Tom Ziegler: Grace és Gloria

Pinceszínház

 

Tom Ziegler amerikai író 1990-ben Grace&Glorie címmel jelentette meg könyv alakban komédiáját, amit 1996-ban bemutattak. Ez az előadás a Broadway-n nagyszériás darab lett. Az ilyen jelentős hatást kiváltó drámákat általában az Isten sem menti meg attól, hogy film legyen belőlük. Így is történt, 1998-ban társszerzőként készítette el Grace and Glorie című ötszereplős tévéfilmnek a forgatókönyvét, ami világsikert aratott. Színpadi változatát hazánkban 2003-tól kezdve úgy öt-hat évente színre viszik, a legutóbbi Grace és Gloria című verziónak a ferencvárosi Pinceszínházban volt március 15-én a premierje.

Mi ennek a hallatlan népszerűségnek a titka? Közhelyszerűen hangzik, de mélyen igaz, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedők mindig voltak, vannak és lesznek, és mindig voltak, vannak és lesznek olyanok, akik önzetlenül, csupa jóindulatból szeretnének segíteni ezeken az embereken. Ápolt és ápoló között kialakul valamiféle kapcsolat, míg napi teendőiket végzik, aközben óhatatlanul felmerülnek olyan kérdések, amik ezeken kívül esnek. Így van ez a Grace és Gloria két szereplőjével is. Grace megette már a kenyere javát, a rák végső stádiumába ért, ettől függetlenül nagyon is vág az esze, Gloria elegáns, harmincas New York-i nő, aki önkéntes munkaként vállalja, hogy gondozza őt. Grace sorsával már megbékélt, elrendezett magában mindent, felkészült a halálra. Szúrós szemekkel nézi, és éles szavakkal illeti a magányába betolakodó Gloriát, púpnak érzi a hátán, hogy ott nyüzsög körülötte. Kis idő múlva kiderül, Gloria könnyedsége, angyali türelme csupán magára erőltetett álca, ami mögött mély lelki sebeket hordoz. Nemrégiben szörnyű csapás érte, közlekedési balesetben elvesztette 10 éves kisfiát, emiatt házassága is romokban hever. A kezdeti ellenségeskedés után lassan átalakul, egyre szívélyesebbé, meghittebbé, őszintébbé válik a viszonyuk, és fokozatosan megfordulnak a szerepek, Grace vigasztalja, biztatja a talajt vesztett, elanyátlanodott Gloriát, a fiatalabbnak van inkább szüksége az idős asszony bölcsességére, bátorítására, együttérzésére. Ezt tökéletesen kifejezi az utolsó jelenet, amikor egymást szorosan átfogva először csupán mosolyognak, majd egyre hangosabban kacagnak, végül meg csak harsányan nevetnek, és csak hahotáznak…

Az előadás vezérfonalát az a levél adja, amit Grace ír tini korban lévő unokahúgának, aki időnként hogyléte felől érdeklődik, ezek a mondatok hol mikrofonról, hol élőben hallhatók. Nem csak okos tanácsokkal látja el, hanem pulóvert is köt neki. A darab szimbolikus tárgya az a porcelán levesestál, ami időnként éjjeli edényként funkcionál. Grace nem sajnálja erre a célra használni, ugyanis utálja, mert az anyósától kapta. Az egyik bolondos és mókás pillanatában pedig közli, miután semmi vagyona nincs, ezt fogja Gloriára hagyni…

Kútvölgyi Erzsébet művészi kvalitásairól már minden leírtak, nehezen lehetne ezekhez a szavakhoz bármit is hozzátenni. Most is a tőle elvárt és megszokott színvonalon alakítja Grace-t. Tökéletesen hozza a testi erejét elvesztő, de lelki erejét megőrző, szeretetet még mindig adni képes, ugyan a gyilkos kórral szembeni csatát elvesztő, de emberi tartását mindig megőrző asszonyt. Juhász Réka remekül személyesíti meg hebrencs Gloriát. Elismerésre méltóan ábrázolja azt a pszichés fejlődést, növekedést, amin ez a belső sérülésekkel teli, ugyanakkor jó érzésektől átitatott, túlfűtött, buzgó nő átmegy. Rózsa István egyszerű, csupán egy ágyból, konyhaszekrényből és asztalból meg füstös kályhából álló díszletei kifejezik azokat a puritán körülményeket, amiben Grace tölti mindennapjait. Horváth Kata a legváltozatosabb, de mindig az utolsó, menő divatot követő jelmezei visszaadják Glora csapongó egyéniségét.

Ez a Méhes László rendezte, komótosan előrehaladó, bő egyórás előadás gondolkodásra készteti a nagyérdeműt. Közben, de utána mindenki elmélázhat azon, ő vajon hol, milyen körülmények között lesz, amikor már kifelé áll a szekere rúdja ebből a világból? Lesz-e mellette olyan rokon vagy hivatásos segítő, aki rányitja az ajtót, ad egy tányér levest, meghallgatja panaszait, vagy kórházi ágyon elhagyatottan, egyedül kell megküzdenie a kórral. Nehéz kérdések ezek…

 

Reklámok

Pozsgai Zsolt: Léda

Gödöllői Királyi Kastély

Kastély Színház

 

Az Európa Drámaírói-díjjal kitüntetett Pozsgai Zsolt színpadi alkotásának mindegyikében úgy szeret játszani a történelemmel, hogy igaz eseményeket és adatokat kever fiktívekkel, amiknek egyvelegéből mélázásra, továbbgondolásra késztető, izgalmas, a közönség érdeklődését a függöny felhúzásától a legördüléséig fenntartó darabok születnek. És ez most, 2019. május 11 és 12-én, a Léda ősbemutatóján sincs másképp. A Lédát a Királyi Kastély vezetőjének, dr. Ujváry Tamásnak a felkérésére írta, ugyanis az igazgató azt szeretné, hogy a 2003-ban eredeti szépségét és pompáját visszakapó barokk színházban újra évad legyen, és az alkalmi zenés előadások mellett színpadiak is teret kapjanak. Olyan művet akart látni, ami kötődik a városhoz. Ady Endre verseinek, a Léda asszony zsoltárainak múzsája, Diósy Ödönné Brüll Adél az 1920-as évek derekától kezdve férjével és húgaival együtt a tavaszi, nyári és őszi hónapokat Gödöllőn töltötte egészen az 1934-ben bekövetkezett haláláig.  Abban az eklektikus, szecessziós, 150 négyzetméteres, fényűzően berendezett villában, – ahogyan Léda nevezete: „kis viskóban”, – éltek, ami igen közel esik a királyi kastélyhoz. Kutyákat, baromfikat is tartottak, a háztartás és az állatok ellátásához szükséges húsokat a helyi mészárostól szerezték be. Adél~Léda lánykorától kezdve súlyos depresszióval küzdött, utolsó esztendeiben pedig gyógyíthatatlan bőrbetegség támadta meg. Ezekre a valós tényekre épül a Pozsgai-darab. A szereplők közül egyedül a fűzfapoéta, Kokas Pál karaktere „kitalált”, a többieké, Lédáé, Diósyé és Margité nem.

Közhelyes igazság az, hogy a jó, a közönség lelkét megfogó, ahhoz közel férkőző előadás nyitja az avatott és hiteles színészi játék. Ez a kulcs, és nem más a nézők szívéhez. Négy, olyan elhivatott és szakmáját a legmagasabb szinten gyakorló művész viszi színre a darabot, akik a színi mesterség összes fogását ismerik. A címszerepet Varga Izabellára bízta a szerző-rendező. Olyan, testi-lelki bajoktól, kínzó fájdalmaktól és emlékektől gyötört asszonyt formál meg, aki szeretetet várt, akart és tudott adni, kapni. Megmutatja a Léda-szobor mögötti érzékeny, megfáradt, becsapott és megbántott nőt. Szőke Zoltán a tőle megszokott profizmussal hozza Léda férjének figuráját. Remekül alakítja ezt az ellentmondásokkal teli jellemet, aki racionálisnak meg szenvtelennek tűnik, valójában ég a revánsvágytól, és mindenféle elfojtott, gonosz indulatok fortyognak benne. Dózsa Zoltán hibátlanul jeleníti meg a verselgető Kokas Pált, aki Lédában nem a beteg, elhanyagolt hölgyet, hanem az Ady által teremtett ideált látja. Tökéletes biztonsággal játssza el azt a külső-belső leépülési folyamatot, amin ez buta, izgága férfi átmegy, miként távolodik el a szerelmes~védelmező lovag figurájától, és válik pórul járt, nevetséges száj- és párbajhőssé. Nagy Nati kifogástalanul személyesíti meg Léda húgát, az ideggyenge Margitot. Hol félénk, mindentől rettegő, a maga világába zárkózó kislányt, hol biztos kézzel dolgozó ápolónőt kelt életre. Húros Annamária díszletei hűen tükrözik vissza azt a nagypolgári miliőt, amiben Léda és Dodó, azaz Diósy Ödön lakott, jelmezei pedig a férfiak társaságban viselt elegáns öltönyeit, és Léda egyéni öltözködési stílusát idézik fel.

Ebben az impozáns és ihletett környezetben, a Gödöllői Királyi Kastély barokk színházában látott Léda nem dokumentumjáték, hanem vérbeli Pozsgai Zsolt-os alkotás. Minden megvan benne, amit a szerzőtől a közönség elvár és meg is kap: az első perctől az utolsóig tartó drámai feszültséget, pergő, mindvégig emelkedett stílusú, ugyanakkor érthető párbeszédeket, izzó szenvedély-folyamot, férfi-nő közötti örökös harcot, testvérszeretetet és ragaszkodást, mindezeknek a mélyén megbújó derűt, a tragikus eseményekben meglapuló humort, a szomorúságban rejtőző vidámságot.

Molnár Ferenc: Liliom

Vígszínház

 

Az 1878-ban Neumann Ferencként Budapesten született és 1952-ben New Yorkban elhunyt Molnár Ferencet meg az ő dráma-és prózaírói munkásságát nem szükséges különösebben bemutatni. A Pál utcai fiúk az általános iskolában kötelező olvasmány, s nincs olyan évad, amiben a színházak valamelyik alkotását ne tűznék műsorukra. Keresve sem lehetne találni olyan Molnár-darabot, amit ne játszottak volna már. Műveit szeretik a direktorok, mert biztos anyagi sikerre számíthatnak velük, a színészek meg a pazarabbnál pazarabb szerepek miatt. A Liliom Molnár Ferenc világszerte legismertebb színműve, aminek alapötlete – az érdes modorú, valójában azonban érző szívű hintáslegény és a butuska, hiszékeny, ugyanakkor konok kis cselédlány szerelme – benne volt az 1908-ban megjelent Muzsika című kötetének Az altató mese című novellájában. Ebből írta a Liliomot, amit a Vígszínházban Csortos Gyula és Varsányi Irén főszereplésével játszottak először 1909-ben. Mi tagadás, az ősbemutatón csúfosan megbukott. Két évre rá, a bécsi premieren azonban hatalmas volt a lelkesedés, és ez kihatott a magyar színházi életre is. Azóta bejárja a világot, a földgolyó minden színpadán – Európától kezdve Észak- és Dél-Amerikán át Indiáig – mindenhol bemutatták. Magyarok és németek összesen négy filmet forgattak belőle, musical változata is van. A Vígszínház tavaly december 15-én újította fel. Mint a legtöbb Molnár-drámában, a Liliomban is vannak önéletrajzi motívumok, az író is megütötte első feleségét, az éppen akkor várandós Vészi Margitot, aki azonban a színpadi Julikával ellentétben nagyon is emlékezett a pofonokra…

A Liliom helyszíne a pesti Liget, a 20. századelőnek az a placca, ahová mindenféle társadalmi réteg képviselői járnak. Itt sétálgatnak és cicáznak a cselédlányok a bakákkal meg a mesterlegényekkel, de uracsok és fimon kisasszonykák is itt szemeznek egymással. A Liliom cselekménye – mint általában a Molnár Ferenc-daraboké – nem bonyolult. A két főhős, a nagydumás, a bámész népeket a körhintához csalogató, a nőkre macsós vonzerejével ható Liliom és a naiv, a fővárosban nem régen szolgáló falusi leányzó, Julika szerelme. A ligeti kikiáltó magának sem meri bevallani, mert nem fér össze keménylegényes „imidzsével”, hogy megszerette ezt az angyali szelídségű, romlatlan cselédet. Összeköltöznek, az állás nélkül maradt Liliom nem tudja eltartani családját, ez bántja férfiúi büszkeségét, és indulatát Julikán vezeti le: időnként két-három nyaklevest kever le az állapotos asszonynak. Szégyelli magát, ugyanakkor megszólal a lelkiismerete is, örül a gyermek érkezésének, és miután semmihez sem ért, normális munkát nem tud vállalni, a legegyszerűbb pénzszerzési módhoz, a rabláshoz folyamodik. Csakhogy dugába dől a terve, börtönbe nem akar kerülni, inkább öngyilkos lesz. Az égi bíró azonban megengedi neki, hogy 16 év múlva visszamenjen a földre, és meglátogassa a családját. Vissza is tér, látja hamvas, anyja ártatlanságú lányát, akit ugyanúgy felképel, mint annak idején Julikát. Mindkét nő bevallja, hogy nem érezték a füleseket, mert vannak olyan pofonok, amik nem fájnak, amiket elfelejt az ember lánya…

A címszerepet Hajduk Károlyra bízta a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila. Feladatát úgy-ahogy megoldja, de hiányzik belőle az az ellenállhatatlan sárm, amitől ugyanúgy elgyöngülnek a tapasztalt nagyságák és a tapasztalatlan mindenes cselédek. Valamiféle antililiomot testesít meg, sovány, ösztövér alkatával inkább Don Quijote, a búsképű lovag szerepére lenne alkalmas, nem a szívdöglesztő, nőfaló Lilioméra. Ezért a cingár, kopasz Liliomért nemigen veszkődnek a fehérnépek. Szilágyi Csenge Julikája engedékeny és akaratos, igaz, becsületes lélek, akiről a régi nóta énekelhető el: „Ha megversz is imádlak én, /Te drága rossz apacslegény.” Az ijedős, könnyen elpityeredő, majd fokozatosan puccos dámává kikupálódó Mari figuráját Waskovics Andrea kelti életre. Eszenyi Enikő a számító Muskátné karakterét viszi fel a színre. A felfelé törekvő és fel is jutó Hugót Zoltán Áron olyan mulya fiatalembernek, majd érett férfiúnak mintázza meg, aki mindig két lábbal jár a földön. Orosz Ákos a Liliomot rossz útra vivő ficsúrt, Karácsonyi Zoltán a kirabolhatatlan Linzmant, Bandor Éva a trampli fotósnőt, idióta gyermekeit Dino Benjamin és Rudolf Szonja, Seress Zoltán a határozott kapitányt és a felolvasót személyesíti meg.

A Vígszínháznak sikerül az a különleges kunszt, hogy Molnár Ferenc nélküli Molnár Ferencet visz színre. Ifj. Vidnyánszky Attila brechti drámát csinál ebből a könnyed, édes-bús, szellemes és kellemes, szívfacsaró és könnyfakasztó vígjátékból. Elidegenítő hatáselemben bővelkedik a produkció, kezdve a nyápic Liliommal meg a madárijesztőre hasonlító, bosszúszomjas Muskátnéval, folytatva a kőkemény maffiózó Ficsúrral, a dupla fenekű Hugóval, a Hitler Jugend-szerűen masírozó fényképészcsemetékkel, végezve az ávósok vallatási módszereit bemutató detektívekkel. A legijesztőbb az első felvonás végi jelenet, ami a mennyben játszódik. Itt várnak az ítéletükre, és addig itt nyüzsögnek, vonaglanak a szárnyacskákat növesztett bűnösök, akik lélegzetelállító tornamutatványokkal kápráztatják el a nagyérdeműt, ugyanis ezek a fura figurák még a szünetben ott himbálóznak a köteleken, egyikük pedig az első sorok felett tekereg. A közönség egyik fele kiaraszol, a másik fele bent marad, mert nem értik, és egymástól kérdezgetik: most megy az előadás, vagy nem. A purgatóriumnak és a Pokolnak ezt a naturális ábrázolását még Dante is megirigyelte volna. A drámai hatás elérése érdekében a produkció egésze alatt füsttel igencsak bőven elárasztják az egész színházteret, köhögő rohamokat váltva ki az allergiára hajlamos nézőkből. Tejfehér ködben úszik a zsöllye, mire végre kiszellőzik, újra jön a szmog. Bagossy Levente méretes pajtát idéző díszletében zajlik a cselekmény, Vecsei Kinga Réta jelmezeit bármelyik korban viselhetik.

Természetszerűen a publikum tagjai között akadnak olyanok, akiknek ámulatát kiváltja a Liliomnak ez a fajta újragondolt, úgynevezett mához közelítő értelmezése, de vannak olyanok is, akik az eredeti mű megcsúfolásának, kiforgatásának tartják. Nagyobb és bátrabb átalakítással, úgy hogy legfeljebb a nevek maradnának meg, a foglalkozások pedig a mostani életünkből vettek lennének, akkor a produkció sokkal izgalmasabb, érdekesebb lenne, mint ez a felemás – egy kicsit eredeti, egy kicsit napjainkra hajazó – megoldás.

Molnár Ferenc: Riviéra

Belvárosi Színház

az Orlai Produkciós Iroda és a győri Vaskakas Bábszínház előadása

 

A Budapesten 1878-ban született és New Yorkban, 1952-ben elhunyt Molnár Ferenc világszerte a legismertebb magyar szerző, aki regényeivel – köztük A Pál utcai fiúkkal – és színjátékaival – így a Liliommal és az Olimpiával – már életében olyan zajos sikereket aratott, amiről a legtöbb tollforgató még álmodni sem mer. Az igen termékeny írók közé sorolható, a Franklin kiadó 1928-ban 20 kötetben tette közzé a Molnár Ferenc művei sorozatot. Molnár Ferenc ezután még közel negyedszázadon át alkotott… Összeszámolni is bajos lenne, hogy darabjai a földgolyó különböző színpadain hány előadást értek meg, csupán a Vígszínház – aminek házi szerzőjeként tartják őt számon, – több, mint 900 alkalommal vitte színre komédiáit. A nagy számok törvénye alapján is ekkora életműben vannak színvonalbeli egyenetlenségek, elvégre akármekkora tehetség, úgy is mondható zseni legyen is bárki, ő sem tud mindig tökéleteset, vagy ahhoz nagyon közelit létrehozni. A saját kor kevésbé, de az utókor azonban csalhatatlan érzékkel választja szét az ocsút a búzától. Molnár Ferencnek is vannak sztárdarabjai, amik már életében is nagy ívű pályát futottak be, de azért akadnak olyanok is, amikről – általában joggal – elfeledkeztek. Ezekről szokták szépítően mondani: ritkán játszott darabok. Ez utóbbiak közé tartozik a most, 2019. április 18-án a Belvárosi Színházban bemutatott Molnár Ferenc-vígjáték, a Riviéra is, ami a győri Vaskakas Bábszínház és a FÜGE együttműködésével jött létre. A közös munka keretén belül a főpróbahetet a Vaskakasban tartották, így az országos premierre Győrben került sor április 13-án, és még 2 alkalommal játszották ott. Ezután ment fel Pestre az előadás.

Molnár vígjátékai nem foglalkoznak az emberiség nagy sorskérdéseivel, olyanokkal, mint élet, halál, vagy miért vagyunk és mi dolgunk a világban, hanem konfliktusai megmaradnak a hétköznapok szintjén, éppen ezért nem ülik meg a nézők lelkét, hanem szórakoztatják őket. Mesterien építi fel cselekményüket, amik igencsak fordulatosak, Murphy szintű alapigazságokon nyugvó párbeszédei rendkívül szellemesek, de nem túl élesek, és mindig valamiféle csattanóval érnek véget. A Riviérából valahogy mindezek hiányoznak. Itt-ott ugyan megvannak benne, de nem abban a Molnár Ferenc-i mennyiségben és minőségben, amit a közönség elvár és megszokott tőle. Jóval vérszegényebb, cselekménye nem annyira gördülékeny, dialógusai sem pergők, csattanói is csak időnként ülnek.

A színészek viszont minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy életet leheljenek az előadásba. Kovács Patrícia még a hangját is mélyebbre viszi le és karcosabbra állítja be, hogy a szép és kedves Lujza előtt álló nehéz lépéskényszert érzékeltesse, ugyanis a derék leányzónak választania kell az igaz érzelmek nélküli jólét és a nélkülözésekkel teli szerelem között. A művésznő elismerésre méltóan ábrázolja azt a hosszan tartó vívódást, ami után Lujza nem az utóbbi lehetőség mellett dönt. A folyton pampogó, pufogó, mindig panaszkodó, elfuserált élete miatt másokat hibáztató Mischt Schruff Milán remekül alakítja. Karakteréből azt a fajta folyton elégedetlen kisembert emeli ki, aki nem tud ötről a hatra jutni, nem képes értékelni mindazt, – főképp Lujzát – amije van. Szabó Kimmel Tamás tökéletesen játssza el a tehetős csábító, a sarmőr Casella kétes alakját, aki úgy tűnik, hogy középiskolai, ’ki tud a másikkal jobban kitolni’ torzsalkodásaik egyik utóepizódjaként, csak úgy, sportból nyúlja le gimis osztálytársa, Misch nőjét. Ullmann Mónika Elvirája olyan, amilyennek a hiába epekedő vénkisasszonyoknak lenniük kell, semmit sem tesz, hogy felhívja magára imádatának tárgyát, csak sóhajtozik. László Lili kifogástalanul hozza a hebrencs Cibulkát. Vadász Gábor igencsak humorosan kelti életre Balla urat, aki megpróbálja a lehetetlent, azaz egyensúlyozni szeretne a küzdő felek között. A rezignált, idős, sokat tapasztalt kishivatalnok Mártont Kardos Róbert a figura megkívánta sima modorral viszi fel a színre. Dévényi Rita próbabábákkal teli látványterve illik a vígjáték hangulatához.

Benedek Miklós úgy rendezi a Riviérát, hogy nem sietve, hanem csigatempóban halad előre a cselekmény, ami időnként egy helyben állónak tűnik, de ez a lassúság eleve benne van a darabban, szerves része. Összességében nézve kellemes estét tölt el az, aki beül az előadásra, mert nem kell neki mindenféle mához szóló, kódolt üzeneteket megfejtenie, mert elég, ha hagyja magát sodorni a színpadon zajló eseményekkel, és azon is elmélázhat, vajon a két lehetőség, azaz a jómód és a tisztes szegénység közül melyikre szavaz az a hamvas ifjú hölgy. És amíg ezt latolgatja, addig elfeledkezik hétköznapi gondjairól-bajairól, és felszabadultan kacag.

Dusan Kovacsevics: A maratonfutók tiszteletkört futnak

Pesti Magyar Színház

 

A most hetven esztendős, szerb nemzetiségű színész, forgatókönyvíró, rendező Dusan Kovacsevics hazájában igencsak népszerű szerző, de nevét a nagyvilágban is jól ismerik, ugyanis Emil Kusturica filmjének, az Undergroundnak ő készítette a forgatókönyvét. Az ötgenerációs, koporsó újrahasznosító Topálovity család története már régóta foglalkoztatja Kovacsevicset, 1973-ban vetette papírra azt az alapművet, amiből még a Tito marsall országlása idején, 1982-ben Lopják a koporsómat (Maratonci trce pocasni krug) címmel írt és rendezett filmet. A dráma itthon A maratonfutók tiszteletkört futnak címet kapta. Hazánkban már 2004-ben és 2010-ben is bemutatták, a Pesti Magyar Színházban pedig most, április 12-én Tóth Loon új fordításában volt a premierje.

A maratonfutók tiszteletkört futnak hamisítatlan multikulti produkció: alkotója szerb, rendezője Paolo Magelli és díszlettervezője olasz (Lorenzo Banci), zeneszerzője (Ljupco Konstantinov) macedón, színészei magyarok. Tulajdonképpen az ősidők óta fikarcnyit sem változó, egymással folytatott ádáz küzdelmek során kialakult, vérbosszún alapuló kíméletlen életérzést jeleníti meg, ami az ott élők vadságában, mentalitásuk, kapcsolataik durvaságában, világról alkotott képében ugyanaz maradt, hiába hullott szét atomjaira a két nagy világégés győztesei által összetákolt Jugoszláviának nevezett konglomerátum. Paolo Magelli rendező koncepciója is ezt a délszláv magatartásformában megmutatkozó állandóságot emeli ki, és azt a brechti elidegenítő hatást alkalmazza, ami szerint az előadásnak nem az a dolga, hogy elandalítsa a nézőt, vagy valamiféle kellemes élményt nyújtson a neki, hanem hökkentse meg, mozdítsa ki komfortzónájából, azaz érezze magát kényelmetlenül és feszengjen. Hát ez bizony most is így van, amit az is jelez, hogy csak 18 éven felülieknek ajánlják. Ennek két oka is van, az egyik, hogy a szereplők rendkívül mosdatlan szájjal beszélnek, pestiesen szólva: igen alacsonyan röpködnek a lószerszámok. Bizonyos, kötőszóként használt, az emberi nem szaporodásával kapcsolatos trágár szavak nem csupán jelzésértékűen hangzanak el, hanem lávaként ömlenek a közönségre. Ekkora mennyiségben ez már sok, kevesebb is elég lenne, hogy érzékeltesse a karakterek emberi minőségét. A másik, hogy az a két nő, aki feltűnik a darabban, csak szexuális játékszerként van jelen, nem egyebek, mint élvezeti tárgyak. Olja a család összes hímneműjét minden értelemben kiszolgálja és Krisztina, aki egyfolytában riszálja magát, csak annak a vágyát, akinek pedig olyannyira szeretné, nem tudja felkelteni.

Dusan Kovacsevics fekete komédiája igazi férfidarab, a Topálovityok 5-en vannak, 24 esztendőstől 126 évesig. Ennek a tehetős famíliának minden tagja száz éve ugyanazt a visszataszító mesterséget űzi, jelenleg a Végtelen nyugalom kft. keretén belül. Tevékenységük ezalatt mit sem változott, mindössze annyiból áll, hogy nem készítenek új koporsót, hanem ebben a seftelésben érdekelt társuk a régiekből kiforgatja a hullákat, ők feljavítják a koporsókat, és megint eladják. Ez bejáratott és igencsak jövedelmező biznisz. Apáról fiúra hagyományozódik. Abbahagyni, vagy kiszállni belőle nem lehet. Pedig a legfiatalabb Topálovity, az elpuhult, nyámnyila Mirko már jó ideje erre készülődik, újságíró-fotós munkáról ábrándozik. De csak álmodozik erről, ímmel-ámmal fordít hátat az üzletnek, előnyeit azonban élvezi, felmenőit megállás nélkül pénzért pumpolja. De hát a közeg mindenre képes, semmitől – még a gyilkosságtól – sem riad vissza, hogy bent tartsa őt, így kénytelen-kelletlen, de ott ragad.

A színészek mind egy szálig tudásuk legjavát nyújtják. Tőlük lesz a produkció nézhető. A lázadáshoz és a nemi aktushoz is enervált Mirkót Takács Géza kifogástalanul alakítja. Rancsó Rezső elismerésre méltóan jeleníti meg Lakit, ezt a hirtelen haragú, fiát hol szép szóval, hol dörgedelmekkel nevelni akaró apát. Végh Péter a tőle megszokott profizmussal személyesíti meg a család eszét, Milutint. Mertz Tibor hibátlanul kelti életre a mérgezéstől rettegő, erőszakos vénembert, Akszentijét. Hunyadkürti István remekül játssza a tolószékben ülő, beszéd- és hallásképtelen ősapát, Maximiliant. Telekes Péter nagyszerűen hozza az önzetlen, csak egy kicsit számító fiatalembert, Ördög Gyenkát. Horváth Illés remekül állítja színpadra a család jóban-rosszban hűséges barátját, Piton Billyt. Soltész Bözse a sokat tapasztalt nők bölcsességével viszi fel a színre a mindenki által csak kihasznált Olját. Gáspár Katának Krisztinaként csak annyi feladata van, hogy tangában, falatnyi melltartóban meg harisnyakötőben illegjen-billegjen, pucsítson, és kellesse magát. Kisebb szerepben látható még Sipos Áron, Borköles Bence és Tóth Kristóf Zsolt.

A maratonfutók tiszteletkört futnak egyszerre kemény és humoros előadás. Szórakoztatónak azonban egyáltalán nem mondható. Megvan benne mindaz a szomorú kegyetlenség, ami még napjainkban is jellemzi ennek a puskaporos térségnek a népeit. Mosolyt kiváltó elemek csak bizonyos, – többnyire generációs ellentéteket ábrázoló – szituációkban lelhetők fel. A nevetést eleinte az obszcén kifejezések váltják ki, de a kacarászás lassanként abbamarad, mert olyan töménységben zúdul le a színpadról, hogy kis idő elteltével a nézők telítődnek, és közömbössé válnak. Elkeserítő és cseppet sem vicces az a mondanivaló, amit a komédia üzenetként – figyelmeztetésként~tanulságként – megfogalmaz, mert azt közvetíti, hogy az ide született ember velejéig romlott, ösztönösen korrupt, zsigeri gyűlölködő, gyilkos hajlamú gonosztevő, aki fittyet hány az emberi és társadalmi törvényekre, nem tud, és nem akar megváltozni, nem képes a bőréből kibújni, ugyanis a Balkánon megállt az idő, évszázadok óta minden ugyanolyan.

Makszim Gorkij: A mélyben (Éjjeli menedékhely)

Örkény Színház

 

Az 1868-ban Nyizsnyij Novgorodban született és 1936-ban, Moszkvában elhunyt Alekszej Makszimovics Peskov, írói nevén Gorkij a világirodalom egyik legismertebb szerzője, aki több regényt és drámát is alkotott. Tragédiái közül leggyakrabban az 1902-ben bemutatott A mélyben–t (Na dne) játsszák, amit nálunk sokáig Éjjeli menedékhely címmel vittek színre. Mostanában inkább az eredeti, nyersfordításos névével láthatják a nézők. Az Örkény Színházban, most, április 13-án volt a premierje.

A társadalom peremén élés, vagy onnan a kiesés, nem új keletű jelenség. Amióta világ a világ, mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akik a társadalom legalsó régióiban vegetálnak. „Szegények mindig lesznek veletek” – ahogyan azt az Úrjézus is mondta. Ez a lecsúszás nem függ politikai rendszerektől, minden rezsimben, még a legkeményebb diktatúrákban is előfordul. Gorkij drámája a 19-20. század fordulójának Oroszországáról szól, de írhatta volna mostanában is, ugyanis mint a nagy műveknek, ennek is örökzöld és minden időben érvényes a mondanivalója. Erre épül Ascher Tamás rendezése is, ami a mába teszi át a cselekményt. Ezt a koncepciót erősíti Radnai Annamária fordítása is, ami 2019 hétköznapjainak trágár szavaktól hemzsegő közbeszédén alapul. Szlávik Juli jelmezei is a kortalan értelmezést támasztják alá, manapság divatos ruhákat csak a csinos, de igen gonosz asszony hord, a férje is jobb cuccokban jár, a többiek viszont kukákból kihalászott rongyokban flangálnak. Khell Zsolt kopott, szürke díszletei, börtönökben használt priccsei illenek a rendező elképzeléséhez, és kifejezik azt is, hogy ebből a legalsó helyzetből alig-alig van szabadulás meg közeledés az emberibb élet lehetőségeihez.

A mélyben szereplői mind egy szálig alaptípusok, méghozzá a deklasszált férfiaké és nőké, abban viszont megegyeznek, hogy mindannyian az előző, különb életükről álmodoznak, az akkor történtekről ábrándoznak. Arról az időről, amikor még voltak VALAKIK. Ebben élenjár a részeges Színész és a hol francia nemes, hol spanyol grand udvarlóiról végeláthatatlan meséket szövő Násztya. Közéjük tartozik a valamikori szűcsmester, Bubnov is. Itt leheli ki a lelkét a csendes, tüdőbeteg fiatalasszony, Anna, és hangoskodik az örökmozgó, nagyszájú Kvásnya. Vannak teljesen kiégett fazonok, mint Szatyin, akinek a Színész öngyilkossága csak bosszúságot okoz, mert elrontja a mulatozását. Akadnak közöttük megállás nélkül bolondozók, mint Aljoska és Cickány, akik ezzel a bohóckodással igyekeznek elfedni szomorúságukat. Közülük csupán egynek, a hasznosabb, értelmesebb életre vágyó stramm fickónak, Vászka Pepelnek lenne módja kitörni, de őt lehúzza a közeg meg szeretője, a velejéig romlott Vaszilisza, aki bosszúból nem hagyja, hogy elmenjen. Szegény kis Natasa, Vaszilisza húga is kilóg innen, de ő sem tud elmenekülni, mert terrorizálja őt szívtelen és féltékeny nővére. Ebbe a sivár térbe toppan be az idős Luka, a vándor. Ő teljesen más, mint az itt reményvesztetten tengődő társaság összes tagja, nem kiabál velük, nem torkollja le őket, hanem másképpen: türelmesen, szeretettel, megértéssel szól hozzájuk, embernek tekinti ezeket a páriákat. Rövid ideig segít nekik, hogy felfedezzék önmaguk jobbik énjét. Még a tragikus végkifejlet előtt elhagyja ezt a szomorú nyomortanyát.

Hogy bármely előadás megérintse a nézők szívét és megfogja eszét, ahhoz elengedhetetlenül szükséges olyan darab is, ami értékeket közvetít. Mindezek alapvető fontosságúak, de leginkább olyan színészek kellenek, akik hivatásukat magas művészi fokon művelik. Az Örkény társulatának tagjai ilyenek, és ez a záloga a produkció lelket felkavaró és erős érzelmeket kiváltó hatásának. Gálffi László tökéletesen hozza Luka krisztusi agapét hirdető egyéniségét. Patkós Márton hibátlanul alakítja Vászka Pepelt, ezt a hirtelenharagú, az életben még valamit elérni és a bűn útjáról lelépni akaró ifjút. A kemény akaratú, elszánt Vasziliszát Hámori Gabriella kifogástalanul jeleníti meg.  A törékeny, a rosszba beletörődő Natasát Zsigmond Emőke elismerésre méltóan személyesíti meg. A hepciáskodó, súlytalan Kosztiljov háziurat Znamenák István remekül kelti életre. Csuja Imre a tőle elvárt profizmussal viszi fel a színre Szatyin kiégett, közömbös figuráját. Nagy Zsolt élethűen ábrázolja az iszákos, de azért sorsán változtatni akaró Színészt. A mackós termetű, egykori szűcsmesteri mivoltára elhomályosuló szemekkel visszaemlékező Bubnovot Vajda Milán korrekt módon formálja meg. Polgár Csaba a kétszínű Báró alakját igencsak meggyőző erővel mintázza meg. Kerekes Éva minden kritikát kiálló módon tárja a nézők elé Násztyát, ezt a képzelődéseibe menekülő, még mindig vonzó fehérnépet. Csákányi Eszter a nála megszokott megjelenítő erővel adja elő a nagyhangú, idősödő Kvásnya asszonyságot. Az enervált, vékonyka, beteg fiatal nő, Anna szerepében Kókai Tünde látható. Jéger Zsombor és Novkov Máté mindent beleadva játssza Cickányt és Aljoskát, a két mindig bolondozó srácot. Máthé Zsolt Tatárja olyan, amilyennek a muzulmán hívőket el lehet képzelni. Dóra Bélának a magát különbnek tartó Klescs szerepe jut, Kákonyi Árpádnak is meg kell elégednie csupán pár szavas megszólalással.

Gorkij drámájának Örkény Színház-i feldolgozása méltó az alapműhöz, annak mondanivalójából nem vesz el semmit, amit viszont hozzáad – üzenetének általános érvényűvé tágítását, – a darab hasznára és előnyére válik. A mélyben megírása óta eltelt közel 120 év alatt semmi változás nem történt abban a végzetes folyamatban, hogy aki önhibájából vagy külső tényezők hatására átszakítja a védettséget nyújtó – úgy is lehetne mondani: szociális – hálót, az azonnal kilátástalan helyzetbe kerül, ahonnan sehogyan sem tud visszakapaszkodni.

 

William Shakespeare: A vihar

József Attila Színház nagyszínpad

Szabadkai Népszínház vendégjátéka

 

A határon túli színházak egyre gyakrabban tudják megmutatni magukat az anyaországban, ennek az igencsak üdvös iránynak ékes példája a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának előadása az angyalföldi József Attila Színházban 2019. március 29-én. A világirodalom legismertebb angol dráma- és vígjátékírójának művei között azért foglal el különleges helyet A vihar, mert a történészek úgy tartják számon, mint a szerző utolsó darabját. 1610 és 11 között keletkezhetett, és 1611-ben volt a premierje Londonban. Ikonikus vígjáték, mert az utolsó jelenetek egyikében Prospero, a minden titkok tudója főhős eltöri varázspálcáját, szakít eddigi életével. Késő korok emberei ezt jelképként fogják fel, és úgy értelmezik, hogy a nagy William is ezzel kettétörte pennáját, és befejezte az alkotást.

A szabadkai társulat által színre vitt és Hornyák György rendezte Vihar a zenés komiko tragédia műfaji meghatározást kapta, és ez tökéletesen illik a látottakhoz. Nádasdy Ádám mai nyelvre átültetett fordításában, rövidítve, – mondani sűrítetten, – úgy kevéssel több, mint másfél óra alatt láthatja a közönség. A narrátor szerepét is betöltő színész pedig akkurátusan és pedánsan közli, hányadik felvonásnál tart éppen az előadás.  Nem csupán a játékidő lesz kurtább, a nyelvezet és szóhasználat is napjaink – argó-kifejezéseket tartalmazó – közbeszédét tükrözi, a karakterek is megváltoznak, amolyan mai jellemek lesznek, akikben nincs semmi emelkedettség, pláne nagyszerűség, nem olyanok, akikre felnézni lehet, vagy tisztelni és becsülni őket, hanem afféle kisszerű, földhözragadt alakok, akik nap, mint nap bárkinek az útjába kerülhetnek. A legszembetűnőbb változás, hogy két férfiszerepet nem színészek, hanem színésznők játszanak. Milánó elűzött uralkodó hercege, Prospero nem érdemdús férfiú, hanem amazontermészetű idős asszony. A jószívű Gonzalo alakítója is nő. A szerelmespár fiúja, Ferdinánd nem egyéb, mint egy csélcsap ficsúr, akit a szekszelésen kívül semmi más nem érdekel, Miranda, a leányzó pedig buta, elkényeztetett liba. Calibán is engedetlen, hőzöngő fráter, aki nem tudja, mi a feladata. Alonso és meg a többiek mind egy szálig sima rosszindulatú bajkeverők.

Ahogyan feszesen és igen flottul halad előre a Vihar története, a széksorokban ülők hozzászoknak a pörgő cselekményvezetéshez, a zenei betétek szúrós hangulatához, felveszik a darab ritmusát, megnyugodnak, és kezdik élvezni az előadást és megérteni üzeneteit. Felfogják, hogy olyan időtlen történetnek a szemtanúi, amiben sokféle emberi érzés jelenik meg, úgy, mint a legszörnyűbbek közé tartozó gyűlölködés, ellenségeskedés, hazudozás, átvágás és a legszebbek közé sorolandó ’csak azért is’ szeretet, érdek nélküli önzetlenség, bántásokon való felülemelkedni tudás és hátsó szándék nélküli, tiszta szívű megbocsátás. Sasa Senkovic hatalmas, kidöntött fa díszlete többfunkciós, ugyanis az összes jelenettér ábrázolására alkalmas. Póth Mátyás DJ szolgáltatja a zenét, ami illik a darab stílusához. Pesitz Mónika bármelyik korban felvehető kosztümökből álló jelmezei is belesimulnak a produkció egészébe.

A Prosperot alakító Vicei Natália törékeny termetével, beszédhibájával a produkció leggyengébb pontja. Egyszerűen nem neki való ez a szerep! Halk hangjával nem tudta betölteni a József Attila méretes színpadterét, időnként nem lehetett érteni és hallani, amit mond. A többiek igyekezek derekasan helytállni. Hajdú Tamás Fernidándja afféle éretlen siheder, aki nem bír magával meg a hormonjaival. Verebes Andrea jeleníti meg a könnyen kapható Mirandát. A lázadozó Calibánt Döbrei Dénes remekül személyesíti meg. Szilágyi Nándor Alonso aljas, kétszínű figurájából szószegését és hitványságát emeli ki. A csak a maga hasznát leső Sebastiant Baráth Attila kelti életre. Mezei Zoltán hibátlanul hozza Antonio ellenszenves karakterét. Sziráczky Katalin formálja meg a kegyes tetteket végrehajtó Gonzalót. A lelkiismeretes Arielt Pálfi Ervin korrekt módon állítja színpadra Trinculót és Stephanót, a két semmirekellő figurát Ralbovszki Csaba és Kovács Nemes Andor kifogástalanul viszi fel a színre.

Amikor 100 perc után legördül a függöny és abbamarad a taps, akkor a nézőnek olyan érzése támad, hogy Shakespeare Viharjának zanzásított változatát látta. Mintha a 111 híres regény bő kivonatát magába foglaló könyv mintájára elkészítették volna a drámaváltozatot is, és ennek egy lapja elevenedett meg a színpadon.

 

 

Hanif Kureishi: Vénusz

Hatszín Teátrum

a Budaörsi Latinovits Színház és az Orlai Produkciós Iroda előadása

 

Hanif Kureishi, az 1954-ben, az Egyesült Királyságban, pakisztáni apától és brit anyától született regény- dráma- és forgatókönyvíró 2006-ban készítette el a Vénusz című filmvígjátékának forgatókönyvét, amiben két hollywoodi nagyágyú, Peter O’Toole és Vanessa Redgrave is játszik. Mind a mai napig a mozi nézők és a kritikusok is kedvező véleménnyel vannak a róla. Színdarabváltozat is készült belőle, a Budaörsi Latinovits Színházban ez év február 16-án, Budapesten pedig március 6-án a Hatszín Teátrumban volt a premierje.

A cím többrétegű, mint ahogyan a mondanivaló is. A margarin és étolaj márkanév Vénusz – latinul és rövid e-vel Venus -, a szépség és a szerelem istennője az ókori római mitológiában, akkor is, és azóta is ő a tökéletes nő szimbóluma. Ez az ideál azonban minden korban más és más, de a lényege mindig ugyanaz: fiatal, formás, érzéki, aki felkorbácsolja a férfiak szenvedélyét, ezért a teremtés koronái sok-sok butaságra képesek érte. A férfi és a nő kapcsolata – ahogyan Madách Imre mondta: – a világ abroncsa, irodalmi, képzőművészeti, zenei alkotások fő-fő motívuma. Ez a viszony az, ami ha jó, akkor a mennybe repíti, ha rossz, akkor a pokolba taszítja a benne élőket. Hanif Kureishi komédiája is ezt a sokat megénekelt köteléket járja körbe, ezen felül még a férfibarátságot, a színház hatását, a színészmesterség mibenlétét meg az ezzel járó hírnevet és a lopakodó öregedést is.

Mindössze öt szereplője van, Maurice és elvált felesége, Valerie meg közös barátjuk, Ian. Mindhárman színészek, és elhullatták már a csikófogaikat. Ebbe a zárt, nyugis, kis közösségbe toppan be a kamaszkort éppen elhagyó, modellálmokat dédelgető, szabad szájú, semmiféle tiszteletet nem tanúsító Jessie, aki alaposan felzavarja az állóvizüket, és nagy vihart kavar. A két öregfiú eltérő módon reagál rá, Maurice belehabarodik, Iannak az idegeire megy, Valerie pedig az asszonyok bölcsességével, mosolyogva szemléli az eseményeket. A férfiak közül a simulékony, humoros Maurice-nak jobban szalad a szekere, felkéréseket, kitüntetéseket kap, amolyan celebféle, addig az érdes modorú, kiállhatatlan Iant mellőzik, nem nagyon találják meg a szerepek. Kenyeres pajtások, éppen ezért időnként összekapnak, késhegyig menő vitákat folytatnak művészetről, elhivatottságról, közismertségről, pénzről, vonzalmakról. Jessie pedig a fiatalság mindentudásával, a maga flegma módján, semmibe veszi őket. Magasról tesz rájuk, mint a bolhacirkusz gladiátorait, úgy nézi őket. Napi, ügyes-bajos dolgaikban esze ágában sincs segíteni nekik, pedig eredetileg emiatt jött vidékről Londonba. Azért közeledik Maurice-hoz, mert úgy gondolja, karrierépítésében hasznát veheti, ugyanakkor igencsak tüskés és elutasító az ifjabb hímneművel is. Maurice apránként, az idős emberek szívósságával alakítja át a lányt, aki maga sem érzékeli, hogy éltes lovagja állhatatos, szüntelen és feltétel nélküli rajongásával tompítja meg faragja éleit, és vadmacskából doromboló cicuskává szelídíti.

A Vénusz igazi jutalomjáték minden benne szereplő színésznek. Bálint András művészi érdemeiről oly sok elismerő szó íródott és hangzott el. Most is tökéletesen alakítja Maurice-t. Minden kritikát kiálló módon úgy fogja meg ezt a hajlott korú karaktert, hogy az szerethető legyen, azaz türelmes, aki nem rohanja le, nem ijeszti el a kissé közönséges leányzót, kitartásával kezes báránnyá változtatja. Gyabronka József igen meggyőzően jeleníti meg a mindig puffogó, állandóan elégedetlen, kibírhatatlan Iant. Takács Kati remekül viszi fel a színre az örök nőt, aki mindig tudja, mikor, mit kell tennie, ha kell, kacérkodik az ifjú titánnal, vagy csillapítja az elszabadult indulatokat, még az is megesik, hogy hájjal kenegeti a férfiak önérzetét. László Lili nagyszerűen hozza a hebehurgya, felvágott nyelvű, mosdatlan szájjal beszélő Jesse~Vénuszt. Brasch Bence szórakoztatóan személyesíti meg a színészi babérokra törő huszonéves arszlánt. Iksz Ypszilon praktikus díszletei alkalmasak külső és belső terek visszaadására, Szakács Györgyi jelmezei kifejezik a szereplők öltözködési stílusát, Maurice-t méretes sállal kiegészített elegáns öltönyökbe, Iant vénemberes nadrág – pulóverekbe, Valerie-t decens ruhakölteményekbe, Jessie-t bohókás mai göncökbe, a srácot lezser cuccokba bújtatja.

Ez a Deák Krisztina rendezte egyfelvonásos Vénusz magáról a nagybetűs életről szól, minden van benne, ami egy kellemes, tartalmas estéhez kell: magas fokú színészi játék, hétköznapi, bárkivel, bármikor és bárhol megeshető történet, ami teli van ismerős emberi érzéssel, így gyarlósággal, hiúsággal, önzéssel, nemzedéki ellentéttel.

Szép Ernő: Lila ákác

József Attila Színház

 

A hetven évet élt (1883 -1953) Szép Ernő megnyerő modorú, apró termetű alakját sokan kedvelték a két háború közötti időben. Alkotásait sem a „magas” művészet, sem az alsó bulvár kategóriájába nem lehet sorolni, hanem valahová a kettő közé. Mindhárom műnemben az olvasók, a nézők és a kritikusok tetszését is kivívó költeményeket, regényeket, novellákat, színdarabokat írt. A Lila ákác 1922-ben először regényként látta meg a napvilágot, majd ő maga alakította át szomorúan víg játékká 1923-ban, amit még abban az évben a Ranaisance Színházban be is mutattak. Azóta felsorolni is bajos lenne, hányszor vitték színre, mert a direktorok joggal várják el tőle az anyagi és a közönségsikert. A József Attila Színházban most március 9-én volt a premierje.

Szép Ernő édes-bús komédiájában mindenkinek beszélő neve van, ami hűen tükrözi jellemét, így a szamár fiatalemberét, (Csacsinszky), az átlagos fruskáét, (Tóth), a kihívó delnőét, (Bizonyosné), a minden, csak nem angyal lokálgazdát, (Angelusz), a szoknyapecér férjet, (Bizonyos úr). A Lila ákác cselekményében semmiféle vargabetű nincs, egyenes vonalban halad a szomorú végkifejlet felé. Nem szól másról, mint valamikor, úgy a századforduló idejében élt huszonéves fiú, Pali lángolásáról és a tini lány, Manci patyolat tiszta első szerelméről, egymás mellett elhaladó érzéseiről, a titkokat rejtő, mámorító ábrándozásról, a soha be nem teljesülő vágyról, és még visszaadja a békebeli Pestnek, ezen belül is a Ligetnek semmivel össze nem hasonlítható, bohém kedélyességét. Megjelenik ennek az időszaknak meg „placcnak” összes jellegzetes figurája: így a templom egere szegény, napközben banktisztviselő, este viszont alanyi költő fiatalember, az ép erkölcsi érzékű varrólány, a hímneműeket az ujja köré csavaró nagyvilági dáma, a minden nőben prédát látó úr, a férfiakban csalódó, folytonos öngyilkosjelölt kóristalány, a módos férjre vadászó mama, a politikai jelszavaktól elbutult legény, az önmagát jótét léleknek feltüntető, valójában számító lokáltulajdonos. Azonban ezeket a karaktereket nem csupán akkortájt lehetett fellelni, hanem bizony ők örök férfi és női alaptípusok, akik az ókortól kezdve napjainkig megtalálhatók.

Telihay Péter rendezése is ezen a következtetésen alapul, a Lila ákác közel száz évvel ezelőtti ízeit, hangulatait mellőzi, történetét napjaink kemény valóságába helyezi át, cselekményét nagy vonalakban megtartja. A Liget egy-két nóta erejéig feltűnik ugyan, a díszletben csupán a kocsmai meg kerti padok, vendéglői, cukrászdai asztalok formájában jelenik meg, a terebélyes lila akácfa is csak egy függönyszerűség lesz. A zenét is a manapság menő együttesek meg Cseh Tamás számai adják. Így a szereplők karaktere is ennek megfelelően módosul, ahogyan mostanában mondják: trendikké alakulnak át. A férfiszíveken taposó Bizonyosnéból gátlástalan partiarc, Manciból sima görl, a bártulajból menedzser, a becsapott Hédiből buta kis prosti lesz. Csak egyvalami marad meg, a főhősnő, Manci száz évvel azelőtti, rendkívül modoros szövege. Ez a korabeli argóba hajló, időnként magyartalan, ósdi – „én nem szokok”-szerű –szóhasználat furcsa ebben a közelbe hozott történetben, pláne úgy, hogy körülötte mindenki ’pesti nyelvjárásban’ beszél. Egyéb változások is szép számmal akadnak, amikor Bizonyosné rászánja magát, hogy megjutalmazza kitartó és félénk imádóját, Pali nem menekül el hanyatt-homlok, hanem önfeledten szexel a kacér szépasszonnyal. Mancinak pedig elveszi a szüzességét, csak azon lepődik meg, hogy az éjszakában dolgozó lány még érintetlen volt…Újdonság az is, hogy a végzet asszonya nem csak a férfiakhoz vonzódik, hanem saját neméhez is, látványos nyelves puszit vált az énekesnővel. Pár perc erejéig a harsány zsidózás is belefér a sztoriba, az ügyefogyott legényke ott pattog, de elzavarják a szegény hülye gyereket. Horváth Jenny díszletei jelzésértékűek, bármelyik mai vendéglátóipari egységbe behelyettesíthetők, Papp Janó jelmezei nem harmonizálnak semelyik divatirányzattal sem. A háromtagú zenekar által szolgáltatott élő zene a produkció javára válik.

A József Attila Színház gárdája a legjobbak közül való, tagjai mesterségüket mind egy szálig magas fokon űző művészek. Most is derekasan helytállnak. Pikali Gerda minden kritikát kiállva alakítja az erős erotikus kisugárzású, szenvedélyeket felkorbácsoló Bizonyosnét és Szíria Dicsőségét. Igazi, a férfiakkal csak játszadozó vamp, aki csak unatkozik és szórakozik. Ellentétét, a naiv, az első szerelem édességét és minden fájdalmát mélyen átérző, de roppant szókimondó, egyenes jellemű, kedves Tóth Mancit Korponay Zsófi igen szerethető módon jeleníti meg. Nagy Norbert remekül hozza a kettős életet élő: nappal szürke kisegér, éjjel hódító, sarmőr Palit. Fila Balázs most is a tőle elvárt profizmussal kelti életre a táncosnőket kihasználó Angeluszt és a minden nőre ráhajtó Bizonyos urat. Hédit, a mindig átejtett leányzót és Stefit Kovalik Ágnes kifogástalanul személyesíti meg. Blahó Gergely Zsüzsüje, olyan amilyennek lennie kell. Zöld Csaba a nála olyannyira megszokott magas színvonalon formálja meg Redő Oszit és Pintér urat. Majmóczyt Betz István mintaszerűen állítja színpadra. Fazakas Júlia két, Mili és Mindigné szerepében látható, Leót Galkó Balázs, Pánczélt és Kocsist Tóth Gábor játssza. A produkciót színesítik a Thália Tanoda színészhallgatói: Csaba Bernadett, Kun Beáta, Szakos Viktória és Katona Zsolt, valamint Brunczlik Péter.

A Lila ákácnak ebben a változatában az a néző, aki hajdan volt előadások szép emlékeit, színeit, zamatait és líraiságát keresi, az bizony csalódni fog, akinek viszont bejön a régi darabok aktualizálása, mához közelítése, felturbózása, ő viszont megtalálja az örömét benne.

Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert

Nemzeti Színház Nagyszínpada

 

Csehov drámái közül talán a legismertebb és a legtöbbször színre vitt a mostanában Meggyeskertnek, régebben Cseresznyéskertnek nevezett mű, amit írója a komédia műfajába sorolt. Még a szerző rövidre, mindössze 44 évre szabott életében, nem sokkal a halála előtt, 1904-ben volt a premierje a Moszkvai Művész Színházban. Ahogyan manapság mondják: átütő sikert hozott az írónak és a főszerepet játszó feleségének, Olga Knyippernek. Hozzánk húsz esztendőre rá érkezett meg, a Vígszínházban mutatták be, és azóta se szeri, se száma a felújításoknak, nincs olyan évad, amelyikben valamelyik hazai vagy határon túli teátrumunk ne tűzné műsorára. A legutóbbi változatot március 2-án, a fővárosi Nemzeti Színházban láthatta először a közönség.

Az emlékezetes és minden korok emberét megérintő művek attól nagyok és mindenkihez szólók, mert nem csupán megírásuk pillanatában érvényes mondanivalót tartalmaznak, hanem bármelyik korban élők számára is igaz gondolatokat közvetítenek. Csehov Meggyeskertje is ilyen. Központi mondandója az, amit soha nem szabad és lehet elfeledni, és amivel mindenkinek szembe kell néznie, hogy az emberi élet maga, így benne minden mulandó, egyszer csak vége szakad, mert semmi sem tart örökké. A világ állandó mozgásban van, és aki nem tud ezzel együtt változni, az bizony lemarad, kihullik az idők rostáján. Aki nem hallja meg, vagy nem tudja, netán figyelmen kívül hagyja ezt a parancsszót, az bizony pórul jár. Ez történik a Meggyeskert szereplőivel is, a Ranyevszkijekkel meg a rajtuk élősködőkkel. Ljubov, a csinos, de könnyelmű asszony és felnőtt gyermekei, meg bátyja, a semmihez sem értő Gajev foggal-körömmel ragaszkodik a szépséges gyümölcsöshöz. Ez valamikor az egzisztenciájukat jelentette, ezen felül sok örömöt ad nekik, mert megtestesíti mindazt, amitől életüket teljesnek vélik: boldog gyermekkorukat, szüleik, népes rokonságuk és jobbágyaik óvó, féltő szeretetét, de számos tragédiájukat is, köztük szerencsétlen haláleseteket, a család fokozatos széthullását. A kert mára már teherré vált, de ezt nemhogy hangosan, de még a lelkük mélyén sem merik bevallani, inkább valamiféle álomszerű kábaságba menekülnek. Semmiféle értelmes megmentési, vagyis hasznosítási érv nem hat rájuk, csak várják, hogy lesújtson rájuk a bárd. És az bizony nem teketóriázik, elvégzi feladatát, azaz elárverezik a birtokot, és a tehetős, cseppet sem érzelgős, újgazdag kereskedő, – egykori muzsikjuk fia – Lopahin megveszi. Azonnal nekilát terve megvalósításának, hangos fejszecsapások közepette kezdik kivágni a már alig termő fákat. Majd felparcellázza, és busás nyereséget hozó nyaralótelepet fog létesíteni a helyükön.

Silviu Purcarate román rendező koncepciójában két, egymástól jól elkülöníthető síkja van a Meggyeskertnek. Az első a realitásé, amikor a szereplők normál hangerővel, hétköznapi módon beszélgetnek, és veszik számba azt az egyetlen lehetőséget, – a módos nagynéni anyagi segítségét, – amivel megmenthetnék a birtokot. A másik a tejszerű ködben úszó ábrándozásé, ahol gondtalan gyermekké lesznek, affektált hangon idézik fel a múltat, fejhangon visítoznak, észen kívül kergetőznek, szinte haláltáncot járnak. Ez érdekes ritmust ad a darabnak, mert a játékidő egynegyedét teszi ki a fájó valóságrész, amiben valamiféle hathatós és gyors megoldást kéne találniuk, ennek ellenére nyugodtan társalognak, komótosan esznek-isznak, míg kétharmadát a bénult tehetetlenség, ekkor viszont, mint pók a falon úgy szaladgálnak le és fel, kisfiúkként, kislányokként bújócskáznak.

A színészek maradéktalanul megvalósítják a rendező elképzelését.  Udvaros Dorottya művészi kvalitásairól már annyi szó esett, de most sem mondható el más, mint az, hogy a tőle elvárt és megszokott magas színvonalon hozza Ljubov Andrejevna Ranyevszkaját, a még mindig mutatós, szenvedélyes, felelőtlen, a pénzt két kézzel szóró szépasszonyt. Varjának, fogadott leányának éppen ellenkező jellemvonásait Ács Eszter remekbe szabottan jeleníti meg, spórolós, a fogához veri a garast, felfoghatatlan számára anyja pazarlása. Másik lányát, a hol tolószékben üldögélő, hol onnan kikelő, túlzottan pörgő Ányát Szász Júlia kifogástalanul alakítja. Szűcs Nelli mintaszerűen formálja meg a bolondos nevelőnőt, aki lenézi azt a családot, akiknél dolgozik. Katona Kinga az úrhatnám, cselédkedni már nem hajlandó, törtető szobalányt hibátlanul viszi fel a színre. Blaskó Péternek is a színészmesterség minden csínja-bínja, összes fogása a kisujjában van, most is tökéletesen játssza el Gajev enervált, patópálos, a hétköznapok kihívásaival szembenézni nem tudó alakját. Lopahint, a gyakorlatias, nem szívbajos, a hasznosságot néző új kor új emberét Kristán Attila mesteri módon ábrázolja. A komolytalan, felnőni nem tudó, nem akaró örökös diákot és eltartott Petyát Bordás Roland a figura megkívánta bohóckodással kelti életre. Szarvas József a hasonló cipőben járó, eladósodott szomszéd földbirtokost elismerésre méltóan személyesíti meg. Trill Zsolt a vaksi, siket, vénséges vén Firsz inast minden kritikát kiálló módon adja elő, a produkció alatt végig jelen van, rendíthetetlenül ott kóvályog a szereplők között. A számító, a munkát büdösnek tartó, csak finoman és úri módon élni akaró fiatal inast, Jását Farkas Dénes humorral tárja a nézők elé. Rácz József aggódó könyvelőként látható. Dragos Buhagiar díszletei és jelmezei is a rendező elképzelésein alapulnak, lakásbelsőt imitáló berendezési tárgyai és semelyik divatirányzathoz nem tartozó ruhái is a történet kortalan jellegét emelik ki. Helmut Stürmer fénytervező effektusai felerősítik és Vasile Sirli kísérőzenéi is hangsúlyozzák ezt a letűnt időszakot.

A Meggyeskertnek ezt az eddig olyan jól ismert cselekményét új megvilágításba helyező, a nézők tetszését is elnyerő darabot hozott létre a Nemzeti társulata, amiben maradéktalanul érvényesül az író üzenete.