Pivarnyik Anikó: Ajtók

Újpest Színház

a GlobART Társulat vendégjátéka

 

Az újpesti közönség – mégpedig belépti díj nélkül – láthatta az Ady Endre Művelődési Központ nagytermében január 22-én este, a Magyar Kultúra Napja alkalmából Pivarnyik Anikó színművét, az Ajtókat. Az Újpest Színház vezetősége segíti a 2013 őszén alakult, – mint ahogyan a neve is jelzi, – összművészeti célokat maga elé tűző GlobART társulatot azzal, hogy próbahelyet biztosít számukra. Verseket és drámákat író, Újpesthez is kötődő Pivarnyik Anikó házi szerzőjüknek számít, ezt a darabját még 2013 szeptemberében vitték először színre, és azóta is műsorokon tartják.

Az ajtó az emberiség egyik legősibb és legsokoldalúbb szimbóluma. Összeköt és szétválaszt, beenged és kizár. Könnyen átjárható és örökre bezáródó. Erre az alapra épül Pivarnyik Anikó alkotása. De ez a nyílászáró nem csupán a szavak szintjén jelenik meg a ’világot jelentő deszkákon’, nem csak számtalan szó esik róla, hanem fizikai valóságában is, ugyanis Szeredai Enikő díszletének központi eleme az a két tekintélyes méretű faajtó, amit a szereplők lassan nyitnak, gyorsan csuknak, hirtelen összetolnak, csipatempóban széthúznak, kis résen kukucskálnak ki rajta, vagy egészen kitárnak. Átkiabálnak rajta, vagy szélesre tárva beszélgetnek a küszöbén. Az Ajtók két felvonása nagyfokú különbséget mutat, az elsőben az összes szereplő: az egymással kutya-macskabarátságban álló anya meg a lánya, a testvére barátját elszerető húg és vérig sértett nővére, a felnőtt fiúgyerekén majomszeretettel csüngő, éppen ezért a menyét utáló anya, valamint a dolgozatjavítások napi robotjába belefásult tanár úr igencsak ideges, bármelyik percben kész a robbanásra. Kőkeményen gyűlölködnek. Egy-két jel utal csak arra, hogy valamiféle közük van egymáshoz. Kesze-kusza érzések uralják őket. Csapkodják, és egymás orrára vágják az ajtót. Úgy káromkodnak, hogy még a régi fuvaroskocsisok is elszégyellnék magukat, és tátott szájjal hallgatnák őket.

A második részben valamiféle rejtélyes ok következtében kezdenek a ráncok kisimulni, az össze-visszatekeredett szálak kiegyenesednek. A drámai szituációk éle szép sorjában lekerekedik. A szereplők egyre nyájasabbak lesznek, az ajtókat is ingerültség nélkül hol félig, hol sarkig nyitják egymás előtt, sőt szép szóval behívják a másikat. Kulturált hangnemben diskurálnak, pestiesen szólva: egyáltalában nem röpülnek alacsonyan a lószerszámok. Anya és lánya összeborul, a testvérek megvitatják a pasiügyeiket, és békét kötnek, csak a lelki köldökzsinórt elvágni nem akaró anya duzzog sértetten, és ebből az undok állapotából még az unokája érkezése sem tudja kibillenteni.

A színészek derekasan helytállnak, az ő elhivatott játékuk teszi érdekessé és színvonalassá az előadást. Nem csupán életre keltik a szereplőket, hanem fokozott odafigyelést igénylő módon, szinte boszorkányos ügyességgel kezelik a nehéz, súlyos ajtókat. A két férfiszínész: Szarvas Balázs és Kálmánczhelyi Gábor igencsak kiválóan jelenít meg több figurát, sőt még a zenei aláfestést is ők adják. A nőket viszont külön-külön személyesti meg Kun Beáta, Illésy Éva, Lipcsei-Rócz Zsuzsanna, Szuromi Bernadett, Szemerédi Bernadett, Libor Laura és Pál Julianna.

A nézők elégedetten kelnek fel a székükből, mert olyan, napjaink gondjaival-bajaival foglalkozó színművet láttak, aminek gondolatvilága, mondandója mindenki számára ismerős. Hétköznapi esetek ezek, a női magazinokban folyton-folyvást ilyesmikről lehet olvasni. Ezek a banális sztorik adják Pivarnyik Anikó művének a savát-borsát. A két rész hangulati eltérése számottevő, és nem tűnik kellően megalapozatlannak a második rész mindenre kiterjedő nagy happy endje. Miféle deus ex machina következtében olvadnak fel az addig jéghideg gyűlölséggel fröcsögő férfiak és nők? Az első felvonás mosdatlan szájú dumái, kisípolni való szitokszavai után üdítő a második rész normál „közbeszéde”. A konfliktusok kidolgozásában jártas, gyakorlott és avatott kézzel papírra vetett, és Somogyi Anna által remekül rendezett színjáték az Ajtók, mert nem egy ’se perc alatt’ szétpukkanó könnyű kis buborék, ami nyom nélkül szétpukkan, hanem tartalmas, továbbgondolásra serkentő produkció.

Anyám tyúkja (2.)

Örkény István Színház

A magyar irodalom kötelező versei

A 100 magyar verset magába foglaló Anyám tyúkját 2014. április 11-én, a Költészet napján mutatta be az Örkény társulata. Nem voltak biztosak a dolgukban, hogy ekkora töménységű, érettségi tételbe való, vagy kevésbé közismert költemény érdekli-e az embereket. Beülnek egyáltalában rá?  A táblás ház előtti előadások hosszú sora azonban megszüntette a kétségeket. Ezen nekibuzdulva döntöttek úgy, hogy összeállítják az Anyám tyúkja (2.)-t, ugyanis az elsőből számtalan, szívükhöz közel álló mű kiszorult. Ezt a produkciót idén, január 21-én láthatta-hallhatta először a közönség.

Izsák Lili muskátlis-ámpolnás, módos parasztportát idéző díszletében, annak ámbitusán, vagy előkertjében, időnként ablakában mondják a színészek a verseket. A szintén az Iszák Lili által tervezett jelmezük azonban már nem ennyire népies, manapság hordott ruhákban járnak-kelnek. Az elején meg a végén teljes létszámmal vannak jelen, előfordul, hogy tömegkórusként mondanak költeményeket. Egyedül soha senki nincs a színpadon, az éppen szavalót általában egy-két társa erősíti jelenlétével. Az előadóművészet mára már önálló kategória lett, bőven akadnak az erre a műfajra szakosodott férfiak és nők, akiknek eszük ágában sincs a világot jelentő deszkákon fellépni, viszont annál többször állnak pódiumra, ahol lírai vagy prózai alkotásokat szólaltatnak meg. Azonban sok színész kipróbálja magát versmondóként is. Alkatától, vérmérsékletétől, hitvallásától függően magyarázza, vagy ilyen-olyan rendezői elképzelésektől vezérelve értelmezi az adott költeményt. Mindehhez hozzájárul még mimikája, gesztusa, testtartása, hangszínének változtatása. Ezek után egy cseppet sem meglepő, hogy bizonyos műveket oly módon lehet előadni, hogy azok szöges ellentétben állnak alkotójuk szándékával, netán csupán nyomokban hasonlítanak ahhoz. De az évtizedek alatt a közmegegyezésben rájuk rakódott értelmezésektől is annyira távol vannak, mint Makó Jeruzsálemtől. Ami igaz, az igaz: rendesen ki lehet ám forgatni egy verset a mondanivalójából. Takács Nóra Diána a magyar irodalom szerelmi~hitvesi költészetének legszebb vallomását, a Minek nevezzelek?-et úgy interpretálja, mintha nem a közel négy hónapja nős, a felesége kedvességétől, puszta lényétől elvarázsolódott, azzal betelni nem tudó Petőfi Sándor vetette volna papírra, hanem a legalább 50 éve rossz házasságban élő, az asszonyt rühellő, morcos Petőfi írta volna. Pogány Judit olyan színtelen hangon, egykedvű lassúsággal darálja le József Attila 1937-ben írt, hét szonettből álló ciklusát, a Hazámat, minta az nem tartozna hazafias líránk legbecsesebb darabjai közé. Ficza István a játékos, ironikus, mindenki által kívülről fújt József Attila-költeményt, amiben 32. születésnapjára emlékezik, értő humorral, nem túlsarkítva, a publikumra kikacsintva mondta el. Nagy Zsolt kifogástalanul, a mű lényegét és üzeneteit kiemelve tolmácsolja József Attila másik alkotását A Dunánál-t, ami bizony többrétegű mondandója miatt az egyik legnehezebben érthető művek közé tartozik.  Érdekes és izgalmas megoldás az, hogy hat, két nőből és négy férfiből álló szavalókórus: Dóra Béla, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Novkov Máté, Patkós Márton és Zsigmond Emőke egymást felváltva adja elő Illyés Gyula monumentális remekművét, a legvadabb Rákosi-terror idején, 1950-ben született az Egy mondat a zsarnokságról-t. Jókai Mórt regényíróként tartja számon a közvélekedés, most bohókás, csipkelődő, nyelvi bravúrokkal zsonglőrködő Nyelvtani gyakorlatok-jait Máthé Zsolt igen tetszetősen, a közönség állandó nevetésétől kísérve mondja el. Für Anikó nem csupán szépen szavalja el Határ Győző versét, az Üveggolyót, hanem gondosan értelmezve el is játssza azt. Ebben a Várady Szabolcs által összeállított műsorban zömmel a múlt száz év alkotóinak Ady Endrének, Radnóti Miklósnak, Weöres Sándornak, Somlyó Zoltánnak, Babits Mihálynak, Tóth Árpádnak, Kassák Lajosnak a munkái kaptak helyet, szép számmal képviselik magukat a ’XIX. század költői’ is. Petőfi mellett Arany János és Vörösmarty Mihály művei is megszólalnak, a régi magyar irodalom azonban csak egy művel képviselteti magát, Bornemisza Péter Siralmas énnéköm, azaz Cantio optima-ja hangzik el, aminek a „Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom” refrénje köztudott.

Mácsai Pál rendező koncepciója szerint a versek expressz gyorsasággal követik egymást. Nem engedi meg a nézőknek, hogy elmerengjenek, elmélázzanak a hallottakon, leülepedjen bennük, de még azt sem, hogy megtapsolják a színészeket. Egy-két kósza kísérlet után le is tesznek erről. Olyan mennyiségben ömlenek a művek, hogy a közönség szinte elkábul tőlük, de annyira finom ez a dús lelki táplálék, hogy senki sem rontja el a gyomrát…A publikum tagjai mind egy szálig rajonganak ezekért a szinte unalomig ismert versekért, magukban együtt mondják a színészekkel, és jóindulatú érdeklődéssel hallhatják azokat, amik nem jönnek ki a könyökükön. Elvégre a három sztártenor, Carreras, Domingo és Pavarotti a földgolyó minden szegletét bejárta az operairodalom slágereivel, miért ne sikerülne ugyanez megtenni a költészet slágerré vált alkotásaival? Meglehet, amint ezt az Örkény István Színház „Tyúkjai” is bizonyítják.

Branislav Nusic: A miniszter felesége

Nemzeti Színház Nagyszínpad

 

 A modern szerb drámairodalom megteremtőjeként tartják számon a Belgrádban 1864-ben született és 1938-ban elhunyt, cincár nemzetiségű Braniszlav Nisicsot. (A cincár a Balkán országaiban szétszórtan élő román anyanyelvű kisebbség.) Braniszlav Nusics amolyan világpolgár, tevékenykedett színigazgatóként, írt történelmi drámát, elbeszélést, esszét, úti jegyzetet, humoreszket, tárcát, memoárt, dolgozott lapszerkesztőként és diplomataként is. Igazi, testhezálló műfaja azonban a szatirikus vígjáték, az elsőt 18 évesen vetette papírra, amit még több is követett, így köztük az 1929 májusában, Belgrádban bemutatott A miniszter felesége (Gospođa ministarka), ami igencsak közkedvelt komédia déli szomszédunknál, úgy 5-6 évente veszik elő. Nálunk tavaly december 16-án volt a premierje a Nemzeti Színház Nagyszínpadán.

A hatalom megváltoztatja mindazokat, akik belecsöppennek. Külső-belső nyoma is jól látható. Kiforgatják önmagukból a mégoly szép, tiszta szándékkal belekerülőket is. Sohasem pozitív irányú jellemváltozásokon esnek át. Ezekről a közhelyszerű megállapításokról szól A miniszter felesége, ez az egyik szál, a másik pedig, hogy a közeli és a távoli rokonság lehetetlen kívánságainak tömkelegével miként fonja körbe és húzza le a magas polcra jutottat. A vígjáték főhőse az egyszerű varrónő, Zsivka, aki naphosszat robotol, görnyedve hajtja a pedált. Az összes, közvetlen hozzátartozója is mind egy szálig hozzá hasonló kisember, tini fia, a tanulásiszonyos Rákó, olyan szemtelen, mint a piaci légy. Felnőtt lányának, a csinos Dárának leesne a gyűrű az ujjáról, ha bármit odébb tenne, vejének, a széltoló Csédónak esze ágába sem jut, hogy becsületes úton keressen pénzt, úgy áll a munkához, hogy más is odaférjen. Férjének, a mulya Popovics Szimeunnak azonban az Isten jól felviszi a dolgát: miniszter lesz belőle. Innentől nagyot fordul a kocka, nincs megállás, a család élete egy csapásra megváltozik. Először Zsivka kupálódik ki. Sutba vágja a varrógépet. Drága, paradicsommadár tarkaságú cuccokban parádézik, lakásberendezését is páváskodóan úriasra váltja. Különb, főképp vagyonos vejet képzel el magának, a link Csédónak ki akarja tenni a szűrét. Minden hájjal megkent talpnyalók veszik körül, akik ostobábbnál ostobább tanácsokkal látják el, például tartson szeretőt, mert az úgy illik, tanuljon nyelveket, hogy művelt társalgást tudjon folytatni, lyukas fogait aranyfogakkal pótoltassa. Azt sem tudja, hol áll a feje, amikor megjelenik a soha nem látott rokonok siserahada. Mindegyiknek van valami óhaja-sóhaja, zsíros állás, koncesszió stb. Természetszerűen semmi nem úgy alakul, ahogyan azt Zsivka elképzeli, minden jobbító szándéka kudarcba fullad, és a visszájára fordul, a szemtelen és követelődző retyerutya nem tudja, hol a helye, nem érzékeli, hol a határ. Amikor már összecsapnak a feje fölött a hullámok, akkor egy csapásra megoldódik minden, a becsületes férj lemond a miniszterségről, életük visszazökken abba régi kerékvágásba, amiben addig éltek.

Árkosi Árpád rendező az égvilágon mindent megtesz, hogy élvezetes, pergő előadást állítson színpadra. Ennek ellenére minden olyan unalmas, lapos és életlen benne. Mindez nem az ő hibája, vagy hozzá nem értése. Magával az alapművel van baj. Az nincs meg benne, ami az igazi vígjátékhoz elengedhetetlenül szükséges: a helyzet- és a jellemkomikum. Hiányoznak belőle a vérbő, humoros jelenetek, igazi pengeváltások, amiken szívből jövően lehetne kacagni. A karakterek sem igazán ütősek, az átlagostól is vérszegényebbek. A második felvonásba behozott drámai szál sem elég szomorú, tragikusnak meg véletlenül sem mondható, talán tragikomikusnak. Amolyan hibrid produkció született, ami vígjátéknak nem elég víg, drámának meg nem elég drámai. A színészek azonban erejükön felül teljesítenek, hogy tehetségükkel, hivatástudatukkal, művészi kvalitásukkal valamiképpen pótolják a darab fogyatékosságait. Udvaros Dorottya rengeteget dolgozik azért, hogy Zsivka egysíkú papirosfigurájába életet leheljen. Minden tiszteletet megérdemel! De még az ő profizmusa sem tudja megmenteni a produkciót. A többiek is derekasan helytállnak. Varga József remekül alakítja Szimeunt, a bicegő, tutyimutyi férjet. Tompos Kátya a léha Dárát mesterien jeleníti meg. A dologtalan, henye Csédót Farkas Dénes hibátlanul személyesíti meg. A számító retyerutya vezérürüjének, Vászó bácsinak ellenszenves figuráját Horváth Lajos Ottó kifogástalanul kelti életre. Tímár Éva az önző klán nőtagjai közül Szávka tantit, Tóth Auguszta pedig a kíméletet még hírből sem ismerő Dácó nénit igen meggyőzően hozza. Schnell Ádám Ninkovics úr kellemetlenkedő ugyanakkor ékesszóló alakját imponáló tudatossággal formálja meg. Az idegesítő, a vagyona nagyságától felfuvalkodott Risztó kérőt Bakos-Kiss Gábor tökéletesen viszi fel a színre. Péró írnokot, ezt a folyton feltűnő, alázatos hivatalnokot Rácz József bravúros ügyességgel ábrázolja. Mátyássy Bence kiválóan adja elő a szemtelen Kalenicset. Három vendégművész: Ligeti-Kovács Judit, Ivaskovics Viktor, Formanek Csaba és hat egyetemi hallgató: Vas Judit Gigi, Roehnelt Zsuzsanna, Berettyán Nándor, Fülöp Tamás, Krausz Gergő, Stefánszky István minden kritikát kiálló módon játssza a Zsivka szerencséjét kihasználni akaró bagázs tagjait. Lőrincz Ilona jelmezei hűen adják vissza a miniszterné ízlésének – a kopott otthonkáktól a csiricsáré ruhakölteményekig terjedő – változását. Dobre-Kóthay Judit díszletei is percre pontosan követik a szűkölködő asszonyból a méltóságáig emelkedő rangját, ugyanis a tisztes szegénység bútordarabjait flancosakra, hivalkodókra cseréli le.

Ez a hosszúra nyúló előadás – minden igyekezet ellenére – nem fogja beváltani a hozzá fűzött táblás házas reményeket.

 

Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio

József Attila Színház

 

Bohumil Hrabal az Osztrák Magyar Monarchiához tartozó Brnóban született 1914-ben, ezért – a tőle megszokott fanyar humorral – félig-meddig magyar írónak is mondotta magát, ez a kijelentése azonban nem egyéb, mint baráti gesztus felénk, ő ízig-vérig cseh író volt, ezer szállal kötődött ehhez kultúrához, művei ebből a közegből építkeznek. Gyermekkori élményei meghatározzák egész életét és munkásságát, nevelőapja több vidéki sörgyár alkalmazásában is állt, ezekben az unalom- és porlepte, falusias-vidékies városkákban találkozott számos olyan fura, nagytermészetű vagy éppenséggel tehetetlen férfival és elvágyódó, élveteg nővel, akik későbbi regényeinek hősei lettek. Csehszlovákia szovjet és testvérállami megszállása után, 1968-ban tiltólistára került, 1975-ig nem publikálhatott. Ezután is csak a tűrt kategóriába tartozott, annak ellenére, hogy a híres-nevezetes Charta 77-et nem írta alá. Amikor 1986-ban a cseh zenészek szakszervezetének jazz szekciója a Sörgyári capriccio-t 5000 példányban kiadta, merészségükért a rezsim börtönbe dugta őket. Jiri Menzel cseh illetőségű filmrendező jó érzékkel vitte vászonra a Hrabal-regényeket, köztük a Sörgyári capriccio-t 1980-ban. Nem csupán filmes, hanem színpadi változata is igen kedvelt, itthon és külföldön is a biztos siker reményében mutatják be, mert minden alkalommal telt ház előtt megy. Szeretik a nézők és a kritikusok is. Legutóbbi változatát az angyalföldi József Attila Színházban láthatja a közönség, 2016. december 10-én volt a premierje.

A Sörgyári capriccio-nak nem annyira lényeges a cselekménye, mert az pár szóban elmondható: a két háború között miként változik, halad előre a világ, és ez hogyan hat az emberek mindennapjaira. A szereplők jelleme adja a darab savát-borsát. Maryska, a főhősnő csinos, kacér fiatalasszony, aki feneke alá érő szőke hajtincseivel megkötözi a kisváros férfinépének szívét. Megbolondítja őket, kiskutyaként szaladgálnak utána. Nemcsak szépségével kápráztatja el őket, hanem sörivó-bajnok képességével és disznóhúsimádatával is. Őt viszi színre a Fekete Réka Thália. A nádszál karcsú, finom vonású színésznő elismerésre méltóan jeleníti meg ezt az akaratos és forradalmi tettekre képes szépasszonyt, ennek ellenére alakításából hiányzik az az ellenállhatatlan vonzerő, az a perzselő erotika, amivel megbabonázza a hímneműeket, felkelti vágyukat. Az aktakukac férje, a ’színtelen, szagtalan, tornából felmentett’ Francin csupán kering gyönyörű és kívánatos neje körül, csak kapkodja a fejét. Zöld Csaba remekül állítja nézők elé ezt a fakó figurát, aki néha-néha úgy érzi, mégiscsak ő a férfi a háznál, a sarkára kell állnia, fegyelmezni kéne zabolátlan feleségét, de nem tud kilépni saját árnyékából. Annál színesebb egyéniség a váratlanul betoppanó nagybácsi, a bővérű dumagép Pepin. Újréti László mesterien ábrázolja az öregurat, akit bizony egy cseppet sem kell félteni, mert szórakoztató történeteivel, humoros egyéniségével ripsz-ropsz belopja magát az emberek szívébe. Maryska bálványozói a városka társadalmának illusztris képviselői, a rajongótábor vezérszurkolója a doktor, akit Gazdag Tibor hibátlanul személyesít meg. A többiek csak követik őt, így a frizőr, akit Fila Balázs a tőle megszokott magas színvonalon kelt életre. Olyan, a hivatását szerető és a merész asszonyka dús fürjeit gondozó mesterfodrászt mintáz meg, aki szenvedélyesen űzi a szakmáját, és nem is annyira titkon imádja Maryskát, ezért a szíve szakad meg, amikor megszabadítja hajkoronájától, és az idők változását jelző meg a női lázadást szimbolizáló bubifrizurát vág neki. A bumfordi kovács is Maryska szerelmi áldozatainak egyike, akit Ömböli Pál bravúrosan formál meg. A tűzoltóparancsnok szintén aléltan hever a frivol dáma lábai előtt, Chajnóczki Balázs tökéletesen hozza ennek a belső lángtól égő férfiúnak a karakterét. Svoboda pincér is a népes Maryska-tömjénezők táborába tartozik, őt Vaszkó Bence korrekten játssza el.

Dobri Dániel zeneszerző igencsak kedves, a darabhoz illő, abba belesimuló számait Grósz Zsuzsanna, Mike Krisztián és Sánta Martin adja elő. Az élő zene hangzásvilágának mágiájától válik annyira különlegessé az előadás. Horesnyi Balázs díszletei is mutatósak és alkalmasak többféle helyszín meg a kisvárosi miliő felidézésére. Kárpáti Enikő pazar jelmezei is az adott kor divatját hozzák a nézők elé. Gyöngy Zsuzsa szemet gyönyörködtető, tüzes koreográfiája pergővé, ezáltal még élvezetesebbé teszi az estét. A Nemes Nagy Ágnes Színészképzés hallgatói is sokoldalú, hollywoodi képességeket felvonultató táncukkal, énekükkel járulnak hozzá, hogy ez a Sörgyári capriccio belopja magát a közönség szívébe.

Hargitai Iván igen szórakoztató és humoros, néha keserédes, időnként zajos jelenetekben gazdag produkciót állít színpadra. Nem is kell más egy könnyed, derűs kikapcsolódáshoz, ugyanis az emberek erősen vágyódnak arra, hogy kiszakadjanak a mindennapok hajtásából, mókuskerekéből, szeretnek jókedvűek lenni, felszabadultan örülni, szívből jövően kacagni.

Ivan Viripajev: Részegek

Nemzeti Színház

Gobbi Hilda Színpad

 

Az 1972-ben Irkutszkban született Ivan Alekszandrovics Viripajev orosz író, aki Oxigén Művészeti Mozgalom névvel, úgy 15 esztendővel ezelőtt Viktor Rizsakov rendezővel együtt új színházi formanyelvet alakított ki. Mindezen felül még filmrendezőként, színigazgatóként is ismerik, forgatókönyveket is készít, sőt még játszik is. A Részegek nem az első drámája, a magyar közönség már láthatta az Oxigén és az Illúziók című darabját, a Részegeknek pedig a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán most, november 19-én volt a premierje.

A részegség különleges állapota az ember fiának, lányának, alig akad olyan, aki át ne esett volna rajta. Az iszákosságot minden vallás elítéli, a muzulmán egyenesen tiltja. Az oroszok híresen sokat néznek a pohár fenekére, időnként nem sok sikerrel járó törvényeket hoztak a mértéktelen italozás visszaszorítására. (Hozzá kell tenni, ez még Amerikában sem sikerült…) Viripajev színművének mondanivalója, gondolatisága nem köthető Oroszországhoz, helyszínei sem utalnak rá, a szereplői egyikének sincs tipikus orosz neve, a súlyos alkoholos befolyásoltság állapotában leledző fiatal vagy koros férfi és nő egyformán viselkedik a földgolyó minden országában. A magyar nyelv is igen gazdag szinonimakészlettel rendelkezik ennek a másfajta tudatállapotnak a megnevezésére. Számtalan szólás és közmondás is kapcsolható ide, ezek közül a legtöbbet használt, hogy a bolondok, a gyerekek meg a részegek mondják meg az igazat, mert bizony lehull a szájról a társadalmi elvárások, a hazugságok, az illem diktálta béklyó, és bármiféle meggondolás meg kontroll nélkül odavágják a „tutit”.

Mielőtt elkezdődne az előadás, a félreértések elkerülése miatt Viktor Rizsakov rendező – mintegy eligazításképpen – szólt a nézőkhöz, nyomatékosan felhívta figyelmüket, hogy különböző korú, társadalmi állású, vérmérsékletű átlagemberek szólalnak majd meg, akik abban azonosak csak, hogy mindannyian a sárga földig leitták magukat. A bevezető után kezdődött el a játék. A szereplők a Maria Tregubova és Alekszej Tregubov tervezte, ferde, az egész színpadteret betöltő, fénnyel odavetített fekete-fehér rácsozatú, magasított pódium két oldalán foglalnak helyet, mintha valamiféle zenekar tagjai lennének. De nem ám holmi andalító, kellemes muzsikálást folytatnak, hanem idegesítő zajokat keltenek, roppant bántó hangokat hoznak létre, fülsértő csikorgásokat hallatnak. Először a fesztiváligazgató lép fel a játéktérre, és a végén vele zárul az előadás is. Ez keretbe foglalja a látottakat. Összesen 14, mindenféle rendű és rangú férfi meg nő megfordul a színpadon: bankár, menedzser, építőmunkás, legénybúcsú résztvevők, modell, feleségek, rosszlány. Tudják, hogy „tajt sikerek”, ennek ellenére vagy éppenséggel ezért, magukba fordulva, választ sem várva motyognak, vagy ordibálnak, indulatosan okoskodnak, széles gesztusokkal vagy összegörnyedve magyaráznak. Mindenről megvan a véleményük, filozofálnak, bölcselkednek, osztják az észt. Életről, halálról, férfi-nő kapcsolatról, szeretetről, gyűlöletről, azaz a lét kis és nagy dolgairól meg az Istenhez és Jézushoz való viszonyról, a keresztyéni megbocsátásról vagy megbocsátani nem tudásról kiböknek olyan eretnek gondolatokat, amiket józanul biztos, hogy nem. Ezek a piásan elrebegett vallomások vagy lármás odamondogatások adják az előadás savát-borsát, mert olyan igaz szófüzérek hangzanak el, amit a nézők is csak ritkán, mélyen magukba szállva – leginkább csak „tütüsen” – suttognának el, de fennhangon, nagy bátran kijelenteni már nem mernének.

Az, hogy a színészeknek nehéz dolguk van, bizony nem kellő méltányossággal fejezi ki teljesítményük kifogástalanságát, az egyetemi hallgatók is tökéletesen felnőnek a feladathoz. Különösen a produkció vége felé jön ki mindez, amikor az addig dőlt színpad kiegyenesedik, és lassan megtelik vízzel, és itt, ebben a közel 30 centi magas vízben tapicskolva játszanak. Külön kiemelni nem lehet és szabad senkit közülük, mert mindannyian tudásuk legjavát nyújtják. Felsorolni azonban kötelesség: Trill Zsolt, Fehér Tibor, Kristán Attila, Nagy Mari, Tóth László, Szűcs Nelli, Barta Ágnes, Katona Kinga, Ács Eszter, Szabó Sebestyén László, ifj. Vidnyánszky Attila, Bordás Roland, Berettyán Sándor és Mikecz Estilla imponáló magabiztossággal állítja színpadra a maga karakterét.

Ez a Viktor Rizsakov rendezte Részegek különleges atmoszférájú előadás. Ezek kívül olyan, mint egy nemes metszésű velencei tükör. Aki belenéz, azt nem torzítja el, hanem a tulajdonképpeni énjét mutatja meg: az esendőséget, a gyávaságot, de a küzdeni tudást, a szebb, tisztább élet utáni vágyakozást. Mindenki magára ismerhet benne, mert dialógusai rendkívül emberközeliek.

Billy Van Zandt – Jane Milmore: Bocs, félrement!

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

Billy Van Zandt és Jane Milmore amerikai írópáros vígjátékának premierjét most, november 17-én tartotta az Orlai Produkciós Iroda a Belvárosi Színházban. A Bocs, félrement! (You’ve Got Hate Mail) átütő sikerű ősbemutatója 2010-ben volt a Brodway-n.

A darab cselekménye nem bonyolult, könnyen nyomon követhető. Az a mellényomott, pajzán üzenet indítja el a lavinát, amit Richard a szexpartnerének szánt, de véletlenül a feleségének küldte el. A vígjáték egyértelmű főszereplője a harmincas éveinek elején járó, szemtelen, idegesítő Richard, aki a mai amerikai álom(pasi) megtestesítője. Olyan önző, érdekeitől vezérelt yuppie, aki senkire és semmire nincs tekintettel. Össze-vissza hadovál, a szeme sem rebben, még ha a legpofátlanabb hazugságokkal eteti is a környezetében lévőket. Ő az a férfi, akinek mindene megvan: remek, jól fizető állása, ahol ő a főnök, zöldövezeti, kacsalábon forgó villája, mindezekre felteszi a koronát gyönyörű, csak érte élő felesége, Stephanie. Ez azonban kevés neki, nem is egy szeretőt tart, akik közül Wanda, az éppen ügyeletes, többet akar a fénymásolóban lezavart ötperces akcióktól. Richard haverja, George, aki egyben munkatársa is és kevésbé sikeres a csajozásban, mindig falaz neki. A túlsúlyos Peget, Stephanie barátnőjét azonban más fából faragták, ő nem ilyen elnéző. Bosszantják Richard félrelépései meg jókora szálka a szemében barátnője naivitása. Ezért, hogy felnyissa Stephanie szemét, feltöri Richard és Wanda számítógépét, és mindenféle gonosz sms-eket küldözget a nevükben. Amikor a nagytermészetű Richard összes stiklije kiderül, onnantól kezdve jön csak a haddelhadd! Richard kapálódzik, próbálja menteni a menthetetlent, Stephanie durcáskodik és bekeményít, George lavírozik, hátha neki is leesik valami, Peg diadalt ül, és olyan, mint a fényes szivacs, Wanda is dörzsöli a kezét, még a ’gyerekem lesz’-kártyát is beveti, és állhatatosan tör célja, azaz a Misis George cím felé.

Nagyon életszagú történet jelenik meg a Bocs, félrement!–ben. Olyan hétköznapi fogalmakból összetevődő mondatfüzérek hangzanak el, amik a mai internetes közegben gyakoriak. Ezek a szavak amúgy is valamiféle lebutított, igen egyszerű szöveget alkotnak, ugyanis stiláris formába öntésükre kevésbé figyel oda az, aki írja, mert a gondolatai mindig gyorsabban és előbbre járnak, mint a két ujja, amivel általában a legtöbb ember pötyögtet. Zöldi Gergely úgy fordította le a vígjátékot, hogy annak nyelvi fogalmazásmódja minden köznapisága ellenére is jóval választékosabb az átlagos csetes dumákétól.

A darab színrevitele nehéz feladat elé állítja a színészeket. Elsősorban amiatt, hogy végig egyhelyben ülnek, csak egyszer-kétszer állnak fel, ugyanis szövegük nem enged meg több mozgást, közlendőjüket azonban heves gesztikulálással, pofavágással meg szemforgatással kísérik, és a görnyedttől a melldöngetősön át a kihúzott vállú testtartással követik. Dialógusok nincsenek, csak monológok. Az, hogy derekasan helytállnak, bizony szegényes kifejezés teljesítményükre, csak a legmagasabb elismerés hangján lehet és szabad szólni róluk! Schruff Milán igencsak bravúrosan alakítja a nagydumás, magát mindenből kimagyarázó, link Richardot. Úgy mintázza meg ezt a mély érzésekre képtelen, ’mindenki hibás, csak én nem’ típusú szoknyapecért, hogy a nézők nem tudnak haragudni rá. A nett Stephanie-t, a született feleséget Kovács Patrícia sallangmentesen személyesíti meg. Mesterien viszi fel a színre az átlátszó meséknek bedőlő, házasságát mindenáron megmenteni akaró asszonyt, ezen felül tökéletesen mutatja be azt a hosszú érési folyamatot, aminek következtében ez az édes kis Barbie baba átalakul előbb a nyers valóságra rádöbbenő, majd a kiábrándult, végül pedig a saját, jól felfogott érdekeiért foggal-körömmel harcoló amazonná. Peget, a megkeseredett öreglányt Járó Zsuzsa hibátlanul kelti életre. Szerepformálása igen mulattató, mert a széksorokban ülők közül sokaknak az a szólás jut eszébe, hogy az isten mentsen meg bárkit is az ilyen „kedves” barátnőtől meg még az a közmondás is feldereng: A pokolhoz vezető út is jóakarattal van kikövezve. Mészáros Máté George tesze-tosza, mindig a rövidebbet húzó karakterét a tőle megszokott és elvárt profizmussal játssza. Wanda harsány, célratörő, semmitől vissza nem riadó, közönséges, levakarhatatlan alakját Péter Kata igen meggyőzően építi fel, senki nem drukkol neki, mindenki úgy véli, megérdemli, amit kap: a mellőzést, a válogatott kitolásokat. Khell Zsolt tervezte minimálisra lecsupaszított díszletek között zajlik ez a komédia. Valamiféle hivatalszerű térben, a hosszú asztal előtt, mint a partifecskék, úgy ülnek mind az öten egymás mellett, előttük laptop. Az egyes részeket a számítógép összezárásával és a fény kihunyásával különítik el. Fekete Györgyi jelmezei kifejezik a szereplők társadalmi helyzetét, Richard utolsó divat szerinti öltönyben parádézik, Stephanie-n decens kiskosztüm feszül, Peg kinyúlt pólót és trottyos farmert hord, George-on színehagyott ing meg fényesre kiült nadrág lötyög, Wanda kihívó és rikító tűzpiros miniruhában kelleti magát.

Paczolay Béla rendező ennek az ízig-vérig mai színműnek nem a benne megbúvó drámai, hanem egyértelműen a vígjátéki elemeit erősíti fel. Nem valamiféle speciális sztorit mutat fel, hanem olyat, ami a világon bárhol megtörténhet, elvégre a házasságból kikacsintgató férjek és megbocsátó nejek a földgolyóbison mindig is voltak és lesznek. A Bocs, félrement! rendkívül feszes ritmusú, üresjárat nélküli előadás, a közönség az elejétől a végéig a hasát fogja a nevetéstől, és pompásan szórakozik.

 

 

 

 

Richard Harris: Végzetes játék

Spirit Színház

 

Az 1934-ben Londonban született Richard Harris számtalan tévéfilmnek készítette a forgatókönyvét. A Végzetes játék (The Business of Murder) a világ összes színpadán kedvelt darab, mind a mai napig szívesen tűzik műsorra. Itthon 1982-ben játszották először a Vidám Színpadon, a Spirit Színházban pedig most, november 10-én tartották a premierjét.

Az olyan rutinos írók, mint Richard Harris általában olyan darabokat írnak, amik mint a mágnes, úgy vonzzák a nézőket, ezért mindig táblás ház előtt mennek, mert tudják, miféle összetevők kellenek egy olyan előadáshoz, ami rabul ejti a közönség szívét és kivívja a kritikusok elismerését. A Végzetes játék ilyen. Igen sokszínű és mozgalmas a története, aminek előre nem lehet látni a végkifejletét, sok-sok kanyar van benne, mégis könnyedén követhető. Senki nem áll fel a végén a fejét ingatva, hogy ő bizony nem érti. A színdarab hivatalos ügyintézésnek tűnő beszélgetéssel kezdődik, a nyugtalan apa aggódik drogos fiáért, ezért magához hívja a Scotland Yard egyik sokat látott és tapasztalt főrendőrét, de a fiatalember meglóg előlük. Majd ez az apa látogatásra hívja a BBC megtörtént bűnügyi esetekkel foglalkozó, csinos sztárriporterét, aki sikeres detektívregényeket is ad közre, hogy mondjon véleményt a szintén – csak önmagának, úgymond az asztalfióknak – írogató felesége krimijéről. Tempósan halad a sztori, a bonyodalom azonban fokozódik, és akkor kapcsol nagyobb sebességbe, amikor a felügyelő meg az írónő összetalálkozik a lakásban. Innentől kezdve gyorsan peregnek az események, pillanatonként változik a felállás meg az, hogy ki az üldöző és az üldözött, ki a bűnös és az ártatlan, ki a gyilkos és az áldozat. Mindez a folyton változó, hol ide, hol oda csapódó cselekmény körömrágósan izgalmassá teszi a produkciót.

Magával ragadó, teljes élménnyé azonban a briliáns színészi játék teszi. Három ragyogó művész viszi diadalra a darabot, ugyanis a közönség tagjai vastapssal jutalmazzák teljesítményüket és fejezik ki hálájukat. Hallett nyomozót, ezt a minden hájjal megkent, a gengszteretek eszén is túljáró, furfangos hekust Elek Ferenc a tőle megszokott és elvárt profizmussal jeleníti meg. Olyan fifikás, színészi képességekkel is megáldott zsarut visz fel a színre, aki az első perctől fogva az utolsóig kezében tartja a szálakat, amiket úgy mozgat, ahogyan neki jólesik, nem dől be semmiféle trükknek, figyelmen kívül hagy minden okoskodást. Ellenfelét, a beteg agyú, magát óvatosnak és körültekintőnek meg roppant fineszesnek képzelő, az újabb gyilkosságát a legapróbb részletekig kidolgozó, családját lemészároló Stone-t Csizmadia Gergely mesterien kelti életre. Úgy formálja meg ezt az agyafúrt, gátlástalan alakot, hogy eleinte még a nézők is bedőlnek neki, elhiszik ártatlanságát, csupán később derül ki gonoszsága és elvetemültsége. Szitás Barbara tökéletesen hozza a celebek magabiztosságával fellépő, jó témára vadászó, és arra biztos érzékkel lecsapó, igen mutatós újságírónőt és az évek hosszú sora óta a titkos szerető státuszát elfogadó szingli figuráját. Hibátlanul és gondosan építi fel Dee karakterét, eleinte fenemód keménynek látszik, a történések hatására azonban elveszti hetykeségét, és fokról fokra válik remegő és félős kislánnyá. A remek összhatáshoz szorosan hozzátartozik Szitás Bernadett egy londoni átlagpolgár nappalijának miliőjét visszaadó díszlete, ami maximálisan kihasználja a Spirit Színház adottságait, azaz figyelembe veszi a keskeny és hosszú, téglalap alakú játszóhely kívánalmait. Ő tervezte a jelmezeket is, ami a férfiak estében semmi extravaganciát nem tartalmaz, a hölgy azonban igen decens kiskosztümben feszít.

Ez a Besenyei Zsuzsanna rendezte előadás kellemes kikapcsolódást jelent annak, aki látja. Nagy szükség van az ilyen könnyű, fordulatos cselekményű produkciókra, az emberi lélek nem igényi mindig a borongást meg a komolyságot, szereti a nevetést, a tettes-keresés logikáját meg az eközben előjövő gyomor-remegtető bizsergést.

A krétakör-ítélet

Főnix Színház

 

Bertolt Brecht 1945-ben írta A kaukázusi krétakör című drámáját, aminek cselekményét Grúziába, a Hitler utáni szovjet időkre tette. Alapja a Biblia ótestamentumi részében, a Királyok könyvének 3. fejezetében olvasható. Ez a történet a könyvek könyvének egyik legismertebb példázata: két asszony mondja magáénak ugyanazt a csecsemőt. Salamon ítélete úgy szól, a gyermeket ketté kell vágni, hogy egyenlő mértékben jusson belőle mindkettejüknek. A hamis anya elfogadja a döntést, az igazi azonban inkább átengedi a másiknak, mert fontosabb neki a kisded élete. A bölcs király ennek az asszonynak adja oda a gyermeket. Ezt az esetet a salamoni ítélet névvel tartják számon az emberiség kulturális kincsei között. Számtalan festmény, szobor örökíti meg ezt az eseményt, jó néhány oratórium, opera és színmű is született ebben a témakörben. Ezek közé tartozik Brecht műve is, amit először Garai Gábor, az ancien régime koszorús költője ültetett át magyar nyelvre. Nyelvi reformálásra az 1990-es évek elején Eörsi István vállalkozott, ennek a fordításnak az alapján készült el a Főnix Színház kamaraelőadása, aminek premierje most október 30-án volt az együttesnek otthont adó RS9 Színházban.

Természetszerűen a jól ismert, de kissé módosított – úgy is mondhatni főnixesített – sztori jelenik meg a színen. Egy nem nevesített országban kitört a forradalom, a harácsoló kormányzó menekülésre fogja, de elkapják és felkoncolják.  Divatbolond felesége az eszement kapkodásban az összes csini cuccát felpakolja, de kétéves kisfiáról, Michelről megfeledkezik. Szolgálólányuk Gruse azonban nem nézi, ki fia, borja, magával viszi a pólyást. Életét kockáztatja, a poklok poklát megjárja, csak hogy védje az ártatlan kisbabát: csillagászati összegért vesz neki tejet, áthalad azon a keskeny pallóhídon, amin emberfia nem tud átkelni. Sehol, még bátyja birtokán sincs maradása, kapzsi sógornője innen is kiteszi a szűrét, ezért névházasságot köt. Amikor pár év múlva lecsillapodnak a kedélyek, a szülőanyja bírósághoz fordul, hogy visszakövetelje az apja után meglehetős vagyont öröklő Michát. Ekkor jön az ítélet, a részeg, megvesztegethető bíró meglepő higgadtsággal dönt, kört rajzol, ennek a közepére állva a két asszony húzhatja a gyereket, és aki erősebb, azé lesz. Gruse inkább elengedi a kétségbeesett és hozzá nagyon ragaszkodó, őt szerető fiú kezét.

A berchti színházhoz hozzátartoznak a songok. Tóth Tamás saját szerzeményeit adja elő, amik az események hangulatát felerősítik, gondolatait kiegészítik, mondanivalóját magyarázzák. Időnként tűnik fel, s ezzel kisebb részekre tagolja az előadást.  Ezen a kisméretű játszóhelyen nincs lehetőség, de nincs is szükség hatalmas díszletekre, elég csupán egy-két jelzésértékű kellék, hogy informálja a publikum tagjait, ennélfogva a jelmezek is éppen hogy csak eligazítják őket, ezáltal viszont sokkal nagyobb tere van a nézői fantáziának, képalkotásnak. Így a míves és árnyalt eszközökkel dolgozó színészi munka sokkal erőteljesebb hangsúlyt kap, mert ez pótolja a látvány hiányát. A Főnix Színház társulata maximálisan megfelel ennek a kihívásnak és elvárásnak. Olyan nagyfokú intenzitással, művészi elhivatottsággal, a színművészet iránti tisztelettel és alázattal játszanak, hogy az bizony példaértékű a magyar színpadon. Facskó Marica a tőle megszokott magas színvonalon alakítja Grusét, ezt az életet tisztelő, igazi anyai érzésű, csupa szív cselédlányt. Az együttes többi tagja nem csupán egy szerepet, hanem kettőt-hármat is visz fel a színre. Boldizsár Tünde, Dankovics Noémi és Szávai Katalin brillírozva személyesíti meg a hanyag dadát, a számító ügyvédet, a siratóasszonyt, az undok sógornőt. Árpád Andrea nagyszerűen hozza a kormányzó feleségének ellenszenves figuráját. Makray Gábor remekül kelti életre a snájdig katonát, Gruse semmit sem értő vőlegényét meg a többi kíméletet nem ismerő hadfit is. Kassai László az iszákos, velejéig romlott, de meglepően okos ítéletet hozó bírót kifogástalanul formálja meg. Kiss Zsófia színi növendék igen éretten ábrázolja Michelt.

Baku György rendezi A krétakör ítéletet. Megvan ugyan ebben a feszes ritmusú előadásban a brechti színházat jellemző elidegenítő hatás, de ez a megszokotthoz képest nem annyira éles és taszító, a szereplők inkább kellemetlenek, néha utálatosak, de nem szörnyetegek. Az egyetlen kivétel Gruse, az ő karaktere igencsak szerethető, a közönség kedveli őt, és együtt izgul vele, hogy megmentse a legényke életét, és örül, hogy győz az igazság és az emberi tisztesség, így a világ egyensúlya is helyrebillen. Ahogyan a drámában is áll: „Minden azoké legyen, akik bánni tudnak vele. / A gyermek az anyaszívűeké, hogy felnevelődjön.”

Szüts István – Virág László: Urunk László! Téged áldunk!

Újpest Színház

Felvidéki Rockszínház vendégjátéka

 

A Felvidéki Rockszínház 1999-ben alakult, és azóta nyílegyenesen haladnak kijelölt útjukon. Zenéjükben szimfonikus hangszereléssel ötvözik az autentikus népzenét, a rockot és a folk-rockot. Minden magyar rockoperák ősével, az István, a királlyal debütáltak, a Megfeszített már saját musicaljük. Közreműködtek a csíksomlyói Napba öltözött leány című monstre produkcióban is. Tavaly vitték színre rock-oratóriumukat, ami Az Isten tenyerén címet kapta. Legutóbbi bemutatójuk az Urunk László! Téged áldunk!, aminek premierje az idén június 26-án volt Somogyváron a Szent László Napok keretén belül. Ezt az előadást hozták el most október 22-én az Újpest Színháznak otthont adó Ady Endre Művelődési Központ nagytermébe, amit pukkadásig megtöltöttek a nézők. A kezdés előtt Krizsik Alfonz, az Újpest Színház rendezője méltatta a 60 évvel ezelőtt a szovjet elnyomás ellen kitört forradalmat, ugyanis az 1956-os szabadságharc előestéjén láthatta a közönség a darabot. Felvételről hallhatták az Újpest Színház művészeti vezetőjének, Dózsa László színművész úrnak is a köszöntőjét, aki azért nem tudott jelen lenni, mert a budapesti Nemzeti Színház társulata aznap este mutatta be Varsóban, a Teatr Polskiban a forradalom hősének, a 24 esztendős korában felakasztott Tóth Ilonka orvostanhallgató mártíromságáról szóló drámát, aminek egyik legfontosabb szerepét alakítja. Értelemszerűen a rockoperában is csak előre rögzített hangját hallhatták a nézők, ugyanis a narrátor feladatát is ő látja el.

Szűts Istvánt úgy ismerik a mai zenét kedvelők, mint a Kormorán együttes billentyűsét. Az Urunk László! magába foglalja mindazokat a stílusjegyeket, amit az emberek elvárnak és szeretnek ebben a műfajban: a népzenén alapuló, hol hangos, hol csendes, a fülnek tetsző, ahogyan régen mondták, a suszterinasok által is fütyülhető dallamokat és a közbeszéden alapuló, világos, de a hétköznapi mondatoktól elemelkedő, lírai szépségű verssorokat. Virág László szövegei olyannyira belesimulnak a zenébe, hogy ez a kettő egymás nélkül nem létezhet, mert együtt váltják ki a magyar lelket és szívet megérintő, kedves összhatást. Mindehhez nagymértékben hozzájárulnak a Kátai Tibor és Beták Barnabás által koreografált tüzes vagy éppen lassú táncok is. Medza Arnold és Kiss Lajos könnyen mozgatható, egyszerű, de mégis kifejező díszletei, valamint Remes Vera korhű jelmezei is segítik annak a fészekmeleg jóérzésnek a létrejöttét, amit a darab a publikum tagjaiból kivált.

Szűts István és Virág László rockoperájának igen nemes a célja, és ezáltal ez a legfőbb hivatása, hogy a történelemkönyvek lapjairól kiléptesse, meg a száraz tények precíz felsorolásából kiemelje az 1046-tól 1095-ig élt, ezen belül 1077-től 95-ig uralkodó Árpád-házi királyunkat. Ne csupán kiváló hadvezéri képessége, kitűnő taktikai érzéke, a csatákban mutatott harci szelleme, küzdeni tudása és akarása, ne csak a népéért felelős politikai vezető és nagy törvényhozó, az egyházépítő, a félelem és gáncs nélküli lovag álljon a középpontban, hanem legyen neki emberi arca is, aki szerette a feleségét, óvta gyermekeit, ragaszkodott a testvéréhez. Információkban igen gazdag a László király egész életét elmesélő kísérőszöveg, amit sűrűn megszakítanak a dalok és táncok. Ennek a pazar útnak legismertebb állomásai jelennek meg a színpadon, úgy mint a László pénze, a vízfakasztás, a magyar leány megmentése a kun vitéz karmaiból, szövetsége testvérével, Gézával és unokaöccsével, Salamonnal, majd később az összekülönbözése, és Salamon legyőzése, toronyba zárása, első királyunknak, Istvánnak és fiának, Imre hercegnek a szentté avatása.

A közreműködők mindent elkövetnek, hogy az előadás sikeres legyen, igazi hollywoodi képességekről tesznek tanúbizonyságot, profi módon énekelnek és táncolnak. Bedőcs Imre Lászlót, Sas Tibor Salamont, Kiripolszky Péter Gézát remekül jeleníti meg. Tóth Pál Miklós a regélőt, Kozák Péter a kun vitézt, Szász Krisztián a főpapot, Kerekes Levente Könyves Kálmánt, Sándor Lajos a fehér lovast és Kolbert József I. Bélát kifogástalanul személyesíti meg. Szuri Dóra Adelhaidot, László feleségét, Mikhel Zsuzsa Richezát, László édesanyját, lányait, pedig Szűcs Liza, Sándor Eszter és Brúder Bettina igen meggyőzően kelti életre.

Sajnos ezen az estén a technika ördöge igencsak megtréfálta a társulatot és nézőket, a hangszórók olyannyira bőgtek, hogy jó párszor összegerjedtek, és élesen sípoltak, vagy sztrájkba léptek, és csak suttogtak. Legtöbbször azonban olyan bikaerősen bömböltek, hogy a közönség azon tagjainak, akik nem szokták meg az ilyen toronymagas decibeleket, remegett a gyomruk, vagy attól féltek, kiugrik a pacemakerjük. Alacsonyabb hangerő jobban is illett volna az előadás mondanivalójához meg az érzelmes, balladás dallamokhoz.

Ez a Karkó Kosztolányi Henriett rendezte Urunk László! Téged áldunk! teljesíti feladatát, nem csupán a bronzba öntött szent király áll a nézők előtt, hanem az a tiszteletreméltó férfiú, akinek mindig helyén volt az esze és a szíve.

Szilágyi Andor: Tóth Ilonka

Nemzeti Színház

Nagyszínpad

 

Az idén ünnepeljük az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 60. évfordulóját. Az emlékezésfolyamból kiemelkedik a Nemzeti Színház tanúságtétele, ami a forradalom vértanújának, a 24 esztendős korában kivégzett orvostanhallgatónak, Tóth Ilonának állít emléket. A drámát Szilágyi Andor filmrendező írta, akinek már bő 10 éve dobozban lapult a Megöltek egy lányt című forgatókönyve, s ezt most a Nemzeti vezérigazgatójának, Vidnyánszky Attilának a kérésére átdolgozta színpadi művé. A címet is Tóth Ilonkára módosította. Az ősbemutatót a Magyar – Lengyel Szolidaritás Éve alkalmából Varsóban, 2016. október 21-én tartották a Teatr Polskiban. Mély benyomást tett a lengyel közönségre, hosszú perceken át fennállva tapsolták a társulatot és a stábot. A budapesti premier október 25-én volt, és a fővárosi nézőkből is hasonló, elementáris hatást váltott ki.

Tóth Ilonka jelképes napon, október 23-án született 1932-ben, halála napja pedig 1957. június 26. Keresztényként mindig a segíteni akarás vezérelte, ezért is akart orvos lenni. Kitűnő eredménnyel végezte az egyetemet, a szigorló medikát magával sodorta a forradalom szele, nővérnek jelentkezett a Péterfy utcai kórházba, innen átirányították a Domonkos utcai kisegítő kórházba, ahol személyválogatás nélkül mentette a sebesülteket. Tudta, hogy Obersovszky Gyula és Gáli József itt szerkesztette az Élünk c. lapot. November 20-án letartóztatták. Azzal vádolták, hogy Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével megölte Kollár István rakodómunkást. A nyomozást a maguk „jól” bevált módszerei szerint a szovjet megszálló hadsereg tisztjei folytatták le. Ország-világ előtt zajlott a kirakatper, amiben bűnösnek és gyilkosnak nyilvánították, kötél általi halára ítélték, és felakasztották.

Az előbbi száraz tények ott vannak az előadásban is, de semmiféle érzelmi töltetet, történelmi háttérmagyarázatot nem hordoznak. Hiányzik belőlük az a kifejezhetetlen rettenet és felfoghatatlan téboly, ami ezt az időszakot átjárta. Ennek megmutatására nincs is a színpadnál tökéletesebb és ütőképesebb kifejező eszköz, ugyanis annak megjelenítő ereje nem csupán valójában, hanem hatványozottabban vissza tudja adni az 1956. november 4-e után következő hetek, hónapok minden mocskát, szenvedését, amikor a magyar nép nyakára rálépett az orosz csizma, hogy földbe döngölje, eltörje gerincét és halálra zúzza. Vidnyánszky Attila rendezésében a forgó, pillanatonként változó játéktér minden szegletében történik valami. Olekszandr Bilozub kis és nagyobb dobozokból álló díszlete is a bezártságot, a menekülés lehetetlenségét fejezi ki. Ennek tetején trónol a Csurka László által kitűnően megszemélyesített vérbíró, aki az első perctől fogva az utolsóig makacs következetességgel, gyűlölettől elfúló hangon kiabálja az áldozatok neveit, a rájuk mért súlyos ítélet mértékét, ami mi egyéb lehetne, mint halál, és mindegyik után irritáló hangot adva koppan a kalapács. A zsigereken átfutó borzongást előidézi a fülsértő ricsaj, az írógépkattogás, a vijjogás, a szirénázás, a géppuskaropogás, az ágyúdörej. Teljessé teszi ezt a hatást a lassított felvételt imitáló pantomim meg a gyors mozgássor. Ennek az érának szegényes, színtelen öltözeteit, lódenkabátos luxusát Nagy Viktória korhű jelmezei nagyszerűen adják vissza. Tóth Ilonka édesanyját remekül alakító Bánsági Ildikó kis- és felnőtt lányát hol szeretettel szólongató szelíd szavai, hol kétségbeesetten hívogató jajkiáltásai, a Mécs Károly és Dózsa László által brillírozva színre vitt szovjet komisszárok gátlástalan hejehujázásai is végigkísérik az összes jelenetet. Tóth Ilona koncepciós perének sok-sok filmkockája és a pesti, 1957. május elsejei önfeledten ünneplő tömeg felvonulásának számtalan képe, a boldogan integető Kádár János meg véreskezű elvtársainak farkasmosolya, a főtitkár jópofizó, szállóigévé vált egy-két beköpése is hozzájárul ehhez a hajmeresztő összképhez.

A színészek derekasan helytállnak, elhivatottságuk is kell ahhoz a katarzishoz, amit az előadás kivált. Waskovics Andrea egyetemi hallgató Tóth Ilonkát sallangmentesen kelti életre. Rubold Ödön a megalkuvó, szélkakas riportert kifogástalanul jeleníti meg. Bakos-Kiss Gábor és Krausz Gergő meggyőzően formálja meg a szabadságharcosok eltérő, de a hazaszeretetben mégis azonos karakterét. Voith Ági és Bodrogi Gyula mintaszerűen hozza a nép egyszerű asszonyát és emberét. Dózsa László kisujjában a színészmesterség minden csínja-bínja benne van, most is utolérhetetlen tökéletességgel játssza el a duhaj, élveteg szovjet generálist, ezt az emberileg tőle fényévekre távol eső, ellenszenves figurát.

A produkció végén a közreműködő művészek Voith Ági, Bodrogi Gyula, Mécs Károly, Csurka László kilépnek szerepükből, és elmondják saját 56-os történetüket. A legmegdöbbentőbb és emberi ésszel alig felfogható Dózsa László mondandója, akit 14 éves pesti srácként november 5-én lekaszaboltak, és eltemettek. Egy sírásó azonban észrevette, hogy mozog a keze, életét kockáztatva kikaparta a tömegsírból, és kórházba vitte. Több órás műtéttel mentették meg az életét. Repeszszilánkok még mindig vannak a testében. Ezek a monológok kiemelik a múlt homályából és közelebb hozzák a mához a forradalmat, ráébresztik a nézőket, hogy a színpadon nem valamiféle régi, ködbe vesző sztorikat mesélnek el, hanem mostani életünkre, hátköznapjainkra nagyon is ható eseményeket. Érdekes, izgalmas, kérdéseket felvető, többet nyitva hagyó, válaszokat kereső és adó produkció a Tóth Ilonka, ami igazán méltón fejezi ki ennek a becsületes, igaz és tiszta szívű fiatal nőnek a mártíromságát.