Eduardo De Filippo: Filuména házassága

József Attila Színház

 

A híres színészdinasztiába tartozó Eduardo De Filippo író, forgatókönyvíró, színész és színházigazgató Nápolyban született 1900-ban és Rómában hunyt el 1984-ben. Dél-olasz mivoltának minden, a nagyvilág által ismert jegyét ugyanúgy magán viselte, mint vígjátékainak hétköznapi hősei, akik mind egy szálig jókedvűek, temperamentumosak és hangosak, széles taglejtések közepette, egyszerre beszélve mondják a magukét. Külső szemlélő azt hiszi, azért kiabálnak, mert haragudnak egymásra, de ez merő tévedés, valójában csak csevegnek. De Filippo magának készítette a darabjait, saját színházában, az Il Teatro di Eduardo-ban ő játszotta el a főszerepet is bennük. Társulatával 1962-ben hazánkban is járt. Kimeríthetetlen témát adtak neki földijei, nem is írt másokról, mint nápolyi kisemberekről. Első alkalommal 1946-ban adták elő a Filuména házasságát (Filumena Marturano), azóta se szeri, se száma a bemutatóknak, a földgolyó bármelyik teátruma szívesen tűzi műsorára. Létezik film- és musicalváltozata is. Legutóbbi premierje november 11-én volt a fővárosi József Attila Színházban.

A Filuména házasságának nincs bonyolult cselekménye. A szülei a mérhetetlen szegénység miatt, hogy legalább egy éhes szájjal kevesebbet kelljen betömniük, bordélyházba adták a 17 esztendős Filuménát. Itt lesz kuncsaftja a nős, meglehetősen módos cukrász, a szoknyapecér Domenico Soriano. Filuména azonban túllép szakmája aranyszabályán, miszerint nem szabad beleszeretni a vendégbe, kis idő elteltével gyöngéd érzelmeket táplál a csélcsap férfiú iránt. Közben három fia születik, de Domenico csak az egyiknek a vérszerinti apja. Gyermekeivel példamutató gondossággal törődik, taníttatja őket, biztos egzisztenciát teremt nekik. Időközben beköltözik a nagy kakas szép, tágas nápolyi otthonába és házvezetőnőként dolgozik, és csak úgy, papírok nélkül élnek együtt. A közösen eltöltött bő 20 év után Filuména a szeretői státusztól többre vágyik, törvényes feleség akar lenni, ezért úgy csinál, mint aki a végét járja, és megkéri Domenicót, vegye el, aki könnyű szívvel belemegy ebbe, mert azt hiszi, az asszonynak csak percei vannak hátra. Domenico a maga link módján megígéri, mert úgy véli, semmibe sem kerül teljesíteni a haldokló utolsó kívánságát, és még a lelkiismeretét is megnyugtathatja. Miután a pap összeadja őket, Filuména betegágyából kikászálódik, és újra a régi, akaratos, lármás nőszemély lesz. Domenico azonban nem hagyja annyiban, bosszantja, hogy rútul rászedték, és érvénytelenítteti a házasságot. Azonban Filuménát sem kell félteni, a legfájdalmasabb ponton támad, bevallja, van három fia, de nem árulja el, hogy a három délceg fiatalember közül melyik Domenicóé.

Hogy az előadás elérjen a nézők szívéhez és megfogja őket, az – mint mindig, úgy most is – a színészeken múlik, és a József Attila Színház társulata mindent megtesz azért, hogy a közönség kedvében járjon. Tudásuk legjavát adják! Vándor Éva a tőle megszokott és elvárt profizmussal hozza az okos, céltudatos, érzékeny Filuménát. Az ő Filuménája egyszerre minden: gyermekeiért anyatigrisként küzdő anya, a háztartás kisebb és nagyobb szükségleteire odafigyelő, gondos háziasszony, megértő barátnő, a szegényeket segítő angyal, és a teremtés koronáinak szeszélyeit eltűrő és helyén kezelő társ. Nemcsák Károly Domenico Soriano nem túl összetett figuráját elismerésre méltóan jeleníti meg. Amolyan heves vérmérsékletű, handabandázó digó szívtiprót visz fel a színre, aki még mindig megfordul a nők után és füttyent egyet, habár már megette a kenyere javát, mégis hódítani akar, és bizony hangosabban ver a szíve egy csinos pofika meg formás fenék láttára. Ők ketten eszményi párost alakítva viszik a vállukon a produkciót. Ujréti László a sokat megélt és tapasztalt öreg és bölcs Alfredót remekül jeleníti meg. Kocsis Judit Filuména pártfogoltját és szövetségesét, a hányatott sorsú, szegény Rosaliát kifogástalanul állítja a nézők elé. A cserfes, minden lében kanál Lucia szolgálót Fekete Réka Thália igencsak szórakoztató módon kelti életre. Chajnóczki Balázs, Vaszkó Bence és Előd Álmos humorosan és élvezetesen játssza Filuména fess fiait. Olyan egyformának ábrázolják ezeket a snájdig legényeket, hogy még a nézők sem tudják eldönteni, melyiknek az apja a széltoló Domenico. Kovalik Ágnes Dianát élvezetesen adja elő. Jónás Andrea varrónője olyan behízelgő modorú, kissé sunyi fehérnép, amilyennek az ilyen dörzsölt asszonyságot el lehet képzelni. Ömböli Pál a meghunyászkodó, ugyanakkor minden hájjal megkent ügyvédet pompásan személyesíti meg. Baranyi László mesterien mintázza meg a joviális plébánost. A pincérek nyúlfarknyi szerepében Brunczlik Péter és Pethő Dávid látható.

Csiszár Imre tervezte az ötletes és korhű díszleteket, a több részre osztott forgószínpad elő- és fürdőszoba, nappali meg konyha belsői tökéletesen visszaadják egy tehetős nápolyi polgár lakásának hangulatát. Emellett ő rendezi ezt a vérbő olasz komédiát, amin a publikum tagjai elejétől a végéig a hasukat fogják a nevetéstől. Mert mindegyik szereplő annyira tipikusan olasz, amennyire csak lehet, mind egy szálig magukon viselik Csizmaország férfijainak és nőinek összes jellemvonását. A közönség pedig örül a művészek avatott játékának, és hosszú percekig hálásan tapsolja őket.

Reklámok

Élet.Történetek.hu

Mozsár Műhely

Orlai Produkciós Iroda és a Független Színművészetért Alapítvány előadása

 

Lengyel Nagy Anna író, újságíró, hétköznapi emberek sorsát bemutató Élettörténeteiből előadássorozatot indított az Orlai Produkciós Iroda, aminek első két része, a Levelek apámhoz és a Nővérek az idén nyáron, – a Szentendrei Teátrummal közösen – Szentendrén, a Ferenczy Múzeum kertjében volt először látható. A monodráma-sorozat harmadik és negyedik darabját Pira és Bella címmel már a fővárosban mutatták be október 28-án a Mozsár Műhelyben.

Mind a Pirának és mind a Bellának a hőse két, negyvenes éveiben járó asszony, akik bizony semmiféle, a történelem lapjaira tartozó nagy tettet nem vittek és visznek majd véghez, csak – ahogyan pestiesen mondják – élik az életüket, és vívják a harcaikat. Pelsőczy Réka művészeti vezető és Szabó Máté rendező most is azzal teszi személyessé és vallomás-jellegűvé az előadást, hogy a két szereplő – Borbély Alexandra és Ullmann Mónika – egyes szám első személyben, csevegve mondja el a sztoriját, időnként szinte kikacsintanak a nézőkre, előfordul az is, hogy jó mélyen a szemükbe fúrják a tekintetüket. Ez a cinkos összenézés azért is lehetséges, mert a publikum tagjai igen közel ülnek a pódiumhoz. Juhász Nóra négyzet alakú látványterve is az intimitást fejezi ki: Pira öblös fotelében gubbasztva, néha felállva számol be életének fontosabb eseményeiről, Bella pedig méretes ágyán törökülésben, néha komótosan felállva, elmélázva, egy-két lépést téve beszél. Pira jelmeze igazodik ketrec-táncosnői foglalkozásához, szexi alsóneműt hord, ami fölé rózsaszín fürdőköpenyt kanyarít, az örömlány Bella pedig kényelmes pizsamanadrágot, egyszerű, szürke pólót visel, amin egy jókora korallpiros szív csupán a díszítő elem.

Pira szívszaggató története egyáltalán nem nevezhető mindennapinak. Ő fiúnak született, de sohasem érezte magát annak. Kendőzetlen őszinteséggel, a legapróbb részletekbe belemenően, hol szomorúan, néha idegesen, vagy magából kikelve tájékoztat arról a hosszú, éveken át tartó folyamatról, amiben sikerült neki férfi mivoltának összes külső jegyétől megszabadulnia és tökéletes nővé lennie. Eközben kisebb-nagyobb megaláztatások, sűrűn elforduló bántások, gyakori kiközösítések, aljas és nevetségessé tevő gúnyolódások céltáblájává vált, de mindezeket elszenvedte, mert a magasabb cél, a nővé átalakulás lebegett a szeme előtt. A szülei sem értették meg őt, különcködésnek meg csak bolondériának tartották átoperálásának óhaját. Végül beletörődtek, és Pira számára az jelentette a legnagyobb elismerést, és főképp a feloldozást, hogy ők is a lányuknak hívták őt… Borbély Alexandra viszi fel a színre Pirát. Meggyőzően és hitelesen alakítja ennek a nehéz sorsú, küzdelmekkel teli asszonynak az életútját.

A kétgyermekes, elvált asszony Bella nem egyszerű prostituált, nem árulja magát fillérekért a kocsisoron, de nem is luxus kéjnő, hanem olyan megértő, szórakoztató és beszélgető partner, akivel bármilyen magas pozícióban lévő férfi el tud társalogni. Már nem az a hamvas kis fruska, hanem érett fehérnép: 45 éves, mégis gyakrabban keresik fel őt, mint a friss husikat. Amúgy állandó kuncsaftjai vannak, új vendéget ritkán fogad. Ő az, akinek a teremtés koronái bátran kiönthetik a szívüket, beszámolhatnak félelmeikről, megoszthatják vele szorongásaikat, beavathatják legféltettebb titkaikba. Természetszerűen azért az aktus is megesik közöttük, de a lényeg az értő odafigyelésen, a kedves anyáskodáson és a türelmes hallgatáson van. Bella is kérdéseket tesz fel, mintegy magának, de ezekre a nézőknek is kell válaszolniuk. Banális igazságokat oszt meg, és a vele szemben ülő hölgyeket arra készteti, nézzenek magukba, úgy feleljenek rá. Ullmann Mónika a tőle elvárt és megszokott profizmussal, azaz tökéletes biztonsággal és színészi megjelenítő erővel játssza el ezt az igencsak sokat tapasztalt asszonyt. Olyan, sorsával megelégedett nőnek formálja meg Bellát, aki büszke önmagára, és aki megtalálta a helyét a világban, és semmiféle kivetnivalót, nem talál foglalkozásában.

Két különleges életutat mutat be az Élet.Történetek.hu. A közönség zöme kellemesen mulat a látottakon, időnként együtt tud érezni a szereplőkkel, sajnálja őket, de valahogy mindkettő státusába, – még külön-külön is – nehezen tudja beleképzelni, pláne beleilleszteni magát. Mint furcsaságokon tud jóízűen, vagy kesernyésen nevetni, szánja is őket, de alig, vagy sehogyan sem képes azonosulni velük.

iJobs

Spirita Társulat

Bethlen Téri Színház – Színházterem

 

Ez a fiatal színházi emberekből álló társulat 2014 áprilisában alakult, és művészi céljuk közé tartozik, hogy a klasszikusokat újraértelmezve adják elő. A Bethlen Téri Színházban találtak otthonra, aminek a prózai társulataként tevékenykednek. Vezetőjük Egressy G. Tamás színész, rendező és író. Nevéhez fűződik legutóbbi bemutatójuk, az iJobs is, aminek premierje október 24-én volt az anyaszínházukban. A darab alapját a 2015-ben először az USÁ-ban vetített Steve Jobs–film adja, amit Danny Boyl rendezett, forgatókönyvét pedig a rendezővel együtt Aaron Sorkin írta. Ennek a filmnek a forgatókönyvéből készítette el Egressy. G. Tamás a dráma szövegét, ő rendezi, és játssza a címszerepet is.

A mindössze 56 esztendőt megélt, 2011-ben súlyos rákbetegségben elhunyt, híresen különc Steve Jobs a világ legismertebb embereinek egyike. Milliárdjait számítógépes üzleteivel, így köztük az Apple-vel szerezte. A földkerekén alig akad olyan teremtmény, aki ne találkozott volna ennek a cégnek színes~szivárványos, vagy szürke logójával: az almával, aminek jobb oldalából egy harapásnyi rész hiányzik. Maga Steve Jobs – mint oly sok zseniális, nagyra hivatott és merészet álmodni merő férfiú – finoman kifejezve: nehéz természetű ember volt. Furcsa, ellentmondásos személyiség, aki egyszerre öntörvényű művészlélek és kegyetlen zsarnok. Röviden szörnyeteg. Az ilyen szélsőséges jellemű ember filmes és színházi ábrázolása igencsak hatásos és hálás téma, a közönség odáig van érte, mert lehet rajta rémüldözni és sápítozni.

A Spirita Társulat produkciója nem arra vállalkozik, hogy kronológiai rendben kövesse Jobs életútját, – mert nem ez a célja, – hanem 3 jelentős fordulópontot emel ki belőle. Ezek az egységek különböző sajtótájékoztatókat meg a hátterükben zajló – komikus, tragikus, bicskanyitogató meg kicsinyes összeveszésekkel, durva odamondogatásokkal, csúnya árulásokkal teli – eseményeket járják körbe, amik más-más évben, (1984. 1988. 1998.), de ugyanabban a térben játszódnak. Idő- és részelválasztó elemként működik a fehér abrosszal letakart, méretes kocka, amiről sejteni lehet, hogy ez az a számítógép, (Macintosh, NeXT, iMac), amiről az adott negyed szól. Ezt a kelléket az egyenként 30 percig tartó jelenet elején be, majd a végén kitolják. A padlóra vetített szöveg igazítja el a közönséget, így azok is képben lehetnek, akiknek Steve Jobsról és az ő munkásságáról alig van valami tudomásuk.

Egressy G. Tamás író-rendező-színész kitágítja, általános érvényűvé teszi Steve Jobs egyedi történetét. A megszállott, a mindenkori lángelme prototípusát állítja színpadra, aki a maga feje után megy, perben-haragban van az egész világgal. Úgy érzi, rá semmiféle erkölcsi, társadalmi – de még természeti – törvény nem vonatkozik, és úgy is tesz, packázik a körülötte lévőkkel, az idegeikre megy, szórakozik és játszik velük, mint macska az egérrel. Ilyen krakéler, kiállhatatlan, faragatlan bunkónak formálja meg Jobs karakterét. Egressy G. Tamás alakításában annyi színészi megjelenítő erő rejlik, amennyi ennek az arrogáns figurának a színre viteléhez kell. Marketingesét és lényének jobbik felét Joanna Hoffmant Fodor Boglárka elismerésre méltóan kelti életre. Olyan, a külvilág felé sima modorú, a legkényesebb kérdésekre azonnal frappáns válasszal felelő munkatársnőnek mintázza meg ezt az asszonyt, akiben vannak még emberi érzések, képes lelkiismeretes nőként dönteni és viselkedni. Bárány Gergely kifogástalanul ábrázolja Wozniakot, a többször kisemmizett, időnként alaposan átvert mérnököt, akivel a garázs hátsó zugában Jobs együtt kezdte a munkát. Fejér Máté minden lében kanál újságírója olyan szemtelen, mint a piaci légy. Gulyás Ádám remekül hozza a megbántott John Scullay-t, aki egy személyben apaszerűség meg főnök is. Vincze Erika kiválóan játssza a félrecsúszott életű, alkoholista Chrisann Brennant. Kocsis Fülöp Soma mesterien személyesíti meg a szerény, szolgálatkész Andy Herzfeldet. Galkó Janka fekete-fehér látványterve, minimalista díszletei és Ágoston András hang meg fény effektjei segítik a nézőket, hogy az előadás hangulatába belehelyezzék magukat. A jelmezek is igazodnak az iJobs mondanivalójához, a számítógépguru itt már nem a fiatalkorában megszokott ócska gönceiben jár-kel, hanem elegáns öltönyben, majd a védjegyévé vált farmerben és fekete garbóban. Joanna a ’píárosok’ szoknya-blúz-kiskabátból, vagy nadrágkosztümből álló munkaruháját viseli. Bohócosan tarka-barka ancungokban parádézik a levakarhatatlan újságíró. Hol ellenség, hol barát Wozniaknak olyan minőségű a gardróbja, hogy éppen milyen viszonyban van Jobsszal, ha jóban, akkor márkás, ha rosszban, akkor vacak cuccokban jön-megy. Scullay viszont mindig választékosan öltözködik. Chrisann anyagi és kedélyállapotától függően alakítja ki hol szegényes, hol gazdagabb toalettjét.

A Spirita Társulat pergő, feszes ritmusú előadása támogatja a ma emberét, hogy megértse kortársát, Steve Jobsot, világossá váljon előtte, mi hajtotta ezt a gőgös alakot előre, mi ösztönözte, mi hozta lázba, mitől és miért vált olyan senkire és semmire tekintettel nem lévő, pökhendi figurává, mint amilyen volt.

 

William Shakespeare: IV. Henrik I-II.

Örkény Színház

 

Shakespeare királydrámái közül a IV. Henrik első és második része a ritkán játszott alkotásai közé tartozik. Az Örkény Színház vállalkozott arra, hogy egy előadás keretén belül mutatja be mindkettőt, amihez friss fordítás is készült: Nádasdy Ádám ültette át magyar nyelvre. Egy-két szaftosabb kifejezés vagy nóta kivételével jót lett a frissítés a kissé avítt szövegnek, mához közelibb és érthetőbb lett, időnként azonban érezhető a patina rajta. A premiert október 14-én tartották az ízlésesen és igényesen megújult színházban.

Nagy Britannia – de a világ bármely országának a históriája – számtalan olyan eseményt tartalmaz, amiről sok-sok tragédiát lehetne papírra vetni, de William Shakespeare ízig-vérig angol volt, magától értetődő, hogy saját népének történelmét ismerte behatóan, ezért írt darabokat uralkodóikról, azok családtagjairól meg az őket körülvevő főurak és főpapok viselt dolgairól, egymás elleni harcairól, véres leszámolásairól, amiben a köznép tagjai is szerepet kapnak. IV. Henrik 1398-tól 1413-ig uralkodott, Shakespeare kétrészes történelemi, de nem dokumentumdrámája trónra lépését követő második esztendőtől a haláláig kíséri figyelemmel ennek a Lancaster-házi királynak a sorsát, amiben az összes kellék megtalálható, ami egy vérbő, izgalmas, közönségbarát darabhoz szükséges. Van benne külső és belső ellenség, ennek megfelelően hozzájuk húzó kis-és nagyurakkal teli, hataloméhes szekértábor, és ebben a kavarodásban mindig a maga hasznát kereső szolgahad. Shakespeare drámáiban bőven található vígjátéki elem, mint ahogyan a vígjátékaiban is jócskán akadnak drámai események. A IV. Henrik szereplői között egyetlen kimagasló erkölcsiségű férfiú nincs, mindannyian olyan átlagos jelleműek, ez alól még a király sem kivétel, aki – magától értetődően – félti nehezen megszerzett pozícióját, csak azt hallja meg, amit akar, apaként azonban hibázik, ugyanis gyermekeit nem egyformán szereti, a léha, felelőtlen elsőszülöttjét favorizálja, a másik két fiát folyton lepisszenti. A talpnyalók igyekeznek a ranglétra felső fokán állók szája íze szerint beszélni, hozzájuk dörgölőzni, hátha leesik nekik valami. Az ellenségek – vélt vagy valós – sérelmeiket hánytorgatják fel, ősibb jogaikra hivatkozva akarják megszerezni a trónt. A nők sem különbek a férfiaknál, hiúk, csalfák és számítók.

Mácsai Pál úgy állítja színpadra a drámát, hogy annak minden korhoz szóló üzenetét felerősítse. A rendező tükröt tart a 21. század embere elé, amiben megláthatja önmagát. Hiába telt el több, mint 600 esztendő, a régmúltban meg a most élő emberek hasonló politikai hitvitákat folytatnak, ugyanolyan habzó szájjal acsarkodnak. Annak idején meg napjainkban a közvélemény-formálók ugyanazzal a hangerővel agitálnak, a megszólalásig azonos aljas hazugságokkal óhajtanak befolyást szerezni. Shakespeare korában és mostanában is a szájtáti tömeget szintén üres, de szép szólamokkal, hangzatos lózungokkal akarják elkápráztatni meg becsapni. A rendezés érdekessége, hogy a trónörökös jellemét – ellentétes végleteket képviselve – ketten formálják. Az egyik a tisztességes és kötelességtudó magatartást hangsúlyozó, sőt elváró apa, a másik a felelőtlen, erkölcsi gátlást még hírből sem ismerő inkább haver, mint atyai barát, vagyis Falstaff János lovag. Mindezt alátámasztja az is, hogy mindkettőt egy a színész játssza. A rendezői felfogáshoz igazodnak Benedek Mari jelmezei is, elegáns öltönyben, nyakkendőben járnak-kelnek az uraságok, a szegények viszont ócska göncökben. Izsák Lili könnyen mozgatható, minimalista, irodabútorra hajazó díszletei is ezt a koncepciót erősítik. A gyors helyszínváltásban a szövegvetítő segíti a nagyérdeműt, így olvasható, hogy éppen hol tart a jelenet: Henrik palotájában, vagy az ellenfél, Percy őrgróf várában, a Disznófő kocsmában, vagy a csatéren. Máthé Zsolt dalszövege meg Darvas Ferenc, Herczeg Tamás, – ők hárman kisebb szerepekben színre is lépnek, valamint Kákonyi Árpád zenéje a megfelelő hangulati hatás elérését szolgálja.

Az Örkény Színház társulatának zöme adja elő a IV. Henrik két részét. Mindenki több alakban tűnik fel, mert rengeteg apróbb szerep van a műben.  A munka dandárját viszont Csuja Imre – a tőle megszokott és méltán elvárt profizmussal – végzi el. Ő alakítja IV. Henriket és Falstaffot. Mindkettőt színészmesterségbeli tudásának ezer színével gazdagítva viszi fel a színre. Királyként felséges és kegyes, meggondoltan és választékosan beszélő, Falstaffként kisstílű, haszonleső, mosdatlan szájú és bárminemű morális érzés nélküli. Nagy Zsolt walesi hercege sokáig nem más, mint mindenre fittyet hányó, apját bosszantó siheder, aki viszont abban a pillanatban, amikor kell, azonnal tudja, mi a feladata. Pogány Judit Szapora kocsmárosnét meg a főbírót elismerésre méltóan kelti életre. Kaszás Gergő vendégművészként lép fel és remekel úgy, mint az idős őrgróf és az útonálló. Polgár Csaba kifogástalanul személyesíti meg Szélvész herceget, Mortont és Paplanos Dollyt, az örömlányt. Vajda Milán kiválóan jeleníti meg a dráma „súlyos” egyéniségeit: Warwick grófot, a yorki érseket, Bluntot és Maczkó közlegényt. Takács Nóra Diána Percy öccsének meg a rendőrnek a nadrágszerepét és Percy feleségét is igen meggyőzően játssza el.  Zsigmond Emőke és Kókai Tünde hol fiúként, hol lányként tűnik fel. Znamenák István, Ficza István, Novkov Máté és Dóra Béla korrekt közreműködése elengedhetetlenül szükséges az előadás hatékonyságának növeléséhez.

Shakespeare ezzel a drámájával is bebizonyítja, hogy az ember jelleme a kőkorszak óta semmiféle fejlődésen nem ment keresztül, legfeljebb külső körülményei változtak meg, például a lakása lett komfortosabb, de karaktere, belső motivációja egy jottányit sem módosult: ugyanazokat a bűnöket követi el, ugyanúgy hajhássza a pénzt, ugyanolyan mohó, kapzsi, és önző, valamint mindig arra fordul, amerről az erősebb szél fúj.

Mike Bartlett: Love, Love, Love

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

A brit drámaíró Oxfordban született 1980-ban. Ismertségét nem csupán ezzel a komédiájával, hanem magas nézettségszámú tévéfilm-sorozatok forgatókönyvének készítésével szerezte. Szatirikus vígjátékának, a Love Love Love-nak az ősbemutatója 2010-ben volt az angliai Plymuth-ban, a darab Londonban, 2012-ben debütált. Itthoni premierjét pedig az Orlai Produkciós Iroda most ősszel, október 5-én tartotta a Belvárosi Színházban.

A mű címét a Beatles együttes egyik népszerű slágerének egyik sora ihlette: „All you need is love”. A Love Love Love cselekménye egyenes vonalban halad előre, ideje pedig közel negyven évet fog át, két főszereplője, Sandra és Kevin 1967-ben, amikor először jelennek meg a színen, 19 évesek, és a hetedik X-ükhöz járnak közel, amikor utoljára. A tinikorból éppen kilépve mindketten a hippi-mozgalom elkötelezett tagjai, az egyetemre csak tessék-lássék járnak be, hosszú hajukba virágot fűznek, füves cigit szívnak, zavaros, legfőképpen világmegváltó eszmékben hisznek, a szabad gondolkodás és szerelem mindenek felettiségét hirdetik, és tele szájjal papolnak a világbéke fontosságáról. Egyszóval: tele vannak mindenféle gőzökkel és gázokkal.

Az első felvonás második részében, úgy nagyjából a kilencvenes években, Sandra és Kevin szülők lettek. Lányuk, Rose 16. születésnapját ünneplik. Még nem felejtették el fiatalkori ábrándjaikat, de már betagolódtak a nem is oly régen még megvetett, lesajnált társadalomba, dérékig érő hajuk már a múlté, fontos emberek lettek, akiknek zsíros állásuk van, ennek megfelelően reggeltől estig robotolnak, semmire, legfőképpen – a gyerekeikre – nincs idejük, a kertvárosban, szépen gondozott, tágas házban laknak. Ex hippiként igen lazán nevelik a lányukat meg a fiúkat, Jamie-t, nem igazán törődnek velük, alig-alig figyelnek rájuk, csak nőnek, mint eső után a gomba. Ha ritkán beszélnek hozzájuk, akkor meg arról szónokolnak, hogy bátran valósítsák meg az álmaikat meg önmagukat, legyenek szabadok. Már ekkor is felszínre tör mérhetetlen önzésük, lelki vakságuk. Fittyet hánynak arra, hogy mivel bántják meg a gyerekeiket, bármiféle útmutatásra, pláne szeretetre és megértésre képtelenek. Süket fülekre találnak náluk segélykérő szavaik, nem veszik észre, hogy Rose és Jamie egyre kilátástalanabbnak látja helyzetét, és cél nélkül sodródik.

A második felvonás napjainkban játszódik, és a „tetemrehívás” ideje. A nyugdíjas, ősz hajú Kevin kellemes, tóparti nyaralójában morzsolgatja mindennapjait a kissé zavart elméjű fia társaságában. Jamie iskoláit abbahagyta, semmihez sem ért, de roppant okosnak tartja magát, úgy néz ki és mozog, mint a Neander-völgyi ősember. Rose családi kupaktanácsot hívott össze, ide várja az anyját is, ugyanis időközben Kevin és Sandra elvált. Kellő felhajtás kíséretében meg is érkezik a még mindig mutatós Sandra. Ekkor közli velük Rose, hogy 37 éves, nem vitte semmire, se férje, se gyereke, még saját lakása sincs, máról holnapra él. Ekkor böki ki idejövetele igazi okát, azt, hogy vegyenek neki egy lakást. Mert ő megfogadta a tanácsukat, ment az álmai után, megvalósította azokat, szabadon, kötöttségek nélkül él, mégsem boldog. Anyja és apja elképedve hallgatja a lány kifakadását, nem is értik, amit a fejükhöz vág, de hozzák a formájukat, azaz a szokásos egoizmusukkal reagálnak az őket érő támadásra, fel sem fogják, amit mond, lepereg róluk minden. Hetvenesként is ugyanolyan önfeledten táncolnak, mint a darab elején, 19 éves esztendősen.

Az Ondraschek Péter tervezte díszlet központi eleme a kecskelábú kanapéval, dohányzóasztallal meg fotelekkel berendezett, gyakran körbeforgó színpad, ami kifejezi ennek a csupán önmaga kerek világába szorult, onnan kitörni nem akaró párnak a bezártságát. Kiegészítő elem a vetítővászon, amin évszámokban, és képekben tűnnek fel az akkori meg a világpolitika napi eseményei. Velich Rita jelmezei kifejezik a hippi életérzést, a hajpántos Sandra virágmintás pongyolafélében jár-kel, ahogyan szaladnak az évek, ruhatára úgy válik egyre választékosabbá, a közel negyvenes, még vonzó nő decens nadrágkosztümöt, az idősödő, a korát meghazudtolóan dekoratív asszony pedig fiatalos, ízléses legginst meg világos blúzt visel. Kevin öltözködése nem ennyire változatos, először megvált csimbókokban lógó hajzuhatagától ezután levetette ifjonti tarka-barka háziköntösét, alsógatyájára farmert húzott, agyonmosott pólóját is ledobta, és fehér inget húzott magára.

A színészeken most sem múlik semmi, maradéktalanul megvalósítják a rendező elképzeléseit. Péter Kata igazán elismerésre méltóan mutatja be azt a felemás érési folyamatot, amin ez a szemrevaló, szószátyár asszonyság negyven év alatt átmegy. Az ő Sandrája belsőleg semmit sem változik, lelkében ugyanaz a nemtörődöm, meggondolatlan, könnyelmű csaj marad, csak külsőleg változik, egyre csinosabb és elegánsabb lesz. Schruff Milán úgy viszi fel a színre – egyébként kifogástalanul – Kevint, hogy annak kissé bumfordi jelleme semennyire nem módosul. Legbelül ő is ugyanolyan felelőtlen és szemellenzővel járó hippi, mint a neje, amit az utolsó táncuk is jelez. Gubik Petra remekül hozza a csalódott Rose törékeny alakját, aki kamaszként szüleitől csak szeretetet, több odafigyelést akart kapni, nagylányként már csak egy lakást…. Dékány Barnabás meggyőzően kelti életre Jamie szánalomra méltó karakterét, aki eleinte idegesítő, a nővérét folyton bosszantó 14 éves lökött srác, a végén pedig komoly mentális gondokkal küszködő, önálló életvitelre alkalmatlan, az apja nyakán élő „gyernőtt” lett. Nagy Dániel Viktor kiválóan játssza Henryt, Kevin bátyját, aki rezignáltan veszi tudomásul, hogy öccse elszerette tőle a barátnőjét.

A gyerekek ritkábban szembesítik apjukat meg anyjukat, hogy mivé lettek, fajultak az általuk fennen hangoztatott, fennkölt eszmék. Az ilyen jellegű számonkérésre az unokák hivatottak és alkalmasabbak is. Nekik megvan a bátorságuk és az a bizonyos történelmi távlatuk meg rálátásuk, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül faggatózzanak, és sokkal elnézőbbek, mint a szüleik. Mike Bartlett a maga 30 évével nyugodtan nekiszegezheti – amúgy Vörösmarty Mihály-osan – a kérdést nagyapja és nagyanyja nemzedékének: mit tettetek ti, jobb lett-e tőletek a világ, vittétek-e azt előbbre? Erre a kérdésre a Réthly Attila rendezte pergő, a közönség érdeklődését mindvégig fenntartó Love Love Love határozott választ ad. Az úgynevezett nagy generáció tagjai prímán elvoltak az eszményeikkel, és otthonosan érezték magukat bennük, de ha az elfuserált utódaikat igazi mivoltukban meglátnák, akkor már nem lennének ennyire magabiztosak. Önmagukba nézésükkel a legelemibb feladatukkal nem voltak tisztában, hogy felelősségteljes szülőkként viselkedjenek, csemetéiknek biztonságot nyújtó, fészekmeleg családi hátteret biztosítsanak, és ne csak a maguk módján szeressék őket.

Fellini – Besenyei Zsuzsanna: Országúton

Spirit Színház

 

Federico Fellini a legköltőibbnek és legérzelmesebbnek tartott filmjét, az Országútont (La strada) 1954-ben forgatta. A két főszerepet az akkor már Oscar-díjas mexikói-amerikai világsztárra, Anthony Quinnre és a nemzetközileg még ismeretlen, de Itáliában már népszerű színésznőre, Giulietta Masinára osztotta. Az Országúton mindenhol kirobbanó sikert aratott, amit 1956-ban megítélt legjobb idegen nyelvű filmek járó Oscar-díj is jelez. Mindenki rajongott érte, csak az olaszok fanyalogtak…

Mindig nagy kihívás és rendezőpróbáló feladat olyan művet színpadra állítani, ami más műfajban született, ugyanis követelményrendszerük eltér egymástól. Besenyei Zsuzsanna rendezői és színpadra alkalmazói koncepciója maximálisan megfelel annak az elvárásnak, hogy az Országútont úgy átültesse át színművészet formanyelvére hogy az eredeti mondanivalója is megmaradjon, és mégis valami új, a közönség számára érdekes, figyelmüket elejétől a végéig lekötő produkció szülessen. Nem arra törekszik, hogy a film cselekményét első kockától az utolsóig visszaadja, hanem a szellemiségéhez legyen hű. A rendezői munka mellett még Szitás Bernadettel együtt a díszlettervezésben is részt vett. Ennek az előadásnak volt a premierje szeptember 30-án a Spirit Színházban.

Az Országúton cselekményére jóformán mindenki emlékezik. A kemény, folyton vándorló, nagyhangú cirkuszi erőember, Zampano megveszi az anyjától Gelsominát, a szeretetre, melegségre vágyó, kissé korlátolt leányzót. Ez a durva digó emberszámba sem veszi a csúnyácska fehérnépet, és mint a kutyát, úgy idomítja be, hogy segítője legyen a nem túl ötletes és szórakoztató mutatványaiban. Járják az országot, Gelsomina egyre ügyesebb lesz, és próbál valamiféle érzelmi kapcsolatot kialakítani a mindig mogorva férfivel, de Zampano nem hagyja magát, minden kísérlet lepereg róla, gorombán letorkollja a lányt. De azért – akaratán kívül – ezt az agresszív, gyorsan eljáró kezű hímnemű lényt is megmozgatják a feléje sugárzó szeretet hullámai.

Azokon a színpadokon, ahol csak jelzésértékű díszletek lehetnek, ott igen okosan kell kihasználni a terem adottságait. Így van ez a Spirit Színházban is, ahol hosszú, keskeny, téglalapalakú a játszóhely, ennek középén trónol – uralva ezzel a teret – az ekhós szekerekre hajazó motorbicikli. Ez az ütött-kopott masina választja ketté a nézőteret, és fejezi ki tulajdonosának egoizmusát. A színészek kisebbfajta pódiumon adják elő a darabot. Elhivatottságuk és elkötelezettségük mellett még a maximumot is ki kell hozniuk önmagukból, és ők mind az öten megteszik ezt, ezért is csal könnyeket a publikum tagjainak orcájára. Szitás Barbara minden kritikát kiálló módon kelti életre Gelsominát, ezt a bárgyú, de szívét-lelkét kitevő lányt. Nem a szereplő butaságát emeli ki, hanem az alkalmazkodóképességét, a szépre, jóra törekvését. Igen finom művészi eszközökkel mutatja be azokat a lelki folyamatokat, amiken ez a mindenhonnan kivert, de valahová és valakihez mégis tartozni akaró fiatal nő átmegy. Tóth József mesterien jeleníti meg a faragatlan, a gyilkosság bűnébe eső, önző céljai érdekében mindenkit ki- és felhasználó, lelketlen macsót. Mészáros Tamás remekül személyesíti meg az okos bolondot, aki szép szavaival elhiteti nem csupán Gelsominával, hanem a közönséggel is, hogy még a kőnek is van haszna és még a legegyszerűbb életnek is van értelme, ezért nem bolyong senki kivert kutyaként, céltalanul a világban. Simonyi Krisztina több alakban is feltűnik a színen, Gelsomina szerencsétlen anyjáéban, kikapós örömlányéban, jólelkű apácáéban, és gondoskodó asszonyságéban. Mindegyiket hibátlanul oldja meg. Kutik Rezső a cirkuszigazgatót és a pincért formálja meg. Szitás Bernadett jelmezei kifejezik a szereplők rangját, társadalmi helyzetét. Gelsomina szakadt gúnyákban jár-kel, fellépésein viszont az adott számhoz illő maskarákat veszi magára. Zampano a hintáslegények bőrkabátját meg kék-fehér csíkos pólóját hordja. Gelsomina anyja özvegyhez illő szerény fekete otthonkaszerűséget, a szajha a foglalkozását kifejező, kihívó alig-semmit, az apáca fekete-fehér habitust, a falusi asszony pedig visszafogott szoknya-blúzt visel.

A nézők pedig elmerengenek ezen a jól ismert történeten. Elgondolkodhatnak, mit ér az önzetlenség, a hűség, az áldozathozatal, ha olyanra pazaroljuk, akire nem érdemes.

John Patrick Shanley: Kétely

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

Az amerikai dráma- és forgatókönyvíró New Yorkban, Bronxban látta meg a napvilágot 1950-ben. Közkedveltségre és népszerűségre a Kétely (Doubt: A Parable) című darabjával tett szert, amit 2004 novemberében játszottak először a Manhattan Theatre Clubban. A nagyszériás előadások közé tartozik, ugyanis mindig táblás ház előtt ment le több, mint ötszázszor. Számtalan elismeréssel tüntették ki a szerzőt, köztük a legértékesebb amerikai díjakkal: a Pulitzerrel meg a Tonyval. „A” kategóriás hollywoodi színészek közreműködésével 2008-ben filmváltozat is készült a Kételyből, aminek a forgatókönyvét is Shanley írta. Hazai ősbemutatója ez év augusztusának elején volt az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, az Ördögkatlan Fesztivál keretén belül Palkonyán, a Mokos Családi Pincészet színpadán. Fővárosi premierjét a Belvárosi Színházban szeptember 11-én tartották.

A Kétely politikai hovatartozástól független, így minden korban meglévő, soha meg nem válaszolható, éppen ezért roppant mód izgalmas, örökzöld dilemmát állít középpontjába: miként hat egymásra két ellentétes jellemű, más-más felfogású, érzelmi beállítottságú ember, ráadásul, ha az egyik nő, a másik pedig férfi. Megférnek egymás mellett, vagy kölcsönösen kioltják egymást? Egy ilyen helyzetet mutat be John Patrick Shanley darabja. Az általános emberi mondanivalón túl a dráma cselekményideje is kulcsfontosságú, tudniillik az 1964-es esztendőben, amikor Amerika önmaga nagyságáról és tökéletességéről alkotott illúziójából ébredezni kezdett, alig-alig ocsúdott fel Kennedy elnök dallasi lepuffantásának messzire ható következményeiből. A Kétely egyenes vonalú története komótosan halad előre a bronxi St. Nicholas római katolikus egyházi iskola zárt közösségében. De nem az események gyorsaságán van a hangsúly, hanem a két szereplő különböző stílusán meg az élet kis és nagy dolgaihoz való hozzáállásán. A meghatározhatatlan korú, úgy jó negyvenes, roppant szigorú Aloysius nővér, az iskola igazgatója nem ismer tréfát, igazának biztos tudatában és korbácslengető nevelési elveinek tökéletességébe vetett hitével irányítja az intézményt. Krisztusi szeretetről, türelemről, megbocsátásról mintha nem is hallott volna, csak a fegyelem és fenyítés erejében bízik. A félelemre, a felsőbbség tekintélyére alapozza emberformáló módszereit. Az iskolába frissen bekerülő tornatanár, az emberélet útjának a felén járó Flynn atya homlokegyenest más elveket vall, mint az igazgatónő. Kedves és közvetlen. Vagány, aki nem átall kosárlabdázni a nebulókkal, bárki, bármikor, bármilyen ügyben hozzá fordulhat, nem zavarja el, hanem végighallgatja, segít és tanácsot ad neki. Az ilyenre mondják: jó fej.

A vaskalapos Aloyzius nővérnek rögtön csípi a szemét a fess, közszeretetnek örvendő pap, és csak arra vár, hogy fogást találjon rajta. Kapva kap az alkalmon, amikor a fiatal, túlbuzgó James nővér az ő nagy ártatlanságában elárulja, milyen kitüntető figyelemmel kíséri, és közvetlen módon bánik az atya az egyik tanítványukkal, a spanyolajkú Donald Millerrel. A nővér egyből meglátja ebben a támadási lehetőséget. Pedofil hajlammal vádolja meg, és nyíltan vagy burkoltan, hol szembe, hol hátulról, de szünet nélkül zaklatja, csipkedi Flynn atyát. Innentől kezdődik kettejük szócsatája, szellemi iszapbirkózása, amiben hol a nővér, hol az atya áll vesztésre. Az eltökélt Aloyzius bulldog szívósságával űzi a papot, lélegzetvételnyi időt sem hagy neki…

A színészek most is tudásuk javát adják. Udvaros Dorottya színészi kvalitásairól ódákat zengtek már. Most is a tőle elvárt és megszokott profizmussal alakítja a rideg, hajthatatlan, a jézusi agapét elfelejtő Aloysius nővért. Olyan főnökasszonyt visz fel a színre, aki a maga szája íze szerint magyaráz mindent, vélt igazához foggal-körömmel ragaszkodik. Ellenségét, a szeretet mindent legyőző erejében hívő Flynn atyát Fekete Ernő minden kritikát kiálló módon személyesíti meg. Mesterien formálja meg ennek a vidám, az emberi élet tágasságában és szépségében rendületlenül hívő fiatal isten szolgáját, aki bár alulmarad a harcban, mégis győztesen kerül ki belőle. A sete-suta, lepcses szájú James nővért Simkó Katalin kifogástalanul kelti életre. Kéri Kitty Mrs. Millerben olyan sokat látott és tapasztalt, „nagy kötényű” munkásasszonyt jelenít meg, aki tudja, hol a helye, mit kell tennie. Ignjatovic Kristina jelmezei hűen adják vissza az apácák habitusát meg a papok civil és egyházi öltözetét. Miller asszony szerény ruhája kifejezi a társadalmi ranglétrán elfoglalt alsó helyét. Kálmán Eszter bárminemű feltűnést nélkülöző díszletei illenek a katolikus iskola szellemiségéhez.

Pelsőczy Réka rendezésében a dráma végére nem kerül pont, nincs benne határozott befejezés, hiányzik az egyértelmű döntés. És ez így van rendjén, mert ki-ki maga véleményezheti, és adhatja meg rá a választ, hogy valós tényeken alapul az igazgatónő rágalomhadjárata, vagy minden csak beteges fantáziájának szüleménye. Időnként úgy billen a mérleg nyelve, hogy igaz a vádaskodása, az atya figyelme természetellenes vonzalmat takar, nem sokkal később pedig arra felé leng ki, hogy szó sincs ilyesmiről. Ez az ingadozás adja az előadás különlegességét, ez az ide-oda dőlés köti le a publikum tagjainak a figyelmét, és tartja fenn az állandó feszültséget.

 

 

Élettörténetek.hu…

A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása

 

Lengyel Nagy Anna közszeretetnek és tiszteletnek örvendő újságíró, rádiós riporter, szerkesztő, akinek Embermesék című műsora hosszú ideig ment a közszolgálati rádióban. Mostanában szombat délelőtt hallhatók a Kossuthon azok az interjúi, amikben az érdekes~különleges apróhirdetések feladóit kérdezi. Az írónőt inkább a kisemberek történetei fogják meg, nem a világ kerekét forgató nagyok tetteinek mozgatórugóit szereti tanulmányozni, megismerni, soha nem az ő agyukba akart beletekinteni, mert ez inkább a történészek dolga, hanem a hétköznapi emberekébe, az egyszerű, az észrevehetetlenül dolgozó hangyaférfiakéba és nőkébe. A ’történelem alulnézetből’ érdekli, ahogyan azt László-Bencsik András 1975-ben megjelent könyvében körbejárja. Az Orlai Produkciós Iroda a Szentendrei Teátrummal karöltve úgy vélte, érdemes Lengyel Nagy Anna történeteit színre vinni, ugyanis van a ma színházba járó közönségnek egy olyan, méghozzá nem is annyira szűk rétege, akiket leköt az a fajta intimitás, ami a monodráma sajátossága. Orlai Tibor producer Élettörténetek. hu sorozatcímmel több előadást is tervez Lengyel Nagy Anna írásaiból, aminek első darabját július 15-én láthatták először a nézők Szentendrén, a Ferenczy Múzeum Udvarában.

Már a környezet, a magasra nőtt, sejtelmesen susogó fákkal körülölelt tér, a fehérre meszelt falak látványa is hozzásegíti a közönséget, hogy ráhangolódjon a premier anyagát adó, két női sorsot bemutató históriára. Juhász Nóra látványterve nem csupán hozzájárul a tökéletes színi hatás eléréséhez, hanem plusz energiával tölti meg a mondandót. De a jelmezek is erősítik mindezt. Először a Levél apámhoz sokat megélt, látott és tapasztalt idős, puritán munkásnője regéli el a maga egyéni, de mégis annyira tipikus, csak a 20. századra jellemző sorsát. Ő a dobókockányi kis kutricájában, öregasszonyos, barna nejlondzsörzé, otthonkaszerű ruhájában, kényelmetlen sámliján üldögélve, ritkán felállva, akkor is csak egy-két lépést téve, szinte monoton egyhangúsággal mondja a magáét, amiben dióhéjban benne van hazánk elmúlt száz esztendejének minden fontosabb, említésre méltó eseménye. A világ legtermészetesebb hangján sorolja el a világháború borzalmait, a szovjet megszállás retteneteit, a Rákosi Mátyás rezsimjének kegyetlenkedéseit, a Kádár János-féle kötélkor szörnyűségeit, majd a kemény, végül a puha diktatúrájának embertelenségeit. Mindezeket a külső körülményeket tetézte boldogtalan házassága. Azért ír levelet az apjának, mert mindennapjainak alakulásáról négyszemközti beszélgetések soron nem tud beszámolni neki, ugyanis édesapját a hírhedt ötvenes években munkatáborba hurcolták el, és onnan soha nem tért vissza. Egri Kati a tőle elvárt és megszokott profizmussal kelti életre ezt a nyíltszívű, megfáradt asszonyt, akinek a nehéz fizikai munkától eldurvult ugyan a keze és elformátlanodott a teste, de a lelke mégis ártatlan, bizalommal és szeretettel teli maradt.

A második felvonásban a nézők amolyan női magazinos sztorinak a szemtanúi. Elég sűrűn fordul elő, hogy a jóval fiatalabb húg, amikor előadósorba kerül, nem a szabad férfiak közül válogat, nem ők keltik fel az érdeklődését, hanem szemet vet imádott és csodált nővére férjére, és elszereti tőle. Az új pár titkolózik, ugyanis érzik, tilosban járnak, majd szégyenérzet önti el őket és égeti a lelküket, mert tudják, helytelenül cselekszenek.  Amikor a megcsalt testvér meg a család előtt kiderül ez a dicstelen viszony, eleinte áll a bál, bizonyos idő elteltével azonban közös megegyezéssel valamiféle ésszerű megoldást találnak erre a faramuci szituációra, és nyugalomra lelnek. A nővérek egy ehhez hasonló szerelmi háromszöget mutat be. Jóval nyitottabb, de még mindig szűkebb térben egy se nem fiatal, se nem öreg hölgy elmélázva mesél az előbb felvázolt történethez a megszólalásig hasonlót, miközben az előtte lévő méretes dobozból válogatja ki és szortírozza a régi, már nem használt ruhákat. Ez a kortalan nő értelmiségi, méghozzá tanár, ennek megfelelően beszédmodora választékos, ruhája is szimpla szoknya-blúz, és mégis csinos benne, illik a hivatalához meg a társadalomban elfoglalt pozíciójához. Egri Márta tökéletesen és igencsak elismerésre méltóan személyesíti meg ezt tetteit nem megbánó, hanem sorsát fátumként elfogadó asszonyt, aki leszámolt és megbékélt a múltjával, annak sötét foltjait már nem látja annyira feketéknek.

Zöldi Gergely dramaturg és Cseh Judit rendező hagyja érvényesülni a történeteket, nem erőltet beléjük olyasmiket, amik nincsenek bennük, vagy félrevinnék a mondandójukat. Egyensúlyban vannak egymással, egyik sem kisebb vagy nagyobb, izgalmasabb vagy szórakoztatóbb. A megjelenő nők is kétfélék: az egyik a kezével, a másik a fejével dolgozik, az első eseménysor tágabb érvényű, a hajlott korúak között többen átélhették ugyanezt, a második pedig teljesen egyéni, ennek dacára bőven akadnak a széksorokban ülők között olyanok, akiknek rokoni és baráti körében bőven akad ilyesmire példa. Elgondolkodtató és elmélázásra késztető produkció az Élettörténetek.hu…, amiben a maga, vagy hozzátartozóinak életútjában mindenki megtalálhatja az azonosságokat, vagy a hasonlóságokat.

 

Szép Ernő: Vőlegény

Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása

 

Az 1883-ban Huszton született és 1953-ban Budapesten elhunyt, apró termetű, halk szavú Szép Ernőt különc figurának könyvelték el a két háború közötti időben. A termékeny szerzők közé sorolható, ugyanis mindhárom műnemben alkotott. „Komoly” irodalmi lapok is közölték verseit, ugyanakkor a kabarék világában is ismerősen mozgott, közönségsikert arató, de nem sekélyes színműveket írt. A vőlegényt 1919 után még Bécsben kezdte el papírra vetni, de ősbemutatóját már itthon, 1922-ben tartották a Vígszínházban. Az akkori kritika meg a nézők java része fanyalogva fogadta, ugyanis nem azt kapták, amit vártak, szórakoztató, könnyedebb darab helyett komor és a polgári erkölcsöket nyers őszinteséggel leleplező komédiát, ami nem bizonyult eléggé ’szépernősnek’. A Vőlegénynek még a létezését is elfelejtették, 1969-ban viszont a Színművészeti Főiskola tanárai felfedezték, és azóta valóságos reneszánszát éli, 1982-ben még filmet is forgattak belőle. A múlt század hetvenes éveitől kezdve alig akad olyan évad, amiben valamelyik fővárosi, vagy vidéki teátrumunk ne tűzné műsorára. A legutóbbinak az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum és Nyár közös előadásaként 2017. július 7-én, Szentendrén, a Városháza udvarán volt a premierje.

A Vőlegény központi kérdése a pénz. Az a jó öreg, a világot mozgató money, magyarosan a mani, ahogyan ezt az ABBA együttes halhatatlan slágerében is megénekli. Csak közhelyeket lehet sorolni egyszerre áldásos és kártékony mivoltáról. Szép Ernő ezzel a keserédes vígjátékával mondja el véleményét, és ez bizony nem éppen felemelő. Két, a pénztelenség kegyetlen, idegeket felőrlő állapotában vergődő család, a népes Csuszik és a csak az apából meg a fiából álló Fox família több, mint elkeserítő helyzetén keresztül láttatja a pénznek, illetve hiányának az emberi lélekre meg a jellemre gyakorolt torzító hatását.  Kornél, a gyönyörű fiatal lány a Csuszikok utolsó mentsvára, ingyenélő, munkakerülő retyerutyája azt reméli, valami gazdag férjet fog ki, és megmenti őket, a fess Fox Rudi pedig vagyonos, tízezer pengős hozományú nőt akar feleségül venni. Kornél is Rudi becsapják egymást, eljátsszák a jómódúság kutyakomédiáját. Amikor azonban kiderül a kínos igazság, az, hogy mindketten olyan szegények, mint a templom egere, meghiúsul a házasság. Csakhogy nem számolnak a szív szavával.

Novák Eszter rendező míves és biztos kézzel nyúl a darabhoz, aminek számtalan rétegéből hármat emel ki. Egy: a hazudozással semmit nem lehet elérni, csak ideig-óráig lehet elfedni a bajt. Kettő: a pénznek gonosz ereje volt, van és lesz, mindent ki tud kezdeni, csúffá tenni, lerombolni. Három: ahogyan a latin mondja: Amor omnia vincit, azaz a szerelem minden legyőz. Az előadás eleje a némafilmeket idézi, gyorsan pergő, többszereplős, igencsak mulatságos részek követik egymást, a közepe kétszemélyes szerelmi drámává szűkül, a vége megint folyton változó, sok embert mozgató, megnyugvást, pláne katarzist nem hozó jelenetsorból áll. Ezt a rendezői koncepciót a színészek mintaszerű szerepmegformálása valósítja meg tökéletesen. A nyüzsgő, kavalkádszerű első felvonásból még nem tűnik ki a két főhős, a vőlegényt elismerésre méltóan alakító Szabó Kimmel Tamás és a menyasszonyt hibátlanul életre keltő Kovács Patrícia, belesimulnak a környezetbe, a második felvonás viszont róluk, kettejük avatott játékáról szól. Kovács Patrícia utolérhetetlen eleganciával és művészi eszköztárának minden fogásával adja elő azt klasszikus nővé érési folyamatot, amikor a naiv, csodára váró, a hamis széptevést igaznak vélő kislányból a szerelméért küzdeni akaró és tudó amazonná, végül pedig a kiábrándultságát megalkuvásra változtató, a pénznélküliség szomorúságába beletörődő asszonnyá válik. Szabó Kimmel Tamás Fox Rudija nem más, mint afféle link, nagydumás pali, aki filléres gondokkal küzd, mert keservesen megkeresett fityingjeit a lovin meg a kártyán veri el. Mindkét Rudit pompásan jeleníti meg, így a tehetős feleség megszerzéséért kíméletlen eszközöktől sem visszariadó érzéketlen frátert, aki cseppnyi lelkiismeret-furdalást sem érez, amikor mint a koszos macskát, úgy akarja kidobja az igaz, tiszta érzéseire hivatkozó Kornélt, és a szerelem fogságába esett, szenvedélyének a hálójában vergődő, az ő szeretőjéért foggal-körömmel harcoló ficsúrt. Takács Kati remekül viszi fel a színre az élet harcaiba és kudarcaiba belefáradt, megfásult édesanyát, akit a brossán kívül semmi más nem érdekel. Gazsó György a beszélő nevű Csuszik Zsigát, a kisebb-nagyobb csalásai, lódításai miatt félrecsúszott és nulla egzisztenciájú apát olyannak mutatja meg, ahogyan a publikum tagjai az ilyen kedves szélhámos, ’amit kérdez, már az sem igaz’ fazont a nézők elképzelik, aki a legképtelenebb hazugságokkal eteti a környezetét, mert a családja kíméletből meg szeretetből nem olvassa a fejére bűneit. Tóth Ildikó színészmesterségbeli tudásának ezer színével hozza a szerény babakészítő nővér, Mariska karakterét, a család igáslováét, akinek a zsírján mindannyian élnek. Szabó Irén a másik naphosszat robotoló nővér túlérzékeny alakját mesterien játssza el. Fillár István Rudi apját, a Csuszik Zsigától egy fokkal sem különb hantás öregurat minden kritikát kiálló módon ábrázolja. Gyengénét, Kornélt és Rudit egyformán becsapó házasságszerzőt Gecse Noémi humorral telve személyesíti meg. László Lili, Hevesi László és Madácsi István nem csupán egyetlen szereplőt állít a színpadra, hanem kettőt is. Valcz Gábor praktikus díszletei egyaránt alkalmasak arra, hogy visszaadják a Csuszik család ütött-kopott bútorokból álló nappalijának és Fox Rudi cseppet sem fényűző fogászi rendelőjének a hangulatát. Zeke Edit jelmezei is hűen tükrözik az elszegényedett família tagjainak gyászos társadalmi helyzetét, a nők, a férfiak meg a kamaszok viseltes hacukái minden szónál hatékonyabban kifejezik azt a kétségbeejtő állapotot, amiben mindennapjaikat tengetik. Kivétel ez alól az utolsó jelenetben a kitartott nővé süllyedő Kornél ízléstelenül fényűző nagyestélyije. Rudi ruhatára pedig a feleségvadászatra alkalmas olcsó öltönyökből áll.

Az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum és Nyár közös előadása pontosan közvetítik Szép Ernő gondolatait a pénz minden korban változatlanul álnok és ártó uralmának fikarcnyit sem változó örökkévalóságáról, a férfi-nő, szülő-gyermek kapcsolatot megrontó sötétségéről. Ugyanakkor vígjátéki elemei és a művészek tehetsége kellemes időtöltést, kikapcsolódást nyújt a közönségnek, akik hálásan tapsolnak az előadás végén.

 

Felix Lope de Vega y Carpio: A furfangos menyasszony

Újpest Színház

Éless-Szín vendégjátéka

 

    A Madridban 1562-ben született és 1635-ben ugyanott meghalt Lope de Vega az egyik legjelentősebb spanyol drámaíró. Megszámlálhatatlanul sok színpadi művet alkotott: közel 2000 darabjából 400 maradt az utókorra, első drámáját 12 éves korában vetette papírra. Kortársai és saját bevallása szerint is 24 óra leforgása alatt írt meg egy vígjátékot; komoly, erkölcsi tanulságokról szóló tragédia elkészítésére viszont több időt szánt, de ez is csupán három napot vett igénybe. Új drámatípust alakított ki, aminek alapjait az 1609-ben közzétett A komédiaírás új művészete című drámaelméleti munkájában tette le. Műveiben arra törekedett, hogy a köznép számára írjon, az ő igényeiket vegye figyelembe. A közönség tetszésére igényt tartó színpadi műnek Lope de Vega szerint az emberek cselekedeteit kell utánoznia és a „század szokásait” lefestenie, ezért alakjai gyakran sematikusak, nincs morális arculatuk. Színjátékaiban nem törekszik elmélyült jellemzésre, a hangsúlyt a cselekményszövésre, a színszerűségre teszi. Lope de Vega szembeszállt a drámaírás klasszikus szabályaival, megtörte a tér, idő és cselekmény hármas egységét, keverte a tragédiát a komédiával, a verset a prózával. Arra törekedett, hogy művei érdekesek, mozgalmasak, változatosak legyenek. Legnépszerűbb, így leggyakrabban látható vígjátéka az 1613-ban írt A kertész kutyája, amiben egy olyan tiltott szerelmet mutat be, ami Diana grófnő és titkára között lobban fel. Lope de Vega drámaírói gyakorlata és dramaturgiája egy egész nemzedéket képvisel, műveiben az addigi spanyol kulturális örökséget összegezte, s csak az Erzsébet-kor angol színházához hasonlítható magas színvonalra emelte a spanyol színházi kultúrát.

Az Éless-Szín társulata most, május 6-án mutatta be Csömörön, a Petőfi Sándor Művelődési Házban május 27-én a spanyol szerző másik igen kedvelt darabját, A furfangos menyasszonyt. Ezt a produkciójukat hozták el vendégjáték keretében Újpestre – bérleten kívüli előadásként – május 27-én. Ebben a színműben minden megtalálható, ami egy jó vígjátékhoz kell: helyzetkomikumok és jellemkomikumok, amiknek egymáshoz viszonyított aránya tökéletes, története pedig aranyos és könnyen érthető. Adva van két csonka család: egy még mindig vonzó özvegyasszony az eladósorba került mutatós leányával, és egy szintén javakorabeli, rozoga, de még hódítani akaró apa az ő, női szíveket megdobogtató, fess fiával. A bonyodalom abból adódik, hogy a papa nem a hozzávaló özvegyet akarja feleségül venni, hanem a formás hajadont, aki viszont fülig szerelmes leendő mostohafiába. A helyzetet komplikálja még, hogy a mű elején a helyre legény egy laza erkölcsű nőszemély kegyeibe akar beférkőzni. Ez a perszóna bosszút forral, amikor kiderül, elvesztette régi rajongója érdeklődését. A vígjáték műfaji követelményének megfelelően mindenkinek van segítője: a menyasszonynak a furfangos esze, a snájdig lovagnak a hűséges fegyverhordozója, a féltékeny kurtizánnak pedig két ostoba udvarlója. Az okos, talpraesett leányka pedig úgy csűri-csavarja a dolgokat, hogy a végén minden jóra fordul: a heves vérmérsékletű apa elveszi a szemrevaló özvegyasszonyt, a két fiatal pedig a házasság szent kötelékében egyesül.

   A címszerepet Kondákor Zsófi kapja. Olyan tűzrőlpattant, egyszerre cserfes és megfontolt, mint amennyire Fenisa karaktere igényli: játszik a férfiakkal, hűti is meg fűti is őket, mindenkin átlát, mindenkit megnyugtat és az ujja köré csavar. Szerelmét, az ingatag, szoknyabolond Lucindót Bodor Géza mintaszerűen jeleníti meg. Nyertes Zsuzsa Fenisa anyjának remekbeszabott megformálásával arra törekszik, hogy megmutassa, ez a nő még nem feketében járó, a férfiak gyöngédségéről lemondó idős asszony, hanem szerelemre vágyó, azt adni tudó és kapni akaró csinos dáma. A harcias, kissé kelekótya kapitányt Koncz Gábor a tőle megszokott és elvárt profizmussal viszi fel a színre: mardossa őt a zöld szemű szörnyeteg, ugyanakkor nem veszi észre a neki állított csapdákat. Tóth Roland Lucindo szolgájaként olyannyira dörzsölt és lojális, mint amilyennek egy ilyen élelmes és belevaló figurának lennie kell. A kacér Gerardát, a hoppon maradt kokottot Valler Gabriella kedvesen alakítja. Kertész Péter igencsak derekasan helytállva személyesíti meg Gerarda egyik mafla kísérőjét, a másik mulya udvarlóját pedig Éless Béla elismerésre méltó magabiztossággal kelti életre. A minden lében kanál szolgát Mesterházy Gyula mosolyt fakasztóan ábrázolja.

   Ez az Éless Béla által rendezett, valamint Kokavecz Iván kellemes, spanyolos hangzású melódiáival színre vitt zenés-táncos darab igazán felhőtlen kikapcsolódást, igényes szórakozást nyújt. Peregnek az események, egy perc üresjárat, unalom nincs benne, Romhányi Nóra korhű jelmezei elegánsak, Harmat István díszletei célszerűek. Harsányan és szívből jövően lehet kacagni a komédia aranyló humorán, sziporkázó párbeszédein, a jó boszorkányok közé tartozó ifjú hölgy frappáns ötletein, a könnyelmű szépfiú csalfa szívének ingatagságán, az öregecske vőlegény féltékenykedésén, a férjre vadászó özvegyasszony epekedésén, a felfuvalkodott szerető nem éppen elegáns bosszúállásán, a szolgák butaságán. Ilyen gördülékeny, a nézők arc- és hasizmát megdolgoztató vígjáték kell ahhoz, hogy a közönség kimulathassa magát, és elfeledje a hétköznapok minden nyűgét, gondját, baját.