vált, már nem festett pucér és csábos ifjú szüzeket, hanem feminin paramétereket teljes mértékben nélkülöző, állig felöltözött madonnákat, istenfélő asszonyokat. Előtérbe került Jézusnak és a férfiszenteknek meg a prófétáknak, sőt mindenféle mitológiai lényeknek az ábrázolása. Fontos munkája még a halhatatlan firenzei költőóriásnak, Dante Alighierinek a középkor enciklopédiájának tartott Isteni színjátékához, ezen belül a Pokolhoz készített illusztrációi, amikben a könnyed szépség ötvöződik a nyers kegyetlenséggel. A Mediciek ideiglenes háttérbe szorulása után Botticellit folyamatosan mellőzték, senki nem kérte fel, nem hívták, mondvacsinált perekkel zaklatták, végül elfelejtették. Elszegényedve, 65 évesen halt meg, a firenzei Ognissanti templomban, a családi kriptába temették el. Neve évszázadokra kikopott az egyetemes művészettörténetből, bő háromszáz esztendőnek kellett eltelnie, mire újra felfedezték…

Méltó tagja a Művészet templomai sorozatnak a Botticelli és a Mediciek. Nem csupán amiatt, mert nézőjének ismereteit bővíti és tudását frissíti, hanem azért is, mert oktatja és szórakoztatja is.

Neil Simon: Furcsa pár – női változat

József Attila Színház

 A 82 életévébe lépő Neil Simonnak, az egyik legismertebb amerikai bulvárszerzőnek Furcsa pár című vígjátékát 1965-ben, a Broadway-n mutatták be. Majd három év múlva, 1968-ben láthatták a nézők Jack Lemmon és Walter Matthau főszereplésével a filmváltozatát, aminek Neil Simon írta a forgatókönyvét. Ez a film juttatta világhírnévhez az írót, 1969-ben még Oscar-díjat is kapott érte: a legjobb adaptált forgatókönyvért járó aranyszobrocskát adták neki. A Furcsa pár hazánkba hamar jött, a Vígszínházban 1968. január 6-án volt Bárdy Györggyel és Tomanek Nándorral az ősbemutatója. Neil Simon 1998-ban megírta a Furcsa pár 2-t, ami harminc év elteltével mutatja be a két ellentétes jellemű barát sorsát. Ebből a változatból is készült film, aminek a cselekménye nem zárt térben, egy lakásban játszódik, hanem abban a rozzant járgányban, amiben Oscar fiának és Felix lányának közös esküvőjére Kaliforniába autózik. Húsz évvel az ősbemutató után pedig Neil Simon 1985-ben megírta a Furcsa pár női változatát, aminek szintén a Broadway-n tartották a premierjét A női verzió érkezésére azonban sokkal többet – 20 évet – kellett várni: 2005 januárjában a Miskolci Nemzeti Színház vette fel repertoárjára. Azóta több fővárosi és vidéki színház is műsorára tűzte, most pedig az angyalföldi József Attila Színház ez év október 29-én mutatta be.  

Neil Simon nem tett mást, mint az eredeti férfidarabot átfordította, átformálta nőivé. A két ellentétes karaktert: a rendetlent és a rendszeretőt meg a vezetékneveket: Madison és Unger, valamint a keresztnevek első betűjét: O és F meghagyta, a sztori vázát is, sőt egy–két párbeszédet szó szerint idéz, sőt az időközben eltelt húsz év alatti társadalmi, politikai változásokat is figyelembe veszi. A cselekmény időpontja az 1980-as évek eleje, helyszíne pedig az elvált újságírónő, Olive Madison New York-i lakása. Hetente itt jön össze hat barátnő, hogy kedvenc társasjátékukkal, a „Ki miben tudóssal” múlassák az időt, és miközben iszogatnak, azalatt megvitassák az élet meg a világ dolgait. A darab kezdetén csak öten vannak, a mindentudó Florance Unger hiányzik. Nem kell sokat várni rá, pár perc múlva beviharzik, és közli: a férje 14 év házasság után elhagyta őt. Mind az öten egyszerre próbálják fájdalmát enyhíteni, de ő vigasztalhatatlan. Olive nagylelkűen felajánlja neki, költözzön hozzá, amíg összeszedi magát. Florance azonnal hozzálát a lakás takarításához, mert bizony Olive nem a háziasszonyok gyöngye, hanem elképesztően trehány, ruháit, könyveit oda csapja le, ahová éri. Florance éppenséggel Olive ellentéte: mintafeleség, aki a végtelenségig precíz, kínosan ügyel a tisztaságra, nála élére vasalva sorakoznak a ruhák, és mértani pontossággal helyezkednek el a tárgyak. Két hét múlva már látni sem bírják egymást. Komolyabban akkor zörrennek össze, amikor az emeleten lakó spanyol testvérpár, Manolo és Jesus udvarolni próbál nekik. Végül Olive megelégeli Florance szelíd terrorját, és elküldi. Legnagyobb meglepetésére a két „fiúnak” megesik a szíve a gyámoltalan Florance-on, és befogadják.

A Tom Jones örökzöld slágere, a Sex Bomb, ennek a zenéjére torkollik fergeteges fináléba a Furcsa pár, ez összes szereplő együtt ropja. Hargitai Iván rendezi, de nem csinál belőle társadalmi, vagy művészieskedő, lila ködös drámát, nem erőltet bele napi politikai aktualitásokat, vagy amik távol állnak a mű szellemétől, meghagyja, hogy a vígjáték önmaga lehessen. A színészek valósággal lubickolnak a szerepükben, ugyanis nem sok olyan hálás szerep akad, mint Olive-é és Florance-é. A kibírhatatlan, túlzottan merev, sértődékeny Floranc-ot Fehér Anna a karakterhez illő, idegesítő asszonyságként igencsak remekül jeleníti meg. A flegma, nemtörődöm, slendrián Olive-ot Pikali Gerda kifogástalanul alakítja. A mellékszereplők is derekasan helytállva teszik a dolgukat: a rámenős, kissé darabos rendőrnőt, Mickeyt Jakus Szilvia hibátlanul kelti életre. A duci, öregasszonyos Verát Jónás Andrea mesterien viszi fel a színre. Kovalik Ágnes meggyőzően hozza a felnőni képtelen, tinilányos Sylvie-t. A csinos, elegáns Renee-t Fazekas Zsuzsanna elismerésre méltóan személyesíti meg. A férfitestvéreket, Manolo és Jésus Costazuelát Horváth Sebestyén Sándor és Lukács Dániel meglehetősen pazarul és humorosan játssza. Kettejük alakítása módfelett „feldobja” az előadást, mert annyira kiegészítik a női figurákat.

    Neil Simon olyan szerző, aki tudja, mivel és miként lehet színi hatást elérni, patikamérlegen méri ki a helyzet-és jellemkomikumok, valamint a könnyfacsaró és a szomorú jelenetek egymáshoz viszonyított arányát, és mesterien kezeli az eltérő jellemek összeütközéséből adódó konfliktusokat. Sokat bíz a színészekre, akik imádják szerepüket, mert igazán megmutathatják, „mit tudnak”. Nem hiába tartják őt a „bulvár színművek koronázatlan királyának”. Az erős érzelmi hatás és örök emberi magatartásforma-bemutatás az, ami a Furcsa pár 1 – 2 negyven éven át tartó sikerének titka, ezért jóval több, mint egy mondanivaló nélküli, csacska, csak a rekeszizmokra ható bohózat.                                        

Nagy Tibor – Pozsgai Zsolt – Bradányi Iván: Benyovszky, a szabadság szerelmese

Pesti Magyar Színház Nagyszínpad

Benyovszky Móric történelmünk jeles alakja, aki egy személyben felfedező, utazó, hajós és katona is volt. 1741-ben látta meg a napvilágot a felvidéki Verbón, és 1786-ban hunyt el Madagaszkár szigetén. Ebben az esztendőben van születésének 280., halálának 235. évfordulója, azért döntött úgy a Benyovszky Nemzeti Emlékbizottság, hogy 2021 legyen Benyovszky Emlékév. A sokoldalú, kalandszerető- és kereső gróf élete nem teljesen ismeretlen a magyar közvélemény előtt, az 1975-ben vetített tévéfilmsorozat, a Vivát Benyovszky! óta a szélesebb közvélemény is tud róla, de számon tartja őt a lengyel, a szlovák, az orosz, az amerikai, a francia és a madagaszkári történelemírás is.

Az emlékév keretén belül most, október 29-én tartották a pukkadásig megtelt Pesti Magyar Színházban az új magyar musical ünnepi változatának, a Benyovszky, a szabadság szerelmesének az ősbemutatóját, aminek zenéjét Nagy Tibor szerezte, szövegkönyvét Pozsgai Zsolt érdemes művész, dalszövegeit Bradányi Iván írta. Ez a darab nem dokumentumjáték, arra vállalkozik, hogy a szín-, a zene- és a táncművészet formanyelvén mesélje el Benyovszky viharokkal, küzdelmekkel teli életének bizonyos fordulópontjait, nem kezdetektől fogva mutatja be sorsának alakulását, ezért fiatalkorát, rokonai ármánykodását, kiemelkedő vitézi tetteit a színpadra kivetített méretes molinón képregény formában követhetik a nézők. Pozsgai Zsolt úgy állította össze a librettót, hogy a cselekmény a kamcsatkai fogsággal indul el, innentől viszont – a tajvani látogatáson át egészen a meggyilkolásáig – pontosan adja vissza Benyovszky pályafutását. Kamcsatkán Nilov kormányzóval és családjával jó barátságba kerül, Afanázia, a kormányzó lánya beleszeret a délceg Benyovszkyba, aki viszont senki másra, mint otthon maradt feleségére, Zsuzsannára és gyermekeire gondol csak, így nem viszonozza a sugárzóan szép hajadon érzéseit, ennek ellenére a fülig szerelmes leányzó elhajózik a szökevényekkel, és mindvégig Benyovszkyval marad. A nemes érzésű Zsuzsanna nem féltékenykedik, megérti és tiszteletben tartja Afanázia hűségét, belátja, ketten alkotják azt az egyetlen asszonyt, akit Benyovszky szeretett.

Nagy Tibor olyan sodró lendületű, a fülnek igen kellemes, könnyen megjegyezhető, így rögtön dúdolható, a közönséget tapsra ingerlő világzenét szerzett, ami illik azokhoz a földrajzi helyekhez, ahol Benyovszky megfordult, így Bécsben klasszikus, Kamcsatkán hagyományos orosz, a mai Tajvanon, az egykori Formosán kínai, Madagaszkáron afrikai népzenei motívumok szólalnak meg. Pazar szóló és pompás kórus énekszámokat is komponált, amik harmonikus hangzásukkal egyből berepülnek a nézők fejébe. Mindezt a lenyűgöző muzikális effektust gazdagítja Fejes Kitty autentikus, pörgős koreográfiája. Bécsben – mi más, – mint keringő, Kamcsatkán orosz kerek és játék tánc, Tajvanon hagyományos kínai sárkány, Madagaszkáron törzsi afrikai táncokat lejtenek. A káprázatos összművészeti benyomáshoz igen sokat adnak hozzá Papp Janó mutatós jelmezei. Minderre a koronát az az ámulatba ejtő és a publikum szemét megfogó látványvilág meg hajókra utaló jó pár különleges díszletelem teszi fel, amit Mira János tervezett.

Az énekes-színészek és táncosok derekas helytállása nélkül a Benyovszky, a szabadság szerelmese nem váltaná ki azt az elementáris hatást, amit a publikum minden egyes tagjában előidéz. A címszerepet György-Rózsa Sándor kifogástalanul alakítja úgy, hogy egyszerre tud kaland-és szabadságvágyó, újat felfedezni akaró, elveihez, hazájához, párjához hűséges maradni. Feleségét, a gyakran feltűnő Zsuzsannát Pap Katalin mintaszerűen jeleníti meg. Lux Ádám sallangmentesen hozza Nilov kormányzó alakját, feleségét, Szonját Fésús Nelly – mint, mindig, – most is tökéletes és biztos énektudással kelti életre. A kitartó, szerelmét mindenhová követő Afanáziát Békefi Viktória elismerésre méltóan személyesíti meg. Szobalányát, Kátyát Kiss Emma kiválóan formálja meg. Gerderits Ferenc a madagaszkári törzsfőnököt igencsak humorosan ábrázolja. Stefanow lengyel nemest Papp Csaba korrektül viszi fel a színre. Jánosi Ferenc a lett Baturint meggyőzően adja elő. Czető Ádám a cseh Wynblath szerepében látható. Király Adrián bravúrosan játssza Blagay bárót.

Pozsgai Zsolt rendezi az előadást, így biztos, hogy minden hangsúly oda került, ahová kell. Se nem lassú vagy vontatott, se nem túlmozgásos, harsány produkciót állít színpadra, hanem olyan, szívet-lelket melengetőt, ami kicsiktől a nagyokig elvarázsolja az embereket, és büszkévé teszi őket, hogy hazánk ilyen tehetséges, példamutató hőst adott a világnak.

Pompeji, a bűnös város

Pappi Corsicato filmje

Pannonia Entertaiment

A Művészet templomai sorozat keretén belül október 21-étől látható a mozikban a Pompeji, a bűnös város (Eros e mito) című olasz dokumentumfilm, amit a Nápolyban, 1960-ban született Pappi Corsicato rendezett. Pompeii és a Vezúv neki kézzelfogható valóság, közel áll hozzá, hisz a tőszomszédságában jött a világra. Az ókori város Kr. u. 79-ben a tűzhányó kitörése miatt elpusztult, 7-8 méteres vulkáni hamuréteg fedte be. Évszázadokon át aludta Csipkerózsika álmát, az első leletek véletlenszerűen kerültek elő az 1590-es esztendők vége felé, de alaposabb és tudományos igényű feltárásról csak 1750 évek közepétől lehet beszélni. Azóta viszont töretlen az érdeklődés az eltűnt város iránt, régészek, művészettörténészek szorgosan dolgoznak, és mindig felfedeznek valamit, amivel átértékelik, felülvizsgálják, amit idáig az elődeik állítottak. Ezekről az eredményekről számos ismeretterjesztő film látható a tévécsatornákon, szinte alig lehet lépést tartani a legfrissebb fejleményekkel.

A Pompeji, a bűnös város azonban nem arra vállalkozik, hogy az aktuális kutatási eredményekről számoljon be, hanem az a célja, hogy bemutassa, nagyjából 1950 évvel ezelőtt miként éltek abban a virágzó – ókori léptékkel mérve – nagyvárosban az emberek, milyen társadalmat alakítottak ki maguknak, miféle vágyak, álmok hajtották őket, mi határozta meg hétköznapjaikat. Ahogyan a Művészet templomai sorozat eddigi darabjaiban, a Pompejiben is hasonló a vezérelv: a nő és a szerelem meg az erotika köré csoportosítják filmjeik mondanivalóját, így most is ezen a nyomvonalon haladnak. Ezt a sikamlós tematikát akár bulvárosnak is lehetne nevezni, de a Pompeji látványvilága, kifejezésmódja, narrációja, megszólalóinak hitelessége garantálja, hogy malackodásról szó sincs. A római birodalomban nem csupán a catói szigor, hanem a bujaság is a mindennapok része volt, de az érzékiség nem csupán róluk mondható el, amióta világ a világ, ez mindig így volt, van és lesz. A film narrátorának az olasz-amerikai világsztárt, Isabella Rossellinit nyerték meg, aki ugyanabban az egyenes szabású, otthonkamintás ruhájában az első kockáktól kezdve az utolsókig jelen van, és a művészettörténeti értékeléseken kívül ő magyarázza az eseményeket. Nem csupán száraz tények meg illusztrációként mutatott képek sorakoznak egymás után, hanem dramatizált jelenetek is, amik igencsak emelik a film „nézhetőségének” értékét, mai szavakkal élve: feldobják a hangulatát. Megelevenedik a nézők előtt az akkori Pompeii varázslatos lüktetése, kavargó, életszeretettől és igenléstől átjárt nyüzsgése, lakóinak megszokott napi rutinja és sok-sok ünnepének vidám és magasztos pillanata, durva és kegyetlen szórakozása, brutális időtöltése.

A rómaiak nem alkottak maguknak külön hitregét, nem voltak finnyásak, a leigázott görögökére teljes mértékben rátelepedtek, csak átnevezték a szereplőket, de csipegettek mindenhonnan. Számtalan mitológiai történet látható a házak belső tereire festett képeken. Így Léda története is, akit a tehénszemű, féltékeny Héra (Iuno) miatt pajzstartó Zeusz atya (Iuppiter) hattyú képében csábított el. Léda két tojást hozott a világra, amikből ikerlányok keltek ki, a hókarú, isteni szépségű Helené, a trójai háború okozója, ugyanis őt szöktette meg Spártából Parisz királyfi és a bosszúálló Klütaimnésztra, aki nem bocsátotta meg férjének, a győztes Agamemnonnak, hogy Artemisz (Diána) istennő parancsára feláldozta lányukat, Iphigeneiát a jó szélért, és álmában meggyilkolta a 10 évi ostrom után hazatérő hadvezért. De táblaképekre rajzolták a rútul becsapott krétai királylány, Ariadné szomorú meséjét, aki fonalával kisegítette a labirintusból Thészeuszt, a csalárd hős azonban alaposan rászedte a fülig szerelmes leányzót, elvitte Naxos szigetére, és nemes egyszerűséggel otthagyta, titokban elhajózott. A magára maradt Ariadnét Dionüszosz azonban megvigasztalta. Venusnak, rövid e-vel – és nem Vénusznak, mert az a napraforgóolaj neve – is rengeteg ábrázolása látható meg a temploma is, aki a szerelem istennőjének, a birodalom minden pontján igen nagy tiszteletnek örvendő Aphroditének latin megfelelője. Az ő fia Aeneas, Róma őse, akinek történetét Vergilius eposzából akkoriban mindenki tudta. A messzenyilazó Apollónnak, (Apollo), a gyógyítás és a művészet, a jóslás istenének a templomában a daliás isten több illusztrációja tekinthető meg. Ízisz, a varázslás és a termékenység egyiptomi istennőjéhez felemás érzésekkel viszonyultak a Pompeiiben lakók, jócskán akadtak, akik hódoltak előtte, de olyanok is, akik nem. A görög szatírok latin hasonmásai a faunok, a kecskelábú, félig embertestű kéjsóvár lények, akik a csúfolódás megtestesítői, róluk is szép számmal készültek festmények.

A Pompeji, a bűnös városban a mitológiai szereplők mellett korabeli hírességek portréit is megfestették, így köztük a gyönyörű, de intrikus Poppaea Sabinát, a vérgőzös Néró császár második feleségét, akiről az utókor az egyik villát nevezte el. A múlt kiemelkedő személyiségei közül III. Alexandrosz, közismertebb nevén Nagy Sándor és apja, II. Philipposz is jó pár freskón feltűnik. Nem csupán történelmi nagyságokat, hanem az akkori élet celebjeit, a kigyűrt, tökéletes testű gladiátorokat és az ő küzdelmüket, de az előkelő patrícius asszonyokkal, (matrónákkal) folytatott kalandjaikat is megörökítették. Ikonikus épületek közül feltűnik a vásznon az igencsak jó állapotban megmaradt amfiteátrum, ami szörnyű, mai ésszel fel nem fogható, mindig halállal végződő összecsapásoknak volt a helyszíne, de egy-két palaestra, azaz tornacsarnok is szemrevételezhető. A filmből a lupanarok, a bordélyházak sem maradhatnak ki, ahol semmit nem hagytak a képzeletre, ugyanis táblaképeken mutatták be, hogy a betérő kuncsaft miféle szolgáltatások közül választhat. Még a tarifát is feltüntették.

Lebilincselő film a Pompeji, a bűnös város. Azoknak is sokat és újat mond, akik behatóan ismerik az ókor históriáját, de azoknak is, aki kevésbé. Ízelítőt ad a rómaiak életet élvező, annak minden édes és különleges pillanatát megragadó, hedonista, az élvhajhászó örömöknek tág teret adó pazar stílusából, a szex és a hatalom összefonódásából, azaz az akkori társadalom mozgatórugóiból, amik közel 2000 esztendő elteltével sem változtak sokat…

Vadak ura – “The Covenant”

RaM Színház

TBG Production

A TBG Production kft. nem tartozik a sima, csupán üzleti vállalkozások közé, hanem ettől jóval több és nemesebb célt tűztek ki maguk elé, ugyanis olyan igényes előadások létrehozásában működnek közre, amik a család minden tagját nívósan, szívre-lélekre, érzelmekre hatóan szórakoztatják. A zsúfolásig megtelt, angyalföldi RaM Színházban a Magyar Természettudományi Múzeum stratégiai partnerségével, valamint a Soproni Petőfi Színház művészeinek közreműködésével az Egy a Természettel Vadászati és Természeti Világkiállítás záróakkordjaként október 14-én este mutatták be legújabb musicaljüket, a Vadak urát, (The Covernant.)

A Vadak urában minden megtalálható, ami egy tökéletes, a ma színházának követelményeit figyelembe vevő produkcióhoz kell. Lebilincselő a története, amit a Szép Ernő és József Attila-díjas szerző, Egressy Zoltán írt. Az emberi jellemvonású, és úgy is viselkedő vadak a nagyerdőben élnek, és mindennapjaikat nyolc erős csapat felügyeli. Új vezért kell választaniuk, mert a réginek nyoma veszett. A legtekintélyesebb három klán: az erős Farkasok Szövetségének, a ravasz Rókák Nemzetségének és hatalmas Medvék Klánjának a főnöke úgy gondolja, ő a legalkalmasabb a parancsnoki pozíció betöltésére. A vaddisznókat számításba sem veszik, mert ők csak alantas, takarítói munkát végeznek, amibe az ifjú és bohó vaddisznófiú, Agyar nem akar beletörődni, lázadozik ez ellen, mert többet szeretne. Kiszabadítja a méretes ládába zárt varacskosdisznó-lányt, Azukát, aki haza szeretne menni.  A két fiatal rögtön egymásba szeret. Segítséget kérnek az erdőlakóktól, de mindegyikük elzárkózik ettől. Betévednek a kegyetlen, csupán a gyilkolás élvezetéért ölő puskás ember, Agonisz által lakott területre, ahol halált megvető bátorsággal kiszabadítják fogságba esett társaikat. A lelketlen Agonisz dühöng, és zsákmányait vissza akarja szerezni. Nem tudja őt jobb belátásra bírni az intézője, Gusztáv, aki felvilágosítja őt az igazi vadászat mibenlétéről, aminek nem az állatok lemészárlása a célja, hanem a felelősséggel és a természet tiszteletben és egyensúlyban tartásával végzett vadgazdálkodás. Az állatok egyesült erővel lépnek fel a gonosz ellen, megfélemlítik, és legyőzik. Ezután nincs más hátra, minthogy a bölcs óbagoly, Wanda összehívja a vezérválasztó gyűlést, ahol keresve sem találnának erre a feladatra hivatottabbat, mint a hós Agyart.

A jó musicalhez kell ám a kitűnő zene is. Ez is megvan a Vadak urában. Sebestyén Áron olyan sodró lendületű, a fülnek igen kedves dallamokat, pazar szólószámokat szerzett, amiket – ahogyan régebben mondták, – a suszterinasok is fütyültek. Pár perc múlva a közönségnek már annyira ismerősen csengtek ezek a melódiák, hogy együtt dúdolták a fellépőkkel és tapsoltak a ritmusra. Müller Péter Sziámi remek, a zenéhez illő, azt kifejező dalszövegei nagymértékben hozzájárulnak ennek a harmonikus, ugyanakkor eleven és tüzes hatásnak a kiváltásához. A Re-Produktion, valamint Benkő Dávid és Benkő-Morvai Veronika koreográfiája is elősegíti a minden téren pompás, összművészeti impresszió elérést. Zséli Csilla attraktív, impozáns jelmezei nélkül nem lenne ez a darab annyira ámulatba ejtő és parádés. A koronát minderre a 90 nm LED-falak nyújtotta lélegzetelállító és szemkápráztató vizuális látványvilág és a hihetetlenül élethű animációk teszik fel, amik a Forward Produktions munkáját dicsérik. Pataki András pergő, dinamikus, élénk előadást rendez, Vona Tibor kreatív ötletgazda most is kitesz magáért, újfent igencsak szuggesztív és mágikus produkció születéséhez járul hozzá.

Mindez a varázslat nem jöhetne létre az énekes-színészek nélkül. Hollywoodi képességekről tesznek tanúbizonyságot, nem csupán színészmesterségbeli tudásukkal bűvölik el a publikumot, hanem kifogástalan ének és elképesztő tánctudásukkal is. Kimondott főszereplője nincs a Vadak urának, mindegyik szerep egyformán hangsúlyos, egyik sem emelkedik a másik fölé. Agyart Ódor Kristóf sallangmentesen alakítja és énekli, szerelmét, a kedves, csupa szív varacskosdisznó-lányt, Azukát Fekete Kovács Veronika hibátlanul jeleníti meg. Az okos és mindentudó Wanda óbagolyt Fésűs Nelly a tőle megszokott profizmussal formálja meg. Szerafina rókaúrnőt Kisfaludy Zsófia a szerep megkívánta csalafintasággal és kecsességgel, a szép Mirát, a lányát, Gábor Anita kiválóan játssza. A vérszomjas Balkó farkasvezért Mikola Gergő, a fiát, a harcias Bódogot Budai Márton mesterien kelti életre. A bumfordi Hektor medvevezért Szentmártoni Norman elismerésre méltóan, fiát, Kafát mintaszerűen viszi fel a színre. Ragány Misa bravúrosan hozza a velejéig romlott, kegyetlen Agonisz vadorzót. Savanyú Gergely imponáló biztonsággal ábrázolja Gusztávot, a józan vadászt. Kósa Zsolt parádésan hozza a megalkuvó, alávetett sorsába beletörődő Alfrédot, Agyar apját.

Az emberek számára szabadidejük igen sokat ér, nem mindegy, miként töltik el, mire fordítják: valami silány vacakra, vagy lelket építő, becses elfoglaltságra. A TBG Productions azt vállalja, hogy a tisztánlátásban és az eligazodásban segíti őket. Ezt a szándékát most is maradéktalanul teljesíti: olyan magas színvonalú, szerethető, örök emberi értékeket közvetítő és maradandó élményt nyújtó előadást hív életre, ami után kicsi és nagy úgy kel fel a székéből, hogy nemcsak kellemesen töltötte el az estét, hanem zenében, táncban és a látványvilágban egyaránt minőséget kapott.

Didier Caron: Hamis hang

Rumbach utcai zsinagóga

Orlai Produkciós Iroda

A Franciaországban 1963-ban született Didier Caron kisebb bankos kitérő után érkezett meg a színművészet világába, nem csupán játszik, hanem közel 20 darab szerzője és filmadaptációk forgatókönyvének írója, sőt színigazgatóként is tevékenykedik. Az ő rendezésében, 2017 őszén tartották az ősbemutatóját Párizsban, a Théatre Michelben a Hamis hang című kétszemélyes drámájának (Fausse note – False Note – The Fake Note). Nálunk a Szentendrei Teátrum, a FÜGE és az Orlai Produkciós Iroda szervezésében 2020 nyarán, Szentendrén, a Ferenczy Múzeum udvarán láthatta először a közönség. A járvány miatt a fővárosban csak idén, méghozzá igen autentikus helyszínen, a csodálatosan helyrehozott és zsúfolásig megtelt Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában volt a 2021. október 6-án a premierje.

A Hamis hang története 1988-ra tehető, cselekményideje mindössze egy éjszaka. Tartalmáról dióhéjban annyit lehet elmondani, hogy nem más, mint a fiak összecsapása, amire apáik sötét múltjának árnyéka vetül. Mind a két, már korosabb szereplő valakinek a gyermeke, ami súlyos teherként nehezeik mindegyikük vállára, egy tragikus esemény azonban összeköti őket, aminek emlékét az egyik igyekezett még a tudatából is kiiktatni, a másik viszont éveken át gondosan őrizte magában, nem engedte a feledés homályába merülni, azért élt, hogy egyszer revansot adjon és számon kérje a gaztettet. A javakorabeli, ünnepelt karmester, Hans Peter Miller a genfi filharmonikusok közreműködésével adott, tomboló sikert arató koncertje után az elsőhegedűs néhány hamisan fogott hangja miatt mérgelődik az öltözőjében. Amúgy magabiztos, rendezett külsejű, a maga értékeivel és a világban elfoglalt pozíciójával tökéletesen tisztában lévő férfiú. Ekkor toppan be hozzá a jelentéktelen küllemű, igen udvarias, a karmester nagyságától láthatóan elbűvölt rajongó, a belga Léon Dinkel, aki csak autogramot szeretne kapni. Millert zavarja ugyan, kívánságát készségesen, de kissé leereszkedően teljesíti. Az ember azonban levakarhatatlan, mindig kitalál valamit, egyre merészebb és tolakodóbb ötletekkel áll elő: hegedűjével lefényképezi a maestrót, majd közös fotót készít, szöveges aláírásokat kér a maga meg családtagjai számára. A látogató kezd egyre idegesítőbbé, időnként ijesztővé válni. Végre sikerül kitessékelni, és a karmester elvonul zuhanyozni. Amikor a maga köré tekert törülközővel kijön a tus alól, a bogáncsként ráakaszkodó hívatlan vendéget ott találja a szobában. Ekkor már megijed, de rajtuk kívül senki sem tartózkodik az épületben. Innentől kezdve megváltozik közöttük a felállás, eltolódik az erőviszony, az állig felöltözött, eddig oly alázatos fan kezdi kimutatni a foga fehérjét, egyre fenyegetőbben lép fel. Kíméletlenül felelősségre vonja. Eltűnik Miller korábbi határozottsága, már nem az a fennhéjázó, összeszedett alak, aki a darab kezdetén volt. Vádlója egy megsárgult fényképet mutat, és a karmester fejére olvassa a 16 éves korában, a lágerparancsnok apja felszólítására elkövetett rettenetes tettét. Az emberiességet, a humánus viselkedés mindenkori isteni parancsát kéri számon rajta, hogy miért nem tagadta meg azt a szörnyű diktátumot? Miller fokozatosan összeomlik, egyre görnyedtebbé válik, fizikailag összeesik, lelkileg megsemmisül. Lefelé és felfelé tartó belső úton mennek végig, míg a gőgös, az orrát fennhordó, a társadalmi ranglétrán előkelő helyen álló idősebb a szó szoros és átvitt értelmében összezsugorodik, addig a valamivel fiatalabb egyre öntudatosabb lesz, lehullik róla a magára kényszerített alázat, és önmaga fölé nő.

A karmestert Vasvári Csaba remekül személyesíti meg. Tökéletesen érzékelteti a belső érésnek azokat a lefelé tartó, magaláztatások sorozatán át vezető lépcsőfokait, amiken végiglépdel ez az örökös bűntudattal élő karakter. Méltó partnere Nagy Dániel Viktor. Eleinte a kezét tördelő, a meghatottságtól és megtiszteltetéstől szinte elalélt figurából igen meggyőzően hozza ki az egyre inkább magára találó, tántoríthatatlan eltökéltséggel a célját, az igazságszolgáltatást elérni akaró és azt is szolgáltató áldozatot.

Ujj Mészáros Károly elejétől a végéig feszes ritmusú, a közönség érdeklődését mindvégig fenntartó drámát rendez. A Hamis hang üzenete minden korban érvényes: akkor is meg kell maradni embernek, ha igen magas árat kell fizetni érte, és a kegyetlen cselekedetek végrehajtását a magasabb etika nevében vissza kell utasítani. Sajnos ezt az erkölcsi követelményt könnyebb kimondani, mint betartani …