Ivan Viripajev: Részegek

Nemzeti Színház

Gobbi Hilda Színpad

 

Az 1972-ben Irkutszkban született Ivan Alekszandrovics Viripajev orosz író, aki Oxigén Művészeti Mozgalom névvel, úgy 15 esztendővel ezelőtt Viktor Rizsakov rendezővel együtt új színházi formanyelvet alakított ki. Mindezen felül még filmrendezőként, színigazgatóként is ismerik, forgatókönyveket is készít, sőt még játszik is. A Részegek nem az első drámája, a magyar közönség már láthatta az Oxigén és az Illúziók című darabját, a Részegeknek pedig a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán most, november 19-én volt a premierje.

A részegség különleges állapota az ember fiának, lányának, alig akad olyan, aki át ne esett volna rajta. Az iszákosságot minden vallás elítéli, a muzulmán egyenesen tiltja. Az oroszok híresen sokat néznek a pohár fenekére, időnként nem sok sikerrel járó törvényeket hoztak a mértéktelen italozás visszaszorítására. (Hozzá kell tenni, ez még Amerikában sem sikerült…) Viripajev színművének mondanivalója, gondolatisága nem köthető Oroszországhoz, helyszínei sem utalnak rá, a szereplői egyikének sincs tipikus orosz neve, a súlyos alkoholos befolyásoltság állapotában leledző fiatal vagy koros férfi és nő egyformán viselkedik a földgolyó minden országában. A magyar nyelv is igen gazdag szinonimakészlettel rendelkezik ennek a másfajta tudatállapotnak a megnevezésére. Számtalan szólás és közmondás is kapcsolható ide, ezek közül a legtöbbet használt, hogy a bolondok, a gyerekek meg a részegek mondják meg az igazat, mert bizony lehull a szájról a társadalmi elvárások, a hazugságok, az illem diktálta béklyó, és bármiféle meggondolás meg kontroll nélkül odavágják a „tutit”.

Mielőtt elkezdődne az előadás, a félreértések elkerülése miatt Viktor Rizsakov rendező – mintegy eligazításképpen – szólt a nézőkhöz, nyomatékosan felhívta figyelmüket, hogy különböző korú, társadalmi állású, vérmérsékletű átlagemberek szólalnak majd meg, akik abban azonosak csak, hogy mindannyian a sárga földig leitták magukat. A bevezető után kezdődött el a játék. A szereplők a Maria Tregubova és Alekszej Tregubov tervezte, ferde, az egész színpadteret betöltő, fénnyel odavetített fekete-fehér rácsozatú, magasított pódium két oldalán foglalnak helyet, mintha valamiféle zenekar tagjai lennének. De nem ám holmi andalító, kellemes muzsikálást folytatnak, hanem idegesítő zajokat keltenek, roppant bántó hangokat hoznak létre, fülsértő csikorgásokat hallatnak. Először a fesztiváligazgató lép fel a játéktérre, és a végén vele zárul az előadás is. Ez keretbe foglalja a látottakat. Összesen 14, mindenféle rendű és rangú férfi meg nő megfordul a színpadon: bankár, menedzser, építőmunkás, legénybúcsú résztvevők, modell, feleségek, rosszlány. Tudják, hogy „tajt sikerek”, ennek ellenére vagy éppenséggel ezért, magukba fordulva, választ sem várva motyognak, vagy ordibálnak, indulatosan okoskodnak, széles gesztusokkal vagy összegörnyedve magyaráznak. Mindenről megvan a véleményük, filozofálnak, bölcselkednek, osztják az észt. Életről, halálról, férfi-nő kapcsolatról, szeretetről, gyűlöletről, azaz a lét kis és nagy dolgairól meg az Istenhez és Jézushoz való viszonyról, a keresztyéni megbocsátásról vagy megbocsátani nem tudásról kiböknek olyan eretnek gondolatokat, amiket józanul biztos, hogy nem. Ezek a piásan elrebegett vallomások vagy lármás odamondogatások adják az előadás savát-borsát, mert olyan igaz szófüzérek hangzanak el, amit a nézők is csak ritkán, mélyen magukba szállva – leginkább csak „tütüsen” – suttognának el, de fennhangon, nagy bátran kijelenteni már nem mernének.

Az, hogy a színészeknek nehéz dolguk van, bizony nem kellő méltányossággal fejezi ki teljesítményük kifogástalanságát, az egyetemi hallgatók is tökéletesen felnőnek a feladathoz. Különösen a produkció vége felé jön ki mindez, amikor az addig dőlt színpad kiegyenesedik, és lassan megtelik vízzel, és itt, ebben a közel 30 centi magas vízben tapicskolva játszanak. Külön kiemelni nem lehet és szabad senkit közülük, mert mindannyian tudásuk legjavát nyújtják. Felsorolni azonban kötelesség: Trill Zsolt, Fehér Tibor, Kristán Attila, Nagy Mari, Tóth László, Szűcs Nelli, Barta Ágnes, Katona Kinga, Ács Eszter, Szabó Sebestyén László, ifj. Vidnyánszky Attila, Bordás Roland, Berettyán Sándor és Mikecz Estilla imponáló magabiztossággal állítja színpadra a maga karakterét.

Ez a Viktor Rizsakov rendezte Részegek különleges atmoszférájú előadás. Ezek kívül olyan, mint egy nemes metszésű velencei tükör. Aki belenéz, azt nem torzítja el, hanem a tulajdonképpeni énjét mutatja meg: az esendőséget, a gyávaságot, de a küzdeni tudást, a szebb, tisztább élet utáni vágyakozást. Mindenki magára ismerhet benne, mert dialógusai rendkívül emberközeliek.

Billy Van Zandt – Jane Milmore: Bocs, félrement!

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

Billy Van Zandt és Jane Milmore amerikai írópáros vígjátékának premierjét most, november 17-én tartotta az Orlai Produkciós Iroda a Belvárosi Színházban. A Bocs, félrement! (You’ve Got Hate Mail) átütő sikerű ősbemutatója 2010-ben volt a Brodway-n.

A darab cselekménye nem bonyolult, könnyen nyomon követhető. Az a mellényomott, pajzán üzenet indítja el a lavinát, amit Richard a szexpartnerének szánt, de véletlenül a feleségének küldte el. A vígjáték egyértelmű főszereplője a harmincas éveinek elején járó, szemtelen, idegesítő Richard, aki a mai amerikai álom(pasi) megtestesítője. Olyan önző, érdekeitől vezérelt yuppie, aki senkire és semmire nincs tekintettel. Össze-vissza hadovál, a szeme sem rebben, még ha a legpofátlanabb hazugságokkal eteti is a környezetében lévőket. Ő az a férfi, akinek mindene megvan: remek, jól fizető állása, ahol ő a főnök, zöldövezeti, kacsalábon forgó villája, mindezekre felteszi a koronát gyönyörű, csak érte élő felesége, Stephanie. Ez azonban kevés neki, nem is egy szeretőt tart, akik közül Wanda, az éppen ügyeletes, többet akar a fénymásolóban lezavart ötperces akcióktól. Richard haverja, George, aki egyben munkatársa is és kevésbé sikeres a csajozásban, mindig falaz neki. A túlsúlyos Peget, Stephanie barátnőjét azonban más fából faragták, ő nem ilyen elnéző. Bosszantják Richard félrelépései meg jókora szálka a szemében barátnője naivitása. Ezért, hogy felnyissa Stephanie szemét, feltöri Richard és Wanda számítógépét, és mindenféle gonosz sms-eket küldözget a nevükben. Amikor a nagytermészetű Richard összes stiklije kiderül, onnantól kezdve jön csak a haddelhadd! Richard kapálódzik, próbálja menteni a menthetetlent, Stephanie durcáskodik és bekeményít, George lavírozik, hátha neki is leesik valami, Peg diadalt ül, és olyan, mint a fényes szivacs, Wanda is dörzsöli a kezét, még a ’gyerekem lesz’-kártyát is beveti, és állhatatosan tör célja, azaz a Misis George cím felé.

Nagyon életszagú történet jelenik meg a Bocs, félrement!–ben. Olyan hétköznapi fogalmakból összetevődő mondatfüzérek hangzanak el, amik a mai internetes közegben gyakoriak. Ezek a szavak amúgy is valamiféle lebutított, igen egyszerű szöveget alkotnak, ugyanis stiláris formába öntésükre kevésbé figyel oda az, aki írja, mert a gondolatai mindig gyorsabban és előbbre járnak, mint a két ujja, amivel általában a legtöbb ember pötyögtet. Zöldi Gergely úgy fordította le a vígjátékot, hogy annak nyelvi fogalmazásmódja minden köznapisága ellenére is jóval választékosabb az átlagos csetes dumákétól.

A darab színrevitele nehéz feladat elé állítja a színészeket. Elsősorban amiatt, hogy végig egyhelyben ülnek, csak egyszer-kétszer állnak fel, ugyanis szövegük nem enged meg több mozgást, közlendőjüket azonban heves gesztikulálással, pofavágással meg szemforgatással kísérik, és a görnyedttől a melldöngetősön át a kihúzott vállú testtartással követik. Dialógusok nincsenek, csak monológok. Az, hogy derekasan helytállnak, bizony szegényes kifejezés teljesítményükre, csak a legmagasabb elismerés hangján lehet és szabad szólni róluk! Schruff Milán igencsak bravúrosan alakítja a nagydumás, magát mindenből kimagyarázó, link Richardot. Úgy mintázza meg ezt a mély érzésekre képtelen, ’mindenki hibás, csak én nem’ típusú szoknyapecért, hogy a nézők nem tudnak haragudni rá. A nett Stephanie-t, a született feleséget Kovács Patrícia sallangmentesen személyesíti meg. Mesterien viszi fel a színre az átlátszó meséknek bedőlő, házasságát mindenáron megmenteni akaró asszonyt, ezen felül tökéletesen mutatja be azt a hosszú érési folyamatot, aminek következtében ez az édes kis Barbie baba átalakul előbb a nyers valóságra rádöbbenő, majd a kiábrándult, végül pedig a saját, jól felfogott érdekeiért foggal-körömmel harcoló amazonná. Peget, a megkeseredett öreglányt Járó Zsuzsa hibátlanul kelti életre. Szerepformálása igen mulattató, mert a széksorokban ülők közül sokaknak az a szólás jut eszébe, hogy az isten mentsen meg bárkit is az ilyen „kedves” barátnőtől meg még az a közmondás is feldereng: A pokolhoz vezető út is jóakarattal van kikövezve. Mészáros Máté George tesze-tosza, mindig a rövidebbet húzó karakterét a tőle megszokott és elvárt profizmussal játssza. Wanda harsány, célratörő, semmitől vissza nem riadó, közönséges, levakarhatatlan alakját Péter Kata igen meggyőzően építi fel, senki nem drukkol neki, mindenki úgy véli, megérdemli, amit kap: a mellőzést, a válogatott kitolásokat. Khell Zsolt tervezte minimálisra lecsupaszított díszletek között zajlik ez a komédia. Valamiféle hivatalszerű térben, a hosszú asztal előtt, mint a partifecskék, úgy ülnek mind az öten egymás mellett, előttük laptop. Az egyes részeket a számítógép összezárásával és a fény kihunyásával különítik el. Fekete Györgyi jelmezei kifejezik a szereplők társadalmi helyzetét, Richard utolsó divat szerinti öltönyben parádézik, Stephanie-n decens kiskosztüm feszül, Peg kinyúlt pólót és trottyos farmert hord, George-on színehagyott ing meg fényesre kiült nadrág lötyög, Wanda kihívó és rikító tűzpiros miniruhában kelleti magát.

Paczolay Béla rendező ennek az ízig-vérig mai színműnek nem a benne megbúvó drámai, hanem egyértelműen a vígjátéki elemeit erősíti fel. Nem valamiféle speciális sztorit mutat fel, hanem olyat, ami a világon bárhol megtörténhet, elvégre a házasságból kikacsintgató férjek és megbocsátó nejek a földgolyóbison mindig is voltak és lesznek. A Bocs, félrement! rendkívül feszes ritmusú, üresjárat nélküli előadás, a közönség az elejétől a végéig a hasát fogja a nevetéstől, és pompásan szórakozik.

 

 

 

 

Richard Harris: Végzetes játék

Spirit Színház

 

Az 1934-ben Londonban született Richard Harris számtalan tévéfilmnek készítette a forgatókönyvét. A Végzetes játék (The Business of Murder) a világ összes színpadán kedvelt darab, mind a mai napig szívesen tűzik műsorra. Itthon 1982-ben játszották először a Vidám Színpadon, a Spirit Színházban pedig most, november 10-én tartották a premierjét.

Az olyan rutinos írók, mint Richard Harris általában olyan darabokat írnak, amik mint a mágnes, úgy vonzzák a nézőket, ezért mindig táblás ház előtt mennek, mert tudják, miféle összetevők kellenek egy olyan előadáshoz, ami rabul ejti a közönség szívét és kivívja a kritikusok elismerését. A Végzetes játék ilyen. Igen sokszínű és mozgalmas a története, aminek előre nem lehet látni a végkifejletét, sok-sok kanyar van benne, mégis könnyedén követhető. Senki nem áll fel a végén a fejét ingatva, hogy ő bizony nem érti. A színdarab hivatalos ügyintézésnek tűnő beszélgetéssel kezdődik, a nyugtalan apa aggódik drogos fiáért, ezért magához hívja a Scotland Yard egyik sokat látott és tapasztalt főrendőrét, de a fiatalember meglóg előlük. Majd ez az apa látogatásra hívja a BBC megtörtént bűnügyi esetekkel foglalkozó, csinos sztárriporterét, aki sikeres detektívregényeket is ad közre, hogy mondjon véleményt a szintén – csak önmagának, úgymond az asztalfióknak – írogató felesége krimijéről. Tempósan halad a sztori, a bonyodalom azonban fokozódik, és akkor kapcsol nagyobb sebességbe, amikor a felügyelő meg az írónő összetalálkozik a lakásban. Innentől kezdve gyorsan peregnek az események, pillanatonként változik a felállás meg az, hogy ki az üldöző és az üldözött, ki a bűnös és az ártatlan, ki a gyilkos és az áldozat. Mindez a folyton változó, hol ide, hol oda csapódó cselekmény körömrágósan izgalmassá teszi a produkciót.

Magával ragadó, teljes élménnyé azonban a briliáns színészi játék teszi. Három ragyogó művész viszi diadalra a darabot, ugyanis a közönség tagjai vastapssal jutalmazzák teljesítményüket és fejezik ki hálájukat. Hallett nyomozót, ezt a minden hájjal megkent, a gengszteretek eszén is túljáró, furfangos hekust Elek Ferenc a tőle megszokott és elvárt profizmussal jeleníti meg. Olyan fifikás, színészi képességekkel is megáldott zsarut visz fel a színre, aki az első perctől fogva az utolsóig kezében tartja a szálakat, amiket úgy mozgat, ahogyan neki jólesik, nem dől be semmiféle trükknek, figyelmen kívül hagy minden okoskodást. Ellenfelét, a beteg agyú, magát óvatosnak és körültekintőnek meg roppant fineszesnek képzelő, az újabb gyilkosságát a legapróbb részletekig kidolgozó, családját lemészároló Stone-t Csizmadia Gergely mesterien kelti életre. Úgy formálja meg ezt az agyafúrt, gátlástalan alakot, hogy eleinte még a nézők is bedőlnek neki, elhiszik ártatlanságát, csupán később derül ki gonoszsága és elvetemültsége. Szitás Barbara tökéletesen hozza a celebek magabiztosságával fellépő, jó témára vadászó, és arra biztos érzékkel lecsapó, igen mutatós újságírónőt és az évek hosszú sora óta a titkos szerető státuszát elfogadó szingli figuráját. Hibátlanul és gondosan építi fel Dee karakterét, eleinte fenemód keménynek látszik, a történések hatására azonban elveszti hetykeségét, és fokról fokra válik remegő és félős kislánnyá. A remek összhatáshoz szorosan hozzátartozik Szitás Bernadett egy londoni átlagpolgár nappalijának miliőjét visszaadó díszlete, ami maximálisan kihasználja a Spirit Színház adottságait, azaz figyelembe veszi a keskeny és hosszú, téglalap alakú játszóhely kívánalmait. Ő tervezte a jelmezeket is, ami a férfiak estében semmi extravaganciát nem tartalmaz, a hölgy azonban igen decens kiskosztümben feszít.

Ez a Besenyei Zsuzsanna rendezte előadás kellemes kikapcsolódást jelent annak, aki látja. Nagy szükség van az ilyen könnyű, fordulatos cselekményű produkciókra, az emberi lélek nem igényi mindig a borongást meg a komolyságot, szereti a nevetést, a tettes-keresés logikáját meg az eközben előjövő gyomor-remegtető bizsergést.

A krétakör-ítélet

Főnix Színház

 

Bertolt Brecht 1945-ben írta A kaukázusi krétakör című drámáját, aminek cselekményét Grúziába, a Hitler utáni szovjet időkre tette. Alapja a Biblia ótestamentumi részében, a Királyok könyvének 3. fejezetében olvasható. Ez a történet a könyvek könyvének egyik legismertebb példázata: két asszony mondja magáénak ugyanazt a csecsemőt. Salamon ítélete úgy szól, a gyermeket ketté kell vágni, hogy egyenlő mértékben jusson belőle mindkettejüknek. A hamis anya elfogadja a döntést, az igazi azonban inkább átengedi a másiknak, mert fontosabb neki a kisded élete. A bölcs király ennek az asszonynak adja oda a gyermeket. Ezt az esetet a salamoni ítélet névvel tartják számon az emberiség kulturális kincsei között. Számtalan festmény, szobor örökíti meg ezt az eseményt, jó néhány oratórium, opera és színmű is született ebben a témakörben. Ezek közé tartozik Brecht műve is, amit először Garai Gábor, az ancien régime koszorús költője ültetett át magyar nyelvre. Nyelvi reformálásra az 1990-es évek elején Eörsi István vállalkozott, ennek a fordításnak az alapján készült el a Főnix Színház kamaraelőadása, aminek premierje most október 30-án volt az együttesnek otthont adó RS9 Színházban.

Természetszerűen a jól ismert, de kissé módosított – úgy is mondhatni főnixesített – sztori jelenik meg a színen. Egy nem nevesített országban kitört a forradalom, a harácsoló kormányzó menekülésre fogja, de elkapják és felkoncolják.  Divatbolond felesége az eszement kapkodásban az összes csini cuccát felpakolja, de kétéves kisfiáról, Michelről megfeledkezik. Szolgálólányuk Gruse azonban nem nézi, ki fia, borja, magával viszi a pólyást. Életét kockáztatja, a poklok poklát megjárja, csak hogy védje az ártatlan kisbabát: csillagászati összegért vesz neki tejet, áthalad azon a keskeny pallóhídon, amin emberfia nem tud átkelni. Sehol, még bátyja birtokán sincs maradása, kapzsi sógornője innen is kiteszi a szűrét, ezért névházasságot köt. Amikor pár év múlva lecsillapodnak a kedélyek, a szülőanyja bírósághoz fordul, hogy visszakövetelje az apja után meglehetős vagyont öröklő Michát. Ekkor jön az ítélet, a részeg, megvesztegethető bíró meglepő higgadtsággal dönt, kört rajzol, ennek a közepére állva a két asszony húzhatja a gyereket, és aki erősebb, azé lesz. Gruse inkább elengedi a kétségbeesett és hozzá nagyon ragaszkodó, őt szerető fiú kezét.

A berchti színházhoz hozzátartoznak a songok. Tóth Tamás saját szerzeményeit adja elő, amik az események hangulatát felerősítik, gondolatait kiegészítik, mondanivalóját magyarázzák. Időnként tűnik fel, s ezzel kisebb részekre tagolja az előadást.  Ezen a kisméretű játszóhelyen nincs lehetőség, de nincs is szükség hatalmas díszletekre, elég csupán egy-két jelzésértékű kellék, hogy informálja a publikum tagjait, ennélfogva a jelmezek is éppen hogy csak eligazítják őket, ezáltal viszont sokkal nagyobb tere van a nézői fantáziának, képalkotásnak. Így a míves és árnyalt eszközökkel dolgozó színészi munka sokkal erőteljesebb hangsúlyt kap, mert ez pótolja a látvány hiányát. A Főnix Színház társulata maximálisan megfelel ennek a kihívásnak és elvárásnak. Olyan nagyfokú intenzitással, művészi elhivatottsággal, a színművészet iránti tisztelettel és alázattal játszanak, hogy az bizony példaértékű a magyar színpadon. Facskó Marica a tőle megszokott magas színvonalon alakítja Grusét, ezt az életet tisztelő, igazi anyai érzésű, csupa szív cselédlányt. Az együttes többi tagja nem csupán egy szerepet, hanem kettőt-hármat is visz fel a színre. Boldizsár Tünde, Dankovics Noémi és Szávai Katalin brillírozva személyesíti meg a hanyag dadát, a számító ügyvédet, a siratóasszonyt, az undok sógornőt. Árpád Andrea nagyszerűen hozza a kormányzó feleségének ellenszenves figuráját. Makray Gábor remekül kelti életre a snájdig katonát, Gruse semmit sem értő vőlegényét meg a többi kíméletet nem ismerő hadfit is. Kassai László az iszákos, velejéig romlott, de meglepően okos ítéletet hozó bírót kifogástalanul formálja meg. Kiss Zsófia színi növendék igen éretten ábrázolja Michelt.

Baku György rendezi A krétakör ítéletet. Megvan ugyan ebben a feszes ritmusú előadásban a brechti színházat jellemző elidegenítő hatás, de ez a megszokotthoz képest nem annyira éles és taszító, a szereplők inkább kellemetlenek, néha utálatosak, de nem szörnyetegek. Az egyetlen kivétel Gruse, az ő karaktere igencsak szerethető, a közönség kedveli őt, és együtt izgul vele, hogy megmentse a legényke életét, és örül, hogy győz az igazság és az emberi tisztesség, így a világ egyensúlya is helyrebillen. Ahogyan a drámában is áll: „Minden azoké legyen, akik bánni tudnak vele. / A gyermek az anyaszívűeké, hogy felnevelődjön.”

Szüts István – Virág László: Urunk László! Téged áldunk!

Újpest Színház

Felvidéki Rockszínház vendégjátéka

 

A Felvidéki Rockszínház 1999-ben alakult, és azóta nyílegyenesen haladnak kijelölt útjukon. Zenéjükben szimfonikus hangszereléssel ötvözik az autentikus népzenét, a rockot és a folk-rockot. Minden magyar rockoperák ősével, az István, a királlyal debütáltak, a Megfeszített már saját musicaljük. Közreműködtek a csíksomlyói Napba öltözött leány című monstre produkcióban is. Tavaly vitték színre rock-oratóriumukat, ami Az Isten tenyerén címet kapta. Legutóbbi bemutatójuk az Urunk László! Téged áldunk!, aminek premierje az idén június 26-án volt Somogyváron a Szent László Napok keretén belül. Ezt az előadást hozták el most október 22-én az Újpest Színháznak otthont adó Ady Endre Művelődési Központ nagytermébe, amit pukkadásig megtöltöttek a nézők. A kezdés előtt Krizsik Alfonz, az Újpest Színház rendezője méltatta a 60 évvel ezelőtt a szovjet elnyomás ellen kitört forradalmat, ugyanis az 1956-os szabadságharc előestéjén láthatta a közönség a darabot. Felvételről hallhatták az Újpest Színház művészeti vezetőjének, Dózsa László színművész úrnak is a köszöntőjét, aki azért nem tudott jelen lenni, mert a budapesti Nemzeti Színház társulata aznap este mutatta be Varsóban, a Teatr Polskiban a forradalom hősének, a 24 esztendős korában felakasztott Tóth Ilonka orvostanhallgató mártíromságáról szóló drámát, aminek egyik legfontosabb szerepét alakítja. Értelemszerűen a rockoperában is csak előre rögzített hangját hallhatták a nézők, ugyanis a narrátor feladatát is ő látja el.

Szűts Istvánt úgy ismerik a mai zenét kedvelők, mint a Kormorán együttes billentyűsét. Az Urunk László! magába foglalja mindazokat a stílusjegyeket, amit az emberek elvárnak és szeretnek ebben a műfajban: a népzenén alapuló, hol hangos, hol csendes, a fülnek tetsző, ahogyan régen mondták, a suszterinasok által is fütyülhető dallamokat és a közbeszéden alapuló, világos, de a hétköznapi mondatoktól elemelkedő, lírai szépségű verssorokat. Virág László szövegei olyannyira belesimulnak a zenébe, hogy ez a kettő egymás nélkül nem létezhet, mert együtt váltják ki a magyar lelket és szívet megérintő, kedves összhatást. Mindehhez nagymértékben hozzájárulnak a Kátai Tibor és Beták Barnabás által koreografált tüzes vagy éppen lassú táncok is. Medza Arnold és Kiss Lajos könnyen mozgatható, egyszerű, de mégis kifejező díszletei, valamint Remes Vera korhű jelmezei is segítik annak a fészekmeleg jóérzésnek a létrejöttét, amit a darab a publikum tagjaiból kivált.

Szűts István és Virág László rockoperájának igen nemes a célja, és ezáltal ez a legfőbb hivatása, hogy a történelemkönyvek lapjairól kiléptesse, meg a száraz tények precíz felsorolásából kiemelje az 1046-tól 1095-ig élt, ezen belül 1077-től 95-ig uralkodó Árpád-házi királyunkat. Ne csupán kiváló hadvezéri képessége, kitűnő taktikai érzéke, a csatákban mutatott harci szelleme, küzdeni tudása és akarása, ne csak a népéért felelős politikai vezető és nagy törvényhozó, az egyházépítő, a félelem és gáncs nélküli lovag álljon a középpontban, hanem legyen neki emberi arca is, aki szerette a feleségét, óvta gyermekeit, ragaszkodott a testvéréhez. Információkban igen gazdag a László király egész életét elmesélő kísérőszöveg, amit sűrűn megszakítanak a dalok és táncok. Ennek a pazar útnak legismertebb állomásai jelennek meg a színpadon, úgy mint a László pénze, a vízfakasztás, a magyar leány megmentése a kun vitéz karmaiból, szövetsége testvérével, Gézával és unokaöccsével, Salamonnal, majd később az összekülönbözése, és Salamon legyőzése, toronyba zárása, első királyunknak, Istvánnak és fiának, Imre hercegnek a szentté avatása.

A közreműködők mindent elkövetnek, hogy az előadás sikeres legyen, igazi hollywoodi képességekről tesznek tanúbizonyságot, profi módon énekelnek és táncolnak. Bedőcs Imre Lászlót, Sas Tibor Salamont, Kiripolszky Péter Gézát remekül jeleníti meg. Tóth Pál Miklós a regélőt, Kozák Péter a kun vitézt, Szász Krisztián a főpapot, Kerekes Levente Könyves Kálmánt, Sándor Lajos a fehér lovast és Kolbert József I. Bélát kifogástalanul személyesíti meg. Szuri Dóra Adelhaidot, László feleségét, Mikhel Zsuzsa Richezát, László édesanyját, lányait, pedig Szűcs Liza, Sándor Eszter és Brúder Bettina igen meggyőzően kelti életre.

Sajnos ezen az estén a technika ördöge igencsak megtréfálta a társulatot és nézőket, a hangszórók olyannyira bőgtek, hogy jó párszor összegerjedtek, és élesen sípoltak, vagy sztrájkba léptek, és csak suttogtak. Legtöbbször azonban olyan bikaerősen bömböltek, hogy a közönség azon tagjainak, akik nem szokták meg az ilyen toronymagas decibeleket, remegett a gyomruk, vagy attól féltek, kiugrik a pacemakerjük. Alacsonyabb hangerő jobban is illett volna az előadás mondanivalójához meg az érzelmes, balladás dallamokhoz.

Ez a Karkó Kosztolányi Henriett rendezte Urunk László! Téged áldunk! teljesíti feladatát, nem csupán a bronzba öntött szent király áll a nézők előtt, hanem az a tiszteletreméltó férfiú, akinek mindig helyén volt az esze és a szíve.

Szilágyi Andor: Tóth Ilonka

Nemzeti Színház

Nagyszínpad

 

Az idén ünnepeljük az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 60. évfordulóját. Az emlékezésfolyamból kiemelkedik a Nemzeti Színház tanúságtétele, ami a forradalom vértanújának, a 24 esztendős korában kivégzett orvostanhallgatónak, Tóth Ilonának állít emléket. A drámát Szilágyi Andor filmrendező írta, akinek már bő 10 éve dobozban lapult a Megöltek egy lányt című forgatókönyve, s ezt most a Nemzeti vezérigazgatójának, Vidnyánszky Attilának a kérésére átdolgozta színpadi művé. A címet is Tóth Ilonkára módosította. Az ősbemutatót a Magyar – Lengyel Szolidaritás Éve alkalmából Varsóban, 2016. október 21-én tartották a Teatr Polskiban. Mély benyomást tett a lengyel közönségre, hosszú perceken át fennállva tapsolták a társulatot és a stábot. A budapesti premier október 25-én volt, és a fővárosi nézőkből is hasonló, elementáris hatást váltott ki.

Tóth Ilonka jelképes napon, október 23-án született 1932-ben, halála napja pedig 1957. június 26. Keresztényként mindig a segíteni akarás vezérelte, ezért is akart orvos lenni. Kitűnő eredménnyel végezte az egyetemet, a szigorló medikát magával sodorta a forradalom szele, nővérnek jelentkezett a Péterfy utcai kórházba, innen átirányították a Domonkos utcai kisegítő kórházba, ahol személyválogatás nélkül mentette a sebesülteket. Tudta, hogy Obersovszky Gyula és Gáli József itt szerkesztette az Élünk c. lapot. November 20-án letartóztatták. Azzal vádolták, hogy Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével megölte Kollár István rakodómunkást. A nyomozást a maguk „jól” bevált módszerei szerint a szovjet megszálló hadsereg tisztjei folytatták le. Ország-világ előtt zajlott a kirakatper, amiben bűnösnek és gyilkosnak nyilvánították, kötél általi halára ítélték, és felakasztották.

Az előbbi száraz tények ott vannak az előadásban is, de semmiféle érzelmi töltetet, történelmi háttérmagyarázatot nem hordoznak. Hiányzik belőlük az a kifejezhetetlen rettenet és felfoghatatlan téboly, ami ezt az időszakot átjárta. Ennek megmutatására nincs is a színpadnál tökéletesebb és ütőképesebb kifejező eszköz, ugyanis annak megjelenítő ereje nem csupán valójában, hanem hatványozottabban vissza tudja adni az 1956. november 4-e után következő hetek, hónapok minden mocskát, szenvedését, amikor a magyar nép nyakára rálépett az orosz csizma, hogy földbe döngölje, eltörje gerincét és halálra zúzza. Vidnyánszky Attila rendezésében a forgó, pillanatonként változó játéktér minden szegletében történik valami. Olekszandr Bilozub kis és nagyobb dobozokból álló díszlete is a bezártságot, a menekülés lehetetlenségét fejezi ki. Ennek tetején trónol a Csurka László által kitűnően megszemélyesített vérbíró, aki az első perctől fogva az utolsóig makacs következetességgel, gyűlölettől elfúló hangon kiabálja az áldozatok neveit, a rájuk mért súlyos ítélet mértékét, ami mi egyéb lehetne, mint halál, és mindegyik után irritáló hangot adva koppan a kalapács. A zsigereken átfutó borzongást előidézi a fülsértő ricsaj, az írógépkattogás, a vijjogás, a szirénázás, a géppuskaropogás, az ágyúdörej. Teljessé teszi ezt a hatást a lassított felvételt imitáló pantomim meg a gyors mozgássor. Ennek az érának szegényes, színtelen öltözeteit, lódenkabátos luxusát Nagy Viktória korhű jelmezei nagyszerűen adják vissza. Tóth Ilonka édesanyját remekül alakító Bánsági Ildikó kis- és felnőtt lányát hol szeretettel szólongató szelíd szavai, hol kétségbeesetten hívogató jajkiáltásai, a Mécs Károly és Dózsa László által brillírozva színre vitt szovjet komisszárok gátlástalan hejehujázásai is végigkísérik az összes jelenetet. Tóth Ilona koncepciós perének sok-sok filmkockája és a pesti, 1957. május elsejei önfeledten ünneplő tömeg felvonulásának számtalan képe, a boldogan integető Kádár János meg véreskezű elvtársainak farkasmosolya, a főtitkár jópofizó, szállóigévé vált egy-két beköpése is hozzájárul ehhez a hajmeresztő összképhez.

A színészek derekasan helytállnak, elhivatottságuk is kell ahhoz a katarzishoz, amit az előadás kivált. Waskovics Andrea egyetemi hallgató Tóth Ilonkát sallangmentesen kelti életre. Rubold Ödön a megalkuvó, szélkakas riportert kifogástalanul jeleníti meg. Bakos-Kiss Gábor és Krausz Gergő meggyőzően formálja meg a szabadságharcosok eltérő, de a hazaszeretetben mégis azonos karakterét. Voith Ági és Bodrogi Gyula mintaszerűen hozza a nép egyszerű asszonyát és emberét. Dózsa László kisujjában a színészmesterség minden csínja-bínja benne van, most is utolérhetetlen tökéletességgel játssza el a duhaj, élveteg szovjet generálist, ezt az emberileg tőle fényévekre távol eső, ellenszenves figurát.

A produkció végén a közreműködő művészek Voith Ági, Bodrogi Gyula, Mécs Károly, Csurka László kilépnek szerepükből, és elmondják saját 56-os történetüket. A legmegdöbbentőbb és emberi ésszel alig felfogható Dózsa László mondandója, akit 14 éves pesti srácként november 5-én lekaszaboltak, és eltemettek. Egy sírásó azonban észrevette, hogy mozog a keze, életét kockáztatva kikaparta a tömegsírból, és kórházba vitte. Több órás műtéttel mentették meg az életét. Repeszszilánkok még mindig vannak a testében. Ezek a monológok kiemelik a múlt homályából és közelebb hozzák a mához a forradalmat, ráébresztik a nézőket, hogy a színpadon nem valamiféle régi, ködbe vesző sztorikat mesélnek el, hanem mostani életünkre, hátköznapjainkra nagyon is ható eseményeket. Érdekes, izgalmas, kérdéseket felvető, többet nyitva hagyó, válaszokat kereső és adó produkció a Tóth Ilonka, ami igazán méltón fejezi ki ennek a becsületes, igaz és tiszta szívű fiatal nőnek a mártíromságát.

Szarka Gyula – Szálinger Balázs – Demcsák Ottó: Álmos legendája

Sopron Balett

Millenáris Teátrum

 

A Sopron Balett Demcsák Ottó Harangozó-díjas táncművész és koreográfus vezetésével a Petőfi Színház tánctagozatából alakult 2014 augusztusában. Idáig és ezután is közreműködnek a színház zenés és prózai előadásaiban is, de önálló produkciókkal is a közönség elé lépnek. Ezek közül az egyik az Álmos legendája, aminek 2016. április 16-án, az anyaszínházukban volt az ősbemutatója. Ezt a táncművet hozták fel Budapestre, a zsúfolásig megtelt Millenáris Teátrumban október 20-án láthatták a fővárosiak.

A felvidéki, vágsellyei születésű Szarka Gyulát a Ghymes Együttes Kossuth-díjas énekes – gitáros alapítóját, zeneszerzőjét kérte fel a Sopron Balett vezetője, hogy komponáljon zenét annak, a tánc nyelvén elődható színpadi műnek, ami kifejezi tiszteletüket, és méltó emléket állít történelmünk egyik legtalányosabb személyiségének, Álmos fejedelemnek. A szöveg alkotásával pedig Szálinger Balázs József Attila-díjas költőt bízta meg. Az Álmos legendája 12, különböző, de hangzásában, táncformájában mégis egységes tételből áll, amit két felvonásban adnak elő. Álmos vezér életéről, tetteiről alig maradt fenn írásos emlék, legenda viszont annál több. Ezek a félig-meddig igaz, félig-meddig csupán mendemondák kapnak teret a színpadon. A napáldozat sokszereplős, színes képe nyitja az előadást, majd Ügyek és Emese kettősével folytatódik, amiben egyértelművé válik, hogy a magyar nemzetség ősapja a szent madár, a turul. Eseménydús forgatagban örvendeznek Álmos születésének, ami után boldog, felszabadult ünneplés veszi kezdetét. Férfivá avatása szintén sok-sok táncos közreműködésével előadott pezsgő rész. Csendesebb percek azok, amikor Álmos és Virág szerelmében gyönyörködhet a néző, ami után megint fordulatos, harcias táncaival jön a kaukázusi csata, amelyben Ügyek halálát leli. A második felvonás közös, pergő tánccal kezdődik, ugyanis Álmost pajzsra emelik, majd a hét vezér vérszerződést köt egymással. Ezután elbúcsúznak az óhazától, a kijevi csatában győzelmet aratnak. Lírai elemekkel áthatott kettős tánc az, amikor az idős Álmos búcsúzik az élettől és Virágtól. Az utolsó pillanatok megint mozgalmasak, ekkor áldozzák fel Álmost, ami után bevonul a nép az új hazába. Felváltva vannak benne erős érzelmektől áthatott, lágy és kemény, verekedős elemek is, amik a botos táncokban öltenek formát.

A Sopron Balett tagjai minden dicséretet megérdemelnek. Olyan belső tűzzel, mély érzéssel táncolják el szerepeiket, hogy teljesítményükről csak a legmagasabb elismerés hangján lehet és szabad szólni. Álmost Bolla Dániel, Emesét Sasvári Krisztina, Ügyeket és Árpádot Bolla Bence, a Táltost Rovó Péter, a Füvesasszonyt Szalai Dóra, Virágot Kovács Enikő, a Turult Füsi Zsolt, a csodaszarvast Szabó Barbara Zsófia, a fehér lovat Csernus Anita táncolja.

Ennek az előadásnak az a titka, azért gyakorol olyan elementáris hatást a nézőkre, mert keveredik és kerek egésszé áll össze benne számtalan, az iskolai történelemórákon tanult ismeret, a népi és a napjainkban divatos hangszerek által megszólaló, ősi dallamvilágú, ugyanakkor mai zene, a kompozíciók réginek tűnő, stilizált, mégis jól érthető szövegével, és a klasszikus elemeken nyugvó, de a modern és népi tánc lépéssorait magában foglaló koreográfiával. Mindezt a Sopron Balett és a Sopron Táncegyüttes tagjai igen magas művészi színvonalon prezentálják. A tökéletes összműveszti hatás eléréséhez szorosan hozzátartozik Szakál Attila a turulmadarat mindig mutató 3D animációja is, ami végigkíséri az egész produkciót, különösen a végén, amikor mintegy rövidítve összefoglalja a lényeget. Kovács Ferenc fénytervei nagymértékben hozzájárulnak ahhoz a csodához, amit az est létrehoz. Németh Hajnal Auróra jelmezei felidézik őseink öltözeteit. A zene, a tánc, a szöveg, a sok-sok fényeffekt és a táncosok tudása lenyűgözi a publikum minden egyes tagját, megfogja lelküket és átjárja szívüket.

 

 

 

Ingmar Bergman: Szenvedély

Nemzeti Színház

Gobbi Hilda Színpad

 

Ingmar Bergman számos filmje közül a Szenvedélyt (En passion)1969-ben a Balti-tenger parányi szigetén, a svéd partokhoz közeli Farón  forgatta. Egyébként 1960-tól 2007-ben bekövetkezett haláláig itt élt ő is. Ennek a fekete-fehér filmnek – mint mindegyik alkotásának – a férfi-nő kapcsolat a témája. Ettől bonyolultabb viszony nincs is a föld kerekén, – ahogyan Madách Imre írta: ez a „a világ abroncsa”, – mert ha jól működik, akkor az égi örömök magasságába emeli a benne élőket, de ha nem, akkor a gyehenna lassú tüzén égeti el őket. Bergman mindegyik művében ez utóbbi pokoljáráson kalauzolja végig a nőzőket, az eközben adott-kapott testi-lelki kínokat vesézi ki. Még mikroszkóppal sem lehetne nála találni afféle női magazinos boldogságot, annál több vég nélküli küzdelmet, ami közben – ahogyan Ady mondta: – „egymás husába beletépünk.” Bergman nem könyvekből ismerte az efféle kínokat és szenvedéseket, hanem tapasztalatból, ugyanis öt feleséget és számtalan szeretőt fogyasztott el. Filmjeinek és színjátékainak témáiért és motívumaiért nem kellett a szomszédba mennie, volt miből meríteni…

Bergman jó néhány filmjét színre vitték, azonban a Szenvedély nem tartozik közéjük. A marosvásárhelyi születésű Kiss Csaba drámaíró, dramaturg és rendező a filmnovellából és az eredeti dialógusokból állította össze a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán most október 18-án bemutatott darab szövegkönyvét. Korábban látta a filmet, mostanában azonban nem nézte meg, mert nem akarta, hogy a látottak bármiben is befolyásolják, netán megkössék, ugyanis az alapművet figyelembe vevő, annak éleit kissé tompító, ugyanakkor önálló, a színpad követelményeinek megfelelő produkciót akart létrehozni. A Szenvedély cselekménye egy meg nem nevezett szigetecskén játszódik. Öt szereplője van: a tehetős, gyermektelen házaspár: a menő építész, a Milánóban kultúrpalotát tervező Elis Vergérus és a semmi dolga nincs, alvászavarokkal küzdő felesége, Eva meg közös barátnőjük, a közúti balesetben férjét és gyermekét elvesztő Anna From, valamint a magának való, remeteként élő, elvált Andreas Winkelman és a világtól elvonult, inkább kitaszított Johan Andersson. Mindannyian úgy, a negyvenes éveikben járnak. Anna és Andeas, a két magányos ember között valami szerelemféle alakul ki, ami valójában csupán egymásba kapaszkodás, és nem amolyan végzetes, mindent elsöprő, dél-amerikai szappanoperás lamúr. Azonban kiderül, a karambolban súlyosan megsérült, sajnálatraméltó Anna egyáltalában nem az az ártatlan áldozat, aminek hosszú ideig tűnt, hanem tőrőlmetszett fekete özvegy, aki balesetnek álcázta férje megölését. Andreas, amikor el akarja hagyni, tisztában van azzal, hogy vele is ugyanezt tenné. Elis és Eva viszont rendbe hozza szétzilálódott házasságát. Ebből a párkapcsolati adok-kapokból teljesen kilóg Johan esete, akit igaztalanul vádolnak meg az állatkínzással. Nem bírja el a rá nehezedő nyomást, miután meglincselték és félig agyonverték, felakasztja magát. Fordulatos története nincs ennek a színpadi filmnek, de nem is kell, hogy legyen, mert – mint minden hamisítatlan ibseni analitikus drámában, – a „hősök” az összes fontos eseményen már rég túl vannak, unos-untalan ezeket elemzik, következményeit taglalják. Kevés a sztori, viszont annál több a beszéd. A fásult, gazdag, magasan kvalifikált értelmiségi férfiak és kenyérkeresésre nem rászoruló, még a házimunkától is megkímélt nők élve boncolják egymást. Folyik a kíméletet és irgalmat nem ismerő lelki mélyszántás.

Az egykori vasfüggöny mögötti rab nemzetek tagjai, akik a gulyáskommunizmusban szocializálódtak, mint a csodabogarakra, úgy tekintenek ezekre az abszolút jóléti társadalomban élő férfiakra és nőkre. Az ő művinek látszó gondjaik-bajaik valahogy nem jutnak el az agyukig. Nem értik, mit és miért nyavalyognak annyit? Itt, Közép-Kelet-Európában, a két jövedelemre épülő családmodellben a teremtés koronái két-három mellékállást is vállalnak, hogy valamilyen színvonalon eltartsák magukat meg a hozzátartozóikat, és bizony az asszonyok fizetésére is szükség van, mert egy keresetből nem sokra futja. Ezek az agyonhajszolt feleségek és anyák, a napi nyolc órai robot után azt sem tudják, hol áll a fejük, mihez kapjanak, fáradtan, késő délután állnak neki a háztartásnak meg a gyereknevelésnek. Fel nem foghatják, hogy mi a bajuk ezeknek az elegánsan öltözött dámáknak, akik jó dolgukban meg unalmukban nem tudnak mit kezdeni magukkal, ezért csak nyafognak meg egymást marják.

A színészek mindent megtesznek, hogy az előadás hatásos legyen. Horváth Lajos Ottó imponáló magabiztossággal alakítja a megfáradt, enervált Andreast. Olyan férfit visz fel a színre, aki félti nehezen megszerzett belső békéjét, és már semmit sem akar az élttől csak nyugalmat, csendet. Elist, a tervezői feladataiban semmiféle megelégedettséget nem lelő, munkáját nem sokra értékelő építészt Schnell Ádám kifogástalanul jeleníti meg. Szarvas József mesteri módon formálja meg az űzött vadként és megtűrt emberként mindennapjait tengető Johant. Györgyi Anna elismerésre méltóan kelti életre Anna From személyiségét, a nézők előtt fokozatosan bomlik ki ennek a beteg asszonynak a gonoszsága. Tóth Auguszta sallangmentesen ábrázolja a migréntől és a megértés hiányától gyötört középosztálybeli úrinőt. A Szenvedély nem csupán a közreműködő művészek kiváló teljesítményétől lesz a közönség lelkét megérintő darab, hanem azoktól az állandóan változó, méretes háttérfotóktól is, amiket Nagy András operatőr Faro szigetén vett fel. Berzsenyi Krisztina úgy tervezte meg a játékteret, hogy a széksorokhoz képest bő egy méter magasra tette, és a publikum három oldalról fogja közre. Mindezek azt jelképezik, hogy a szereplők szigeten vegetálnak, és még az is, hogy Andreas biciklijével többször körbe-körbe karikázza a színpadot. Palotai Zsolt zenéje még inkább kiemeli a zaklatottságot meg a külső-belső viharokat.

Kiss Csaba lassú sodrású, szélesen hömpölygő mesét állít színpadra. A közönség egy idő után megszokja ezt a kényelmes ritmust, és átáll rá. Időnként roppant okos és megszívlelendő, korhoz nem kötött, örök emberi igazságokat tartalmazó mondatok hangzanak el, ennek ellenére sok a lelkizés meg a fecsegés benne.

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai

Újszínház

Nagyszínpad

Az 1825-ben, ma Szlovákiához tartozó Révkomáromban született és Budapesten, 1904-ben elhunyt Jókai Mór irodalmunk talán legolvasottabb és legtermékenyebb írója. Regényeket alkotott, amiket előszeretettel dolgoznak át más műfajú alkotásokká. Se szeri, se száma a regényadaptációknak, mert bizony a Jókai-művek fordulatos cselekményvezetése, számtalan különleges szereplője szinte kínálja magát a színpadi vagy a filmes megjelenítésre. Ez utóbbiak közé tartozik A kőszívű ember fiai című regénye is, amiből Várkonyi Zoltán rendezett 1964-ben filmet. Ebben A kőszívű ember fiai-ban a Kádár János-i kötélkort követő és a konszolidáció által megkívánt célzatosság is benne rejlik, ennek ellenére ezt a filmet mind a mai napig az ország apraja és nagyja egyformán kedveli, és szívesen nézi. Március 15-ei nemzeti ünnepünk táján gyakran tűzik műsorukra a tévék, nincs olyan év, hogy valamelyik adó ne sugározná. Ilyen legendás-glóriás hátterű Jókai-regény színpadra viteléhez bizony jókora merészség kell. Dörner György, az Újszínház igazgatója úgy gondolta, hogy belevág ebbe cseppet sem könnyű feladatba. Felkérte Seregi Zoltánt, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatóját, hogy olyan változatot állítson színpadra, ami pontosan követi a regény cselekményét, és elnyeri a szépszámú, klasszikus színházat kedvelő közönség szeretetét. Ennek a friss produkciónak a premierje 2016. október 14-én volt az Újszínház nagyszínpadán.

Jókai Mór az 1867-es kiegyezés után írta legjelentősebb műveit. Ezek közül ki kell emelni az 1869-ben megjelent A kőszívű ember fiait, amit az irodalomtörténészek az 1848-49-es szabadságharc erős eszményítéssel megrajzolt „hőseposzának” tartanak. A regény cselekményét mindenki ismeri, ugyanis az általános iskola nyolcadik osztályában kötelező olvasmány. Baradlay Kázmér, a Habsburghű magyar főnemes végrendelete szerint három fiának, a diplomata Ödönnek Szentpéterváron, a huszártiszt Richárdnak Bécsben, a császár hadseregében, a magas rangú hivatalnok Jenőnek pedig továbbra is az udvar szolgálatában kell maradnia. Anyjuk azonban szembeszáll férje akaratával, mindhárom gyermekét visszarendeli, először a haza reformálásának mozgalmába vonja be, majd megmentésének ügye mellé állítja őket. Seregi Zoltán átirata megtartja a regény eseménytörténetéből azokat a fontosabb momentumokat, amiben a három Baradlay-fiú anyjuk erkölcsi-politikai meggyőződését magáévá teszi, és sorsközösséget vállal a magyar néppel. Emberi kapcsolatokra, anya és fiai közötti bensőséges szeretet bemutatására és az igaz szerelem halálnál is erősebb kötelékének ábrázolására épül a darab. Egymást váltó jelenetek sorozatából áll össze kerek egésszé ez a produkció.

Tordai Teri annyi belső tűzzel és megjelenítő erővel alakítja özvegy Baradlaynét, hogy rögvest érezni lehet: ennek az anyai hívó szónak nem lehet ellenállni, hanem azonnal követni kell. A férfias, céltudatos Ödönt Almási Sándor, a hirtelen haragú, villámló szemű Richárdot Szarvas Attila, a tétova, naiv Jenőt Jánosi Dávid imponáló magabiztossággal személyesíti meg. A kétszínű Plankenhorst Antoinette-et Bordán Irén, a velejéig romlott Alfonsine-t Gregor Bernadett a hideg szépségek gonoszságával kelti életre. Tallérossy Zebulon hálás szerepét Ifj. Jászai László, Palvicz Ottó határozott katonafiguráját Szakács Tibor igazán elismerésre méltóan viszi fel a színre. Mihályi Győző most is profi módon tárja a nézők elé a tapnyaló Ridegváry visszataszító karakterét. Koncz Andrea Ödön szelíd feleségét kedvesen, Bátyai Éva Richárd határozott menyasszonyát harciasan, Incze József a kegyetlen Haynaut mintaszerűen formálja meg. Timkó Eszter remekül ábrázolja az ellenszenves Remigia nővért. Nagy Zoltán Pál urat, a magyar nép egyszerű gyermekét kifogástalanul állítja a színpadra. Zichy rövid szerepét Kautzky Armand a tőle elvárt és megszokott magas színvonalon jeleníti meg. Tóth Tamás belső tűzzel és kellő hévvel mintázza meg a gyújtó beszédű Lánghy tiszteletes urat. Kanda Pál Tormándi Pált, Varga Ádám Goldnert, Kéner Gabi Josephine-t, Szelőczey Dóra Theresa nővért játssza. Baradlay Kázmér Majos Tamás senkivel össze nem hasonlítható, reszelős hangján szólal meg. Feltűnik a főbb dramaturgiai pontokon Tolcsvay Béla, aki Jókai Mór megzenésített verseit énekli, s ezekkel a tiszta szépségű dalokkal nagymértékben emeli az előadás fényét. Egyed Zoltán mozgatható és fényjátékkal változtatható díszletei egyformán alkalmasak külső és belső terek megjelenítésére. Vesztergombi Anikó korhű jelmezei pedig visszaadják a szabadságharc idejének férfi és női viseletét.

Jó nézni az Újszínháznak ezt az előadását, mert az a fajta, az itthoni színpad többségéből már régóta száműzött nemzeti érzés, fészekmeleg patriotizmus van benne, amit a liberálbal tollnokai olyan ódivatúnak, szégyellnivalónak kiáltanak ki, és magyarkodásnak titulálják. A haza szolgálata, az iránta érzett szeretet, az önfeláldozás és a kötelességtudat belső parancsa sugárzik le a színpadról, és járja át a produkciót meg a közönséget. Hihetetlenül különleges érzés, hogy ilyen darabot is lehet látni, amiben nem káromkodnak, nem meztelenkednek, a magyar zászló nem a csúfolódás céltáblájaként, hanem az összetartozás szimbólumaként szerepel. A legmélyebben egyet lehet érteni azzal a hölggyel, aki a ruhatár felé araszolva kijelentette: „CSODÁLATOS ELŐADÁS!”

 

Dosztojevszkij: A krokodilus

 

Nemzeti Színház Nagyszínpad

 

Dosztojevszkijnek nagyszerű s egyben kegyetlen sors jutott. Moszkvában született 1821-ben. Apja orvosként dolgozott, de földbirtoka is volt, gonoszsága és embertelensége miatt muzsikjai agyonverték. Dosztojevszkij hadmérnöki diplomát szerzett, de végzettségét nem kamatoztatta, írásaiból élt. Első regénye, a Szegény emberek 1846-ban hagyta el a sajtót, s ezzel azonnal ismert íróvá vált. Egy illegális nyomda létrehozásában vállalt szerepe miatt halálra ítélték, már az akasztófa tövében állt, amikor megérkezett a cár kegyelme: szibériai fogságra változtatta ítéletét. 1850-től 54-ig Omszkban raboskodott, majd katonai szolgálatra küldték. A kényszermunka alatt idegbetegsége elhatalmasodott rajta, önmarcangoló hajlama még erőteljesebb lett. Pétervárra 1859-ben térhetett vissza. Irodalmi pályájának egy évtizedes kényszerű megszakítása után hírnevét a Feljegyzések a holtak házából című műve állította helyre. Ebben a szibériai fogság okozta testi-lelki szenvedéseit írta meg.

Dosztojevszkij egészen új regénytípust alkotott: az úgynevezett filozófiai-ideológiai regényt, vagy eszmeregényt. Szakított a hagyományos realista ábrázolásmóddal, a formális cselekményről a hangsúlyt a hősök belső állapotára, vívódásaira helyezte át. A szereplők lassan csordogáló dialógusaikban kicserélik „igazságaikat”, vitatkoznak, vagy egyetértenek a másikkal. Ezek a párbeszédek szinte kínálják magukat a színpadi, vagy filmes átírásra. A dramatizálás hazánkban is népszerű, legismertebb regényét, a Bűn és bűnhődést számtalan feldolgozásban vitte színre jó néhány vidéki és pesti teátrum.

Az 1865-ben kiadott A krokodilus valós eseményen alapul, Szentpéterváron az előző évben egy méretes, élő krokodilt pénzért mutogatott egy német zoológus. Az író is megszemlélte az attrakciót, ezután született meg ez a szatirikus kisregény, amit Kozma András fordított, és ő a dramaturgja a Nemzeti Nagyszínpadán, október 7-én bemutatott előadásnak. A stáb tagjai java részben oroszok, így Valerij Fokin, a rendező, Pasztuh Szemjon, a díszlet-és jelmeztervező meg Aszja Muhina, a videótervező, Anton Jakhontov, a zeneszerző és Igor Kacsajev, a koreográfus, nekik bárki másnál jóval több lelki affinitásuk van klasszikusaik színre viteléhez. Mindannyian Valerij Fokin munkatársai a pétervári Alekszandrinszkij Színházban, aminek ő a művészeti vezetője. Ars poeticáját elődje, Majerhold szimbolista látásmódon alapuló hitvallása határozza meg.

A krokodilus főszereplője Ivan Matvejevics, ez a tőről metszett, középszerű csinovnyik. Nem csupán ő tartozik a szolgalelkű hivatalnokok táborába, hanem még a másik két úriember: Tyimofej és Szemjon Szemjonovics is. A nők is illenek ezekhez a gondolkodásra, önálló véleményalkotásra képtelen férfiakhoz, Ivan Matvejevics felesége meg Nyina Pavlovna és Anna Petrovna, ez a három dáma egyformán buta, üresfejű liba. Magában a történetben sem sok életszerű szituáció van, viszont a szereplők jelleme, a világhoz való viszonyulása, társadalmi hovatartozása annál inkább valósághű. Az irrealitásba áthúzódó cselekményvezetés a nagy orosz írók kedvelt módszere, kis túlzással nemzeti sajátossága. Ezt a derék, önmagával elégedett, környezetét derűsen szemlélő Ivan Matvejevicset bekapja a krokodil. Nem hal meg, inkább otthonosan érzi magát a jószág büdös, csúszós, feneketlen bendőjében, sőt új, főképp tartalmasabb horizontok nyílnak meg előtte, s felfedezi magában a filozófust. A környezetében lévők igyekeznek mindent megtenni, hogy szorult helyzetéből kiszabadítsák, de nem jutnak el a tudatukig a szó szoros és átvitt értelmében elnyöszörgött mondatai.

Valerij Fokin az abszurd réteget emeli ki a novellából, ezt állítja színpadra. Az előadás egy felvonásból, mindösszesen másfél órából áll. A produkció háromnegyedéig nagyon összefogott, a videóképekkel meg a kissé idegesítő aláfestő zenével kimondottan humoros, mi több élvezetes a produkció, mert a fantasztikumon keresztül megláttatja a nézővel ennek a furcsa sztorinak emberi értékeket hordozó mondanivalóját. Az utolsó negyedben azonban a villódzó képsorok meg a fülsiketítő, inkább ricsaj, mint zene annyira betöltik és uralják a játékteret, hogy mindezek már túllendítik a publikum tagjait azon a határon, amikor még követni tudják és megértik az előadást, mert ez fényözön meg zene-bona és számtalan össze-visszaugráló, krokodilfejű statiszta nem tesz hozzá semmit a lényeghez, inkább rombolja az eddigi kedvező összhatást.

A színészek derekasan helytállva játszanak. Horváth Lajos Ottó Ivan Matvejevicse olyan bumfordi, mint amilyennek elképzeljük ezt a puhány, önelégült cári tisztviselőt. Blaskó Péter remekül alakítja Tyimofej Szemjonovicsot, ezt a beképzelt, haszonleső hivatali feljebbvalót, aki a kisujját sem hajlandó megmozdítani kétségbeesett beosztottjáért, aki egyébként távoli rokona is. Kristán Attila igazán elismerésre méltóan személyesíti meg az aggódó, mindig a kezét tördelő, ennek ellenére folyton cselekvő Szemjon Szemjonovicsot. Szarvas Jószef mesterien ábrázolja a krokodil német tulajdonosát. Olt Tamás Andrej Joszifovicsot, ezt a jelentéktelen férfiút viszi fel a színre. Tóth Auguszta mintaszerűen kelti életre Ivan Matvejevics babaszépségű, de üresfejű, kacér feleségét. Szűcs Nelli és Söptei Andrea úgy formálja meg Nyina Petrovna és Anna Pavlovna tyúkeszű karakterét, hogy lerí róluk a korlátoltság meg az ostobaság.

A krokodilus nem könnyű előadás, nem andalítja el a nézőt, nem indítja elmélázásra, hanem szembesíti a tudata mélyén megbúvó kételyeivel, saját esendőségével.