Deborah Zoe Laufer: Szemünk fénye

Belvárosi Színház

 

A világ számos teátrumában több művével is sikert sikerre halmozó, kortárs amerikai írónő darabját, a magyarra Szemünk fényé-nek (The Last Schwartz) fordított vígjátékot október 9-én vitték színre az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, a Belvárosi Színházban. A premiert megtisztelte jelenlétével a szerző, aki már a próbafolyamat alatt is segítette a rendező, Szabó Máté és a hat színész munkáját. A Szemünk fénye ősbemutatója 2008-ban volt az Egyesült Államokban, ami után bő tíz évet kellett várni, hogy megérkezzen hozzánk.

A témája – bár kötődik a zsidósághoz és vallásos szokásaihoz, – általános érvényű, a földgolyó bármely pontján és nemzetében, felekezettől függetlenül megjelenik. Olyan családi összejövetelek mindenhol előfordulnak, ahol a résztvevőket ugyan vérségi kapcsolat fűzi össze, tudják~érzik, együvé tartoznak, ennek ellenére jóformán semmi közös nincs bennük, sőt úgy vélik, idegenek egymás számára. Ugyanis korábban, úgy a gyermekkor táján, bármennyire is szoros volt közöttük a kötelék, a nagybetűs élet szétszórta őket, más-más irányba fordultak, véleményük eltérő, és hiányzik belőlük a minden különbözőséget felülírni és meghaladni képes szeretet. Egy-egy ilyen „összeröffenéskor” rettentően igyekeznek jópofának látszani, ugratják is rendesen egymást, régi, együtt átélt élményeket emlegetnek fel, de elég egy bárki által odavetett, kellően végig nem gondolt éles szó, vagy bántó megjegyzés, és kiborul a bili. Néha még tettlegességre is sor kerül, többnyire azonban szájkarate folyik, válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez, mélyre bezárt és gondosan eltemetett indulatoktól sistergő mondatok záporoznak. Nagy kiborulások, odamondogatások zajlanak ilyenkor.

A Szemünk fényében is ehhez hasonló eseménynek tanúi a nézők. A Schwartz család összejön az elhagyott szülői házban, hogy megünnepeljék édesapjuk halálának első évfordulóját. A négy testvér közül csak a legidősebb, Norma ragaszkodik az ősi otthonhoz, a benne lévő tárgyakhoz, a zsidó hagyományokhoz. Idősebbik bátyját, a pénzügyi guru Herbertet csak az épület vagyoni értéke foglalkoztatja, az érzelmiek egyáltalában nem. A középső fivér, az autista Simon, nem e földi világban él, a Holdra kíván költözni. A népmesei legkisebb fiú, a link, reklámfilmes Gene, mindnyájuk szeme fénye pedig fütyül mindenre, csak nyűg neki ez az egész „cirkusz”, nem is érti, nővérük miért ragaszkodik a puszta falakhoz, a csorba használati eszközökhöz meg az értéktelen dísztárgyakhoz, a neki már semmit nem jelentő, kiüresedett rítusokhoz. A famíliához tartozik még Bonnie, Herbert kissé unalmas, engedelmességhez szokott felesége. Ebbe a zárt, kényszeredett közösségbe robban be Gene barátnője, a vallástalan, egyik nevelőszülőtől a másikig hányódó Kia, a 20 éves a fenékig érő hajú, hosszú lábú szexbomba, aki csak úgy, az első ránézésre tűnik buta szőke kiscsajnak. Naiv, időnként ostoba és otromba, oda nem illő, egyáltalában nem bosszantónak szánt, de lényegre tapintó kérdéseivel méretes köveket hajigál a Schwartz család poshadt állóvizébe.

A Szemünk fénye vígjáték, de legalább annyira tragédia is. Szabó Máté rendező, gondosan ügyel arra, hogy komikus elem több legyen, mint drámai, és a szomorú részek is humoros végkifejletekben oldódjanak fel. A gyermektelenség minden kultúrában hatalmas csapásnak minősül, és az asszony megbélyegzésével jár, mert megterheli a házasságot. Nem „piskóta”, ha a körberajongott öcsike kikezd bátyja feleségével, és a szeretőjévé teszi. Az sem számít etikus kérésnek, ha a köztiszteletnek és szeretetnek örvendő após fizetni akar meddő menyének, hogy hagyja el hites urát, mert így a férfi szabaddá válik, újranősülhet, és lehetnek törvényes utódai. Az is, ép ésszel alig felfogható lépés, hogy a hatóságoknál az anya jelenti fel kamasz fiát, mert az füvezett, és ezt a vállalhatatlan és csúnya tettét azzal indokolja, vallási és világi törvények betartása érdekében cselekedett így. De az sem helyes felfogás, hogy a várandós csinibaba a meglehetős egészségügyi kockázatot jelentő abortuszt még csak műtétnek sem tekinti, csupán a legegyszerűbb és legkényelmesebb módnak, hogy megszabaduljon nem kívánt terhességétől.

A Szemünk fénye cselekménye rövid idő alatt, egy térben, mindenféle kacattal, elavult bútorral telezsúfolt szobában történik. Ondraschek Péter díszletei jellemzik az egykor benne élőket, és felidézik az otthon melegét. Kiss Julcsi ruhái kifejezik a szereplők társadalomban elfoglalt helyét. A zsidó hagyományokhoz ragaszkodó, festetlen arcú Normát és Bonnie-t szimpla, egyszerű szabású, mindenféle cicoma nélküli, térd alá érő fekete ruhába bújtatja, ahogyan azt az ortodox előírás megköveteli. Az igen mutatós, erősen sminkelt, kibontott hajú Kiát viszont élénk színű, kihívó minibe öltözteti. A három férfi ruházatában semmi nem utal a hithű zsidó férfiak közismert viseletére, mindannyian lezser, – nadrágban, ingben, pólóban, zakóban – azaz utcai ruhákban járnak-kelnek. A színészek mindent megtesznek az produkció sikeréért, rajtuk múlik, hogy miként hat a nézőkre. Péter Kata tökéletesen alakítja a fájdalmakkal telített, terméketlen asszonyi létbe beletörődő, de a Gene-nel folytatott viszonnyal sivár, egyhangú életébe némi izgalmat csempésző Bonnie-t. Szamosi Zsófia vaskalapos, merev Normája olyan, amilyennek az ilyen szemellenzős asszonynak lennie kell: se lát, se hall, és csökönyösen kitart elvei mellett, még akkor, ha bajt hoznak rá, és elkergetik a szülői házból egy szem fiát. László Lili mesterien ábrázolja az igen dekoratív Kiát, hibátlanul mutatja meg, hogy karaktere frivol külseje ellenére nem üresfejű libuska, hanem jó érzésekkel teli teremtés, akiben sokkal több a női szolidaritás, mint azt kacér viselkedése alapján gondolni lehetne. Pataki Ferenc kifogástalanul kelti életre a számító, mindent piculákban mérő, közömbös Herbertet. Az elvarázsolt, az eget fürkésző, nem a hétköznapi, hanem valamiféle világunkat meghaladó létbe kívánkozó Simont Dékány Barnabás remekül személyesíti meg. Nagy Dániel Viktor igen meggyőzően hozza a nyegle, megbízhatatlan, Gene-t.

Pergő előadás a Szemünk fénye, vannak olyan jelenetek, amikor a nézők a hasukat fogják a nevetéstől, és bőben akadnak olyanok is, amikor síri csendben ülnek. Semmi sem fehér vagy fekete benne, meg kell találni a sötétben a világosat meg a világosban a sötétet. Ez adja a produkció savát-borsát.

Moliére: Tartuffe

Nemzeti Színház Nagyszínpad

 

Az 1622-ben Jean-Baptiste Poquelin névvel született, és 1673-ban elhunyt, művésznevén Moliére a világirodalom legismertebb szerzői közé tartozik. Az arisztotelészi hely – idő – cselekmény drámai hármas egységét betartó vígjátékait máig játsszák, szeretik a színészek, ugyanis pazar szerepekkel ajándékozza meg őket, a színigazgatók meg azért, mert darabjaival biztos anyagi és közönségsikert aratnak. A nézők okulására Moliére amiatt túloz el valamiféle emberi gyengeséget, hogy felhívja rá a figyelmet. Művei jellemkomikumok, de szép számmal akadnak bennük helyzetkomikumok is. XIV. Lajos különösen kedvelte őt, és ez hozzájárult népszerűségéhez, Moliére is viszonozta az uralkodó jóindulatát, amire legfőképpen a Tartuffe 1664-es bemutatója után volt szüksége. Ezért vannak ott, a komédia végén a Napkirályt dicsőítő szavak, amik bölcsességét, államférfiúi nagyszerűségét hirdetik. Moliére műveinek sajátossága a „deus ex machina”, amikor az elvakult főhős ráébred butaságára, és már minden veszni látszik, amikor valamiféle egészen kis apróság miatt kiderül az igazság.  A Tartuffe-ben is ez történik, a jómódú Orgon a házába fogadja a szent embernek látszó, valójában velejéig romlott Tartuffe-öt. Rajta meg az ájtatos anyján kívül mindenki: fia, lánya meg annak udvarlója, mutatós hitvese és sógora, de még a szobalánya is tudja, miféle kígyót melenget a kebelén. De mondhatnak bármit, Orgon hajthatatlan. Javait mind egy szálig ráíratja Tartuffe-re, lányát feleségül akarja adni hozzá. Ekkor lép közbe Elmira, Orgon szép felesége, és lépre csalja a képmutatót. Tartuffe azután kimutatja a foga fehérjét, lehull róla a kegyeskedő álarc, kizavarja a házból a családot, Orgont feljelenti. Úgy érzi, tökéletes munkát végzett, övé az egész vagyon. És ekkor jön az isteni segítség: a hatóságok kiderítik, régóta körözött bűnöző. Orgon ráébred, mekkora hibát követett el, újra a régi lesz, azaz szerető férj, gondoskodó, jó apa, aki nem győz hálálkodni királya éberségének.

Ma már klasszikusokat úgy visznek színre, hogy azokban legyen benne napjaink gondolatvilága és több, mához szóló üzenete, nem elég, ha csupán magát a művet, úgy ahogyan azt a szerző megírta, bemutatják a színpadon, hanem máshová helyezik a hangsúlyokat, részleteket felnagyítanak vagy kihagynak, újakat tesznek bele. David Doiasvili grúz rendező is ezt teszi az október 18-án, a Nemzeti Nagyszínpadán bemutatott Tartuffe-fel. Azt emeli ki, hogy ma is bőven akadnak nem csupán vallási, hanem tágabb értelemben vett álszentek, akik lépten-nyomon becsapják, csúnyán átverik a naivakat, akik bedőlnek és hisznek nekik. Mindenki áldozatává válhat ezeknek a kétszínű alakoknak, báránybőrbe bújt farkasoknak. A rendező állásfoglalása nem derül ki világosan, ezért mindenki maga döntheti el, kit tart szélhámosnak, szemfényvesztőnek.

Amióta sem a filmvásznon, sem a színpadon látható élethű szekszelés, de még a pornográfia sem okoz semmiféle erkölcsi felháborodást, sőt megszokottá, szinte kötelező elemmé vált, azóta Elmira Tartuffe igazi szándékát leleplező kísérlete is ilyen irányú változáson esik át. A szépasszony kacérkodik, incselkedik a gonosztevővel, hogy lerántsa róla a leplet, és felnyissa férje szemét. Most azonban olyan túlfűtötten erotikus jelenetsort láthat a néző, ami ha filmen menne, nyugodtan ki lehetne tenni rá a 18-as piros karikát. De nem ez a pajzán részlet a legérdekesebb a Tartuffe-ben, hanem a záró kép. Orgon és családja ahelyett, hogy seprűvel ebrudalná ki a közéjük befurakodó, életüket gyökeresen felforgató jómadarat, hanem békésen, a legnagyobb egyetértésben és lelki nyugalomban együtt teázik, vagy kávézik vele. Előtte mindent elkövetettek, a világot felforgatták, hogy kipenderítsék ezt a díszpintyet, a végén viszont egy asztalnál üldögélve, cukrukat kavargatva, csendesen, meghitten társalognak és iszogatnak vele. Most akkor mi történt valójában? Mit sugall ez a befejezés? Akárhogy kapálódzik és követ el bármit is a jámbor ember, mindenféleképp a gonosz kerekedik felül? Győz a rossz, az álnok? Nem kapja meg jogos büntetését, ami jár neki? Ki lehet, sőt kell egyezni vele? Muszáj, vagy okosabb beletörődni ebbe?

Ezt az egész, rendkívül mozgalmas, harsány és a nevetőizmokat megdolgoztató előadást keretbe foglalja Orgon anyjának, a se lát, se hall Tartuffe-imádó Perneille asszonynak a monológja. Nagy Mari remekül kelti életre ezt a szemellenzős asszonyságot. Egy módos ház szobájának berendezési tárgyait mutatják a díszletek, amiket a rendező, David Doiasvili tervezett. Bánki Róza jelmezeivel napjaink ruháiba öltözteti a színészeket. A fiatalok bolondos cuccokban grasszálnak, a ház ura kissé viseltes nadrágban és ingben jár-kel, anyja unalmas özvegyi feketében üldögél, a vonzó dáma izgató, tűzpiros, hosszú uszályos estélyiben parádézik, a szobalány is ízléses tüllszoknyában repked le és fel. A jó firma, egyszerre óvatos és mohó, visszafogott és gátlástalan Tartuffe-öt Trill Zsolt a tőle megszokott és elvárt profizmussal viszi fel a színre. Szűcs Nelli Dorine-ja olyan, amilyennek egy minden lében kanál társalkodónőnek lennie kell, cserfes, szemtelen, odamondogató, az ördögtől sem félő, de ha kell vele cimboráló fehérnép. A szamár Orgont Horváth Lajos Ottó igen meggyőzően személyesíti meg. A dekoratív Elmirát, akire szemet vetett Tartuffe, aki miatt teljesen kiesik kenetes buzgóságot mímelő szerepéből, Ács Eszter elismerésre méltóan alakítja. Orgon csélcsap, költekező fiát Szabó Sebestyén László a figura megkívánta flegmával jeleníti meg. Barta Ágnes mesteri módon formálja meg Orgon engedelmes lányát, aki zokszó nélkül beletörődik apja lehetetlen akaratába, és kész férjhez menni Tartuffe-höz. Berettyán Sándor ügyesen hozza az össze-vissza futkározó, kissé ütődött és feminin udvarló karakterét. Berettyán Nándor mintaszerűen játssza az észnél lévő, sajnos hiába beszélő sógort.

Kérdéseket feltevő, állásfoglalásra és önvizsgálatra késztető Tartuffe-változatot láthat az, aki megnézi ezt a komikumot és tragikumot is bőben tartalmazó produkciót.

Dennis Kelly: 23 perc

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

Orlai Produkciós Iroda

 

A most 49 esztendős Dennis Kelly angol író színházi produkciók, játék- és tévéfilm forgatókönyvek szerzője. Monodrámája, a Girls and Boys magyarul a 23 perc címet kapta. Ősbemutatója 2018 februárjában volt az Egyesült Királyságban, a Royal Court Theatre-ban. Hozzánk hamar megérkezett, idén nyáron, a balatonföldvári Kultkikötőben már láthatta a közönség, és a darab mondanivalója annyira megfogta a nézők szívét-lelkét, hogy a legjobb előadásnak választották meg. A fővárosban október 3-ától látható a Jurányiban.

Különböző élettörténeteknek mindig érdekes és izgalmas fültanúi lenni. Pláne egy olyan kőkemény üzletasszonyénak, mint aki a 23 percben szerepel. Ez, a negyedik X-e körül járó, név nélküli, karakán nő férfiakat lepipálva érte el sikereit, mégpedig a filmiparban, ami inkább a teremtés koronáinak a terepe. Nem mindig volt ám ennyire céltudatos, egyetemistaként bizony afféle csetlő-botló, egyéjszakás kis csajként viselkedett, vagy értelmetlen, sehová sem vezető kapcsolatokban hánykódott, mindenféle drogot kipróbált. Azután megismerkedett a nagy Ővel, feleségül ment hozzá. Lánya és fia született: Linnie és Danny. Pár évnyi gyereknevelést követően saját karrier építésébe fogott. Ment minden, mint a karikacsapás, a szakmájában hasított, egyre feljebb jutott, férjének is bevált a biznisz. Minden álmuk teljesedett: menő párost alkottak, busásan jövedelmező állásuk, modern, minden kényelemmel felszerelt lakásuk, két, remekbe szabott csemetéjük volt, szerették és becsülték egymást. Kell ettől több? Az eddig tartó eseménysorozatról, ami egyébként úgy az előadás háromnegyed részét teszi ki, bátran ki lehet jelenteni, nem más, mint egy szimpla „happy” sztori, amiből két tucat ad ki egyet.

DE! Ekkor jön a csavar! Porszem került az addig olajozottan működő családi gépezetbe, a szintén név nélküli férj vállalkozásai nem jöttek be, semmi sem úgy alakult, ahogyan szerette volna. Természetszerűen ez nem csupán anyagilag viselte meg őket, a férfi lelkében is igen romboló hatást fejtett ki. Az ilyenkor szokványos dolgokat művelte, ivott, elhanyagolta a nejét, nem törődött a gyerekekkel, és egyre lejjebb csúszott a mocsárba. Az asszony először arra gondolt, szeretője van. Azután kiderült, erről szó sincs. Mindennapjaikon eluralkodott a káosz, egyre sűrűbbé és durvábbá váltak a veszekedések. Végül a feleség nem bírta tovább, fiával meg a lányával együtt elköltözött, és elindította a válópert. Nem sokkal később következett be a tragédia, amitől ez a kedélyesen-humorosan csordogáló hétköznapi história igencsak drámai fordulatot vett. Ekkor értette meg a közönség, hogy miért ennyire találó, lényeget kifejező cím a 23 perc.

Sok-sok, nőre és férfire is vonatkozó tanulság levonható az előadás mondandójából. Az egyik és mind közül a legszembetűnőbb, hogy az ember jelleme évszázadokon át nem sokat változott. Főképp a férfié. A 21. század férfije beletörődött abba, hogy valamennyire csorbult a tekintélye, bizonyos mértékig elvesztette a család irányításának a jogát. Tudomásul vette, a nőnek is lehet hivatása, karrierje, érhet el tudományos vagy üzleti eredményeket. Ez az elfogadás csak addig működik, amíg valakinek, fontosnak érezheti magát, amíg az ő szava dönt és több a fizetése. Azért még ő a pater familias, a kenyérkereső.  De ez a jópofavágás csak a szavak szintjén működik. A lelke mélyén azonban arra vágyik, hogy felesége türelmes, engedelmes legyen, ne szóljon vissza, ne legyen más véleménye, mint neki, minden szükségletét, kényelmi igényét maximálisan kielégítse, a lakásban rend honoljon és tisztaság, ingei porcelánra, nadrágjai élire vasalva, cipői kibokszolva legyenek. Ezenfelül még remekül süssön-főzzön, gondoskodjon a gyerekekről, az ágyban doromboló kiscicaként viselkedjen, de az sem baj, ha vadmacskaként. A másik felvetődő kérdés, ami a nők számára örökzöld: karrier vagy gyerek? Szép sorjában fel lehet tenni őket, de nincs rájuk egyértelmű válasz. Miként lehet családanyaként és dolgozó nőként egyszerre helytállni, ezeket az egész emberes hivatásokat összeegyeztetni? Hogyan kell jó anyának és jó munkavállalónak lenni? Háztartást vezetni? Férjjel törődni? Az összes, ágas-bogas teendőt olyan ügyesen és okosan megoldani, hogy egyik se sérüljön és menjen a másik rovására?

Nehéz és színészt próbáló feladat egyedül kiállni a közönség elé, és az érdeklődését másfél órán át fenntartani. Járó Zsuzsa tökéletesen megoldja ezt. Ráadásul úgy, hogy a 90 percből bő egy órán át lassan csordogál az eseményszegény történet, amiben nincs semmi különös vagy szokatlan. Egészen a nagy baj bekövetkeztéig oldottan, viccesen, amolyan ’kávéházi barátnős traccsolósan’ mesél, utána azonban már nem poénkodik, testtartása görnyedtebbé, hangja érdesebbé, szeme tűnődővé, tekintete távolba veszővé válik, mimikája pedig kifejezi azt a mérhetetlen fájdalmat, ami testét-lelkét uralja. Végkövetkeztetéseit szenvtelenül közli. Időnként megszólítja, és közös gondolkodásra kéri a publikumot, faggatja őket és magát.

Keszég László olyan szívszorító és mellbevágó művet állít a színpadra, ami könnyen követhető, és brutális cselekménye sajnos egyre gyakrabban fordul elő, mint azt a közvélekedés gondolná. Ezért is született meg a 23 perc, hogy az ilyen estekre felhívja és ráirányítsa a figyelmet.

David Seidler: A király beszéde

József Attila Színház

 

David Seidler amerikai tévé- és játékfilmes forgatókönyvíró, dramaturg Londonban született 1937-ben, de kiskorában, szüleivel együtt az USÁ-ba vándorolt ki. Zsidó származása miatt átélt félelmek következményeként ő is dadogott, ezért VI. György angol király lett a példaképe, akinek sikerült túljutnia ezen a szörnyen zavaró beszédnehézségen. Már az 1980-as évek elején foglalkoztatta őt a gondolat, hogy filmet forgat a királynak arról az eredményes küzdelméről, aminek következtében az ausztrál terapeuta, Lionel Louge segítségével sikerül úrrá lennie az életét megkeserítő kellemetlen dadogásán. Lionel Louge fiától Seidler megkapta VI. György kezeléséről szóló feljegyzéseket, de abbahagyta a forgatókönyv-készítést, mert a film tartalmával kapcsolatban Erzsébet anyakirályné nemtetszését fejezte ki. Az anyakirályné halála után azonban szabaddá vált az út, és nekiláthatott a munkának. 2010-ben vetítették először a mozik A király beszédét, (The King’s Speech), amit a nézők és a kritikusok azóta is igen nagyra értékelnek. 2011-ben 12 Oscar –díjra jelölték, amiből 4-et – legjobb filmért, legjobb rendezésért (Tom Hooper), a legjobb forgatókönyvért (David Seidler) és a legjobb férfi főszereplőnek járót (Colin Firth) – be is söpörte.

Az ilyen hatásos és ikonikus alkotásokat általában az isten sem menti meg attól, hogy más műfajba ne tegyék át. Ez történt A király beszédével is. Drámaváltozatát nálunk több vidéki teátrum is műsorára tűzte, a fővárosi József Attila Színházban pedig most október 5-én volt a premierje. A színpadi adaptációnak nem feladata, hogy a film összes hangulati elemét visszaadja, vagy cselekményét hűen kövesse, hanem új, – valamit elvéve, valamit meghagyva, – élesebb, vagy tompább megközelítésű produkciót hozzon létre. Nem elsőrendű követelmény, hogy bemutassa, milyen csúnya politikai háttéralkukat kötöttek Anglia vezetői, miféle nézetkülönbség, vagy azonosság volt Bertie és a miniszterelnökök: Baldwin, Chamberlain és Churchill között, mint ahogyan az sem, hogy a szereplők külsejükben mennyire hasonlítanak a valós személyekhez, a szikár VI. Györgyhöz, vagy a molett Erzsébethez, a testes Churchillhez. A filmes forgatókönyvből Hargitai Iván rendező és Szokolai Brigitta dramaturg munkájának eredményeképp az angyalföldi színházban friss és a hangsúlyokat máshová tevő variáció született. Természetszerűen a sztori most is ugyanaz, miként tud a beszédzavarok kezelésére hivatott szakember segíteni a szavak folyamatos kimondásában mindig elakadó hercegnek, majd királynak, hogy az uralkodó a nyilvános megszégyenülést, vagy a lesajnálást elkerülje. Nem remegő lábakkal, hanem nyugodtan ki merjen állni az őt meghallgatni kívánó, egész stadiont megtöltő férfi és nő elé, vagy a rádió hullámhosszán keresztül képes legyen hősies ellenállásra buzdítani a totális vereség és teljes megsemmisülés rémétől fenyegetett népét.

Azzal az ősöreg igazsággal nem lehet vitába szállni, hogy a színészek játékán, mesterségbeli tudásán, művészi képességeinek kifejező erején áll, vagy bukik bármely előadás, rajtuk múlik, a színpadon történtek megnyerik, vagy hidegen hagyják a nézőket, megérintik őket, vagy közömbösek maradnak. És ez bizony most sincs másképp. A király beszéde a közönség szívéig-lelkéig hatol, megfogja, és rabul ejti őket. Ez a varázslat a két főszereplőnek, Fila Balázsnak és Mucsi Zoltánnak köszönhető, ketten viszik vállukon a produkciót. Fila Balázs a tőle megszokott profizmussal tökéletesen hozza VI. György egyszerre fenséges és szomorú, ijedt és gőgös, kudarctól és felsüléstől félő alakját, aki csak hatalmas önfeladások és önuralmának teljes elvesztése után tud az ő királyi felsége modorából kiesni. Mucsi Zoltán elismerésre méltóan jeleníti meg Lionel Logue szokatlan módszereket alkalmazó, de azokkal igen jó eredményeket elérő tanárt. Azt a kisembert emeli ki a karakterből, akit nem nyom meg a feladat súlya, bátran szembenéz vele, mert tisztában van saját képességeivel, ugyanakkor magas rangú páciensével sohasem viselkedik vagy beszél tiszteletlenül, nem bizalmaskodik, nem haverkodik vele. Szabó Gabi remekül kelti életre az aggódó, a férjét féltő Erzsébet Yorki hercegnőből lett királynét. Ellentétét, Lionel feleségét, Myrtle-t, Szilágyi Katalin olyan asszonynak viszi fel a színre, aki két lábban áll a földön, vágyai, álmai igencsak egyszerűek, és reménytelen küzdelmet folytat a szürke hétköznapok filléres gondjaival. Canterbury sima szájú, kétértelműen szónokló érsekét Schlanger András a kenetteljes főpapok ájtatosságával formálja meg. Mihályfi Balázs Churchillje keveri a kártyát, önti magába a brandyt, szivarozik, és mindig mesterkedik valamiben. Chajnóczki Balázs hibátlanul személyesíti meg a vaskalapos Baldwin ’prime’ minisztert. Előd Álmos kifogástalanul játssza a testvérét folyton ugrató és kigúnyoló Davidet, a későbbi VIII. Edwardot, aki lemondott a trónról, hogy feleségül vehesse a kétszeresen elvált amerikai nőt. Ujréti László V. Györgyben azt a fajta érzéketlen apát mutatja be, aki képtelen elfogadni fia gyengeségét, megérteni szorongását. Pethő-Tóth Brigitta Wallis Simpson karakteréből a számítóan ördögi nőt hangsúlyozza ki. Horesnyi Balázs forgó, többemeletes díszlete egyformán alkalmas külső és belső terek ábrázolására. Kárpáti Enikő jelmezei igazodnak a szereplők társadalmi állásához, a politikusok fekete szmokingot, a királyi család tagjai elegáns ruhákat és öltönyöket viselnek, a középosztálybeli Logue família tagjai hétköznapi szoknyában, blúzban, kardigánban vagy nadrágban, ingben és mellényben járnak-kelnek.

Hargitai Iván olyan történelmi drámát rendezett, ami elejétől kezdve a végéig érdekes, cseppnyi unalom, vagy üresjárat nincs benne. A király beszédének sikerül azt a ritkán látott „kunsztot” végrehajtania, hogy olyan lett, amit egyformán kedvel a publikum meg a szakma is.

Rocco és fivérei

Nemzeti Színház

 

A Rocco és fivérei is azoknak a daraboknak hosszú sorába tartozik, amik nem filmes vagy színpadi, hanem prózai műként láttak napvilágot. Giovanni Testori A Ghisolfa-híd című regényéből 1960-ban Luchino Visconti forgatta világhírűvé vált filmjét, a Rocco és fivéreit (Rocco e i suoi fratelli). Vidnyánszky Attila régóta töprengett azon, és érlelődött benne a gondolat, hogy ebből az ikonikus filmből színpadi adaptációt készít. Ennek a több évig tartó vívódásnak, elmélkedésnek eredményét az 2019-20-as évad nyitó előadásaként állította a Nemzeti Nagyszínpadára. Mindig rendezőt próbáló feladat olyan alkotást színre vinni, ami más műfajban született. Bizony nehéz teendők közé tartozik az alapmű értékeinek megtartása, amiktől az olyan kiemelkedővé vált, vagyis az általános, minden korok emberéhez szóló mondanivalónak a felmutatása, ugyanakkor a ma élőket foglalkoztató eszméknek is a nézők elé tárása. Ezt a cseppet sem sima műveletet maradéktalanul sikerült véghez vinnie a most, szeptember 19-én bemutatott Rocco és fivérei-nek.

A boldogulás, az ötről a hatra jutás, a társadalmi ranglétrán feljebb lépkedés évszázadok óta kitölti – legfőképpen – a férfiak lelkivilágát, határozta meg hétköznapjait, indítja el és mozgatja cselekvéseinek sorozatát. Kevés olyan ember akad, aki nem szeretne jobb, emberhez méltóbb körülmények között élni. Ez a Dél-Olaszország eldugott kis falujából az északi iparváros, Milánó felé induló négy, a felnőttkorba éppen belépő fiúból és a tisztes özvegyasszony „mammából” álló Parondi családnak célja. Az elsőszülött már ott él, sovány kis batyuikkal hozzá érkeznek meg a maguk felelősségteljes, tiszta, a Jóisten figyelő tekintetét és szeretetét magukon érző keresztény erkölcsiségükkel. Nem akarnak ők mást, csak egy kicsit könnyebb életet, mindennapi kenyeret, fejük fölé tetőt. A Milánó-féle metropoliszban viszont más törvények uralkodnak, ott semmibe veszik a kétezer év alatt kialakult és azóta is működő morális és együttélési szabályokat. Fütyülnek mindenre, ami – egy olyan, bármely korban élő átlagcsalád, mint a Parondi – előtt szent, sérthetetlen és megkérdőjelezhetetlen, mert a nagyváros ideológiai zűrzavarában, a minden és mindenki eladható és megvehető forgatagában semmi sem szent és érinthetetlen, mindent vitatnak, megkérdőjeleznek. Téveszméket harsogó ámokfutók szedik áldozataikat, mindenféle hóbortos nézeteket hirdető csalók szép szólamaikkal etetik a nekik bedőlő férfiakat és nőket. Az ilyen szemfényvesztőknek bizarr, itt-ott életellenes, fura eszméiből rakta össze Vidnyánszky Attila azokat a szózuhatagokat, amik különböző, egymásnak ellentmondó csoportok művészi és társadalom-felfogását tartalmazó dokumentumaiból, kiáltványaiból gyúrt egybe. Ezeket a zavaros mondatokat a rendező által kreált új szereplő, Amelie Gianelli ordítja a nézők fülébe. Ő Rosaria Parondi ellentéte és ő a rendező szócsöve. Udvaros Dorottya, olyan szuggesztív megjelenítő erővel személyesíti meg ezt a léha, cinikus, kortalan szépasszonyt, hogy egyik-másik nagy ívű monológja után nyílt színi tapsot kap.

Olekszandr Bilozub díszlete az előadás kulcsfontosságú eleme, mert elementáris hatásával lenyűgözi a székekben ülőket, és alaposan megmozgatja fantáziájukat. Ez a hatalmas szerkezet, olyan mintha egy többemeletes, soklakásos bérház választófalak falak nélküli váza lenne. A felső szinteken a város jellegzetes alakjai tanyáznak, itt űzik ősi mesterségüket az örömlányok, itt vegetálnak a kisebb-nagyobb vétkektől a legsötétebb bűnöket elkövető figurák. Világmegváltó eszméit innét kiabálja Amelie. Lefelé haladva kezd tisztulni a kép, a Parondi família a földszint egyik parányi szobácskájában kap helyet, amit Rosaria családi képekkel igyekszik otthonossá tenni. Bánsági Ildikó az örökké éber és aggódó, gyermekeit a gonosztól megóvni akaró, az egyfolytában nyugtalankodó anyák aggodalmával kifogástalanul kelti életre a visszafogott Rosariát. Az alsó régiókban van az ökölvívó terem, ahová Rosaria két fia is lejár. A boksz meccsek és edzések hiteles megjelenítéséről Bedák Pál ökölvívó szakértő gondoskodik.

Az előadás hamisítatlanul Vidnyánszky Attilá-s. Egy perc üresjárat nincs benne, minden másodpercben van valamiféle szemkápráztató vagy vadul ütős a színen. A nézők figyelmét nem hagyja lankadni, egymással párhuzamosan folynak az események. Nem csupán a szemét, de a fülét is igénybe veszik a színpadon történtek, nem lehet elbambulni, mert valami mindig zajlik éppen. A közönség alig tudja felfogni, nincs idő még a pillanatnyi végiggondolásra sem, a leülepedésre meg végképp, mert rögtön látható~hallható valami még húzósabb, még meglepőbb.

A színészek tudásuk legjavát adják, teljesítményükről csak szuperlatívuszokban lehet szólni. Az öt Parondi fivért, a város aszfaltján tengődő és elcsúszó Vincenzót Berettyán Sándor, a fékezhetetlen, gyilkossá váló Simonét Bordás Roland, az angyali jóságú – ma inkább lúzernek tartott – Roccót Berettyán Nándor, a szorgalmasan dolgozó Cirót Mészáros Martin és a jég hátán is megélő kislegény Lucát Haszon Ákos igencsak elismerésre méltóan alakítja. A prostituált, hébe-hóba szebb, különb életre vágyó Nadját Barta Ágnes hibátlanul ábrázolja. Tóth Auguszta a mosodatulajdonost, Schnell Ádám a pénzhajhász, szívtelen menedzsert, Varga József a kemény bokszedzőt remekül formálja meg. Katona Kinga és Herczegh Péter Amelie-nek az aszfalt értékrendjén szocializálódott gyermekeit – Ginettát és Alfredót – igen meggyőzően viszi fel a színre. Kisebb szerepekben látható még Nagy Márk, Szabó-Sebestyén László, Szép Domán és Nagy Johanna.

Heves érzelmeket, erős reakciókat vált ki a publikum tagjaiból ez az igen hosszúra nyúlt produkció. Nem lehet közömbös vagy unott, aki látja. Ez is a rendező célja, és az is, hogy állásfoglalásra késztesse az embereket. És ez így is van.

Grecsó Krisztián – Bíró Bence: Megyek utánad

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

Orlai Produkciós Iroda és a MASZK Egyesület előadása

 

Kortárs irodalmunk egyik legismertebb alkotója Grecsó Krisztián, aki elbeszéléseket, drámákat, regényeket ír, de verseket is publikál, újságíróként is dolgozik. Regénye, a Megyek utánad 2014-ben jelent meg. Ebből a művéből – a szó legnemesebb értelmében vett színházi mindenes – Bíró Bence készített színpadi változatot, amit a közönség szeptembertől láthat a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban.

A darab keretes szerkezetű, ugyanazzal a jelenetsorral kezdődik és végződik: a férfiak ősi vadászösztönével megáldott könyvtáros azzal a kissé átlátszó ürüggyel – hogy nem kölcsönözhető könyveket csen ki neki, – felcsalja a lakására a csinos, szemüveges egyetemistalányt, aki este meg is érkezik. A záró képben a határozott fiatal nő átlát a szitán, ügyesen lepattintja a nyomulni akaró hódolóját, ugyanis kijelenteni, stabil párkapcsolatban él. A nyitó és a záró kép között sorra esnek meg közel húsz év eseményei, ami alatt a könnyű prédát szimatoló fiú aprólékosan elmeséli a saját meg a barátja, Daru kalandjait.

A Megyek utánad fejlődéstörténet. Felnőtté válni nem sétagalopp, soha nem volt és lesz könnyű művelet, minden kor gyermeke végigutazik azon az érzelmi hullámvasúton, amíg a kamaszból érett ember lesz. Bizony az emberfiának ezt a rögös utat be kell járnia, lépten-nyomon számtalan nehézség tornyosul előtte, nem lehet megspórolni a csontig hatoló fájdalmakat, a kínkeserves csalódásokat. A másik végletet, vagyis az örömteli pillanatokat, percnyi boldogságokat sem egyszerűbb kezelnie. A könyvtáros narrátorként adja elő Daru pályafutását, amiben rengeteg közös pont akad: ugyanabból az istenháta mögötti, álmos, alföldi faluból származnak, itt jártak elemibe, kezdtek el kamaszodni, kivívni a csoporton belüli helyüket. Az új közegben, a középiskolában megint harcok árán lehetett megszerezni az elsőséget. Közben halálosan komoly diákszerelmek alakultak és múltak ki. A rangsorcsata elölről kezdődött az egyetemen. Itt már igazinak tűnő kapcsolatok is lettek, mindenféle Juli, Lili, Eszter, Petra, Sára, Adél, Lea, Gréta váltotta egymást. Egy embert a másik nemhez fűződő viszonyán keresztül igen kifejezően lehet jellemezni. A Megyek utánad-ban is ez a főmotívum. A pszichológia tudománya állítja, általában mindig ugyanolyan karakterű párt választunk. Ezzel Daru sincs másképp, összes csaja, szerelme, barátnője hasonlít egymásra.

Örök és megcáfolhatatlan igazság: minden a színészek játékán múlik. Az is, ha hat, vagy az is, ha nem az előadás, különösképpen akkor, amikor a látványtervező, Ottlik Jikka mindössze egy kanapét tesz a pódiumra. Baki Dánielnek, Kurta Nikének és Mészáros Bélának kell mimikájával, testtartásával, művészi érzékenységével és tehetségével minden külső eseményt és belső lelki folyamatot kifejeznie. Mindent megtesznek, hogy a darab meghódítsa és megérintse a nézők szívét. Csak a legmagasabb elismerés hangján szabad szólni teljesítményükről! Az összes mókás és szomorú jelenetet ugyanazon a magas színvonalon adják elő. Csak dicsérni lehet őket!

Dékány Barnabás rendezésében az előadás elejétől a végéig feszes tempóban halad, humora nem közönséges és nem durva, nem röpködnek a lószerszámok. Szórakoztató és kellően ironikus, kellemesen pikírt, sztorija pedig annyira fészekmeleg és hétköznapi, hogy mindenki magára ismerhet benne, felidézheti saját életútját, összevetheti a színpadon történtekkel, megtalálhatja az azonosságokat és a különbségeket.

Dan Gordon: Becéző szavak

Szentendrei Teátrum – Orlai Produkció

 

A most 73 esztendős amerikai szerző, Larry McMurtry regénye, a Terms of Endearment 1975-ben jelent meg, ami a Becéző szavak magyar címet kapta. Közel tíz évre rá James L. Brooks készítette el annak a filmnek a forgatókönyvét, amit 1984-ben láthattak először a nézők. Csupa hollywoodi nagyágyú – így Shirley McLaine, Debra Winger, Jack Nickholson – alakítja szerepeket, és bizony még ma is szívesen tekintik meg az emberek, ha valamelyik tévécsatorna műsorára tűzi. Dan Gordon pedig 2007-ben színpadi változatot írt belőle, ami azóta a világ számos játszóhelyén a közönség és a szakma elismerését egyaránt kivívva megy. Hozzánk most érkezett el, az Orlai Produkciós Iroda  és a Szentendrei Teátrum közös bemutatójaként, amelyet július 5-én először a szentendrei közönség láthatott, most pedig, a szeptember 12-ei kőszínházi premier után a Belvárosi Színházban játszanak tovább.

A bölcs és sokat tapasztalt Murphy állítja: Anyád mindent jobban tud nálad. És nem engedi, hogy erről megfeledkezz. A Becéző szavak főhősnője, a negyvenes éveit taposó Aurora pontosan ilyen – mai szóhasználattal élve: – helikopter anya. Vasmarokkal fogja, és állandó megfigyelés alatt tartja egy szem gyermekét, a nagykorúságot éppen elérő Emmát. Igen elvakult és szenvedélyes anya, semmitől, még a lelki terror alkalmazásától sem riad vissza. Vastagon megvan a véleménye mindenről és mindenkiről, amit bizony nem rejt véka alá, megállás nélkül mondja a magáét, és mindig oda lukad ki, hogy lánya tegye ki udvarlója, a bohókás hippi, Flap szűrét, mert nem találja megfelelő társnak számára. Igen vonzó szépasszony, sokat ad magára, kényes a beszédére, igényes a megjelenésére. A legtöbb ember csodálja az ilyen anyatigrist, leginkább akkor, ha az nem neki, hanem másnak a szülője. Akik viszont mellette élnek, azoknak az agyára megy, és bizony a legtöbb esetben a pokol mélyére küldenék, vagy a holdra szeretnék fellőni őket.

A Becéző szavak cselekményideje nagyjából 10 év. Ezalatt anyja rosszallása ellenére Emma férjhez megy Flaphez, másik államba költözik, ugyanis Flap itt kap tanári állást. Anya és lánya telefonon tartja a kapcsolatot, főképp Aurora csörög oda a leglehetetlenebb időkben. A frigy eleinte remekül működik, sorra jönnek a gyerekek és sajnos a szürke hétköznapok is. Lassanként Emma ráébred, hogy a felelőtlen Flappel kapcsolatban anyjának igaza volt. Mindketten ki-kikacsintgatnak a házasságból, máshol vigasztalódnak. Közben Aurora is kikezd a szomszéddal, a részeges, nagyhangú, mosdatlan szájjal beszélő nemzeti hőssel, az űrhajós Garrett-tel. Az ellentétek vonzzák egymást, jól megvannak, végre egyenesbe jön az élete. És ekkor üt be a mennykő: Emmát gyógyíthatatlan betegség támadja meg, ami el is viszi. Aurora magához veszi az unokáit, amibe még Flap is beleegyezik. Kezdheti a gyereknevelést elölről.

A közhelyek a legnagyobb igazságok, így köztük az is, hogy a nézők odafigyelését mindvégig megőrző, érzelmeit elejétől a végig magas hőfokon tartó előadások alfája és ómegája a jó színész. És ez most sincs másképp. Hernádi Judit művészi kvalitásairól már minden leírtak, nem lehet újabbat mondani. Az ő Aurorája egyszerre bámulatos, szerethető, idegesítő és kibírhatatlan, legfőképp az a baj vele, hogy mindig igaza van. Sallangmentesen viszi fel a színre ezt a bosszantó, ezerarcú asszonyt, akinek az esetek döntő többségében beválnak a jóslatai, ugyanakkor fejlődőképes, tud belátó is lenni, és átlépni saját korlátain. Péter Kata méltó partnere Hernádinak. Remekül jeleníti meg a tinikort éppen elhagyó ifjú leányzót, majd a boldog fiatal feleséget és a türelmes, kisgyermekes anyukát, végül az élet kihívásaival nehezen szembenéző, azokra rossza válaszokat adó, a betegségét bátran tűrő Emmát. A ritkán józan, mindenféle csibészségre kapható, hóbortos, ugyanakkor kedves és mulatságos Garrett figuráját Gyabronka József mesterien kelti életre. Horváth Illés kifogástalanul hozza az ingatag, felnőni képtelen, feladataival megbirkózni nem tudó, csélcsap Flap karakterét. Cseh Judit Patsyt, a barátnőt, a kezelőorvosnőt és a csinibabát is megszemélyesíti, mindhármukat magas színvonalon játssza el. Kálmán Eszter mályvaszínű, sok-sok fix elemből és egy mozdítható kanapéágyból álló praktikus díszlete egyaránt alkalmas külső és belső terek ábrázolására. Mátyássy Szabolcs zenéje pedig kifejezi a szereplők feldobott, vagy lehangolt lelkiállapotát. Kiss Julcsi olyan jelmezekbe bújtatja őket, hogy azok visszaadják jellemüket: Aurora decens ruhakölteményekben, Emma lezser, fiatalos farmer-póló összeállításokban, Garrett viseltes alsó- és fürdőnadrágban, slampos fürdőköpenyben, Flap diákosan hányaveti, majd öltönyös, tanár uras öltözékekben, Patsy elegáns kosztümökben jár-kel.

Kocsis Gergely olyan, az első perctől az utolsóig pergő, érdekes, izgalmas előadást rendez, amit a publikum jogosan elvár ettől a híres-nevezetes és érzelmekben gazdag történettől. Úgy adja át – a cseppet sem didaktikusan, – hogy ezekben az általános és nagy igazságokban mindenki megtalálja a neki valót, a csak hozzá szólót. A Becéző szavak kellemes, szórakoztató produkció, és bizony, időnként nem is kell ettől több.

Tom Ziegler: Grace és Gloria

Pinceszínház

 

Tom Ziegler amerikai író 1990-ben Grace&Glorie címmel jelentette meg könyv alakban komédiáját, amit 1996-ban bemutattak. Ez az előadás a Broadway-n nagyszériás darab lett. Az ilyen jelentős hatást kiváltó drámákat általában az Isten sem menti meg attól, hogy film legyen belőlük. Így is történt, 1998-ban társszerzőként készítette el Grace and Glorie című ötszereplős tévéfilmnek a forgatókönyvét, ami világsikert aratott. Színpadi változatát hazánkban 2003-tól kezdve úgy öt-hat évente színre viszik, a legutóbbi Grace és Gloria című verziónak a ferencvárosi Pinceszínházban volt március 15-én a premierje.

Mi ennek a hallatlan népszerűségnek a titka? Közhelyszerűen hangzik, de mélyen igaz, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedők mindig voltak, vannak és lesznek, és mindig voltak, vannak és lesznek olyanok, akik önzetlenül, csupa jóindulatból szeretnének segíteni ezeken az embereken. Ápolt és ápoló között kialakul valamiféle kapcsolat, míg napi teendőiket végzik, aközben óhatatlanul felmerülnek olyan kérdések, amik ezeken kívül esnek. Így van ez a Grace és Gloria két szereplőjével is. Grace megette már a kenyere javát, a rák végső stádiumába ért, ettől függetlenül nagyon is vág az esze, Gloria elegáns, harmincas New York-i nő, aki önkéntes munkaként vállalja, hogy gondozza őt. Grace sorsával már megbékélt, elrendezett magában mindent, felkészült a halálra. Szúrós szemekkel nézi, és éles szavakkal illeti a magányába betolakodó Gloriát, púpnak érzi a hátán, hogy ott nyüzsög körülötte. Kis idő múlva kiderül, Gloria könnyedsége, angyali türelme csupán magára erőltetett álca, ami mögött mély lelki sebeket hordoz. Nemrégiben szörnyű csapás érte, közlekedési balesetben elvesztette 10 éves kisfiát, emiatt házassága is romokban hever. A kezdeti ellenségeskedés után lassan átalakul, egyre szívélyesebbé, meghittebbé, őszintébbé válik a viszonyuk, és fokozatosan megfordulnak a szerepek, Grace vigasztalja, biztatja a talajt vesztett, elanyátlanodott Gloriát, a fiatalabbnak van inkább szüksége az idős asszony bölcsességére, bátorítására, együttérzésére. Ezt tökéletesen kifejezi az utolsó jelenet, amikor egymást szorosan átfogva először csupán mosolyognak, majd egyre hangosabban kacagnak, végül meg csak harsányan nevetnek, és csak hahotáznak…

Az előadás vezérfonalát az a levél adja, amit Grace ír tini korban lévő unokahúgának, aki időnként hogyléte felől érdeklődik, ezek a mondatok hol mikrofonról, hol élőben hallhatók. Nem csak okos tanácsokkal látja el, hanem pulóvert is köt neki. A darab szimbolikus tárgya az a porcelán levesestál, ami időnként éjjeli edényként funkcionál. Grace nem sajnálja erre a célra használni, ugyanis utálja, mert az anyósától kapta. Az egyik bolondos és mókás pillanatában pedig közli, miután semmi vagyona nincs, ezt fogja Gloriára hagyni…

Kútvölgyi Erzsébet művészi kvalitásairól már minden leírtak, nehezen lehetne ezekhez a szavakhoz bármit is hozzátenni. Most is a tőle elvárt és megszokott színvonalon alakítja Grace-t. Tökéletesen hozza a testi erejét elvesztő, de lelki erejét megőrző, szeretetet még mindig adni képes, ugyan a gyilkos kórral szembeni csatát elvesztő, de emberi tartását mindig megőrző asszonyt. Juhász Réka remekül személyesíti meg hebrencs Gloriát. Elismerésre méltóan ábrázolja azt a pszichés fejlődést, növekedést, amin ez a belső sérülésekkel teli, ugyanakkor jó érzésektől átitatott, túlfűtött, buzgó nő átmegy. Rózsa István egyszerű, csupán egy ágyból, konyhaszekrényből és asztalból meg füstös kályhából álló díszletei kifejezik azokat a puritán körülményeket, amiben Grace tölti mindennapjait. Horváth Kata a legváltozatosabb, de mindig az utolsó, menő divatot követő jelmezei visszaadják Glora csapongó egyéniségét.

Ez a Méhes László rendezte, komótosan előrehaladó, bő egyórás előadás gondolkodásra készteti a nagyérdeműt. Közben, de utána mindenki elmélázhat azon, ő vajon hol, milyen körülmények között lesz, amikor már kifelé áll a szekere rúdja ebből a világból? Lesz-e mellette olyan rokon vagy hivatásos segítő, aki rányitja az ajtót, ad egy tányér levest, meghallgatja panaszait, vagy kórházi ágyon elhagyatottan, egyedül kell megküzdenie a kórral. Nehéz kérdések ezek…

 

Pozsgai Zsolt: Léda

Gödöllői Királyi Kastély

Kastély Színház

 

Az Európa Drámaírói-díjjal kitüntetett Pozsgai Zsolt színpadi alkotásának mindegyikében úgy szeret játszani a történelemmel, hogy igaz eseményeket és adatokat kever fiktívekkel, amiknek egyvelegéből mélázásra, továbbgondolásra késztető, izgalmas, a közönség érdeklődését a függöny felhúzásától a legördüléséig fenntartó darabok születnek. És ez most, 2019. május 11 és 12-én, a Léda ősbemutatóján sincs másképp. A Lédát a Királyi Kastély vezetőjének, dr. Ujváry Tamásnak a felkérésére írta, ugyanis az igazgató azt szeretné, hogy a 2003-ban eredeti szépségét és pompáját visszakapó barokk színházban újra évad legyen, és az alkalmi zenés előadások mellett színpadiak is teret kapjanak. Olyan művet akart látni, ami kötődik a városhoz. Ady Endre verseinek, a Léda asszony zsoltárainak múzsája, Diósy Ödönné Brüll Adél az 1920-as évek derekától kezdve férjével és húgaival együtt a tavaszi, nyári és őszi hónapokat Gödöllőn töltötte egészen az 1934-ben bekövetkezett haláláig.  Abban az eklektikus, szecessziós, 150 négyzetméteres, fényűzően berendezett villában, – ahogyan Léda nevezete: „kis viskóban”, – éltek, ami igen közel esik a királyi kastélyhoz. Kutyákat, baromfikat is tartottak, a háztartás és az állatok ellátásához szükséges húsokat a helyi mészárostól szerezték be. Adél~Léda lánykorától kezdve súlyos depresszióval küzdött, utolsó esztendeiben pedig gyógyíthatatlan bőrbetegség támadta meg. Ezekre a valós tényekre épül a Pozsgai-darab. A szereplők közül egyedül a fűzfapoéta, Kokas Pál karaktere „kitalált”, a többieké, Lédáé, Diósyé és Margité nem.

Közhelyes igazság az, hogy a jó, a közönség lelkét megfogó, ahhoz közel férkőző előadás nyitja az avatott és hiteles színészi játék. Ez a kulcs, és nem más a nézők szívéhez. Négy, olyan elhivatott és szakmáját a legmagasabb szinten gyakorló művész viszi színre a darabot, akik a színi mesterség összes fogását ismerik. A címszerepet Varga Izabellára bízta a szerző-rendező. Olyan, testi-lelki bajoktól, kínzó fájdalmaktól és emlékektől gyötört asszonyt formál meg, aki szeretetet várt, akart és tudott adni, kapni. Megmutatja a Léda-szobor mögötti érzékeny, megfáradt, becsapott és megbántott nőt. Szőke Zoltán a tőle megszokott profizmussal hozza Léda férjének figuráját. Remekül alakítja ezt az ellentmondásokkal teli jellemet, aki racionálisnak meg szenvtelennek tűnik, valójában ég a revánsvágytól, és mindenféle elfojtott, gonosz indulatok fortyognak benne. Dózsa Zoltán hibátlanul jeleníti meg a verselgető Kokas Pált, aki Lédában nem a beteg, elhanyagolt hölgyet, hanem az Ady által teremtett ideált látja. Tökéletes biztonsággal játssza el azt a külső-belső leépülési folyamatot, amin ez buta, izgága férfi átmegy, miként távolodik el a szerelmes~védelmező lovag figurájától, és válik pórul járt, nevetséges száj- és párbajhőssé. Nagy Nati kifogástalanul személyesíti meg Léda húgát, az ideggyenge Margitot. Hol félénk, mindentől rettegő, a maga világába zárkózó kislányt, hol biztos kézzel dolgozó ápolónőt kelt életre. Húros Annamária díszletei hűen tükrözik vissza azt a nagypolgári miliőt, amiben Léda és Dodó, azaz Diósy Ödön lakott, jelmezei pedig a férfiak társaságban viselt elegáns öltönyeit, és Léda egyéni öltözködési stílusát idézik fel.

Ebben az impozáns és ihletett környezetben, a Gödöllői Királyi Kastély barokk színházában látott Léda nem dokumentumjáték, hanem vérbeli Pozsgai Zsolt-os alkotás. Minden megvan benne, amit a szerzőtől a közönség elvár és meg is kap: az első perctől az utolsóig tartó drámai feszültséget, pergő, mindvégig emelkedett stílusú, ugyanakkor érthető párbeszédeket, izzó szenvedély-folyamot, férfi-nő közötti örökös harcot, testvérszeretetet és ragaszkodást, mindezeknek a mélyén megbújó derűt, a tragikus eseményekben meglapuló humort, a szomorúságban rejtőző vidámságot.

Molnár Ferenc: Liliom

Vígszínház

 

Az 1878-ban Neumann Ferencként Budapesten született és 1952-ben New Yorkban elhunyt Molnár Ferencet meg az ő dráma-és prózaírói munkásságát nem szükséges különösebben bemutatni. A Pál utcai fiúk az általános iskolában kötelező olvasmány, s nincs olyan évad, amiben a színházak valamelyik alkotását ne tűznék műsorukra. Keresve sem lehetne találni olyan Molnár-darabot, amit ne játszottak volna már. Műveit szeretik a direktorok, mert biztos anyagi sikerre számíthatnak velük, a színészek meg a pazarabbnál pazarabb szerepek miatt. A Liliom Molnár Ferenc világszerte legismertebb színműve, aminek alapötlete – az érdes modorú, valójában azonban érző szívű hintáslegény és a butuska, hiszékeny, ugyanakkor konok kis cselédlány szerelme – benne volt az 1908-ban megjelent Muzsika című kötetének Az altató mese című novellájában. Ebből írta a Liliomot, amit a Vígszínházban Csortos Gyula és Varsányi Irén főszereplésével játszottak először 1909-ben. Mi tagadás, az ősbemutatón csúfosan megbukott. Két évre rá, a bécsi premieren azonban hatalmas volt a lelkesedés, és ez kihatott a magyar színházi életre is. Azóta bejárja a világot, a földgolyó minden színpadán – Európától kezdve Észak- és Dél-Amerikán át Indiáig – mindenhol bemutatták. Magyarok és németek összesen négy filmet forgattak belőle, musical változata is van. A Vígszínház tavaly december 15-én újította fel. Mint a legtöbb Molnár-drámában, a Liliomban is vannak önéletrajzi motívumok, az író is megütötte első feleségét, az éppen akkor várandós Vészi Margitot, aki azonban a színpadi Julikával ellentétben nagyon is emlékezett a pofonokra…

A Liliom helyszíne a pesti Liget, a 20. századelőnek az a placca, ahová mindenféle társadalmi réteg képviselői járnak. Itt sétálgatnak és cicáznak a cselédlányok a bakákkal meg a mesterlegényekkel, de uracsok és fimon kisasszonykák is itt szemeznek egymással. A Liliom cselekménye – mint általában a Molnár Ferenc-daraboké – nem bonyolult. A két főhős, a nagydumás, a bámész népeket a körhintához csalogató, a nőkre macsós vonzerejével ható Liliom és a naiv, a fővárosban nem régen szolgáló falusi leányzó, Julika szerelme. A ligeti kikiáltó magának sem meri bevallani, mert nem fér össze keménylegényes „imidzsével”, hogy megszerette ezt az angyali szelídségű, romlatlan cselédet. Összeköltöznek, az állás nélkül maradt Liliom nem tudja eltartani családját, ez bántja férfiúi büszkeségét, és indulatát Julikán vezeti le: időnként két-három nyaklevest kever le az állapotos asszonynak. Szégyelli magát, ugyanakkor megszólal a lelkiismerete is, örül a gyermek érkezésének, és miután semmihez sem ért, normális munkát nem tud vállalni, a legegyszerűbb pénzszerzési módhoz, a rabláshoz folyamodik. Csakhogy dugába dől a terve, börtönbe nem akar kerülni, inkább öngyilkos lesz. Az égi bíró azonban megengedi neki, hogy 16 év múlva visszamenjen a földre, és meglátogassa a családját. Vissza is tér, látja hamvas, anyja ártatlanságú lányát, akit ugyanúgy felképel, mint annak idején Julikát. Mindkét nő bevallja, hogy nem érezték a füleseket, mert vannak olyan pofonok, amik nem fájnak, amiket elfelejt az ember lánya…

A címszerepet Hajduk Károlyra bízta a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila. Feladatát úgy-ahogy megoldja, de hiányzik belőle az az ellenállhatatlan sárm, amitől ugyanúgy elgyöngülnek a tapasztalt nagyságák és a tapasztalatlan mindenes cselédek. Valamiféle antililiomot testesít meg, sovány, ösztövér alkatával inkább Don Quijote, a búsképű lovag szerepére lenne alkalmas, nem a szívdöglesztő, nőfaló Lilioméra. Ezért a cingár, kopasz Liliomért nemigen veszkődnek a fehérnépek. Szilágyi Csenge Julikája engedékeny és akaratos, igaz, becsületes lélek, akiről a régi nóta énekelhető el: „Ha megversz is imádlak én, /Te drága rossz apacslegény.” Az ijedős, könnyen elpityeredő, majd fokozatosan puccos dámává kikupálódó Mari figuráját Waskovics Andrea kelti életre. Eszenyi Enikő a számító Muskátné karakterét viszi fel a színre. A felfelé törekvő és fel is jutó Hugót Zoltán Áron olyan mulya fiatalembernek, majd érett férfiúnak mintázza meg, aki mindig két lábbal jár a földön. Orosz Ákos a Liliomot rossz útra vivő ficsúrt, Karácsonyi Zoltán a kirabolhatatlan Linzmant, Bandor Éva a trampli fotósnőt, idióta gyermekeit Dino Benjamin és Rudolf Szonja, Seress Zoltán a határozott kapitányt és a felolvasót személyesíti meg.

A Vígszínháznak sikerül az a különleges kunszt, hogy Molnár Ferenc nélküli Molnár Ferencet visz színre. Ifj. Vidnyánszky Attila brechti drámát csinál ebből a könnyed, édes-bús, szellemes és kellemes, szívfacsaró és könnyfakasztó vígjátékból. Elidegenítő hatáselemben bővelkedik a produkció, kezdve a nyápic Liliommal meg a madárijesztőre hasonlító, bosszúszomjas Muskátnéval, folytatva a kőkemény maffiózó Ficsúrral, a dupla fenekű Hugóval, a Hitler Jugend-szerűen masírozó fényképészcsemetékkel, végezve az ávósok vallatási módszereit bemutató detektívekkel. A legijesztőbb az első felvonás végi jelenet, ami a mennyben játszódik. Itt várnak az ítéletükre, és addig itt nyüzsögnek, vonaglanak a szárnyacskákat növesztett bűnösök, akik lélegzetelállító tornamutatványokkal kápráztatják el a nagyérdeműt, ugyanis ezek a fura figurák még a szünetben ott himbálóznak a köteleken, egyikük pedig az első sorok felett tekereg. A közönség egyik fele kiaraszol, a másik fele bent marad, mert nem értik, és egymástól kérdezgetik: most megy az előadás, vagy nem. A purgatóriumnak és a Pokolnak ezt a naturális ábrázolását még Dante is megirigyelte volna. A drámai hatás elérése érdekében a produkció egésze alatt füsttel igencsak bőven elárasztják az egész színházteret, köhögő rohamokat váltva ki az allergiára hajlamos nézőkből. Tejfehér ködben úszik a zsöllye, mire végre kiszellőzik, újra jön a szmog. Bagossy Levente méretes pajtát idéző díszletében zajlik a cselekmény, Vecsei Kinga Réta jelmezeit bármelyik korban viselhetik.

Természetszerűen a publikum tagjai között akadnak olyanok, akiknek ámulatát kiváltja a Liliomnak ez a fajta újragondolt, úgynevezett mához közelítő értelmezése, de vannak olyanok is, akik az eredeti mű megcsúfolásának, kiforgatásának tartják. Nagyobb és bátrabb átalakítással, úgy hogy legfeljebb a nevek maradnának meg, a foglalkozások pedig a mostani életünkből vettek lennének, akkor a produkció sokkal izgalmasabb, érdekesebb lenne, mint ez a felemás – egy kicsit eredeti, egy kicsit napjainkra hajazó – megoldás.