Makszim Gorkij: A mélyben (Éjjeli menedékhely)

Örkény Színház

 

Az 1868-ban Nyizsnyij Novgorodban született és 1936-ban, Moszkvában elhunyt Alekszej Makszimovics Peskov, írói nevén Gorkij a világirodalom egyik legismertebb szerzője, aki több regényt és drámát is alkotott. Tragédiái közül leggyakrabban az 1902-ben bemutatott A mélyben–t (Na dne) játsszák, amit nálunk sokáig Éjjeli menedékhely címmel vittek színre. Mostanában inkább az eredeti, nyersfordításos névével láthatják a nézők. Az Örkény Színházban, most, április 13-án volt a premierje.

A társadalom peremén élés, vagy onnan a kiesés, nem új keletű jelenség. Amióta világ a világ, mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik a társadalom legalsó régióiban vegetálnak. „Szegények mindig lesznek veletek” – ahogyan azt az Úrjézus is mondta. Ez a lecsúszás nem függ politikai rendszerektől, minden rezsimben, még a legkeményebb diktatúrákban is előfordul. Gorkij drámája a 19-20. század fordulójának Oroszországáról szól, de írhatta volna mostanában is, ugyanis mint a nagy műveknek, ennek is örökzöld és minden időben érvényes a mondanivalója. Erre épül Ascher Tamás rendezése is, ami a mába teszi át a cselekményt. Ezt a koncepciót erősíti Radnai Annamária fordítása is, ami 2019 hétköznapjainak trágár szavaktól hemzsegő közbeszédén alapul. Szlávik Juli jelmezei is a kortalan értelmezést támasztják alá, manapság divatos ruhákat csak a csinos, de igen gonosz asszony hord, a férje is jobb cuccokban jár, a többiek viszont kukákból kihalászott rongyokban flangálnak. Khell Zsolt kopott, szürke díszletei, börtönökben használt priccsei illenek a rendező elképzeléséhez, és kifejezik azt is, hogy ebből a legalsó helyzetből alig-alig van szabadulás meg közeledés az emberibb élet lehetőségeihez.

A mélyben szereplői mind egy szálig alaptípusok, méghozzá a deklasszált férfiaké és nőké, abban viszont megegyeznek, hogy mindannyian az előző, különb életükről álmodoznak, az akkor történtekről ábrándoznak. Arról az időről, amikor még voltak VALAKIK. Ebben élenjár a részeges Színész és a hol francia nemes, hol spanyol grand udvarlóiról végeláthatatlan meséket szövő Násztya. Közéjük tartozik a valamikori szűcsmester, Bubnov is. Itt leheli ki a lelkét a csendes, tüdőbeteg fiatalasszony, Anna, és hangoskodik az örökmozgó, nagyszájú Kvásnya. Vannak teljesen kiégett fazonok, mint Szatyin, akinek a Színész öngyilkossága csak bosszúságot okoz, mert elrontja a mulatozását. Akadnak közöttük megállás nélkül bolondozók, mint Aljoska és Cickány, akik ezzel a bohóckodással igyekeznek elfedni szomorúságukat. Közülük csupán egynek, a hasznosabb, értelmesebb életre vágyó stramm fickónak, Vászka Pepelnek lenne módja kitörni, de őt lehúzza a közeg meg szeretője, a velejéig romlott Vaszilisza, aki bosszúból nem hagyja, hogy elmenjen. Szegény kis Natasa, Vaszilisza húga is kilóg innen, de ő sem tud elmenekülni, mert terrorizálja őt szívtelen és féltékeny nővére. Ebbe a sivár térbe toppan be az idős Luka, a vándor. Ő teljesen más, mint az itt reményvesztetten tengődő társaság összes tagja, nem kiabál velük, nem torkollja le őket, hanem másképpen: türelmesen, szeretettel, megértéssel szól hozzájuk, embernek tekinti ezeket a páriákat. Rövid ideig segít nekik, hogy felfedezzék önmaguk jobbik énjét. Még a tragikus végkifejlet előtt elhagyja ezt a szomorú nyomortanyát.

Hogy bármely előadás megérintse a nézők szívét és megfogja eszét, ahhoz elengedhetetlenül szükséges olyan darab is, ami értékeket közvetít. Mindezek alapvető fontosságúak, de leginkább olyan színészek kellenek, akik hivatásukat magas művészi fokon művelik. Az Örkény társulatának tagjai ilyenek, és ez a záloga a produkció lelket felkavaró és erős érzelmeket kiváltó hatásának. Gálffi László tökéletesen hozza Luka krisztusi agapét hirdető egyéniségét. Patkós Márton hibátlanul alakítja Vászka Pepelt, ezt a hirtelenharagú, az életben még valamit elérni és a bűn útjáról lelépni akaró ifjút. A kemény akaratú, elszánt Vasziliszát Hámori Gabriella kifogástalanul jeleníti meg.  A törékeny, a rosszba beletörődő Natasát Zsigmond Emőke elismerésre méltóan személyesíti meg. A hepciáskodó, súlytalan Kosztiljov háziurat Znamenák István remekül kelti életre. Csuja Imre a tőle elvárt profizmussal viszi fel a színre Szatyin kiégett, közömbös figuráját. Nagy Zsolt élethűen ábrázolja az iszákos, de azért sorsán változtatni akaró Színészt. A mackós termetű, egykori szűcsmesteri mivoltára elhomályosuló szemekkel visszaemlékező Bubnovot Vajda Milán korrekt módon formálja meg. Polgár Csaba a kétszínű Báró alakját igencsak meggyőző erővel mintázza meg. Kerekes Éva minden kritikát kiálló módon tárja a nézők elé Násztyát, ezt a képzelődéseibe menekülő, még mindig vonzó fehérnépet. Csákányi Eszter a nála megszokott megjelenítő erővel adja elő a nagyhangú, idősödő Kvásnya asszonyságot. Az enervált, vékonyka, beteg fiatal nő, Anna szerepében Kókai Tünde látható. Jéger Zsombor és Novkov Máté mindent beleadva játssza Cickányt és Aljoskát, a két mindig bolondozó srácot. Máthé Zsolt Tatárja olyan, amilyennek a muzulmán hívőket el lehet képzelni. Dóra Bélának a magát különbnek tartó Klescs szerepe jut, Kákonyi Árpádnak is meg kell elégednie csupán pár szavas megszólalással.

Gorkij drámájának Örkény Színház-i feldolgozása méltó az alapműhöz, annak mondanivalójából nem vesz el semmit, amit viszont hozzáad – üzenetének általános érvényűvé tágítását, – a darab hasznára és előnyére válik. A mélyben megírása óta eltelt közel 120 év alatt semmi változás nem történt abban a végzetes folyamatban, hogy aki önhibájából vagy külső tényezők hatására átszakítja a védettséget nyújtó – úgy is lehetne mondani: szociális – hálót, az azonnal kilátástalan helyzetbe kerül, ahonnan sehogyan sem tud visszakapaszkodni.

 

Reklámok

William Shakespeare: A vihar

József Attila Színház nagyszínpad

Szabadkai Népszínház vendégjátéka

 

A határon túli színházak egyre gyakrabban tudják megmutatni magukat az anyaországban, ennek az igencsak üdvös iránynak ékes példája a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadása az angyalföldi József Attila Színházban 2019. március 29-én. A világirodalom legismertebb angol dráma- és vígjátékírójának művei között azért foglal el különleges helyet A vihar, mert a történészek úgy tartják számon, mint a szerző utolsó darabját. 1610 és 11 között keletkezhetett, és 1611-ben volt a premierje Londonban. Ikonikus vígjáték, mert az utolsó jelenetek egyikében Prospero, a minden titkok tudója főhős eltöri varázspálcáját, szakít eddigi életével. Késő korok emberei ezt jelképként fogják fel, és úgy értelmezik, hogy a nagy William is ezzel kettétörte pennáját, és befejezte az alkotást.

A szabadkai társulat által színre vitt és Hornyák György rendezte Vihar a zenés komiko tragédia műfaji meghatározást kapta, és ez tökéletesen illik a látottakhoz. Nádasdy Ádám mai nyelvre átültetett fordításában, rövidítve, – mondani sűrítetten, – úgy kevéssel több, mint másfél óra alatt láthatja a közönség. A narrátor szerepét is betöltő színész pedig akkurátusan és pedánsan közli, hányadik felvonásnál tart éppen az előadás.  Nem csupán a játékidő lesz kurtább, a nyelvezet és szóhasználat is napjaink – argó-kifejezéseket tartalmazó – közbeszédét tükrözi, a karakterek is megváltoznak, amolyan mai jellemek lesznek, akikben nincs semmi emelkedettség, pláne nagyszerűség, nem olyanok, akikre felnézni lehet, vagy tisztelni és becsülni őket, hanem afféle kisszerű, földhözragadt alakok, akik nap, mint nap bárkinek az útjába kerülhetnek. A legszembetűnőbb változás, hogy két férfiszerepet nem színészek, hanem színésznők játszanak. Milánó elűzött uralkodó hercege, Prospero nem érdemdús férfiú, hanem amazontermészetű idős asszony. A jószívű Gonzalo alakítója is nő. A szerelmespár fiúja, Ferdinánd nem egyéb, mint egy csélcsap ficsúr, akit a szekszelésen kívül semmi más nem érdekel, Miranda, a leányzó pedig buta, elkényeztetett liba. Calibán is engedetlen, hőzöngő fráter, aki nem tudja, mi a feladata. Alonso és meg a többiek mind egy szálig sima rosszindulatú bajkeverők.

Ahogyan feszesen és igen flottul halad előre a Vihar története, a széksorokban ülők hozzászoknak a pörgő cselekményvezetéshez, a zenei betétek szúrós hangulatához, felveszik a darab ritmusát, megnyugodnak, és kezdik élvezni az előadást és megérteni üzeneteit. Felfogják, hogy olyan időtlen történetnek a szemtanúi, amiben sokféle emberi érzés jelenik meg, úgy, mint a legszörnyűbbek közé tartozó gyűlölködés, ellenségeskedés, hazudozás, átvágás és a legszebbek közé sorolandó ’csak azért is’ szeretet, érdek nélküli önzetlenség, bántásokon való felülemelkedni tudás és hátsó szándék nélküli, tiszta szívű megbocsátás. Sasa Senkovic hatalmas, kidöntött fa díszlete többfunkciós, ugyanis az összes jelenettér ábrázolására alkalmas. Póth Mátyás DJ szolgáltatja a zenét, ami illik a darab stílusához. Pesitz Mónika bármelyik korban felvehető kosztümökből álló jelmezei is belesimulnak a produkció egészébe.

A Prosperot alakító Vicei Natália törékeny termetével, beszédhibájával a produkció leggyengébb pontja. Egyszerűen nem neki való ez a szerep! Halk hangjával nem tudta betölteni a József Attila méretes színpadterét, időnként nem lehetett érteni és hallani, amit mond. A többiek igyekezek derekasan helytállni. Hajdú Tamás Fernidándja afféle éretlen siheder, aki nem bír magával meg a hormonjaival. Verebes Andrea jeleníti meg a könnyen kapható Mirandát. A lázadozó Calibánt Döbrei Dénes remekül személyesíti meg. Szilágyi Nándor Alonso aljas, kétszínű figurájából szószegését és hitványságát emeli ki. A csak a maga hasznát leső Sebastiant Baráth Attila kelti életre. Mezei Zoltán hibátlanul hozza Antonio ellenszenves karakterét. Sziráczky Katalin formálja meg a kegyes tetteket végrehajtó Gonzalót. A lelkiismeretes Arielt Pálfi Ervin korrekt módon állítja színpadra Trinculót és Stephanót, a két semmirekellő figurát Ralbovszki Csaba és Kovács Nemes Andor kifogástalanul viszi fel a színre.

Amikor 100 perc után legördül a függöny és abbamarad a taps, akkor a nézőnek olyan érzése támad, hogy Shakespeare Viharjának zanzásított változatát látta. Mintha a 111 híres regény bő kivonatát magába foglaló könyv mintájára elkészítették volna a drámaváltozatot is, és ennek egy lapja elevenedett meg a színpadon.

 

 

Hanif Kureishi: Vénusz

Hatszín Teátrum

a Budaörsi Latinovits Színház és az Orlai Produkciós Iroda előadása

 

Hanif Kureishi, az 1954-ben, az Egyesült Királyságban, pakisztáni apától és brit anyától született regény- dráma- és forgatókönyvíró 2006-ban készítette el a Vénusz című filmvígjátékának forgatókönyvét, amiben két hollywoodi nagyágyú, Peter O’Toole és Vanessa Redgrave is játszik. Mind a mai napig a mozi nézők és a kritikusok is kedvező véleménnyel vannak a róla. Színdarabváltozat is készült belőle, a Budaörsi Latinovits Színházban ez év február 16-án, Budapesten pedig március 6-án a Hatszín Teátrumban volt a premierje.

A cím többrétegű, mint ahogyan a mondanivaló is. A margarin és étolaj márkanév Vénusz – latinul és rövid e-vel Venus -, a szépség és a szerelem istennője az ókori római mitológiában, akkor is, és azóta is ő a tökéletes nő szimbóluma. Ez az ideál azonban minden korban más és más, de a lényege mindig ugyanaz: fiatal, formás, érzéki, aki felkorbácsolja a férfiak szenvedélyét, ezért a teremtés koronái sok-sok butaságra képesek érte. A férfi és a nő kapcsolata – ahogyan Madách Imre mondta: – a világ abroncsa, irodalmi, képzőművészeti, zenei alkotások fő-fő motívuma. Ez a viszony az, ami ha jó, akkor a mennybe repíti, ha rossz, akkor a pokolba taszítja a benne élőket. Hanif Kureishi komédiája is ezt a sokat megénekelt köteléket járja körbe, ezen felül még a férfibarátságot, a színház hatását, a színészmesterség mibenlétét meg az ezzel járó hírnevet és a lopakodó öregedést is.

Mindössze öt szereplője van, Maurice és elvált felesége, Valerie meg közös barátjuk, Ian. Mindhárman színészek, és elhullatták már a csikófogaikat. Ebbe a zárt, nyugis, kis közösségbe toppan be a kamaszkort éppen elhagyó, modellálmokat dédelgető, szabad szájú, semmiféle tiszteletet nem tanúsító Jessie, aki alaposan felzavarja az állóvizüket, és nagy vihart kavar. A két öregfiú eltérő módon reagál rá, Maurice belehabarodik, Iannak az idegeire megy, Valerie pedig az asszonyok bölcsességével, mosolyogva szemléli az eseményeket. A férfiak közül a simulékony, humoros Maurice-nak jobban szalad a szekere, felkéréseket, kitüntetéseket kap, amolyan celebféle, addig az érdes modorú, kiállhatatlan Iant mellőzik, nem nagyon találják meg a szerepek. Kenyeres pajtások, éppen ezért időnként összekapnak, késhegyig menő vitákat folytatnak művészetről, elhivatottságról, közismertségről, pénzről, vonzalmakról. Jessie pedig a fiatalság mindentudásával, a maga flegma módján, semmibe veszi őket. Magasról tesz rájuk, mint a bolhacirkusz gladiátorait, úgy nézi őket. Napi, ügyes-bajos dolgaikban esze ágában sincs segíteni nekik, pedig eredetileg emiatt jött vidékről Londonba. Azért közeledik Maurice-hoz, mert úgy gondolja, karrierépítésében hasznát veheti, ugyanakkor igencsak tüskés és elutasító az ifjabb hímneművel is. Maurice apránként, az idős emberek szívósságával alakítja át a lányt, aki maga sem érzékeli, hogy éltes lovagja állhatatos, szüntelen és feltétel nélküli rajongásával tompítja meg faragja éleit, és vadmacskából doromboló cicuskává szelídíti.

A Vénusz igazi jutalomjáték minden benne szereplő színésznek. Bálint András művészi érdemeiről oly sok elismerő szó íródott és hangzott el. Most is tökéletesen alakítja Maurice-t. Minden kritikát kiálló módon úgy fogja meg ezt a hajlott korú karaktert, hogy az szerethető legyen, azaz türelmes, aki nem rohanja le, nem ijeszti el a kissé közönséges leányzót, kitartásával kezes báránnyá változtatja. Gyabronka József igen meggyőzően jeleníti meg a mindig puffogó, állandóan elégedetlen, kibírhatatlan Iant. Takács Kati remekül viszi fel a színre az örök nőt, aki mindig tudja, mikor, mit kell tennie, ha kell, kacérkodik az ifjú titánnal, vagy csillapítja az elszabadult indulatokat, még az is megesik, hogy hájjal kenegeti a férfiak önérzetét. László Lili nagyszerűen hozza a hebehurgya, felvágott nyelvű, mosdatlan szájjal beszélő Jesse~Vénuszt. Brasch Bence szórakoztatóan személyesíti meg a színészi babérokra törő huszonéves arszlánt. Iksz Ypszilon praktikus díszletei alkalmasak külső és belső terek visszaadására, Szakács Györgyi jelmezei kifejezik a szereplők öltözködési stílusát, Maurice-t méretes sállal kiegészített elegáns öltönyökbe, Iant vénemberes nadrág – pulóverekbe, Valerie-t decens ruhakölteményekbe, Jessie-t bohókás mai göncökbe, a srácot lezser cuccokba bújtatja.

Ez a Deák Krisztina rendezte egyfelvonásos Vénusz magáról a nagybetűs életről szól, minden van benne, ami egy kellemes, tartalmas estéhez kell: magas fokú színészi játék, hétköznapi, bárkivel, bármikor és bárhol megeshető történet, ami teli van ismerős emberi érzéssel, így gyarlósággal, hiúsággal, önzéssel, nemzedéki ellentéttel.

Szép Ernő: Lila ákác

József Attila Színház

 

A hetven évet élt (1883 -1953) Szép Ernő megnyerő modorú, apró termetű alakját sokan kedvelték a két háború közötti időben. Alkotásait sem a „magas” művészet, sem az alsó bulvár kategóriájába nem lehet sorolni, hanem valahová a kettő közé. Mindhárom műnemben az olvasók, a nézők és a kritikusok tetszését is kivívó költeményeket, regényeket, novellákat, színdarabokat írt. A Lila ákác 1922-ben először regényként látta meg a napvilágot, majd ő maga alakította át szomorúan víg játékká 1923-ban, amit még abban az évben a Ranaisance Színházban be is mutattak. Azóta felsorolni is bajos lenne, hányszor vitték színre, mert a direktorok joggal várják el tőle az anyagi és a közönségsikert. A József Attila Színházban most március 9-én volt a premierje.

Szép Ernő édes-bús komédiájában mindenkinek beszélő neve van, ami hűen tükrözi jellemét, így a szamár fiatalemberét, (Csacsinszky), az átlagos fruskáét, (Tóth), a kihívó delnőét, (Bizonyosné), a minden, csak nem angyal lokálgazdát, (Angelusz), a szoknyapecér férjet, (Bizonyos úr). A Lila ákác cselekményében semmiféle vargabetű nincs, egyenes vonalban halad a szomorú végkifejlet felé. Nem szól másról, mint valamikor, úgy a századforduló idejében élt huszonéves fiú, Pali lángolásáról és a tini lány, Manci patyolat tiszta első szerelméről, egymás mellett elhaladó érzéseiről, a titkokat rejtő, mámorító ábrándozásról, a soha be nem teljesülő vágyról, és még visszaadja a békebeli Pestnek, ezen belül is a Ligetnek semmivel össze nem hasonlítható, bohém kedélyességét. Megjelenik ennek az időszaknak meg „placcnak” összes jellegzetes figurája: így a templom egere szegény, napközben banktisztviselő, este viszont alanyi költő fiatalember, az ép erkölcsi érzékű varrólány, a hímneműeket az ujja köré csavaró nagyvilági dáma, a minden nőben prédát látó úr, a férfiakban csalódó, folytonos öngyilkosjelölt kóristalány, a módos férjre vadászó mama, a politikai jelszavaktól elbutult legény, az önmagát jótét léleknek feltüntető, valójában számító lokáltulajdonos. Azonban ezeket a karaktereket nem csupán akkortájt lehetett fellelni, hanem bizony ők örök férfi és női alaptípusok, akik az ókortól kezdve napjainkig megtalálhatók.

Telihay Péter rendezése is ezen a következtetésen alapul, a Lila ákác közel száz évvel ezelőtti ízeit, hangulatait mellőzi, történetét napjaink kemény valóságába helyezi át, cselekményét nagy vonalakban megtartja. A Liget egy-két nóta erejéig feltűnik ugyan, a díszletben csupán a kocsmai meg kerti padok, vendéglői, cukrászdai asztalok formájában jelenik meg, a terebélyes lila akácfa is csak egy függönyszerűség lesz. A zenét is a manapság menő együttesek meg Cseh Tamás számai adják. Így a szereplők karaktere is ennek megfelelően módosul, ahogyan mostanában mondják: trendikké alakulnak át. A férfiszíveken taposó Bizonyosnéból gátlástalan partiarc, Manciból sima görl, a bártulajból menedzser, a becsapott Hédiből buta kis prosti lesz. Csak egyvalami marad meg, a főhősnő, Manci száz évvel azelőtti, rendkívül modoros szövege. Ez a korabeli argóba hajló, időnként magyartalan, ósdi – „én nem szokok”-szerű –szóhasználat furcsa ebben a közelbe hozott történetben, pláne úgy, hogy körülötte mindenki ’pesti nyelvjárásban’ beszél. Egyéb változások is szép számmal akadnak, amikor Bizonyosné rászánja magát, hogy megjutalmazza kitartó és félénk imádóját, Pali nem menekül el hanyatt-homlok, hanem önfeledten szexel a kacér szépasszonnyal. Mancinak pedig elveszi a szüzességét, csak azon lepődik meg, hogy az éjszakában dolgozó lány még érintetlen volt…Újdonság az is, hogy a végzet asszonya nem csak a férfiakhoz vonzódik, hanem saját neméhez is, látványos nyelves puszit vált az énekesnővel. Pár perc erejéig a harsány zsidózás is belefér a sztoriba, az ügyefogyott legényke ott pattog, de elzavarják a szegény hülye gyereket. Horváth Jenny díszletei jelzésértékűek, bármelyik mai vendéglátóipari egységbe behelyettesíthetők, Papp Janó jelmezei nem harmonizálnak semelyik divatirányzattal sem. A háromtagú zenekar által szolgáltatott élő zene a produkció javára válik.

A József Attila Színház gárdája a legjobbak közül való, tagjai mesterségüket mind egy szálig magas fokon űző művészek. Most is derekasan helytállnak. Pikali Gerda minden kritikát kiállva alakítja az erős erotikus kisugárzású, szenvedélyeket felkorbácsoló Bizonyosnét és Szíria Dicsőségét. Igazi, a férfiakkal csak játszadozó vamp, aki csak unatkozik és szórakozik. Ellentétét, a naiv, az első szerelem édességét és minden fájdalmát mélyen átérző, de roppant szókimondó, egyenes jellemű, kedves Tóth Mancit Korponay Zsófi igen szerethető módon jeleníti meg. Nagy Norbert remekül hozza a kettős életet élő: nappal szürke kisegér, éjjel hódító, sarmőr Palit. Fila Balázs most is a tőle elvárt profizmussal kelti életre a táncosnőket kihasználó Angeluszt és a minden nőre ráhajtó Bizonyos urat. Hédit, a mindig átejtett leányzót és Stefit Kovalik Ágnes kifogástalanul személyesíti meg. Blahó Gergely Zsüzsüje, olyan amilyennek lennie kell. Zöld Csaba a nála olyannyira megszokott magas színvonalon formálja meg Redő Oszit és Pintér urat. Majmóczyt Betz István mintaszerűen állítja színpadra. Fazakas Júlia két, Mili és Mindigné szerepében látható, Leót Galkó Balázs, Pánczélt és Kocsist Tóth Gábor játssza. A produkciót színesítik a Thália Tanoda színészhallgatói: Csaba Bernadett, Kun Beáta, Szakos Viktória és Katona Zsolt, valamint Brunczlik Péter.

A Lila ákácnak ebben a változatában az a néző, aki hajdan volt előadások szép emlékeit, színeit, zamatait és líraiságát keresi, az bizony csalódni fog, akinek viszont bejön a régi darabok aktualizálása, mához közelítése, felturbózása, ő viszont megtalálja az örömét benne.

Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert

Nemzeti Színház Nagyszínpada

 

Csehov drámái közül talán a legismertebb és a legtöbbször színre vitt a mostanában Meggyeskertnek, régebben Cseresznyéskertnek nevezett mű, amit írója a komédia műfajába sorolt. Még a szerző rövidre, mindössze 44 évre szabott életében, nem sokkal a halála előtt, 1904-ben volt a premierje a Moszkvai Művész Színházban. Ahogyan manapság mondják: átütő sikert hozott az írónak és a főszerepet játszó feleségének, Olga Knyippernek. Hozzánk húsz esztendőre rá érkezett meg, a Vígszínházban mutatták be, és azóta se szeri, se száma a felújításoknak, nincs olyan évad, amelyikben valamelyik hazai vagy határon túli teátrumunk ne tűzné műsorára. A legutóbbi változatot március 2-án, a fővárosi Nemzeti Színházban láthatta először a közönség.

Az emlékezetes és minden korok emberét megérintő művek attól nagyok és mindenkihez szólók, mert nem csupán megírásuk pillanatában érvényes mondanivalót tartalmaznak, hanem bármelyik korban élők számára is igaz gondolatokat közvetítenek. Csehov Meggyeskertje is ilyen. Központi mondandója az, amit soha nem szabad és lehet elfeledni, és amivel mindenkinek szembe kell néznie, hogy az emberi élet maga, így benne minden mulandó, egyszer csak vége szakad, mert semmi sem tart örökké. A világ állandó mozgásban van, és aki nem tud ezzel együtt változni, az bizony lemarad, kihullik az idők rostáján. Aki nem hallja meg, vagy nem tudja, netán figyelmen kívül hagyja ezt a parancsszót, az bizony pórul jár. Ez történik a Meggyeskert szereplőivel is, a Ranyevszkijekkel meg a rajtuk élősködőkkel. Ljubov, a csinos, de könnyelmű asszony és felnőtt gyermekei, meg bátyja, a semmihez sem értő Gajev foggal-körömmel ragaszkodik a szépséges gyümölcsöshöz. Ez valamikor az egzisztenciájukat jelentette, ezen felül sok örömöt ad nekik, mert megtestesíti mindazt, amitől életüket teljesnek vélik: boldog gyermekkorukat, szüleik, népes rokonságuk és jobbágyaik óvó, féltő szeretetét, de számos tragédiájukat is, köztük szerencsétlen haláleseteket, a család fokozatos széthullását. A kert mára már teherré vált, de ezt nemhogy hangosan, de még a lelkük mélyén sem merik bevallani, inkább valamiféle álomszerű kábaságba menekülnek. Semmiféle értelmes megmentési, vagyis hasznosítási érv nem hat rájuk, csak várják, hogy lesújtson rájuk a bárd. És az bizony nem teketóriázik, elvégzi feladatát, azaz elárverezik a birtokot, és a tehetős, cseppet sem érzelgős, újgazdag kereskedő, – egykori muzsikjuk fia – Lopahin megveszi. Azonnal nekilát terve megvalósításának, hangos fejszecsapások közepette kezdik kivágni a már alig termő fákat. Majd felparcellázza, és busás nyereséget hozó nyaralótelepet fog létesíteni a helyükön.

Silviu Purcarate román rendező koncepciójában két, egymástól jól elkülöníthető síkja van a Meggyeskertnek. Az első a realitásé, amikor a szereplők normál hangerővel, hétköznapi módon beszélgetnek, és veszik számba azt az egyetlen lehetőséget, – a módos nagynéni anyagi segítségét, – amivel megmenthetnék a birtokot. A másik a tejszerű ködben úszó ábrándozásé, ahol gondtalan gyermekké lesznek, affektált hangon idézik fel a múltat, fejhangon visítoznak, észen kívül kergetőznek, szinte haláltáncot járnak. Ez érdekes ritmust ad a darabnak, mert a játékidő egynegyedét teszi ki a fájó valóságrész, amiben valamiféle hathatós és gyors megoldást kéne találniuk, ennek ellenére nyugodtan társalognak, komótosan esznek-isznak, míg kétharmadát a bénult tehetetlenség, ekkor viszont, mint pók a falon úgy szaladgálnak le és fel, kisfiúkként, kislányokként bújócskáznak.

A színészek maradéktalanul megvalósítják a rendező elképzelését.  Udvaros Dorottya művészi kvalitásairól már annyi szó esett, de most sem mondható el más, mint az, hogy a tőle elvárt és megszokott magas színvonalon hozza Ljubov Andrejevna Ranyevszkaját, a még mindig mutatós, szenvedélyes, felelőtlen, a pénzt két kézzel szóró szépasszonyt. Varjának, fogadott leányának éppen ellenkező jellemvonásait Ács Eszter remekbe szabottan jeleníti meg, spórolós, a fogához veri a garast, felfoghatatlan számára anyja pazarlása. Másik lányát, a hol tolószékben üldögélő, hol onnan kikelő, túlzottan pörgő Ányát Szász Júlia kifogástalanul alakítja. Szűcs Nelli mintaszerűen formálja meg a bolondos nevelőnőt, aki lenézi azt a családot, akiknél dolgozik. Katona Kinga az úrhatnám, cselédkedni már nem hajlandó, törtető szobalányt hibátlanul viszi fel a színre. Blaskó Péternek is a színészmesterség minden csínja-bínja, összes fogása a kisujjában van, most is tökéletesen játssza el Gajev enervált, patópálos, a hétköznapok kihívásaival szembenézni nem tudó alakját. Lopahint, a gyakorlatias, nem szívbajos, a hasznosságot néző új kor új emberét Kristán Attila mesteri módon ábrázolja. A komolytalan, felnőni nem tudó, nem akaró örökös diákot és eltartott Petyát Bordás Roland a figura megkívánta bohóckodással kelti életre. Szarvas József a hasonló cipőben járó, eladósodott szomszéd földbirtokost elismerésre méltóan személyesíti meg. Trill Zsolt a vaksi, siket, vénséges vén Firsz inast minden kritikát kiálló módon adja elő, a produkció alatt végig jelen van, rendíthetetlenül ott kóvályog a szereplők között. A számító, a munkát büdösnek tartó, csak finoman és úri módon élni akaró fiatal inast, Jását Farkas Dénes humorral tárja a nézők elé. Rácz József aggódó könyvelőként látható. Dragos Buhagiar díszletei és jelmezei is a rendező elképzelésein alapulnak, lakásbelsőt imitáló berendezési tárgyai és semelyik divatirányzathoz nem tartozó ruhái is a történet kortalan jellegét emelik ki. Helmut Stürmer fénytervező effektusai felerősítik és Vasile Sirli kísérőzenéi is hangsúlyozzák ezt a letűnt időszakot.

A Meggyeskertnek ezt az eddig olyan jól ismert cselekményét új megvilágításba helyező, a nézők tetszését is elnyerő darabot hozott létre a Nemzeti társulata, amiben maradéktalanul érvényesül az író üzenete.

Széttépve – Zenés szembenézés Szabó Kimmel Tamással

Belvárosi Színház

 

A függőségnek nincsenek fokozatai, legyen az bármi, – alkohol, játék vagy drog, – amitől függ a függő, azt nem tudja csupán kicsit, netán félig-meddig, vagy csak úgy tessék-lássék csinálni. Azt bizony teljes gőzerővel gyakorolja, és meg nem áll odáig, amíg az teljesen átveszi az uralmat felette. Az elején a függő még azt hiszi, kézben tudja tartani, de ez önáltatás csupán, a szenvedély örvénye magával ragadja, és egyre lejjebb csúszik abba a bizonyos fekete lyukba.

E sorok írója 25 évig tanított az egyik fővárosi középiskolában, 5 alkalommal, azaz 21 esztendeig volt osztályfőnök is. Rengeteg tini vette körül, sok mindent látott, bőven akad tapasztalata. „Fiait, lányait” sűrűn vitte kötelező, vagy csak ajánlott drogprevenciós ismertetőkre, kiállításokra, az iskolában egymásnak adták a kilincset addiktológus orvosok, szakápolók, akik a szenvedélybetegség káros hatásairól igencsak meggyőző erővel világosították fel a fiatalokat, de szép számmal érkeztek bűnmegelőzéssel foglalkozó rendőrök, önkéntesek is. Meglepő, és igen elgondolkodtató véleményének az egyik 9.-es leányzó adott hangot. Ezek a megelőző előadások nem riasztják el a gyerekeket, inkább felkeltik az érdeklődésüket a drogok iránt, mert még az is, aki nem, vagy keveset hallott róluk, kíváncsivá válik, és úgy érzi, neki is ki kell próbálnia.

Azzal az igencsak tisztleletre méltó és megsüvegelendő céllal születtek azok az elborzasztó dokumentum- és rémisztő játékfilmek, elijesztő színdarabok, kétségbeesett, gyermeküket elvesztő anyák, apák, vagy már tiszta, nem anyagozók által írt könyvek, amik szeretnék – többnyire – a drog szörnyű és romboló befolyásától megóvni az ifjabb nemzedékeket. Ebbe a sorba tagolódik be az igen kifejező Széttépve címet viselő koncertszínházi előadás, aminek premierjét az Orlai Produkciós Iroda szervezésében február 22-én tartották a Belvárosi Színházban. A darab szöveget Závada Pál alkotta, világslágereket megszólaltató és aláfestő zenéjét pedig Lázár Zsigmond.  Négytagú zenekar kíséri az est egyetlen színészét, Szabó Kimmel Tamást, aki előtt le a kalappal, hogy ezzel a cseppet sem vidám, hanem nagyon is nehéz, lelket megterhelő, és sajnos minden szülő felett Damoklész kardjaként lebegő tematikával bő másfél órán keresztül fenn tudja tartani a közönség érdeklődését. Tökéletes művészi biztonsággal játssza el mind a rövidebb és mind a hosszabb jelenetekben a szegény, megszeppent kisfiút, vagy a vagány, nagypofájú kamaszt meg a saját mocskában vergődő, kiszolgáltatott kábszerest. Énektudására sem lehet panasz…

Novák Eszter rendezi ezt a fajsúlyos tartalma miatt inkább felkavaró, de azért időnként humoros produkciót, aminek az az egyik érdeme, hogy mondandóját nem csupán a kokain, a heroin, az LSD meg a dizájnerdrogok borzalmas hatásmechanizmusának illusztrálására szűkíti le, hanem a napjainkban kialakuló sok-sok, újfajta – közösségi média – okozta függőség formáira is. A darab másik értéke, hogy nem csak a narkó pusztító következményeit mutatja be, hanem megpróbálja csokorba szedni azokat az „elősegítő” tényezőket, amik kiválthatják, hogy az egyén, – többnyire süldő lány és fiú – belemenekül abba az eleinte örömöt hozó, majd később fokozatos kiábrándultságot, végül pedig a személyiség teljes szétcsúszását jelentő állapotba. A Széttépve harmadik erénye, hogy nyomokban sincs benne – a cigarettás dobozokon olvasható – didaktikus célzó mondatok, amiknek semmi visszatartó erejük nincs. Annyit számítanak, mint halottnak a csók. Závada Péter és Szabó Kimmel Tamás zenei szembenézése hűen ábrázolja azokat a mélybe húzó, önmegsemmisítő folyamatokat, amik a „cuccok” használatának egyenes vonalban haladó menetrendjét adják. Végállomás pedig nem lehet más, mint tragédia és romlás. Az is a darab javára írható, hogy az az egy szem szereplő időnként kiszól a nézőkhöz, szembesíti őket a színpadon látottakkal, számon kéri őket, hogy most hol tartanak éppen, vagy mit tettek.

Szuggesztív előadás a Széttépve. Olyan élethelyzeteket, nihilbe hulló sorsokat mutat be, amik mellett nem lehet szépen, csendben elmenni, hanem előidézőjük ellen szót kell emelni, és harcba kell szállni velük.

Hidegháború

Pawel Pawlikowski filmje

Mozinet

 

Az 1950-es években a vasfüggöny mögött élő ’rab nemzetek’ szomorú sorsát középpontjába állító bármely film, dráma, netán vígjáték, csereszabatos a valamikori béketáborban. A végeredmény szempontjából egyre ment, hogy ezek az országok a szovjet megszállással együtt járó sztalinista terrort jutalomból, vagy büntetésből kapták. A kommunista elnyomó gépezet ugyanúgy működött az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában vagy nálunk. A Hidegháború (Zimna wojna – Cold War) cselekménye Lengyelországban játszódik, de ez a történet az egykori testvérállamok bármelyikében megeshetett volna. Legfeljebb a neveket meg a helyszíneket kéne kicserélni, a sztori mindenhol megállná a helyét.

Pawel Pawlikowski 1957-ben született Varsóban, így már gyermekként saját bőrén tapasztalta a bolsevista diktatúra kegyetlenségét, majd szorításának oldódását. Édesanyjával együtt 14 évesen hagyta el szülőhazáját, több európai országban is megfordult, végül Nagy Britanniában telepedett le. Londonban végezte felsőfokú tanulmányait, és itt vált belőle nemzetközileg is elismert dokumentumfilmes. A 30 évvel ezelőtti közép- és kelet európai politikai átrendeződések után visszatért Varsóba, ahol jelenleg is él. Családi legendáriumokból, elbeszélésekből rakta össze a Hidegháború kemény és keserű meséjét, és írta meg Janusz Glowickivel együtt a forgatókönyvet. Magától értetődően először a lengyel közönség ismerhette meg a filmet még tavaly júniusban, de nem csupán otthon, hanem külföldön is vetítették. Nálunk most, február 14-étől láthatja a közönség az Art mozihálózatban. A Hidegháború a 2018-as Cannes-i filmfesztiválon tarolt, Arany Pálmát kapott, az ez évi Oscar-díjra pedig a legjobb idegen nyelvű filmnek, Pawlikowskit a legjobb rendezőnek, a Lukasz Zalt pedig a legjobb operatőrnek jelölték. Egyébként felsorolni is bajos lenne, mennyi más díjat is besöpört még.

A Hidegháború érdekessége, hogy kockái fekete-fehérek. Ez a sivár, két végletre leszűkített látványvilág illik a film tartalmához, felerősíti a mondanivalóját. Cselekményideje 1949-től 1964-ig tart, azaz 15 esztendőt ölel magába. Meghatározó eleme a szerelmi szál: Zula, a lány a film elején mindössze 16 éves, karakán és becsvágyó, nem ő a legmutatósabb, a legjobb hangú, de meg a legrátermettebb táncos sem, de van benne valami különleges vonzerő, amit kisugárzásnak lehet nevezni. Erőszakos apja elől menekül, és mindenáron be akar kerülni az újonnan szerveződő népdal- és tánccsoportba. A zongorista Wiktor valamivel idősebb, ő verbuválja ebbe a folklórcsapatba a tagokat, és választja be Zulát. Szenvedélyes, amolyan ’szeretlek is meg nem is’-viszony alakul ki közöttük, amiből kilépni egyikük sem tud, mindig visszatérnek egymáshoz. Hiába lesz mindenféle párkapcsolatuk, Zula még férjhez is megy egy olaszhoz, hogy legálisan elhagyhassa hazáját, az is teljesen mindegy, hogy sok száz kilométernyi távolság van köztük, valahogy mindig rátalálnak a másikhoz vezető útra. Fontos elem még az egyre komorodó politikai háttér, ami 1949-ben, így Lengyelhonban is a maga körül minden humánumot letaroló és kiiktató önkényuralom bevezetésével kezdődik, majd a legalapvetőbb emberi jogok totális semmibevevésében végződik. Ez a zsarnokság a lét legapróbb mozzanatait befolyásolja, rátelepszik a társadalom minden egyes tagjára. Legfényesebb sikereit Wiktor együttese a szocialistának mondott államépítés legvadabb időszakában, úgy Sztalin generalisszimusz 1953-as haláláig terjedő 4 esztendő alatt aratja. Ő azonban mégis rosszul érzi magát, mert semmiben nem dönthet, előírják, mit csináljon, beleszólnak még a műsor összeállításába is. Megfigyelik, a rezsim gonoszságának groteszk fintora, hogy Zulának kell jelentenie róla. Az első adandó alkalommal, amikor Kelet-Berlinben lépnek fel, átmegy a nyugati oldalra, és menedékjogot kér. Zula nem tart vele, mert felméri, akármennyire is kegyetlen az a világ, amiben csupán vegetálni lehet, neki csak ott van valamilyen boldogulása.

Az 1950-s évek vége felé Párizsban találkoznak újra. Zula igaz, nem disszidensként, de mégis elmenekül a valamennyit enyhülő, de még mindig igencsak gúzsba kötő rendszerből. Wiktor évek óta itt tengődik, nem sokra vitte, kisebb bárokban, lebujokban zongorázik, úgy-ahogy megél. Zulából viszont sztárt akar csinálni, amire minden esély megvan, ugyanis az Európa gazdagabb felén lakók fantáziáját izgatja szlávos kiejtése, szőkesége. Mulatókban lép fel, pártfogót is talál, aki természetben kéri meg segítsége árát. Még lemeze is jön ki, elindul valamiféle karrierje. De nem erre a sekélyes dizőz-szerepere vágyott. Mindkettejüket honvágy gyötri, gyökértelenek, sem az oly kívánatos, csillogó Nyugaton, sem a vasfüggöny mögötti, sötét, bolsi Lengyelországban nem érzik magukat otthon, mindenhol csak kívülállók, akikre választott országukban csak úgy néznek, mint valamiféle csodabogarakra. Zula unja meg hamarabb, hazamegy. Neki az elvtársak hamar megbocsátanak, ugyanis ő nem disszidált. Wiktorral azonban más a helyzet, a hatóságok neki kemény feltételeket szabnak, hangzatos politikai nyilatkozatokat várnak tőle, és még megkövetelik a nyugati dekadens, Coca Cola-mámorban úszó társadalom éles kritikáját is, amire nem hajlandó. Meg is fizeti az árát, 15 év börtönt kap, és a sorozatos bántalmazások következtében kezét úgy megnyomorítják, hogy nem tudja használni. Zula az összes befolyását latba veti, hogy kiszabadítsa. Miután sem itt, a szabadsághiányban, sem ott, a dolce vitában nem tudnak élni, elhatározzák, megölik magukat.

A Hidegháború emblematikus toposza az a romos templom, ami keretbe foglalja filmet, Zula és Wiktor itt randevúzik először, és itt ér véget, ahol pap nélkül, Isten szent színe előtt örök hűséget fogadnak egymásnak, és mérgezik meg magukat. Még egy vezérmotívuma van, ami pedig nem más, mint az a pár hangból álló mélabús nóta, ami vezérdallamként húzódik végig a filmen, a szimpla dúdolástól kezdve a dzsesszes átiraton át a nagyzenekari feldolgozásig sokféleképpen elhangzik. Joana Kulig Zula egyszerre ártatlan és romlott, gyermekien tiszta és ördöngösen rafinált, naivan kislányos és végzet asszonyos karakterének sallangmentes megformálásáért 2018-ban – teljes mértékben megérdemelten – megkapta az Európai Filmdíj Legjobb színésznő kategóriájának díját. Tomasz Kot remekül hozza Wiktor kiábrándult, ’nekem már minden mindegy’ alapállású, mindkét berendezkedésben, a parancsuralmiban, de a jólétiben a helyét meg nem találó, magát mindenhol idegennek érző figuráját.

Az ilyen film, mint a Hidegháború azzal, hogy felmutatja a múlt bűneit, elősegíti a valamikori vörös hódoltság alatt sínylődő népek mai utódjainak történelmi tisztánlátást.

Gerhart Hauptmann: Naplemente előtt

József Attila Színház

 

Hosszú, 1962-től 1946-ig tartó élete alatt Gerhart Hauptmann igen termékeny szerzőnek bizonyult: 45 drámát, számos, – verses és prózában írt – regényt, több novellát és még eposzt is alkotott. Munkásságát 1912-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták. Fiatalon, 1889-ben vetette papírra a Napfelkelte előtt c. drámáját, majd élete alkonya felé haladva, 1932-ben a Naplemente után-t, amikor pontosan annyi évet számlált, mint a darab főhőse, Clausen tanácsos. A Naplemente előtt hamar a nézők elé került, ’32-ben’, Berlinben volt az ősbemutatója, ami után nem sokkal, már decemberben Budapesten, a Vígszínházban láthatta a közönség, és a szovjet megszállásig a repertoáron maradt. A Kádár-korszakban nem csupán a fővárosban játszották, hanem jó néhány vidéki teátrumban is, és ez a viszonylag sűrű színpadra állítás a rendszerváltás után is folytatódott. A Naplemente előtt a József Attila Színház ez évi premierje, amit január 26-án tekinthetett meg először a Nagyszínpadot zsúfolásig megtöltő publikum.

Verebes István már nyíregyházi színigazgató korában rendezte a drámát, és most, Görgey Gábor fordításában újra megtette ezt Angyalföldön is. Az örökzöld művek azért szólnak minden korok emberéhez, és érintik meg őket, mert olyan a mondanivalójuk, amik nem avulnak el, hanem mindig érvényesek. A Naplemente előtt ilyen, ebbe a kategóriába tartozik. Módos, magas társadalmi rangot elért özvegy családapák mindig is voltak és lesznek is, akik életüket vagyonuk gyarapítására tették fel. Az ilyen tiszteletreméltó férfiúknak felnőtt gyerekeik is akadnak, akiknek férjük meg feleségük is van. Látszólag szeretettel veszik körül, valójában alig várják, hogy javaira rátegyék kezüket. Az is előfordul, hogy a 7. X-ét betöltő érdemdús ember beleszeret egy nála jóval fiatalabb nőbe, amire a szűk rokonságnak nevezett siserahad a világ bármely táján hasonlóan reagál, mohóságától, önzésétől vezérelve semmiféle aljasságtól nem riad vissza. Az „aggódó” utódok odáig képesek elmenni, hogy atyjukat beszámíthatatlannak nyilvánítják, így nem csupán összes tulajdonától, de önbecsülésétől, szabad döntési jogától is megfosztják. A valakiből se perc alatt senkivé váló idős úr testileg-lelkileg összeroppan, nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot. Ez az általános és meglehetősen szomorú történet az öt kontinens akármely országában bekövetkezhet, és bizony ennyi Hauptmann tragédiájának a cselekménye is, ami a múlt század harmincas éveinek Németországában játszódik. És ebben rejlik közel száz éve tartó hallatlan népszerűségének titka, mert mindenki át tudja érezni a főszereplő helyzetét, és szíven üti, hogy ő is hasonló csapdába eshet.

A Naplemente előtt pazar szerepekkel ajándékozza meg a benne szereplőket, és a József Attila Színház művészei élni tudnak ezzel a lehetőséggel, mindannyian tudásuk legjavát nyújtják. A közönség értékeli ezt, és szűnni nem akaró tapssal fejezi ki háláját. Mathias Clausent színre vinni Újréti Lászlónak valóban jutalomjáték. Most is a tőle elvárt és megszokott profizmussal alakítja a jó karban lévő, magabiztos tanácsost és az elesett, megtört öregembert. Az előadás végén úgy ünneplik őt fennállva, mint valami popsztárt. Szerelmét, az okos és mutatós Inkent Kovalik Ágnes úgy jeleníti meg, mint aki tudja, mit akar, tisztában van helyzetével meg a realitásokkal. Szabó Gabi elismerésre méltóan személyesíti meg a kiállhatatlan, kapzsi menyet, Paulát, aki kíméletet nem ismerve harcol azért, amit maga meg a gyermekei jussának vél. Ömböli Pál kifogástalanul kelti életre a bölcs tudós álarca mögé bújó, határozatlan, nyámnyila professzort, Wolfgangot, az idősebbik fiút. Előd Álmos a felelőtlen, léha kisebbik fiút, Egmontot remekül állítja színpadra, akit az autókon kívül semmi más nem érdekel. Csupán egy pozitívumot lehet a számlájára írni, hogy testvérei gyalázatos összeesküvésében nem veszt részt, annyi tisztesség még szorul belé, hogy nem írja alá apja gyámság alá helyezésének kérvényét. Bettinát, a tanácsos vénkisasszony lányát Fehér Anna brillírozva formálja meg. Azzal a majomszeretettel csüng apján, ami annak már terhére van, mert gúzsba köti, és nem hagyja élni. Fekete Réka Thália mesterien ábrázolja Ottiliát, a fiatalabb lányt, ezt akarat nélküli, mindenben az erőszakos ura elvárásait teljesítő fiatalasszonyt. Zöld Csaba minden kritikát kiálló módon adja elő Klamrothot, a gátlástalan vőt, aki leplezetlenül és buldogszívóssággal tör célja, azaz a vállalatok irányításának megszerzése felé. Fila Balázs imponáló magabiztossággal hozza a sima modorú jogász figuráját, aki lelkiismeret-furdalás és szemrebbenés nélkül hajtja végre a szörnyeteg gyerekek alávaló tervét. Chajnóczki Balázs sallangmentesen mintázza meg azt az emberséges háziorvost, aki nem csak a betegének testi bajaival, hanem a lelkével is törődik. Zubor Ágnes utolérhetetlen eleganciával játssza a régi jó barát feleségének, Geigernének a két tábor – Clausen és a gyerekei – közti kiegyensúlyozó szerepét. Annát, Inken anyját Molnár Zsuzsanna úgy jellemzi, mint sokat tapasztalt, megértő asszonyt. Wuttke titkárban Blazsovszky Ákos olyan megnyerő modorú fiatal férfit tár a nézők elé, aki hűséges és nem ijed meg a burkolt fenyegetésektől. Botár Endre egyszerű kertészként is nagyszerű. Polgármesterként rövidebb ideig tűnik fel Láng József, akit a függöny legördülte után 85. születésnapja alkalmából üdvözölt a MASZK Országos Színészegyesület nevében Hegedűs D. Géza elnök. Mira János praktikus díszletei egyaránt alkalmasak a nagypolgári miliő és a szerény óvoda megjelenítésére. Közel egy év a darab cselekményideje, ezalatt Tordai Hajnal jelmezei nem változnak, ennek a módos famíliának hölgytagjai első perctől az utolsóig ugyanazt a ruhát viselik.

Verebes István rendezésének igen megbecsülendő erénye, hogy Hauptmann tragédiáját mindenféle mához szóló üzenetek ürügyén nem fordítja ki eredeti mondanivalójából, nem erőltet bele olyasmiket, amik távol állnak tőle, hanem hagyja, hogy a dráma maga szóljon az emberekhez, és úgy, ahogyan azt a szerző megírta.

Haverok, buli, Bon-Bon – Szeretni belendülésig

Hadart Színház

Hatszín Teátrum

 

Új magyar zenés-táncos színmű született 2018. december 8-án a Hatszín Teátrum világot jelentő deszkáin, mégpedig jukebox musical, amiben a dalok a fontosak, a köréjük kanyarított cselekmény meg szöveg csupán egybefonja őket. A Bon-Bon közel negyedszázada alakult, és azóta is könnyűzenei életünk egyik meghatározó együttese. Szolnoki Péter és Török Tamás szerzeményei meg Duba Gábor szövegei annyira kedveltek, – ahogyan azt régebben mondták, – még a suszterinasok is fütyülték. A Bon-Bon-számok fesztelen, szívhez szóló, de mélázásra és pörgésre egyaránt alkalmas életérzést közvetítenek, amiben minden korosztály megtalálja magát, és a hozzá közelállót. Háda János, a Hadart Színház alapító megálmodója nyolc esztendővel ezelőtt azért hozta létre társulatát, hogy bebizonyítsa, az értéket teremtő előadásoknak nem kell unalmasnak és csupán szűk réteghez szólónak lenniük, hanem lehetnek szórakoztatók, mindenkit megérintők is. Szolnoki Péter már régebben is gondolt arra, hogy dalaik szinte kínálják magukat egy egész estés színpadi játékra, de csak tavaly érett meg és jött el az idő a terv megvalósítására. Háda Jánosnak tetszett a musical-ötlet, felkarolta, és véghez vitte. Az magától értetődő volt, hogy a színdarab szövegkönyvét is Duba Gábor alkossa meg, akinek versei, novellái széles körben ismertek.

A Haverok, buli Bon-Bon sztorija nem bonyolult, adva van egy fiatal pár: egy menő zenekar frontembere, Jose és menedzserük lánya, Zoé. Ők akarnak házasságot kötni. Jose papája, Tibi óva inti fiát, nehogy ugyanazt a hibát kövesse el, mint ő, hogy annak idején mindenféle megfontolások meg egyéb kényszerítő körülmények miatt nem azt a nőt vette el, akit tényleg szeretett, és ezt a baklövését mai napig bánja. Jose legény-, Zoé lánybúcsút tart, ahol azután szép sorjában kiderül az igazság, ténylegesen ki kihez vonzódik, és helyrerázódnak a dolgok, azok kerülnek össze, akiknek kell. Az összekötő szöveg a hétköznapi élettel kapcsolatos alapigazságokkal teli, laza dialógusokat tartalmaz, amik a beszélt köznyelven alapulnak, de annak vadhajtásait mellőzik, nincs bennük semmi bántó, mert olyan barátságosan fészekmelegek, amiket kellemes hallgatni, mert érthetőek, humorosak és passzolnak a zenéhez. Eközben egymás után sorakoznak a legkedveltebb Bon-Bon-slágerek, így a Szabad a gazdag, a Köszönöm, hogy vagy nekem, Pia Olimpia, Ki ez a nő? Összesen 14 hangzik el, az első felvonás után pedig mind közül talán a legszerethetőbb: A sexepilem, aminek refrénje sokkal ismertebb, mint a címe: „Nem vagyok James, s nem vagyok Bond.” Az előadást pedig másik jelentős filmzenéjükkel, a Valami Amerikával zárják. A ráadás pedig az előadás címadója: a Haverok, buli, szamba. A színházat pukkadásig megtöltő közönséget magával ragadják ezek a Bon-Bon életérzést közvetítő ”nóták”, amik mind egy szálig érzelem gazdagok, könnyedek, mert az élet napos, kissé bohókás felét mutatják meg. Sokan együtt éneklik a szereplőkkel, annyira magukénak tartják őket.

Az előadás sikere, a nézőkre gyakorolt elementáris hatása nem csupán a színészek játékán múlik, hanem a tánckar hozzáértésén is, akik annyira profi módon teszik a dolgukat, hogy bármelyik kényes és magas színvonalat követelő hollywoodi szereplőválogatáson megállnák a helyüket. A társulat tagjai is tudásuk legjavát nyújtják. A produkció érdekessége, hogy a Bon-Bon frontembere, – e sorok írója szerint a legszebb hangú magyar énekes – Szolnoki Péter alakítja a bohém, fiatalkorában elkövetett és kellően át nem gondolt lépésének szomorú következményeit hordozó Tibit. Szerelmét, az elhagyott, majd újra megtalált Klaudiát Koós Réka kifogástalanul kelti életre. Szabó Máté nem csupán énekesi, hanem színészi teljesítményével is sokat emel a darab színvonalán. Ekanem Bálint Emota remekül hozza a nem hiába epekedő zenész – Báró – figuráját. Andrádi Zsanett elismerésre méltóan jeleníti meg a kétkedő, végül helyesen döntő menyasszonyt, Zoét. Laurinyecz Réka a visszafogott, érzelmeit titkolni akaró, de nem bíró Krisztát derekasan helytállva állítja színpadra. Végh Judit a nagy és szabad szájú Barbit hiba nélkül személyesíti meg. Suhajda Dániel igencsak humorosan formálja meg a lóti-futi Fittit. Geiler Csaba a mindenkinek megfelelni akaró Bencét roppant meggyőzően viszi fel a színre. Háda Bernadett elsöprő jó kedvvel játssza a minden lében kanál pincérnőt. Gloria Von Berg tervezte a díszleteket, amik kiválóan alkalmasak a külső és a belső terek megjelenítésére, jelmezei pedig hűen adják vissza napjaink sokszínű divatirányzatát.

A Háda János rendezte Haverok, buli Bon-Bon igen kellemes estével ajándékozza meg a széksorokban ülőket. Felidézhetik azt a kort, amikor fiatalok voltak és kissé oktondiak, ugyanakkor napjainkat is, együtt dúdolhatják a dalokat, néha még csápolhatnak is, füttyöghetnek, doboghatnak, hujolhatnak. Bizony az ilyen szórakoztató, aranyló, varázslatos előadásokra olyan nagy szükség van, mint a falat kenyérre.

Joe Orton: Mr. Sloane szórakozik

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

Orlai Produkciós Iroda

 

Joe Orton 1933-ban született és 1967-ben hunyt el. Mindössze 34 évet élt, ezalatt a brit drámairodalom fenegyerekének szerepét töltötte be. Vígjátékának, a Mr. Sloane szórakozik (Entertaining Mr. Sloane) ősbemutatója Londonban volt 1964-ben, és a fekete angol humor iskolapéldájaként tartják számon. Úgy 10 éve itthon is láthatta már a közönség, az Orlai Produkciós Iroda pedig most, január 11-étől vette fel műsorára.

A Mr. Sloane szórakozik kamaradarab, mindössze 4 szereplője van, egy helyen, a háromtagú – apából és két felnőtt gyermekéből álló – alsó középosztálybeli család igencsak felújításra szoruló lakásának nappalijában, és saját korában, az 1960-as évek szigetországában, viszonylag rövid idő, pár hónap alatt játszódik. Cselekménye nem szerteágazó, könnyen nyomon követhető, egyenes vonalban halad előre. A szerző három felvonásra osztotta, a Jurányiban viszont egyben megy le. Ebben a famíliában mindenki lelki sérült: a vaskezű, durva, bő hetvenes apa, Kemp önző, senkire és semmire nincs tekintettel, 44 esztendős vénkisasszonyos lánya, Kath pedig nem bírja túltenni magát zsenge korában szerzett traumáján, ugyanis testvére elszakította újszülöttjétől, és nem biztos abban, hogy kicsikéje meghalt, a báty, a ferdehajlamú „bizniszmen” Ed nem tudni, miféle maffiagyanús üzletekben vesz részt. Ebbe a nem szokványos közösségbe toppan be albérlőként a húszas éveinek elején járó sármos, kölyökképű Mister Sloane. Kath nappal gondoskodó anyaként viselkedik vele, de éjjel elcsábítja. A beteges, gyanakvó apa felismeri főnöke gyilkosát a kellemes modorú, félszeg fiatalemberben, s ezt közli is vele. Mr. Sloane talpa alatt kezd égni a talaj, azonban úgy érzi, ura a helyzetnek, ezért homoerotikus játékba kezd Eddel. Egyre jobban összecsapnak feje felett a hullámok, nem marad más megoldás, mint az újabb bűntény. A két testvér mindegyike magáénak akarja tudni ezt a vonzó csirkefogót, megállapodnak egymás között: fél évig az egyiké, fél évig a másiké… Mr. Sloane saját csapdájába esik, és ha az ember által alkotott jogi törvényeket ki is tudja kerülni, az isteni igazságszolgáltatást azonban nem: mindkét szeretője igényét ki kell elégítenie: a terhes, féltékenykedő Kathét és a macsós, kiszámíthatatlanul viselkedő Edét.

A színészek most is kifogástalanul, tudásuk legjavát adva jelenítik meg a szereplőket. Igazi jutalomjáték mindegyiküknek. A címszerepet Dékány Barnabás alakítja. Mintaszerűen építi fel Mr. Sloane kétszínű figuráját, ahogyan a megszeppent nyuszikaként viselkedő fiúkából miként válik egyre magabiztosabb, haszonleső, a jótevőit átrázó, azokon uralkodni akaró szörnyeteggé. Gazsó György a bumfordi apát a tőle megszokott magas színvonalon kelti életre, jellegzetes öregember, aki megállás nélkül dohog, semmi sem tetszik neki, de azért megvan a magához való esze, nem dől be az „albérlő” bájának, egyedül ő látja tisztán a kedves, megnyerő modor mögött lapuló, bármilyen aljasságra kapható igazi arcot, és – vesztére – leleplezi. Király Attila hibátlanul hozza a gőgös, önmagától elszállt Ed kissé egysíkú karakterét, olyan elvakult izompacsirtát visz fel a színre, aki nem veszi észre a közéjük furakodó férfiprosti mesterkedését: milyen ügyesen fordítja egymással szembe őket, és azt sem, hogy úgy játszik vele, mint macska az egérrel. Bíró Kriszta elismerésre méltóan személyesíti meg a szeretetre, megértésre vágyó, nagyon is esendő Kath-et. Úgy formálja meg ezt a se nem lány, se nem asszonyt, akit mindenki csak kihasznál meg ugráltat. Juhász Nóra sokszínű, zörgős zacskókból és méretes, szürke műanyagparavánokból, tarka-barka, nejlonbevonatú fotelekből és ágyból álló, bármiféle otthonosságot nem tükröző, csak ridegséget árasztó látványvilága igen érzékletesen fejezi ki ennek a lecsúszott, félnótás családnak társadalmi pozícióját. Az öltözékek is rásegítenek erre a miliőre, Kath mint afféle bogaras vénlány, hajcsavarókkal a fején, csiricsáré pongyolákban jár-kel, kivéve akkor, amikor izgató fehérneműt vesz fel, hogy ágyába cipelje Mr. Sloane-t. Kemp a nemtörődöm öregemberek módjára magára hányt hacukákban dühösködik, Ed a nagymenők divatjában páváskodik. Mr. Sloane – ahogyan a kitartott selyemfiúktól elvárható – olyan szépen, elegánsan öltözködik.

A jó félszázados fekete angol humor nem biztos, hogy ugyanúgy hat napjainkban is, mint akkor. Ma inkább nyomasztja, mint nevetteti a nézőt. A darab elején még mulatságosak a színpadon látottak, lehet vihogni rajtuk, azonban ahogy halad előre a cselekmény, és egymás után derülnek ki Mr. Sloane disznóságai, egyre kevésbé lehet kacarászni azon a sok-sok aljas húzáson, amit Kath, Ed és főképp Kemp ellen a főhős elkövet. A darab vége felé pedig igencsak ijesztővé és komorrá válik a sztori, és még kínjában sem húzódik mosolyra a nagyérdemű szája. Némi vicces elégtételt csempész a fináléba a főszereplő bűnhődése, a dutyit ugyan megússza, de súlyosabb büntetés számára, hogy női és férfi szexpartnerének is készségesen rendelkezésére kell állnia, mintha X évre fegyházba vonulna. Ebből a Kath és Ed önzéséből épült börtönből szabadulni nem tud, ez bizony élethosszig tart. A publikum igazságérzete nem csorbul, a rossz megkapja, amire rászolgált. Ez a Guelmino Sándor rendezte előadás elejéről a végig feszes tempójú, egy perc üresjárat nincs benne, mindig történik valami.