Orbók Attila: Nem válok el!

Újpest Színház

az Éless-Szín vendégjátéka

 

Az 1887-ben Pozsonyban született és 1964-ben Budapesten elhunyt Orbók Attila neve nem annyira ismert a széles nagyközönség előtt, a két világháború között élt alkotókkal behatóbban foglalkozó szakemberek azonban tudják, ki volt és hol a helye irodalomtörténetünkben. Újságíróként is dolgozott, diplomataként is tevékenykedett, de szívesen írt színjátékokat is.  Első darabját, A tüneményt 1922-ben fővárosunkban láthatták először a nézők, ezt követően zajos sikerrel játszották Párizsban és Londonban is, sőt Hollywoodban még filmet is forgattak belőle. A Nem válok el! ősbemutatója 1933-ban volt a budapesti Kamaraszínházban, azóta magyar színpadon nem adták elő, pedig 1992-ben a közönség és a kritikusok között is tetszést arató TV-filmet készítettek belőle. Ezt a komédiát vette elő és újította fel, azaz fújta le róla kissé a port az Éless Béla színművész által alapított és vezetett társulat, az Éless-Szín. A Nem válok el most, szeptember 24-én érkezett meg a IV. kerületbe, az Ady Endre Művelődési Központ nagytermét zsúfolásig megtöltő, színházszerető-és értő újpesti közönséghez.

A Nem válok el! olyan komédia, amin látszik, szerzője nem csupán jó tollú, de kiváló dramaturgiai érzékkel megáldott író. Nem egyetlen színészre írta a darabot, külön odafigyelt arra is, hogy a fellépő színészek mindegyikének megfelelő súlyú szerepe legyen. Ha a vígjáték felszínére pillant csak a néző, akkor nem lát mást, mint egy társasági darabot, egy kis gyorsan elpattanó buborékot, amin pompásan lehet szórakozni, jóízűen hahotázni, de ha a mélyebb, mögöttes tartalmat is észreveszi, akkor rögtön más a helyzet. Meglátja a kispolgári erkölcs viszonylagosságát, lazaságát, az emberi kapcsolatok ürességét, a nyereségvágyat meg a köpönyegforgatást. De nem az a vígjáték elsődleges célja, hogy lerántsa a leplet a „burzsoázia” álságos, hazug mivoltáról, hanem a közönség jókedvre derítése, megnevettetése. Olyan jellem- és helyzetkomikumok sorozatára épül a darab, ami alaposan igénybe veszi a publikum minden egyes tagjának a rekeszizmát, ugyanis az első perctől kezdve az utolsóig végigkacagja az előadást.

A Nem válok el! tartalma cseppet sem bonyolult, három-négy bővített mondatban elmondható: Szőnyi Lórándot, a templom egere szegénységű írót el akarja hagyni a felesége, Magda, hogy hozzámenjen a tehetős földbirtokoshoz, Hamvay Zsolthoz. Szőnyi azonban megmakacsolja magát, nem akar elválni. Nemsokára fordul a kocka, Amerikában jó pénzért megveszik Szőnyi egyik drámájának játékjogát. Az eddig földönfutó, asztalfióknak dolgozó Szőnyiből egy csapásra híres és dúsgazdag ember lesz, Magda visszamegy hozzá. Azonban a ’boldogan éltek, míg meg nem haltak’ nem következik be, mert a nyomor és a szenvedés táplálta írói ihlet elszállt. Most ő akar a nejétől elválni, de Magda kategorikusan kijelenti: nem válok el…

Nem csak a patikamérlegen kimért és egymással tökéletes arányban lévő humoros részek és gegek miatt ennyire kellemes és színvonalas ez a produkció, hanem a benne fellépő művészek igényes játékától. Tóth Roland úgy alakítja a nincstelenség nyomása alatt vergődő és a már befutott, módos írót, aki csak akkor tud alkotni, ha fáj a lelke. Magdát, a csélcsap, két férfi közt ide-oda csapódó, határozatlan feleséget Kondákor Zsófi hol kedves, hol számító asszonyként viszi fel a színre. Magda édesapját, a tesze-tosza Kardos Péter pénzügyi főtanácsost Kertész Péter a figura megkívánta ingatagsággal kelti életre. Amáliát, Magda haszonleső édesanyját Rák Kati a léha úrinők felszínességével jeleníti meg. Bodor Géza kifogástalanul személyesíti meg Bandit, Magda fivérét, aki szintén csak az érdekeit tartja szem előtt. A bumfordi földbirtokost, Hamvay Zsoltot Urmay Gábor olyan férfinek ábrázolja, akinek szerelme az állatok árától és a gazdasági válságtól függ. Koncz Gábor tehetségéről és művészi kvalitásairól ódákat zengtek már. Ez most sincs másképp, Sátory színművész ura olyan férfiú, aki tisztában értékeivel és gyengeségeivel. Borz Álmos alanyi költőt Éless Béla mintaszerűen formálja meg. A sima modorú inast Mesterhází Gyula, a szende diáklányt Simonyi Réka mesterien játssza. Valler Gabriella tökéletesen hozza a tűzről pattant gazdaasszonyt, akinek az esze mindig a helyén van. Nyertes Zsuzsa az igen mutatós és csupa szív színésznőt, Licit a tőle elvárt szépséggel állítja színpadra. Harmati István díszletei olyanok, mint abban a korban egy átlagos középosztálybeli család lakásberendezése, Romhányi Nóra jelmezei pedig felidézik a múlt század első felének divatját. Kokavecz Iván zenéje nagyszerűen aláfesti és kiemeli ennek az időszaknak a hangulatát.

Ez a Koncz Gábor és Éless Béla által rendezett előadás elvarázsolja a nézőket. Az ilyen habkönnyű, remek komédiákat szeretik az emberek, ugyanis nincs mindig kedvük a lelki mélyszántáshoz, örülnek, ha kikapcsolódhatnak, azaz kiszállhatnak a napi mókuskerékből, elfelejthetik gondjaikat-bajaikat, és ez a produkció maximálisan megfelel ennek az elvárásnak.

 

 

A hegedűtanár

Brazil filmdráma

Sergio Machado filmje

Mozinet

 

Tavaly került a dél-amerikai mozikba ez a hamisítatlan brazil film, ami elnyerte a közönség tetszését a Sao Paolo-i Filmfesztiválon, ugyanis az ő különdíjukat kapta meg. Nálunk a Mozinet forgalmazásában az idén július 14-étől látható. A hegedűtanár (The Violin Teacher) igaz történeten alapul, főhőse Laerte, a kiváló muzsikus, aki mint a népmesék szegénylegénye, elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni, azaz szeretné, ha felvennék őt a neves Sao Paolo-i Állami Szimfonikus Zenekarba. A próbajátékon azonban valamiféle megnevezhetetlen bénultság vesz rajta erőt, és úgy hagyja el a helyszínt, hogy hegedűjén egyszer is végighúzta volna a vonót. Nem tud magával mit kezdeni, perben-haragban áll mindenkivel, szülei jóindulatú érdeklődésére is csak hímez-hámoz. A szükség azonban nagy úr, enni, inni meg albérletet fizetni kell. Végül kiköt a Sao Paolo nyomornegyedének egyik alapítványi iskolájában, ahol a zenetanárok expressz gyorsasággal váltják egymást. Egy jótékonysági koncertre kéne felkészítenie a tiniket. Tanítványai mélyszegénységben élnek, mosdatlan szájjal és tiszteletlenül beszélnek, drogoznak és dílerkednek, bankkártya-csalók, a kottát sem ismerik, fül- és fejfájdítóan hamisan nyúzzák hangszereiket. Ellenségesen méregetik egymást, a féktelen fiatalok nem akarnak szót fogadni, Obama juniornak csúfolják, ő pedig rühelli az egészet, ráadásul a helyi gengsztervezér tyúkszemére lép, amiért az ráküldi gorilláit. Lassan azonban kialakul közöttük valamiféle modus vivendi, a fiúk, lányok érzik, nem rossz ember, jót akar nekik. Még kompromisszumra is hajlandó, tanítványaival eljátssza a Kék Duna keringőt a kiskirály lányának a bálján, ennek fejében az elengedi a srácok tartozását. Igen élénk érdeklődés és tetszésaratás közben a jótékonysági koncert is simán lemegy. Laerte talpra áll, és amikor újra megpróbál bejutni az állami szimfonikus zenekarba, úgy játszik, hogy még Paganininek is dicsőségére válna. Fel is veszik, méghozzá első hegedűsnek. Rendezi a viszonyát barátaival, és már nem kell neki kamuznia meg mindenféle alapot nélkülöző hurráoptimizmussal válaszolgatni anyja, apja telefonjaira.

A film felvet bizonyos morális kérdéseket is, ilyeneket, mint például a tanár milyen felelősséget visel a rábízottakért? Csupán ismereteket adjon át nekik, vagy emberként is kerüljön közelebb hozzájuk? Viselje szívükön a sorsukat? Apapótlékuk legyen? Aggódjon értük? Szálljon szembe a megrontóikkal? Ezek bizony nehéz kérdések, és a Lazaro Ramos által hitelesen és igen elismerésre méltóan megszemélyesített Laerte is szembesül velük, és kitűnő feleleteket ad rájuk. Emberként és tanítóként is jelesre vizsgázik.

Sergio Machado filmjében igen élesek a kontúrok. Közülük a legszembetűnőbb az hogy, amilyen szöges ellentétben áll egymással a magas kultúra által körbehatárolt  közeg tudatos és minőségi életvitele, úri finomsága, emelkedett lelkülete, választékos modora meg társalgása a favelában tengődő felnőttek és gyerekek jövő nélküliségével, korlátolt lehetőségeivel, mindent beborító erőszakával, testet-lelket tönkretevő nincstelenségével, közönséges viselkedésével, durva beszédmódjával. A hegedűtanár bármiféle szónál és magyarázatnál is kifejezőbb csúcsjelenete az, amikor a helyi bandafőnök fogdmegjei megfenyegetik Laertét, és kényszerítik, hogy szórakoztassa őket, azaz valamiféle divatos tingli-tangli slágert húzzon el nekik. A bádogviskók lakóinak vámszedőit, ezeket a vadakat azonban megszelídíti a klasszikus zenéből áradó varázs, szájtátva hallgatják őt, lehanyatlik a pisztolyt tartó kezük, és útjára elengedik.

A hegedűtanár képi fogalmazásmódja, mondanivalója, szereplőinek karaktere bizony mérföldekre távol áll a dél-amerikai szappanoperák mesterkélten édeskés, memóriavesztéses meg ’senki nem annak a gyereke, akinek hiszi magát’ világától, az angyali jóságú vagy ördögi gonoszságú szexbombáktól és a szekrényvállú, hatvan fogú szépfiúktól, ahol a szegénység csak kiegészítő elemként van jelen. A filmben semmiféle cukormáz nincs, itt bizony a keresztapák a főnökök, ők tartanak a markukban mindenkit, és nem ismernek könyörületet, ők diktálják a kemény feltételeket, aminek következtében a nyomor még több nyomort szül, és szedi az áldozatait. Innen nincs mód a kitörésre. Segio Machado mindvégig a heliópolisi valóság talaján áll, de azért a nézők nyakába nem csupán a kiúttalanságot zúdítja, hanem a szabadulás lehetőségét is felvillantja, ezáltal reményt nyújt, hogy van mód ebből a szörnyűségekkel bezárt körből kilépni.

Barokk est

25. Jubileumi Vajdahunyadvári Nyári Fesztivál

 

A Vajdahunyadvár Budapest egyik legfőbb turisztikai látványossága, szinte kínálja magát, hogy ez a történelmi levegőt árasztó, illusztris hely kulturális rendezvényeknek adjon otthont. Az idén már negyedszázada fogad vendégeket a Vajdahunyadvári Nyári Fesztivál. Évek hosszú sora óta a Musica Hermina Alapítvány szervezi a programsorozatot. Ezeknek a nagy érdeklődést kiváltó estéknek lelke és motorja Bálint Gábor karmester, az alapítvány vezetője. Sajnos az alapítvány ebben az évben az eddig megszokott nem túl magas összegű támogatatást sem kapta meg a Nemzeti Kulturális Alaptól, így teljesen önerőből állítja ki ezt az igen színvonalas eseménysorozatot, azonban a Magyar Mezőgazdasági Múzeum dologi segítségére mindig számíthatnak. Bálint Gábor az előző évekhez hasonlóan most is igen változatos programot állított össze. Kilenc estéből áll a sorozat, a klasszikus zene, ezen belül is az egyetemes zeneirodalom gyöngyszemei adják az alapot, de a könnyűműfajtól kezdve a klezmeren át a cigányzenéig és az operettig terjed a műsor. Egy hónapon át hétfőn és csütörtökön van rendezvény, az első július 4-én volt, az utolsó augusztus 4-én lesz.

E sorok írója a július 11-ei Barokk esten vett részt. A Magyar Virtuózok Kamarazenekar először Antonio Vivaldi G dúr szimfóniáját adta elő, majd ezután J. S. Bach két hegedűversenyét. Elsőre a d-moll, két hegedűre írtat, amiben a zenekar két tehetséges, reményteli jövő előtt álló fiatal szólista hölgye lépett fel, majd a D-dúrt, amit három hegedűre komponált. Ez utóbbiban a két ifjú hegedűművésznővel együtt a Magyar Virtuózok Kamarazenekart 1988-ban alapító és a művészeti vezető feladatát azóta is ellátó Szenthelyi Miklós hegedűművész működött közre. Az ő előadóművészi kvalitásáról, elhivatottságáról csak a legnagyobb elismerés hangján lehet és szabad szólni, és ez most sem volt másképp. A szünet után Felix Mendelssohn D-dúr vonósszimfóniája és Giochino Rossini G-dúr szonátája csendült fel. Oszecsinszki Román koncertmester is nagymértékben hozzáhárult ahhoz, hogy Bálint Gábor óramű pontossággal vezényelje a tökéletes biztonsággal, egyetlen fals hang nélkül játszó zenekart. Olyan tetszést arattak, hogy nem is egy, hanem két ráadással köszönték meg a publikum szűnni nem akaró tapsát. Elsőre Johann és Joseph Strauss „slágerét”, a Pizzicato polkát és Johannes Brahms Magyar táncának V. tételét.

Hihetetlen erő és szépség árad a zenéből, ez járja át a közönség szívét, lelkét, mert mindenki érzi, olyan ihletett helyen van, ahol a történelem szele érinti meg. A hatalmas platánfa is azt susogja a nézők fülébe, nem akárhol vannak most. A semmivel össze nem hasonlítható környezet és a klasszikus zene sodró, mindent átfogó lendülete vagy halk, hajlékony, csendes lassúsága megteremti azt a különös áramlást, amit csak a muzsika képes létrehozni, ugyanis eléri az emberi pszichének azt a tartományát, ahol az az Örökkévalóval összeér. Ez az áram ott jár körbe-körbe, és elvarázsolja a székekben ülőket.

Daniel Glattauer: Párterápia

Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása

 

Az 1960-ban Bécsben született Daniel Glattauer osztrák regény- és drámaíró neve nem ismeretlen a magyar színházba járók előtt: a Gyógyír északi szélre című regényéből írt komédiája több, mint száz estén át ment – és még menni is fog – Orlai Tibor és munkatársai szervezésében az ország különböző játszóhelyein. Az előbb említett művében egy véletlenszerűen létrejött internetes levelezés során kialakult szerelmet mutat be, addig a Párterápiában egy olyan házassági válságot, ami már jó ideje zajlik. A Párterápia magyarországi premierjét a Szentendrei Teátrum és Nyár keretén belül Szentendrén, a Városháza udvarában, július 8-án tartották.

A férfi és a nő együttélése a világot összetartó kapocs, hiszen az életet továbbadni csak ebben a közösségben lehet. Ha működik ez a viszony, akkor bizony a hetedik mennyországa repíti azokat, akik benne élnek, ha nem, akkor pedig a pokol legmélyebb bugyraiba taszítja őket. A Párterápia negyvenes éveinek elején járó két hőse: Joana és Valentin Dorek ez utóbbiban vegetál. Bő 17 évvel ezelőtt esküdtek meg Mindketten magasan kvalifikált értelmiségiek, a feleség történész, a férj pedig repülőmérnök. Két gyermekük van, a lány 15 esztendős, a fiú valamivel fiatalabb. Eljutottak odáig, hogy normális, emberi hangon már nem tudnak beszélni, csak kiabálnak és ujjal mutogatnak a másikra. Nem maguktól, hanem gyerekeik kérésére fordulnak szakemberhez, hátha sikerül megmenteni házasságukat. A vígjáték cselekményideje az a nagyjából két óra, amíg a foglalkozáson megjelennek, és ennyi ideig tart az előadás is. A moderátor is hasonló korú. Azokat a kérdéseket teszi fel nekik, olyan gyakorlatokat végeztet el velük, amiket az ilyen jellegű filmekből már ismerhet a nagyérdemű, mint például: mi volt az együtt átélt legboldogabb pillanatuk, mire emlékeznek szívesen a közös nyaralásokból, mit szeretett meg a másikban, melyik a legszebb napjuk, mi a legelviselhetetlenebb tulajdonsága a férjnek, ~ a feleségnek, amitől a legszívesebben a falra másznának, milyen idegesítő szokása van. A kérdezz – felelek során kiderül, nincs még minden veszve, jócskán akadnak közös pontok, amikből el lehet indulni. Persze mindkettőnek pörög a nyelve, az asszony nagymester ebben, de az embert sem kell félteni, derekasan helytáll. Mint a tenyerüket, úgy ismerik egymást, előbb tudják, a másik az adott kérdésre mit fog válaszolni, mint ő maga. Joana felhánytorgatja, hogy Valentin szeretőt tartott, de kiderül az is, hogy Joana sem maradt adósa. Nem ismernek kímélet vagy pardont, válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez. A terapeuta csak kapkodja a fejét, nem győz, de nem is akar igazságot tenni közöttük. Amikor már végképp elfajulnak a dolgok, és majdnem egymás haját tépik, váratlan fordulat áll be…Ezek az odamondogatások, ironikus szócsaták, éles pengeváltások adják a darab sava-borsát, ettől lesz a vígjáték annyira ismerős, mert a nézők mindegyikének közeli, vagy távoli rokonságában, baráti körében akad egy Joana és Valentin. A közönség pedig gurul a nevetéstől, és pompásan érzi magát.

Znamenák István átlagos egyszobás rendelőbelső díszletet tervezett, ami három székből, kávéfőzőből meg italautomatából áll. Ebben a térben folyik a játék, itt csipkedi meg marja egymást a Dorek házaspár. Balla Eszter kifogástalanul alakítja az igencsak felvágott nyelvű Joanát. Az ő Joanája mindent tud és előre lát, kész válaszok lapulnak a tarsolyában. Debreczeny Csaba szórakoztatóan kelti életre Valentint, a nagy harcost. Olyan férjet visz fel a színre, aki ügyesen állja és védi ki Joana jól szavakban bevitt jobb- és balhorgait, időnkénti mélyütéseit, és ökölvívó bajnokhoz illő rutinnal célozza meg és találja el felesége sajgó felületeit. Mészáros Máté a furfangos pszichiátert remekül személyesíti meg. Kissé puhánynak beállított figurája kitűnően lavíroz a két fél között, és a békülés érdekében van mersze szokatlan és kemény módszereket is bevetni.

A Znamenák István rendezte Párterápia igencsak ideális darab egy könnyed nyári kikapcsolódáshoz, semmi komoly, semmi megerőltető nincs benne. De nem is kötelező a kánikulában pszichés mélyszántást végezni, nehéz, súlyos társadalmi mondanivalójú produkciókon rágódni. Az ilyen könnyű kis buborékra viszont égető szükség van, mert ettől a kétórás mókázástól és kacagástól felüdül a lélek is.

 

Richard Bean: Egy fenékkel két lovat

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

A világirodalom egyik legtermékenyebb vígjátékírója Carlo Goldoni, akinek Két úr szolgája című darabját 1746-ban mutatták be, azóta töretlen az érdeklődés iránta, ugyanis az egyik leggyakrabban színre vitt műve. Az 1956-ban az Egyesült Királyságban született Richard Bean brit színész és drámaíró továbbgondolta a Két úr szolgáját, az 1960-as évek Angliájába, Brighton-ba helyezte át a cselekményét, és a címét is megváltoztatta: One Man, Two Guvnors-ra, ami nyers fordításban annyit tesz, mint Egy férfi, két főnök. Ezt a darabot hozta el az Orlai Produkciós Iroda hazánkba, amit most június 23-án mutattak be a Belvárosi Színházban, de nem csupán itt fogják játszani, hanem az ország különböző helységeiben is. Az előadás igen ötletes és találó címét, az Egy fenékkel két lovat az Orlai alkotó csapata adta. A 2011-es ősbemutató óta nem csupán Nagy-Britanniában, de az óceánon túl, a Broadway-én is hatalmas közönségsikert arat. A múlt század második felének a kezdetén indult hódító útjára a Beatles együttes, a kontinens fiatalsága – főképp a nőneműek – ha csak meglátták a négy gombafejű fiút, elmebetegek módjára viselkedtek, kezüket-lábukat széthányva ájuldoztak, magukon kívül visítoztak. Richard Bean a Beatles-őrületet beépíti a darabba, Goldoni cselekményének a menetén azonban nem sokat változtat, most is ugyanolyan szövevényes, mint az olasz szerzőnél: van ikerpár, akik közül a férfit megölik, húga pedig bosszút akar állni érte, ezért álruhába bújik, azaz férfinek öltözik, akad tévesen vádolt fiatalember meg szavatartó apa, aki lányát nem a szíve választottjához, hanem máshoz akarja adni. A fiatalok most is keresztbeszeretik egymást. Persze a végén minden kiderül és jóra fordul, a szerelmesek egymásra találnak. Bean a szereplők jellemét és nevét is ehhez a korhoz igazítja. A főhős nem Truffaldino, hanem Francis Henshall, aki a jég hátán is megél. A talpraesett fiatalember, miután kipenderítették a Beatlesből, rögtön munka után néz, és azonnal ölébe hull a maffiaszerűen működő család fejének visszautasíthatatlanul kedvező ajánlata. Fel sem ocsúdik, amikor másik remek állást is talál, egy agilis férfi fogadja szolgálatába. Úgy véli, könnyűszerrel elbír mindkét feladatával, és bizony ki sem látszik ágas-bogas teendői alól, megállás nélkül lohol, fűhöz-fához kapkod, hol itt, hol ott tűnik fel. Ebből számtalan fonák, így tökéletes vígjátéki helyzet alakul ki, a szereplők egyfolytában csak csetlenek-botlanak, nem ismerik fel, ezért másnak hiszik egymást.

A színészek viszik diadalra ezt a produkciót, amiben nem csupán a szónak, de a zenének is kiemelt feladat jut. Wagner Puskás Péter zenei vezető irányításával a rock zenét játszó BEKVART együttes és Szabó G. Hunor szolgáltatja a zenét, főképp a felvonások elején és végén hallhatók a közönség fülének oly kedves dallamok. Nagy Dániel Viktor tökéletesen alakítja a széltoló Francis parádés szerepét. Amolyan szeretnivaló, nagydumás fiatalembert láthat a közönség, aki állandóan nehéz és kényes helyzetbe keveredik, sohasem veszti el lélekjelenlétét, ügyesen kivágja magát, mindent megold. Lukáts Andor két figurát állít a színpadra: ő Charlie, a hajthatatlan apa és ő Alfie, a süket pincér. A tőle megszokott módon most is hibátlanul hozza mindkét karakterét, a tekintélyes főnökét és szabad hallásgyakorlatot kitűnően alkalmazó felszolgálóét. Lovas Rozi remekül viszi fel a színre a laza, ’muszáj’ macsót, meg a kedves, a szerelméért küzdő érzékeny fiatal lányt. A bujkáló Stanleyt Friedenthal Zoltán meggyőzően formálja meg. Fodor Annamária a roppant csinos titkárnőt igencsak elismerésre méltóan jeleníti meg. Rujder Vivien a buta liba, de azért a kedveséért harciasan küzdő leányzót minden kritikát kiálló módon kelti életre. Dékány Barnabás pedig a kissé idióta, ráadásul pocsék színész Alant roppant szórakoztatóan személyesíti meg. Keresztény Tamás humorral telve ábrázolja a ripacs öccse miatt folyton piruló Harryt. Lloydot Formán Bálint, a főpincért Horváth Szabolcs mintaszerűen játssza.

Pelsőczy Réka igen fordulatos, pergő előadást rendez, amiben minden a helyén van, ülnek a nem erőltetett, hanem önmagukban vicces poénok, szól a vérpezsdítő rock zene. A nézők egyfolytában kacagnak, jókedvűek és felszabadultak. Nevetnek a fura és mégis oly ismerős jellemeken, a mulatságos szituációkon, összefoglalva erre a két órára kiszállnak a napi mókuskerékből, és felszabadultnak érzik magukat.

 

 

Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac

Nemzeti Színház Nagyszínpada

 

Edmond Rostand romantikus színdarabja, a Cyrano de Bergerac számtalan előadást, filmföldolgozást, átírást megélt már. Párizsban, a Comedie Francaise-beli 1897-es első színrevitele óta mindig mélyen meghatja a közönséget ennek a csúnya külsejű, de emelkedett lelkű, egyszerre gőgös és önfeláldozó férfiúnak a története. Egyik-másik színház azért újítja föl, mert műsorra tűzésével mind anyagi, mind erkölcsi sikert arathat. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a Cyrano igaz emberi értékeket mutat fel meg égi magaslatba emelt nőideált, akit a hódoló csak távolról csodál. Olyan tiszta, önzetlen férfiszerelemnek tanúja a közönség, ami a bálványozott hölgy boldogságát előbbre valónak tekinti a sajátjánál. Ez a szerelem képes a legősibb szenvedélyt, a zöld szemű szörnyet: a féltékenységet is legyőzni. Cyrano személyében a hatalmasoktól nem megrettenő, hanem azokat megleckéztető, gáláns, jó humorú, őszinte, de ijesztően nagy orra miatt igen gátlásos, félszeg lovaggal találkozik a nagyérdemű, akihez szeretnénk hasonlítani, s akivel azonosulni tudunk. Rostand drámája európai kultúránk közös és becses kincse, ami közel 120 éve mindig lenyűgözi az olvasót vagy a nézőt, mert az ember a lelkében, ott legbelül, ahol az Örökkévalóval összeér, a szépségre, a tisztaságra, a magasztosra vágyódik. Cyrano személye mindezt egyesíti magában, s ez hallatlan és kortalan népszerűségének titka. Színházi berkekben afféle szólásmondás járja, hogy a Cyranót csak akkor szabad előadni, ha a teátrumnak van olyan adottságú színésze, aki el tudja játszani. A legemlékezetesebb Cyrano-produkció a Rákosi Mátyás diktatúrája alatt Néphadsereg Színháznak „átkeresztelt” Vígszínházban, 1952-ben volt: Szabó Sándor Cyranója legendává vált, a magyar közönség memóriájában Szabó Sándor és Cyrano egy fogalom. Azóta az ország számtalan színházában adták elő, akadtak köztük olyan produkciók is, amik inkább ártottak, mint használtak a műnek.

A fővárosi Nemzeti Színházban most, május 13-án David Doiasvili rendezésében volt a premierje. A grúz rendezőnek nem ez az első munkája a Nemzetiben, így a rutinos színházba járók tudják, mire számíthatnak. A jámbor nézők sejthetik, hogy nem, valamiféle konzervatív, a színdarab szellemiségét, mondanivalóját tisztelő, azt legmesszebbmenőkig figyelembe vevő előadásra ülnek be, hanem olyan színpadi játékra, ami csak nyomokban hasonlít az eredeti alkotásra. Ábrányi Emil fordításának klasszikus szépségű, szállóigévé nemesedett részletei is csupán elvétve hangzanak el, annál több, mostanában divatos kiszólás, pesti szleng és nyomdafestéket nem tűrő szitokszó harsog, és teszi maivá a szöveget. Szó sincs a Cyrano minden korban érvényes tartalmának felmutatásáról: az önzés és birtoklási vágy nélküli igaz, tiszta szerelemről, a szó mágikus erejének, azaz a költészetnek az emberi lélekre gyakorolt hatásáról, ehelyett Rostand-színművére valamennyire hajazó, de annak mondanivalóját teljesen mellőző produkcióban „gyönyörködhetnek” a közönség tagjai. Közülük számosan akadnak olyanok is, akik kedvüket lelik ezekben az elidegenítő durvaságokban, de legalább annyian vannak, akik kevésbé fogékonyak ezekre, és nem valamiféle újra gondolt, hanem a költője által megírt, azaz az „igazi” Cyranóra kíváncsiak, azt szeretnék látni. Cyrano a széksorokban ülők feje fölött, kötélen ereszkedik le az előadás elején, és a végén ugyanígy távozik. A szereplők az oldallépcsőkön szaladgálnak le és fel, többen közülük a balkont elválasztó elemen csúsznak-másznak végig, néhányuk az egyik oldalról a másikra az első soron cikázik át, ott csetlenek-botlanak a nézők lábainál, és veszélyeztetik testi épségüket, akik nem győzik kapkodni ridiküljeiket, meg maguk alá szedni a lábukat. Ebben az előadásban számtalan oda nem illő jelenet fordul elő, mint például Roxane többszöri megerőszakolása, vagy Cyranóval levágott heves szexelése. Kimarad számtalan, szívünknek oly kedves toposz, vagy ha benne is van, mint például a megdöflek a versem végén, az is elnagyolva, mellékes beszédként van csupán jelen. A gascogne-i legények bemutatása is repelés közben, a japán szumóbirkózók rituális táncára emlékeztető mozgássor keretén belül esik meg. A férfiszínészek álma az orrmonológ. De hogy ezt a híres-nevezetes szöveget olyan megjelenítő erővel tudja bárki is színpadra vinni, ahhoz az összes színészmesterségbeli tudására és tapasztalatára szüksége van, mert csak így ül, így éri el a kívánt hatást. A címszereplőt megszemélyesítő Fehér Tibor inkább elhadarja ezeket a szavakat, nem hagy időt a közönségnek, hogy tudatában leüljenek a szellemes, sziporkázó mondatfüzérek. Az is szomorúsággal tölti el a publikum tagjainak azon részét, akik a „régi” Cyranóban szeretnék örömüket megtalálni, hogy nem lehetnek fültanúi a darab egyik legszebb részének, amelyben a főhős életének ars poeticáját foglalja össze: „Erkölcsömben van eleganciám”. Cyrano jelleme nem divatos manapság, ő ugyanis kényes a becsületére, a saját feje után megy, nem lehet neki előírni, mit tegyen és mit nem. Szabad szellem, aki fittyet hány az elvárásokra, önálló véleménye és akarata van. Az ilyen típusú emberekre a 21. századi globalizációnak nincs szüksége. Ez a Cyrano egy csajozni nem tudó, mulya lúzer, aki csak a balhét keresi, még csak nem is különc vagy csodabogár, inkább afféle mosdatlan szájú, hőzöngő alak, legjobb esetben is csupán bolondozó mókamester, vagy hülyéskedő bohóc.

Bánki Róza a fehér, sok-sok árnyalatában különlegeskedő jelmezei képzelet-gazdagok, mintha olyan divatbemutatóra készültek volna, ahol nem napi, hanem fantáziaviseleteket vonultatnak fel, azonban jól passzolnak az előadás koncepciójához. Férfikalapok nincsenek, Rostand anyanyelvén a kalap, azaz a „panache”, kifejezte viselőjének jellemét, a szimbóluma volt, mert a „panache” eggyé vált tulajdonosával. Erre a legbüszkébb a darab végén Cyrano, mert csupán ez marad meg neki, mint egyéniségének kifejezője. Ábrányi Emil ezt becsületnek fordította le, mert túl bonyolult lett volna körülírni a 17. századi kalapkultusz jelentőségét. Rostand Roxane-t olyan égi magaslatokba emeli, mint Dante Beatricét. Roxane-t, a világirodalom egyik legábrándosabb lényét most öt színésznő: Udvaros Dorottya, Nagy-Kálózy Eszter, Söptei Andrea, Mikecz Estilla és Ács Eszter alakítja. Ez az öt Roxane egyike sem az távolról csodált szépség, a tiszta nőiesség megtestesítője, akinek a lelkét varázslatos, bódító szavakkal lehet csak meghódítani. Ezek a Roxane-ok nem földre szállt angyalok, a butuska libától kezdve a vérmes perszónán át a kibírhatatlan vén szipirtyóig mindenféle nőtípust megtestesítenek. A szépfiú Christiant Farkas Dénes a karakterhez illő elbizakodottsággal, majd a keserű ráébredés miatti fájdalmában lelkileg összeeső fiatalemberként viszi fel a színre. A verselgető Rageneau-t Rácz József, feleségét, Lizát, Katona Kinga, az öntelt, becstelen Giuche grófot Olt Tamás, Le Bretet Kristán Attila, Ligniére-t Mátyássy Bence,Castel Jaloux kapitányt Tóth László játssza.

A pesti publikum azon része, akiket megelégedettséggel töltenek el a látottak, vastapssal fejezik ki hálájukat. Ez a hosszú tetszésnyilvánítás nemcsak a színészeket illeti, hanem a rendező merész, újszerű felfogását. A publikum másik fele pedig csak dohog és elégedetlenkedik. Nem értik, miért kell ennyire kiforgatni önmagából Rostand remekművét. Azt érzik, ez a produkció nem segíti őket abban, hogy felülemelkedjenek a hétköznapokon, és olyan hősöket lássanak, akikhez fel szeretnének nőni. Szerintük David Doiasvili elsikkasztja a Cyrano eredeti szépségét, emiatt nem tudják ünneplőbe öltöztetni a lelküket és megfényesíteni vele.

 

Harold Pinter: A születésnap

Vénusz Színház

 

Harold Pinter magyarosan hangzó neve ellenére lengyel bevándorló család gyermekeként látta meg a napvilágot 1930-ban Londonban, és itt is hunyt el 2008-ban. Igazi színházi ember volt, drámákat, forgatókönyveket írt, színpadon és filmekben is játszott, rendezett, akit 2005-ben irodalmi Nobel-díjjal is kitüntettek, mindezek mellett elkötelezett, az iraki háborút ellenző polgárjogi aktivistaként is tevékenykedett. Első – és máig is emblematikus – művei közé tartozik A születésnap (The Birthday Party), amit 1957-ben vetett papírra. Ősbemutatójára 1960-ban került sor Londonban, a Lyric Theatre-ban, és bizony csúfosan megbukott. Nem sokkal később azonban felfedezték, Pinter életművében mérföldkövet jelentő drámává vált. Nálunk is a gyakran színre vitt produkciók között tarják számon, nincs olyan évad, amelyikben valamelyik fővárosi, vidéki vagy határon túli teátrumunk ne venné fel repertoárjába. A legutóbbi premierjét a Vénusz Színház művészeinek közreműködésével tartották a Fővárosi Művelődési Központban június 7-én.

A születésnap abszurd dráma. A műfaji követelményeknek megfelelően egyszerre szól mindenről és semmiről. Megfoghatatlan félelmek, megnevezhetetlen rettegések, kibeszélhetetlen szorongások, soha nem múló fenyegetettség-érzés, állandó lelki fájdalmak gyötrik és teszik tönkre a szereplők életét. A darab hat hőse amolyan kisember, akik közül négyen Anglia egy meg nem nevezett, apró tengerparti üdülőövezetében tengetik napjaikat. A korosodó házaspár Petey és Meg itt vezeti – azon a bizonyos listán rajta lévő – kis panzióját.  Csupán egy vendégük akad: Stanley, aki már bő egy éve itt lakik, semmit nem csinál, egész nap csak henyél, mégis holtfáradt. Azt állítja magáról, tehetséges zongorista. Petey van talán a legkevésbé kitéve a többieket sújtó non stop aggódásnak. Nyugágyfelelősi munkája tökéletesen kielégíti. A még mindig mutatós Mag éppen az ellentéte, mindig izgatott, és valamiféle riadtság járja át. Anyaként gondoskodik Stanley-ről, pedig egyáltalában nem anyai szeretet vezérli, ugyanis szerelembe esett a vele. Lulu, a szomszédlány amolyan mindenre kapható fehérnép, szégyenérzet nélkül kiveti az összes hímneműre a hálóját. Ebbe az állóvíz-mozdulatlanságú, ugyanakkor idegeskedéstől vibráló közegbe toppan be két, hirtelen sárga nyakkendőt, jól szabott öltönyt viselő elegáns férfi. Lerí róluk, hogy öltözetük ellenére nem egyenrangúak. Egyikük, a főnök, a tehetős Goldberg úr, az ortodox vallásosság előírásait csak félig-meddig gyakorló zsidó, a másik, a sofőr, az ír terrorista McCann, akiben robbanásig feszül az indulat, ő inkább amolyan verőemberfélének tűnik. Kiderül, Stanley-nek születésnapja van, ennek örömére este mulatságot rendeznek. Maga a szülinapos hiába motyogja, hónapok múlva lesz csak aktuális, ezt az apróságot figyelmen kívül hagyják. A fergeteges ünneplés közben azonban elszabadul a pokol, szegény Stanley csak kapkodja a fejét, mindenfélével meg annak az ellenkezőjével vádolják, olyasmiket vágnak a fejéhez, és azért vonják felelősségre, amiről halványlila segédfogalma sincs…Másnap reggel a még mindig kótyagos Stanlay-t a két derék maffiózó magával cipeli, ugyanolyan nadrágot, zakót, nyakkendőt adnak rá, amilyent ők is hordanak.

Meller Andrea tervezte azt a nappali helyiségből álló, középosztálybeli miliőt visszaadó díszletet, amiben előadják A születésnapot, és ő tervezte a jelmezeket is, amik kifejezik viselőik egyéniségét és társadalmi helyzetét. Ez leginkább a két nő kosztümjén látszik, a kacér Lulu piros, mélyen kivágott blúzban és fekete, bokorugró szoknyácskában feszít, a visszafogott Meg amolyan öregasszonyos, seszínű, egybeszabott cuccot visel, a születésnapi bulira azonban kicsípi magát, csábítóan decens ruhakölteményben jelenik meg. A színészek mind egy szálig kifogástalan alakítást nyújtanak. A régóta együtt élő párokra jellemző, egymást ugrató, amolyan zsörtölődő, a feleségével megállás nélkül civakodó, de gyengeségeit elnéző, önmagával és a világgal már régóta megbékélt Petey-t Barbinek Péter elismerésre méltóan jeleníti meg. Farkasinszky Edit a még mindig vonzó, a koktélruciban kimondottan attraktív Meget remekül kelti életre, egyszerre tud szolid, kötögető-horgoló háziasszony, a vendégeire odafigyelő, gondoskodó panziósnő és a szerelmét féltő vadmacska lenni. Stubnya Béla mintaszerűen hozza Stanley-nek, ennek a tesze-tosza, mindenféle művészálmokat kergető, sodródó, se nem férfi, se nem fiúnak a karakterét. Venczel Hajnalka a csinos, merész Lulut tökéletes biztonsággal személyesíti meg, olyan bűbájos szirént visz fel a színre, aki csupán az első ránézésre tűnik könnyen kaphatónak, ugyanakkor nem annyira ártatlan, mint amennyire szeretné ezt elhitetni magáról, viszont belülről teli van bizonytalansággal és kétségekkel, szereti a férfiakat, de fél is tőlük, mert tudja, csak kihasználni akarják őt. Széles Tamás úgy ábrázolja Goldberget, ezt az ellenszenves fehérgalléros bűnözőt, hogy érződik rajta a pénz mindenhatóságába vetett hite, és Mózes népének évezredes túlélési ösztöne. Szőke Zoltán hibátlanul, a keretlegények vérszomjas és ütlegelésre mindig kész magatartásával formálja meg McCann visszataszító figuráját.

Eichner András rendezésében A születésnap tökéletesen tükrözi az abszurd drámák semmit sem nyíltan kimondó, mindent csak sejtető, sztori nélküliségét. Viszont annál hatásosabban és nyomósabban fejezi ki azt a kisebb-nagyobb, de örök rémület- és tehetetlenségérzést, amiben a 20. de a 21. század embere létezik és vegetál.

Arthur Miller: Az ügynök halála

Örkény István Szíbház

 

Arthur Miller amerikai író Az ügynök halála című drámáját 1949-ben vetette papírra, rögtön elő is adták, nálunk, tíz évre rá, 1959-ben mutatták be Tímár Józseffel a főszerepben. Akkor, a Kádár János-i kötélkort fölváltó kemény diktatúrában más volt a mű aktuális mondanivalója, azt kellett kidomborítani, hogy a rothadó kapitalizmusban farkastörvények uralkodnak, s ezek a csúnya, haszonleső tőkések ott, az Egyesült Államokban csak kizsákmányolják az alkalmazottakat, kifacsarják munkaerejüket, majd a szemétre dobják őket, amikor már nem tudnak olyan hatékonyan dolgozni. A szívtelen amerikai eljárásmódra hegyezték ki a darab élét, lám-lám hogyan bánnak el az idősödő kisemberrel. Azóta több, mint hatvan év telt el, fordult a kocka, 2016-ban, Magyarországon mi is a kapitalizmust építjük, ennélfogva élvezhetjük a piacgazdaság „áldásait”, hazánkban is ezek a könyörtelen törvények határozzák meg a polgárok életét, ezért előtérbe került a dráma általánosabb érvényű mondandója.

Az egyik ilyen üzenet, amit sajnos, nap, mint nap érzünk, hogy bizonyos életkor felett az ember már nem számít embernek.  Amerikában, 1950 körül ez a korhatár hatvan év táján mozgott, nálunk ez most negyven év. Aki a negyedik X-én túl van, azt egyszerűen leírják, mert már öreg. A másik üzenet is örökzöld: a szülő és gyermeke között kialakult áldatlan viszony, amikor az apa a saját, be nem teljesült vágyait, álmait akarja fiaival megvalósíttatni. A fiúk eleinte zúgolódás nélkül hajtják meg fejüket a szülői akarat előtt, engedelmesen teljesítik az elvárásokat, később azonban szeretnének kitörni a rájuk erőltetett kényszerből, és kisebb-nagyobb veszekedések után, néha tragédiák árán, de kiszabadulnak a szorításból. Tehát ez a vonal is hihetetlenül időszerű Az ügynök halálának mondanivalója mostanság is naprakész, mert sokan járnak a főhős cipőjében, osztoznak sorsában, élik az életét, tapasztalják meg saját bőrükön tökéletes kiszolgáltatottságát. A nézők átérzik, hogy közülük bárki egyik pillanatról a másikra utcára kerülhet, és semmi perc alatt összeomolhat az élete. A drámában húzódik még egy mélyebb, rejtettebb pszichológiai gondolat is: ha valaki légvárakat épít, s közben szorgalmasan szövi eköré a hazugsághálóját, akkor az a valaki eleinte csak vergődik a maga gyártotta csomók között, majd a felfeslő szálak lassan a nyaka köré tekerednek, és előbb-utóbb megfojtják őt.

Arthur Miller drámájának a cselekménye rövid idő leforgása alatt pereg le a közönség szeme előtt.  Willy Loman feleslegessé válik, önbecsapásból, önáltatásból összetákolt élete kártyavárként hullik szét. Nem mer szembesülni a valósággal, felesége, Linda és nagyobbik gyermeke, Happy ugyan tovább játszaná a tökéletes, boldog családi idillt, de Biff, a kisebbik fia nem bírja már tovább az örökös hazudozást, fellázad ellene, és szemébe vágja a kegyetlen igazságot: semmi sem úgy van, ahogyan kifelé mutatják, mert minden hamis körülöttük, nem más, mint látszat.

Az előadást Mácsai Pál rendezi, és nem erőltet semmi olyasmit bele, ami távol állna vagy idegen lenne a darab szellemiségétől. A rendező nem töri a kezét-lábát, hogy a mű úgynevezett mához szóló üzenetét kibontsa, mert a szöveg hat, ezért nem kell különösebben érzékeny fül és szem ahhoz, hogy valaki meghallja és észrevegye a párhuzamokat. Nem a kiszipolyozó nyugati rendszer szörnyűségeit húzza alá, hanem ahogyan azt a – szociológia tudománya meghatározza – az úgynevezett diszfunkcionális, azaz nem a rendeltetésének megfelelően működő család torz viszonyrendszerére teszi a hangsúlyt. A díszlet – egyébként Kálmán Eszter munkája – hamisítatlanul „örkényes”. A háromsoros, fejenként négy, egymás mögötti nyitott ajtótokból álló játszótéren keresztül-kasul jönnek-mennek a szereplők. Az csupán a végén derül ki, hogy ezek ajtók, amikor bezárják őket. A díszletnek ez a mértani szabályossága jelöli, hogy életük milyen szűk keretek között mozog. A Loman házaspár és Biff meg Happy leggyakrabban csíkos, vagy kockás, netán egyszínű frottír fürdőköpenyben jár-kel, ritkán viselnek egyéb ruházatot, mindez az igénytelenségüket fejezi ki. A jelmezeket is Kálmán Eszter tervezte. Egervári Mátyás és Kákonyi Árpád ütőhangszeres élő zenéje kiemeli a dráma fordulópontjait, nagy pillanatait.

Gálffi László formálja meg Willyt. Tőle megszokta és elvárja a közönség, hogy pazar alakítást nyújtson, és a most sem okoz csalódást. Máshogy játszik mindkét felvonásban, az elsőben csupán egy tétova, pizsamás, önmagában beszélő, tutyimutyi apóka, a másodikban ugyan megpróbál férfiként küzdeni, és nem tűrni tovább a sértéseket, de ezzel sem megy semmire, ezért inkább önkezével vet véget életének. Feleségét, Lindát Kerekes Éva viszi színre. Azt a férje és fiai között őrlődő asszonyt emeli ki a szerepéből, aki nem tudja, mivel tesz jót, ha tovább színleli a tökéletes jelent, vagy ha kilép a család Patyomkin falai mögül. Molnár Áron robbanásig feszülő indulattal személyesíti meg az imitált életből kitörő Biffet, Ficza István pedig a link, a színlelést már meggyőződésből vállaló Happyt elementáris erővel mintázza meg. Csuja Imre a példaképnek tekintett, álomképszerűen fel-felbukkanó Ben bácsit imponáló magabiztossággal kelti életre. Epres Attila a megértő szomszédot, Charley-t hibátlanul személyesíti meg. Howard Wagnert Dóra Béla, Stanley-t Novkov Máté, Bernardot Patkós Márton viszi fel a színre. A csábító sziréneket Kerekes Viktória és Kókai Tünde jeleníti meg.

Azt Az ügynök halálát láthatjuk, ami mélyen megérint bennünket, mert ez a produkció a mi vadkapitalizmusunk visszásságai mellett az apa-fiú viszony ellentmondásairól is szól.

 

 

Orfeum

Újpest Színház

Hadart Színház vendégjátéka

 

Különleges élménnyel lett gazdagabb május 21-én az Újpest Színházba látogató közönség: ezen az esti előadáson mutatták be először a Hadart Színház legújabb produkcióját, az Orfeumot. Ez volt a negyedik előadása a Tavaszi bérletsorozatnak, és a nézők most is pukkadásig megtöltötték az Ady Endre Művelődési Központ nagytermét.

Igazán közhelyes mondatnak tűnik, hogy azok a dalok, amiket – ahogyan régebben mondták – a suszterinasok is fütyülnek, mindig saját koruknak a lenyomatai. Azonban szép számmal akadnak közöttük olyanok, amik túl tudnak lépni mindenféle időbeli korláton, és zsongító, mélázásra késztető dallamvilágukkal, netán gyors, pattogó hangzásukkal beveszik magukat az emberek fejébe, mert andalító, vagy vérpezsdítő zenéjükkel meg általános igazságokat tartalmazó kedves vagy éppen keserédes szövegükkel olyan üzeneteket közvetítenek, amik mindig érvényesek. Ezeket nevezik örökzöldeknek. Csupa ilyen örökzöld kap helyet az Orfeumban. Nagyjából 70 esztendő termését gyűjti csokorba az est, az első világháborúval kezdődik, és az 1980-as évekkel fejeződik be. És hogy egy cseppnyi kétségük se maradjon a széksorokban ülőknek, vetítővásznon is olvashatják a dátumokat, amik úgy 10 évenként ugranak egyet-egyet. Napjaink melódiái kimaradnak, nekik még végig kell menniük a slágerré válás a rögös útján.

Az első felvonásban azok a dallamok szólalnak meg, amiknek születésénél a mai nézők nem lehettek jelen, mert olyan régiek, ennek ellenére szívesen hallgatják meg a 21. században is. Tekintélyes mennyiségű dal születet a hungarikum megtisztelő címmel kitüntetett operett műfajban, amik közül számos csendül fel az Orfeumban. Ezek közé tartozik az első világégés idején bemutatott világhírű Kálmán Imre-nagyoperett, a Csárdáskirálynő egyik betétdala, a Jaj, cica. A nagy háborút követő időben keletkezett a Csókos asszony, Zerkovitz Béla népszerű operettje, amiből Pünkösdi Kató színinövendék magánszáma, a Gyere te nimand, hangzik el, vagy a másik halhatatlan, az Éjjel az omnibusz tetején. Nem maradhat ki ebből az összeállításból az 1934-ben forgatott romantikus zenés film, a Meseautó főcímdala, ami a hazai szórakoztató filmzeneipar egyik leggyakrabban játszott száma. Eisemann Mihály Zsákbamacska című operettjének legismertebb dallamát, a János legyent sem szabad kihagyni egy ilyen összeállításból. Helyet kap még Seres Dezső édes-bús nótái közül, a Fizetek, főúr! is. Az osztrák zenész, Robert Stolz 1908-ban szerezte az Agyő szőke gárdahadnagyom kezdetű dalt, ami háborús időkben mindig aktuális.

A második felvonásban azok a táncdalok hallhatók, amik 1945 után keletkeztek. Ezek már közelebb állnak a ma emberéhez. A publikum tagjai is így vélekednek, tetszésnyilvánításuknak gyakran hangot is adnak. A Valaki kell nekem is Hollós Ilona-slágert szintén nagy örömmel vette a közönség. 1956 forradalma választóvonal lett a szórakoztató zenében is, Gommermann István Honvágy című dalát egy amerikai sláger zenéjére írta, amit éppen 1956. október 23-án énekelt lemezre Boros Ida. Ez a szentimentális szövegű dal az otthon maradó anyára meg a muskátlis ablakokra utalva a családjukat kényszerből elhagyók hazaszeretetére apellál. Ez a kissé szirupos nóta kétélű fegyvernek bizonyult, a Kádár János-i kötélkor prominensei előszeretettel használták arra, hogy visszacsalják vele a disszidáltakat, hogy azután a falhoz állítsák őket. Mindenestre ma már – köszönhetően a Szabad Európa és az Amerika Hangja rádióállomásoknak – egyértelműen a hazavágyódás kifejezője lett. Páger Antal előadásában a Villa negra az 1960-as években a mozikba kerülő filmnek, a Hattyúdalnak a leginkább tetsző betétdala. Vámosi János felejthetetlen, borongós hangulatú száma, a Járom az utam is megszólal. Az 1960-as évek közepe táján őrségváltás következett be a könnyűzenében is, fiatal beat zenét játszó magyar együttesek tűntek fel, akik igen nehezen vívták ki helyüket. Az ő dalaik is képviseltetik magukat az Orfeumban. Az Illés együttes slágerei közül hallhatók Az ész a fontos, nem a haj meg Az utcán és a Sárika is. Fenyő Miklós a Hungária idejéből több klasszikussá vált nótával van jelen, közöttük a Csavard fel a szőnyeget meg a Csókkirállyal. Kovács Kati örökzöldje, a Nem leszek a játékszered is elhangzik.

Természetszerűen lehetetlen vállalkozás lenne felsorolni az összes dalt, ami kitölti ennek a két órás zenés barangolásnak az idejét, az előbbi felsorolás csupán kis szeletet nyújt át az estet kitöltő tartalomból. Mindegyik közreműködő művész: Mérai Katalin, Zakariás Éva, Laurinyecz Réka, Háda János, Geiler Csaba és Pál Tamás imponáló teljesítményt nyújt. Hollywoodi képességeikről tesznek tanúbizonyságot, tökéletesen énekelnek, kiválóan táncolnak, dióhéjban: figyelemreméltóan, a színészmesterség csodákat teremtő szépségét megidézve játszanak. A látványvilág is hozzájárul a dalok közvetítette örömökhöz, bánatokhoz, különösen a Zsigmond Éva tervezte jelmezek erősítik mindezt. Az élő zene még fokozza az összhatást. A basszusgitáros Miklós Milán, a dobos Tisza Miklós és a hegedűs Veér Csongor kíséri a hat színészt. Darvas Ferenc, a társulat zenei vezetője most a zongoránál ül, és avatott kézzel irányítja az együttest.

Háda János rendezésében az Orfeum maradéktalanul teljesíti a Hadart Színháznak azt a célkitűzését, miszerint csak olyan előadást állítanak színpadra, ami nemesen szórakoztatja a közönséget, és mindezt minőségi humorral és értékadással érik el. Ez most sem történik másképp, a nézők többször is kifejezik, mennyire kedvükre van mindez: ütemes tapssal kísérik a közismert dalokat, időnként még együtt is énekelik a művészekkel. A szívhez szóló, kedves este után mindenki fészekmeleg érzésektől eltelve hagyja el a színháztermet, és viszi magával a produkció jó ízeit, színes, boldogsággal teli hangulatait.

Török Tamás: Sej, szellők

Ivancsics Ilona és Színtársai

 

Groteszk múltidézés műfaji meghatározást kapta Török Tamás zenés játéka, a Sej, szellők, aminek május 8-án volt az ősbemutatója az Ivancsics Ilona és Színtársainak Szentendrén otthont adó Pest megyei Könyvtár zsúfolásig megtelt nagytermében. Török Tamás nem először dolgozik együtt a társulattal, a nyelv-és nemzethalál vízióját felidéző Hubay Mikós-drámát, az Elnémulást is ő rendezte. Az együttes vezetője, Ivancsics Ilona és a színész-rendező Török Tamás Somogy megyéből származik, és a rendező saját szüleinek történetét eleveníti fel ebben az úttörő revüben.

Hangulati felvezetésként a darabban játszó, Lenin feleségéről elnevezett Krupszkaja úttörő raj piros nyakkendős, fehér inges, sötét szoknyás~nadrágos tagjai az előtérben szétszóródva, vigyázzállásban várják az érkezőket, időnként katonai vezényszavakat rikoltoznak, olyanokat, mint például Előre!, amivel széles mosolyt csalnak a bebocsátásra várók arcára. Az előadás akkor kezdődik el, amikor tömör hadrendben, mozgalmi dalokat harsogva, felszegett fejjel, erősen trappolva felmasíroznak a színpadra. Ők is – mint a Rákosi Mátyás-féle diktatúra kreatúrái – fontos szerepet játszanak a produkcióban, de megjelennek ennek a dicstelen vészkorszaknak egyéb jellegzetes figurái is. A legtipikusabb közülük Prém Amál, a nagybetűket fordítva író egykori cseléd, akit a kommunisták nagy feladatra szemelnek ki: ő lesz a kisiskolában folyó oktatási munka szakfelügyelője és kulturális ügyeinek felelőse. A kor másik jellegzetes alakja, az élet-halálura, lódenkabátos Elvtárs, aki a párt sakktábláján bábukként helyezgeti ide-oda az embereket. Ő teszi meg az analfabéta Amált az iskola mindenható komisszárjává. Fulmer Katót, a szomszéd faluba frissiben kihelyezett népiskolai tanító elvtársat kénye-kedve szerint előbb felmenti tisztségéből, majd azonnal kinevezi a kastély iskolájának igazgató pajtásává. Nem zavartatja magát olyasmivel, hogy a gyerekek elkezdték a tanulást, megszerették az új tanító nénit, szépen haladnak, okosodnak. Az Elvtárs kényszeríti holmi javító-nevelő célzattal az írni, olvasni nem tudó, 16 gyerekes cigányasszonyt az iskolapadba úgy, hogy előtte a filléres árukkal megrakott talicskáját „megőrzésre” átveszi tőle. Az izgalom a tetőpontját akkor éri el, amikor a párt és a nép bölcs vezére, Rákosi Mátyás 60. születésnapjára a Krupszkaja raj tagjai az egyéb – jobban tanulunk, szorgalmasabbak leszünk, pontosan érkezünk az iskolába – vállalásaikon túl Viktor Jacobi Leányvásár című operettjével szeretnének kedveskedni a főpajtásnak. Prém elvtársnő éber felügyelete alatt folynak a próbák. Amál saját jelentőségétől eltelve és bolsevik öntudatától vezérelve megváltoztatja a szöveget, a hottentotta kislány helyett a szovjet kisleány nem Párizsba, hanem Moszkvába ment. A dzsiloló, dzsiloló, dzsiloló refrént is kispolgári csökevénynek minősíti, ezt pedig zdrasztvujtyéra cseréli…

Török Tamás múltidéző bohózatának helyszíne egy meg nem nevezett, Isten háta mögötti somogyi falucska bárói kastélyából átalakított általános iskola. A Sej, szellők cselekményideje hat esztendőt ölel fel, 1950-től 1956-ig, a forradalom kitörésének napjáig tart, majd átnyúlik a vérbefojtás, a megtorlás idejébe is. Annak a szűk két hétnek fényes napjait kivéve, amikor az „emelkedő nemzet” visszakapta méltóságát és Isten fényét tükrözte, ez az időszak a magyar történelem legsivárabb, legszomorúbb korszaka, amikor az emberi élet annyit nem számított, mint a légypiszok a falon. A darab végén pedig sorra hangzanak el a forradalmat magasztaló versek, amik teli vannak hittel, bizakodással, a jövő vetett reménnyel. Az előadás utolsó perceiben a szereplők elmesélik, hogy, s mint folytatták életüket a Kádár János-i kötélkort követő kemény, majd puha diktatúrában. Kató és férje, Károly, a Tanár pajtás tovább tanított, igyekeztek lámpások lenni, három fiuk született, akikből derék hazafiak lettek. Amál a Vlagyimir nevű elvtárssal együtt elhagyta az országot, akkortájt úgy mondták: disszidált, Amerikában puccos nagysága lett belőle, és már csak törve beszéli a magyart. A Krupszkaja raj tagjai átváltoznak, nem csak szimbolikusan, hanem a valóságban is, kibújnak úttörő-egyenruhájukból, és hétköznapi öltözékekre cserélik. Tökéletesen korhű díszletek között adják elő ezt a múltat megelevenítő zenés vígjátékot. A színpadképet a méretes búzakalászos-kalapácsos Rákosi-címer uralja, a harmónium dísze a jókora Előre! feliratos lobogó, a padok pedig pontosan olyanok, mint amilyenek ebben az időben voltak használatban.

Ivancsics Ilona minden kritikát kiálló módon alakítja Prém Amált. Az ő elvtársnője annyira tudatlan és buta, amilyenre ennek az ember- és életellenes kornak szüksége volt. Ostobaságában okosnak képzeli magát. Alázatos és szolgalelkű, csak most nem az báró uraságot meg kisasszonykákat szolgálja odaadóan, hanem az elvtársakat. Farkasházy Réka kifogástalanul jeleníti meg a finom vonású, törékeny Katót. Úgy viszi fel a színre ezt az éleslátású fiatalasszonyt, mint aki a zsigereiben érzi a ’mindenhogy megmaradni’ parancsát, mert tudja, át kell vészelnie ezeket a zavaros időket. Fábián Szabolcs igen meggyőzően kelti életre az Elvtárs szerepét, öntelt és korlátolt, legyezi a hiúságát az a hatalom, amit kapott, nem tud betelni vele, egyszerűen mámoros tőle. Sztankay Orsolya remekül hozza a cigányasszony nem túl összetett figuráját, ha kell, akkor simulékony, vagy megalkuvó, mindig azokhoz dörgölőzik, akik éppen a hatalmon vannak. Horváth Gyula Antal Károly pajtása a háttérben marad, holott elejétől a végéig jelen van, a harmóniumon ő kíséri a dalokat. A Krupszkaja úttörő raj tagjai mind egy szálig igen profi módon játszanak és énekelnek, kiemelkedik közülük Cseh Adrienn, aki a félénk, szemüveges, copfos kislányt hibátlanul személyesíti meg.

Kimondhatatlanul nagy szükség van az ilyen, a közelmúltat megjelenítő előadásokra. Mert azoknak, akik átélték~átszenvedték ezeket a szomorú esztendőket, nekik bizony olyan szívmelengető érzés, hogy már nevetni lehet ezeken a tragikus, akkortájt véresen komoly, az életet fenyegető eseményeken. Akik viszont jóval az ötvenes évek után születtek, és sajnos – időnként fejcsóválva és kételkedve – hallgatják az akkori eseményekről szóló beszámolókat, mert annyira távolinak tűnik nekik, mint Periklész aranykora, nekik pedig okulásukra szolgál, mert a Sej, szellők olyan kortörténeti dokumentum, ami humoros formában ábrázolja mindazt, ami a saját korában egyáltalában nem volt vicces, ugyanis a diktatúra úgy játszott az emberekkel, mint macska az egérrel.