Egon Wolff: Papírvirágok

Spirit Lakásszínház

Költözz egy estére hozzánk! Valóban, igen intim az a tér, – nagyjából 20 embert képes befogadni a Spirit Lakásszínház, – amiben a Papírvirágok története zajlik. A drámának felújított és más szereposztású, rendezésű premierje most, 2021. július 10-én volt. A vegyészmérnöki végzettségű, szophoklészi életkort, 90 esztendőt megért, 1926-ban született és 2016-ban elhunyt chilei szerző, Egon Wolff a rutinos írók közé tartozik, és a zömében spanyol ajkú kontinens alapvető nagy baját: a hatalmas vagyoni eltéréseket és ezeknek az emberi pszichére gyakorolt torzító hatását állítja minden műve középpontjába. Jókora szakadék tátong a társadalom egyes rétegei között, erről a magyar nézők is meggyőződhetnek, ugyanis mérhetetlenül gazdag és elképesztően szegény szereplőket láthatnak azokban a dél-amerikai szappanoperákban, amiket a közelmúltban, de még napjainkban is egyfolytában sugároznak a tévécsatornák.

A Papírvirágoknak az az érdekessége, hogy a két főhős között nem áll fenn ekkora ordító anyagi különbség. Az ötödik X-e körül járó, kiegyensúlyozott, se nem tehetős, se nem nincstelen kispolgár Eva középes életszínvonalon egzisztál, futja neki mindenre, ami kell, parányi boltocskában dolgozik, kényelmesen berendezett lakása van, korának és társadalmi helyzetének megfelelően öltözködik, azaz elegáns kosztümöket és csinos házi meg hálóruhákat hord. Gyermektelen, végtelenül magányos, több éve elvált már, férfi nincs körülötte, de barátnők sem, csak egy kis papagája van, vele társalog. A szutykos, szedett-vedett göncökben járó, izgága Sneci, a 20 éves forma srác éppen az ellentéte Evának, mindenféle balhékba keveredett már, bandaháborúk aktív résztvevője, drogozik és dílerkedik, bármelyik pillanatban robbanni kész, ideggyenge, időnként remegés jön rá. Egy szenvedélye van, újságlapokból csak úgy, össze-vissza vagdos ki más-más méretű fecniket, csíkokat, amikből valamiket hajtogat meg gyűröget, és papírvirágoknak nevezi őket.

A szereplőknek szimbolikus nevük van: Eva az örök nő, Sneci pedig a pecások csalihala. A Papírvirágokban azonban fordított ez a hagyományos felállás, Sneci horgássza ki Evát… A bevásárlásból hazafelé tartó, nem is annyira nehéz pakkot cipelő Evának az ott ténfergő Sneci felajánlja segítségét. Eva szíve megesik a rossz állapotban lévő, koszos, büdös fiún, és megengedi neki, hogy feljöjjön a lakásába. Itt követi el az ősbűnt, ami már előre sejteti a tragikus véget. Beengedi magához a gonoszt: a kezdetben alázatos, apátlan-anyátlan árvának tűnő, időnként azonban ijesztő kitöréseket produkáló Sneci fokozatos vedli le félénk és ijedt gyermeki álarcát, egyre magabiztosabbá válik, és mindig többet követel. A köztük lévő erőviszony apránként eltolódik, végül teljesen megfordul, aminek az is a jele, hogy kis idő elteltével Eva tegezésre vált át, Sneci azonban erre a bizalmaskodó kedvességre sehogyan sem reagál, mindvégig a távolságtartó magázásnál marad. A kezdetben karakán Eva lassanként alárendeli magát az egyre gátlástalanabb és könyörtelenebb fiatalember akaratának. Engedelmes bábbá formálja át őt. Elpusztítja a papagáját, felveszi a ruháit, átrendezi a lakását, telerakja a semmiféle esztétikai értéket nem nyújtó papírvirágaival. Átveszi felette az uralmat. Eva egyre lejjebb csúszik, kilátástalan egyedüllétében és gyötrő társtalanságában férfiként kezd tekinteni a zavart elméjű ifjoncra, felajánlkozik neki, aki gorombán visszautasítja, és megöli.

Az ilyen szűk helyiségben és ketten előadott darabokban a fő hangsúly a színészi képességekre, köztük a megjelenítő erőre helyeződik, a produkció sikere, azaz, hogy a mű üzenete elérjen a nézőkhöz, és megfogja szívüket-lelküket, rajtuk, az ő művészi elhivatottságukon, színészmesterségbeli tudásukon múlik. Ez az alapigazság most is érvényesül! Szitás Barbara tökéletesen alakítja Evát. A színjátszás minden csínja-bínja a kisujjában van, testtartásával, mimikájával jeleníti meg azt a teljes lelki leépülésig vezető átalakulást, amit ennek a sötét alaknak az ördögi machinációi kiváltanak belőle. Remekül mutatja be azt a meredeken lefelé hajló, – egy-két jelentéktelennek tűnő, de neki fontos és megszokott dolog feladásával kezdődő, majd a változtatásokba, mint elkerülhetetlen és rendjén lévő módosításokba szánalmas belenyugvással folytatódó és végső megsemmisülésig tartó – lejtős utat, amin ez az átlagos, hétköznapi asszony végigmegy. Méltó partnere a Snecit kiválóan megszemélyesítő Kós Mátyás. Nagyszerűen ábrázolja azt a kíméletlen folyamatot, amikor a halálos fenyegetések elől menedéket kereső, áldozatként felbukkanó figura Eva anyaszívére és szeretetére meg gondoskodására apellál, és aki lépésről lépésre válik azzá a félelmetes fenevaddá, ami a dráma végén lesz belőle.

Szitás Barbara rendezi a Papírvirágokat, így biztosan oda kerül az összes hangsúly, ahová kell, feszes tempójú, jó ütemű, elejétől a végéig érdekes, izgalmas előadást állít a színpadra, amit a maroknyi közönség hálás tapssal köszön és jutalmaz meg.

Bess Wohl: Válaszfalak

Városmajori Szabadtéri Színpad

Orlai Produkciós Iroda

Bess Wohl kortárs amerikai színésznő, dráma- és forgatókönyvíró nemrég, a Broadway-n színre vitt darabja a Grand Horizons, ami itthon, Zöldi Gergely fordításában a Válaszfalak címet kapta. A tengeren túli kritikusok úgy méltatták, mint nagykorú mesét, ami az öregkori női szexualitás kérdéskörét, annak megélést ábrázolja. Ez tabutémának számít, amiről nem igazán ildomos beszélni, pláne színműben bemutatni. A budapesti premier június 18-án volt.

A Válaszfalak sztorija nem igazán bonyolult, adott egy kissé idős, de még nem annyira roskatag pár, akik 40 éve házasodtak össze. Közülük Nancy a virgoncabb, ő még mindig valami szebbet, jobbat vár az élettől, viszont férje, a mogorva Bill egész nap csak mereng, és öblös foteljében üldögél. Hozzájuk tartozik két, már rég elköltözött felnőtt fiúk, a szövegkönyvíró, kevésbé sikeres, fiatalabb Brian és a sportos, jól menő üzletember Ben meg ez utóbbi felesége, az öntudatos, ízig-vérig mai nő, a pszichológus Jess. Családi kupaktanácsra gyülekeznek, ugyanis Nancy ellentmondást nem tűrően közölte velük, szakít Bill-lel. válni akar! A família tagjai ezt a bejelentést meglehetősen értetlenül fogadják. Szó szót követ, hol visszafogott, hol harsány vitákba bonyolódnak, folyik az egymást nem kímélő szájkarate, amiben mindenki felhánytorgatja sérelmeit, amit szerinte a másik elkövetett ellene. Kiderülnek rég eltemetettnek, elfeledettnek hitt megalázások, bántások. Végül mindenki kiböki, ami a szívét nyomja, felböfögi, ami a bögyében van, jól beolvasnak, odamondogatnak a másiknak, de Nancyt nem tudják szándékától eltéríteni, összecsomagol és otthagyja Billt. Természetszerűen mindkét fiával – együtt és külön-külön is, de még a menyével – is megvitatja, miért döntött így, és miért nem tágít. Nancy az egyik roppant izgalmas szerelmi élményét, amit titkos szeretőjével élt át, nosztalgiázva meséli el kisebbik gyermekének, Brian azonban viszolyogva hallgatja anyjának szexuális, minden intim részletre alaposan kiterjedő, túlfűtött beszámolóját, ugyanis Nancy ettől az erotikus emléktől igencsak felfokozott hangulatba kerül, és nem veszi észre, mennyire feszeng a gyermeke.

A mögöttem ülő hölgy nem egyszer, nem kétszer, halkan odaszólt a szomszédjának: nem láttuk már ezt a darabot? Jogos a kérdés, mert a Válaszfalakhoz hasonló élethelyzeteket középpontjába állító komédiákból annyi van, mint égen a csillag. Amerikában szeretik, éppen ezért tucat számra születnek az ilyen „kiborítjuk a bilit” meg a „mindenki felhándálja és a szülei szemére veti” a gyerek- meg serdülő, esetleg fiatal felnőttkori megszégyenüléseit taglaló vígjátékokat, amikben a folyton önmagát kereső, anyai hivatását a dolgozó nőével összeegyeztetni nem, vagy nehezen tudó asszonyok nyavalygásait járják körbe. Ezek a meg nem értett, elhanyagolt feleség – néha szingli karakterek – mindig valamiféle alig-alig megfogható, belső válsággal küzdenek, egyfolytában szoronganak, időnként azonban maguk sem tudják, mit akarnak, de roppant öntudatosak, és nem érzik jól magukat a bőrükben.

Az ehhez hasonló, ’két tucat annyi, mint egy’ témát boncolgató mű attól lesz több, ha van benne valami plusz még, vagy ha olyasmit tesz hozzá, amitől másabbá, különbbé válik. A Válaszfalakban két ilyen megoldást lehet felfedezni. Az egyik már nem is annyira újdonság, hogy a fiatalabb testvér a saját neméhez vonzódik, és ez a szerelem a maga pőreségével megjelenik a színpadon. Nem annyira, mint amennyire részletesen és nyíltan a férfi-nő közötti hancúrozásokat szokás ábrázolni, de azért mégiscsak félig-meddig bemutatja, mit művelnek egymással a homoszexuális férfiak. Amerikai meg európai filmekben, színművekben évek óta nevelik az embereket, alig akad olyan alkotás, amiben ne lenne leszbikus vagy meleg szereplő. Hol kisebb, hol nagyobb adagokban érzékenyítik ám a jámbor nézőket, hogy szokják, és ne hördüljenek fel, hanem legközelebb, amikor már sokkal többet láttatnak az efféle nemi aktusból, akkor eszükbe ne jusson felháborodni, undorodni, hanem pisszenés nélkül nézzék végig. Erre mondta Hofi Géza: „még jó, hogy nem kötelező”. Ha így haladunk, lehet, hogy rossz jósnak fog bizonyulni…

A másik nagy dobás, de ez sem akkora durranás már, a mosdatlan szájjal beszélés. Az emberiség szaporodásával kapcsolatos alpári kifejezések olyan sűrűséggel röpködnek, hogy az sok, mert átlépi az elfogadhatóság határát. Az nem mentség, hogy a hétköznapokban a nép úgy „társalog”, hogy bizonyos ocsmány szavakat kötőszóként, vagy hézagpótló elemként használ. Az odáig – talán(!) – rendben is van, amíg ez jellemző erőként működik, de amikor csupán öncélú az alkalmazása, akkor már nem annyira. A nézők a színháztól még ma is valamiféle emelkedettséget várnak, azért nevetnek a trágár kitételeken, mert legbelül úgy érzik, ez a fajta útszéli duma nem idevaló, ugyanis lealacsonyítja mindazt, aminek magasabb rendűnek kéne lennie.

A Válaszfalak tulajdonképpen jutalomjáték Hernádi Juditnak és Kern Andrásnak. Két közkedvelt, sokat foglalkoztatott művész, akik már szólóban, de egymás partnereként is sok mindent eljátszottak már. A közönség az összes színészi eszközüket, arcuk minden rezzenését, mint a tenyerét úgy ismeri, de ezt kedveli bennük. Mindketten olyan húzónevek, akik miatt megtelnek a széksorok, és ez bizony most sincs másképp, rutinjukkal, mesterségbeli tudásukkal, nagyfokú jártasságukkal viszik vállukon az előadást, miattuk érdemes megnézni a darabot. Hernádi Judit a tőle megszokott profizmussal alakítja Nancyt. Mesterien ábrázolja azt az átalakulási folyamatot, amikor a megfáradt, slampos, önmagára nem adó asszonyból fokozatosan válik egyre csinosabb, odafigyeléssel öltözködő dámává, aki lerázza magáról az őt addig gúzsba kötő feladatait, és bátran mer lépni és nézni előre. A begyöpösödött Bill, ’minden úgy jó, ahogy van’ egysíkú karakterét Kern András remekül jeleníti meg. Olyan besavanyodottan flegma és kibírhatatlanul idegesítő, mint amilyenek az ilyen korán megvénülő férfiak szoktak lenni. A folyton edzésben lévő, apjára egyre inkább hasonlítani kezdő Bent Pataki Ferenc remekül személyesíti meg. A félénk, mássága miatt rejtőzködő, kissé bizonytalan Briant Nagy Dániel Viktor kifogástalanul kelti életre. A várandós, okoskodó, időnként békebíró szerepben tetszelgő Jesst Grisnik Petra hibátlanul személyesíti meg. Az alkalmi, nem csak puszipajtásnak jelentkező Tommyt Rohonyi Barnabás kiválóan formálja meg. Peremartoni Krisztina elismerésre méltóan állítja színpadra a Bill favicceit szórakoztatónak találó, mindig vigyorgó Carlát.

Szabó Máté rendező és Zöldi Gergely dramaturg kihozza a darabból, ami benne van, ami nem kis, hanem dicséretre méltó teljesítmény!

Fekete István – Neumark Zoltán: A koppányi aga testamentuma

Ivancsics Ilona és Színtársai

Szentendrei Skanzen

A másfél évig tartó bezártság után a Szentendrei Skanzenben Szabadtéri játékok összefoglaló címmel öt előadásból álló fesztivált szervezett Ivancsics Ilona. Elsőként a sokak által kedvelt regénynek, A koppányi aga testamentumának daljáték változatát láthatta június 18-án a Skanzen Amfiteátrumot zsúfolásig megtöltő, igazi színházi élményre már olyannyira kiéhezett közönség. Fekete István 1937-ben megjelent első műve Somogyországba, a fonyódi meg a szemesi várba, az 1580-as évek vége felé, a török hódoltság idejébe vezeti olvasóit, és a regény az azóta eltelt bő nyolcvan év alatt hallatlan népszerűségnek örvend, amit az is jelez, hogy az általános iskolában kötelező olvasmány, közismertségét tovább fokozza, hogy 1967-ben osztatlan elismerést arató filmet is forgattak belőle. Napjainkban pedig Neumark Zoltán, a sokoldalú, zenei életünkben meghatározó szerepet betöltő zongoraművész-zeneszerző, egyetemi tanár daljátékká dolgozta át.

A kevés prózai szöveggel tarkított zenés-táncos darabokban nem a cselekményen van a hangsúly, a koppányi aga történetét amúgy is betéve fújja a publikum, hanem a zenén. Neumark Zoltán olyan míves, sodró lendületű, magával ragadó, a néző szívére-lelkére ható, azt megmozgató, de a nemcsak a vájt fülűeknek való dallamokat komponált, amiket – ahogyan régen mondták, – a suszterinasok is fütyülnek. Magas fokú énektudást igénylő szólók, kettősök, négyesek és kórusok váltják egymást. A Monarchia Szimfonikus Zenekart Balassa Krisztián óramű pontossággal vezényli, Somogyi Szilárd rendező pedig olyan feszes ritmusú produkciót állít színpadra, amiben tökéletes arányban keverednek egymással a zenés, a táncos és a prózai részek, egyik sem teng túl, megy a másik rovására. Lénárt Gábor koreográfus magyar népi és keleti tánckultúrán alapuló mozdulatsorokból állítja össze a csoportos táncokat, és bizony a színpadon előadók ezeket olyan méltóságteljesen lejtik vagy éppen tüzesen ropják, hogy az amfiteátrumban ülők lába együtt jár velük. Sebők Péter hiteles, végvárakat, erődöket, portákat, kocsmákat megidéző látványvilága visszaröpíti a nagyérdeműt a török időkbe, Őze Gábor sötét vagy éles fényeffektjei hozzájárulnak a színi hatás fokozásához. Ivancsics Ilona és Budai Zsuzsa korhű jelmezei is a darabot szolgálják, különösen látványosak Babocsai Gáspárné pazar, úrnőhöz illő kosztümjei.

A koppányi aga testamentumát nem csupán a színészmesterség eszközeivel kell ám eljátszani, hanem bizony kiemelkedő énekelni, sőt még táncolni tudásra is szükség van, így a fellépőknek nem csupán jeles színészeknek, hanem elsőrangú dalnokoknak és príma táncosoknak is kell lenniük. A társulat összes tagja mindhárom elvárásnak maximálisan megfelel! Hivatástudatuk és művészi elkötelezettségük elejétől a végéig átjárja az előadást, és viszi közel mondanivalóját a nézők szívéhez. Özvegy Babocsainét Koós Réka a tőle megszokott és elvárt profizmussal alakítja. Tökéletesen biztonsággal énekel és ragyogóan játszik! Az ifjú, forrófejű Babocsai Lászlót Gábor Márkó olyan remekül kelti életre, hogy a közönség azonnal a megszereti ezta heves fiatalembert. Egyházi Géza hiba nélkül formálja meg Csomai kapitányt, a délceg, karakán ugyanakkor visszafogott, titkon szerelemes férfiút. Dusmatát, a szép és kedves leányzót Patai Anna kiválóan énekli és bájosan ábrázolja. A gonosz és velejéig romlott Kales Rudolf császári zsoldost Kőrösi András kifogástalanul személyesti meg. Bardóczy Attila két szerepben is feltűnik: Rimbáséban és Dellini mesterében, mindkettőt bravúrosan oldja meg. A mesélő Borgót Geiler Csaba igen meggyőzően állítja színpadra. A foglyokat ügyes furfanggal kiszabadító Bogics Márkót Ott József mintaszerűen viszi fel a színre. Tassonyi Balázs Potyondi, Király Adrián Jóska karakterét humorral átitatva hozza. Warth szerepében Bodrogi Attila jeleskedik. Kincses Károly a bölcs, öreg Mátét, Papp Csaba pedig az íjjal mesterfokon bánó kis Mátét elismerésre méltóan adja elő. Az idegesítően éles hangon siránkozó Szahint Horváth Dániel a figura megkívánta kellemetlen hanggal jeleníti meg. Oglu rövid szerepében Kiss T. István látható.

Ivancsics Ilona a következő szavakkal foglalja össze nem csupán erre a négy produkciókra érvényes hitvallását: „A fesztivál tovább erősíti azokat az értékeket, amelyek fontosak számunkra: a nemzeti tartalom, a nemzeti hang, a nemzeti büszkeség és a nemzeti összetartozás érzése.” Ehhez kár még egy szót is hozzáfűzni, ugyanis ezt a nemes célkitűzését A koppányi aga testamentuma maradéktalanul teljesíti!

Fekete István – Neumark Zoltán: A koppányi aga testamentuma

Ivancsics Ilona és Színtársai

Szentendrei Skanzen

A másfél évig tartó bezártság után a Szentendrei Skanzenben Szabadtéri játékok összefoglaló címmel öt előadásból álló fesztivált szervezett Ivancsics Ilona. Elsőként a sokak által kedvelt regénynek, A koppányi aga testamentumának daljáték változatát láthatta június 18-án a Skanzen Amfiteátrumot zsúfolásig megtöltő, igazi színházi élményre már olyannyira kiéhezett közönség. Fekete István 1937-ben megjelent első műve Somogyországba, a fonyódi meg a szemesi várba, az 1580-as évek vége felé, a török hódoltság idejébe vezeti olvasóit, és a regény az azóta eltelt bő nyolcvan év alatt hallatlan népszerűségnek örvend, amit az is jelez, hogy az általános iskolában kötelező olvasmány, közismertségét tovább fokozza, hogy 1967-ben osztatlan elismerést arató filmet is forgattak belőle. Napjainkban pedig Neumark Zoltán, a sokoldalú, zenei életünkben meghatározó szerepet betöltő zongoraművész-zeneszerző, egyetemi tanár daljátékká dolgozta át.

A kevés prózai szöveggel tarkított zenés-táncos darabokban nem a cselekményen van a hangsúly, a koppányi aga történetét amúgy is betéve fújja a publikum, hanem a zenén. Neumark Zoltán olyan míves, sodró lendületű, magával ragadó, a néző szívére-lelkére ható, azt megmozgató, de a nemcsak a vájt füleknek való dallamokat komponált, amiket – ahogyan régen mondták, – a suszterinasok is fütyülnek. Magas fokú énektudást igénylő szólók, kettősök, négyesek és kórusok váltják egymást. A Monarchia Szimfonikus Zenekart Balassa Krisztián óramű pontossággal vezényli, Somogyi Szilárd rendező pedig olyan feszes ritmusú produkciót állít színpadra, amiben tökéletes arányban keverednek egymással a zenés, a táncos és a prózai részek, egyik sem teng túl, megy a másik rovására. Lénárt Gábor koreográfus magyar népi és keleti tánckultúrán alapuló mozdulatsorokból állítja össze a csoportos táncokat, és bizony a színpadon előadók ezeket olyan méltóságteljesen lejtik vagy éppen tüzesen ropják, hogy az amfiteátrumban ülők lába együtt jár velük. Sebők Péter hiteles, végvárakat, erődöket, portákat, kocsmákat megidéző látványvilága visszaröpíti a nagyérdeműt a török időkbe, Őze Gábor sötét vagy éles fényeffektjei hozzájárulnak a színi hatás fokozásához. Ivancsics Ilona és Budai Zsuzsa korhű jelmezei is a darabot szolgálják, különösen látványosak Babocsai Gáspárné pazar, úrnőhöz illő kosztümjei.

A koppányi aga testamentumát nem csupán a színészmesterség eszközeivel kell ám eljátszani, hanem bizony kiemelkedő énekelni, sőt még táncolni tudásra is szükség van, így a fellépőknek nem csupán jeles színészeknek, hanem elsőrangú dalnokoknak és príma táncosoknak is kell lenniük. A társulat összes tagja mindhárom elvárásnak maximálisan megfelel! Hivatástudatuk és művészi elkötelezettségük elejétől a végéig átjárja az előadást, és viszi közel mondanivalóját a nézők szívéhez. Özvegy Babocsainét Koós Réka a tőle megszokott és elvárt profizmussal alakítja. Tökéletesen biztonsággal énekel és ragyogóan játszik! Az ifjú, forrófejű Babocsai Lászlót Gábor Márkó olyan remekül kelti életre, hogy a közönség azonnal a megszereti ezt a heves fiatalembert. Egyházi Géza hiba nélkül formálja meg Csomai kapitányt, a délceg, karakán ugyanakkor visszafogott, titkon szerelemes férfiút. Dusmatát, a szép és kedves leányzót Patai Anna kiválóan énekli és bájosan ábrázolja. A gonosz és velejéig romlott Kales Rudolf császári zsoldost Kőrösi András kifogástalanul személyesti meg. Bardóczy Attila két szerepben is feltűnik: Rimbáséban és Dellini mesterében, mindkettőt bravúrosan oldja meg. A mesélő Borgót Geiler Csaba igen meggyőzően állítja színpadra. A foglyokat ügyes furfanggal kiszabadító Bogics Márkót Ott József mintaszerűen viszi fel a színre. Tassonyi Balázs Potyondi, Király Adrián Jóska karakterét humorral átitatva hozza. Warth szerepében Bodrogi Attila jeleskedik. Kincses Károly a bölcs, öreg Mátét, Papp Csaba pedig az íjjal mesterfokon bánó kis Mátét elismerésre méltóan adja elő. Az idegesítően éles hangon siránkozó Szahint Horváth Dániel a figura megkívánta kellemetlen hanggal jeleníti meg. Oglu rövid szerepében Kiss T. István látható.

Ivancsics Ilona a következő szavakkal foglalja össze nem csupán erre a négy produkciókra érvényes hitvallását: „A fesztivál tovább erősíti azokat az értékeket, amelyek fontosak számunkra: a nemzeti tartalom, a nemzeti hang, a nemzeti büszkeség és a nemzeti összetartozás érzése.” Ehhez kár még egy szót is hozzáfűzni, ugyanis ezt a nemes célkitűzését A koppányi aga testamentuma maradéktalanul teljesíti!

William Shakespeare: Rómeó és Júlia

Nemzeti Színház – Nagyszínpad

Shakespeare darabjait a világ összes játszóhelyén szívesen adják elő, de még közöttük is a Rómeó és Júlia a legsűrűbben bemutatott dráma. A középiskolában kötelező olvasmány, érettségi tételek közé is rendszeresen bekerül. Mi ennek az évszázadokon átívelő, meg nem kopó hatásnak a titka? Egyszerű, szinte banális a felelet rá, mert olyasmiről szól, ami az emberiség létezése óta számtalanszor megesik, ugyanis ellenséges családok mindig voltak, vannak és lesznek, akiknek gyermekei menthetetlenül egymásba szeretnek, és elbuknak az őket körülvevő, meg nem értő közegben. Ez a jelenség nem függ semmiféle társadalmi és vagyoni állapottól, a legelőkelőbb és a legszegényebb famíliák körében is előfordul.

Vidnyánszky Attila rendezése is ezt a minden időben érvényes mondanivalót emeli ki. Mészöly Dezső klasszikus, a hagyományos értékeket szerető közönség fülében jól csengő fordítása is ezt segíti elő, a mellé betoldott mondatok sem rontják ennek a míves szövegnek a hatását, nem semlegesítik. Cziegler Balázs díszletei megidézik Shakespeare színpadának hármasságát, jól elkülöníthető az elő- és hátsó- meg felső színpad, ez utóbbi, a nézőtérrel szemben látható, és a panelek betonjára hajazó puritánságával meg a készülő házak állványzatával élesen elüt a másik, a jobb és bal oldalt elfoglaló, melegbarna színű alkotórészektől, amiken a reneszánsz építészetre jellemző ablakok foglalnak helyet. Ezeken a felületeken az előadáshoz szorosan kapcsolódó szavak, hozzá illő rövid idézetek olvashatók. Fontos dramaturgiai pillanatokban éles vagy éppen sötét színű fényjátékok hangsúlyozzák ki az időhöz nem kötött mondandót. Berzsenyi Krisztina jelmezei is stilizáltak, ugyan felismerhető rajtuk Shakespeare korának öltözetéből vett egy-két motívum, de bármelyiket bátran lehetett volna viselni a múlt században, akár még manapság is. Uray Péter mozgástervező is ennek, a korokon átívelő koncepciónak a szolgálatába állítja a színészek gyors vagy lassú mozdulatait, táncait. A zene is lényeges szerepet kap az előadásban, jóformán az összes zenei stílusba tartozó muzsika megszólal, a zajos, időnként fülsiketítő vagy halk hangeffektek pedig elkülönítik egymástól az epizódokat. Shakespeare tragédiáiban mindig van vígjátéki, komédiáiban pedig tragikus elem, Vidnyánszky rendezői felfogása ezt is tiszteletben tartja, mulatságos és szomorú jelenetek is bőven akadnak. Színészvezetését és szövegmondásukat is ennek az elgondolásnak veti alá. Napjaink igencsak szomorú aktualitása is felbukkan: a két fiatal halálát a járvány okozza, ugyanis a vesztegzár miatt Lőrinc barát küldötte nem tud Mantovába bejutni, így a száműzött Rómeó nem kapja meg időben a barát levelét.

Ez a hosszúra nyúlt előadás magán viseli Vidnyánszky Attila rendezéseinek jól ismert sajátosságait: a színpadon másodpercenként történnek az események, pillanatnyi megtorpanás, kicsi csönd egyáltalában nincs, minden szegletben zajlik valami, a publikum tagjainak összes érzékszervét egyidejűleg igénybe veszi. Ez az összművészeti zsúfoltság egyszerre kimeríti, ugyanakkor és fel is dobja a közönséget. A néző elfárad ugyan, de megnyugtatja a tudat, hogy megkapja azt, amire vágyott: a megrendülésre, a mélyből a magasba röpítő, a vad és vak gyűlölettől a forró, mindent elsöprő szerelemig terjedő érzelmekre, azaz a semmivel össze nem hasonlítható, valódi katarzist nyújtó színházi élményre.

A színészek fegyelmezett játéka, elkötelezettsége, hivatástudata is nagymértékben hozzájárul ahhoz elementáris hatáshoz, amit a produkció kivált. Herczegh Péter sallangmentesen ábrázolja azt a lelki folyamatot, ami alatt Rómeó, ez a mű elején kissé csélcsap, bolondos fiú a szerelem hatására határozott férfivé válik. Szász Júlia utolérhetetlen bájjal és megjelenítő erővel kelti életre Júliát, amikor az ábrándos kislányból ’se perc’ alatt lesz igazi, felelősségteljes fiatalasszony, aki férjéért képes bármiről, ami addig nélkülözhetetlen volt számára, lemondani. Blaskó Péter a tőle megszokott magas művészi színvonalon hozza Lőrinc barát bölcs és okos, kiegyensúlyozásra törekvő karakterét. Horváth Lajos Ottó remekül személyesíti meg Capuletet, ezt az eleinte szerető és megértő, majd féktelen dúvaddá váló apát. Júlia engedelmes, az ura akaratát kiszolgáló anyjának szerepében Tóth Auguszta látható. Nagy Mari dajkája olyan, amilyennek a nézők a hozzá hasonlóan felvágott nyelvű, már családtagnak számító belső cselédet elképzelik: szószátyár, aki össze-visszafecseg, kibírhatatlanul zsémbes, ugyanakkor melegszívű, segítőkész, de hirtelen pálfordulásra is hajlamos. A megfontolt, öreg Montague-t Rubold Ödön méltóságteljesen alakítja. A krakéler, az élő fába is belekötő Tybaltot Bordás Roland kellő hévvel és izgágasággal jeleníti meg. Berettyán Nándor a mókás, örökké bolondozó Mercutiót elismerésre méltóan formálja meg. Berettyán Sándor kifogástalanul viszi fel a színre a daliás Párist, Júlia mit sem sejtő kérőjét.  Schnell Ádám a megegyezésre törekvő Verona hercegét igen meggyőzően játssza. Rácz József Pétert, Szép Domán Sámsont, a két bamba szolgálófiút felettébb szórakoztatóan adja elő.

A hosszú kényszerpihenő után, 2021. június 11-én este, a premieren a publikum szemmel láthatóan élvezte, hogy újra abban, a szívéhez közelálló színházban lehet, és olyan bemutatót láthat, aminek örök érvényű üzenete újfent megfogta a lelkét.

Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása

Spirit Színház

Dürrenmatt német nyelven írt, 1921-ben született Svájcban, evangélikus lelkészcsaládban, így pályakezdésének világképét a protestáns színezetű egzisztencializmus határozta meg: „A világ abszurd, érthetetlen, mint ahogy Isten akarata sem érthető.” Ehhez a világnézeti koncepciójához illő formát a groteszk komédiában találta meg. Dürrenmatt sokat merít a régi és a modern dráma mestereitől, gondolataikat, módszereiket új köntösbe bujtatja, sajátos hangvétellel adja tovább. Brechttől átveszi az elidegenítő technikát, a példázatszerűséget, ugyanakkor olyan fejtetőre állított világot jelenít meg, mint az abszurd drámaírók. A naturalista formát elveti, de megőrzi a hagyományos hely-idő-cselekmény hármas egységét. Színpadi műveiben a drámai feszültség forrása valamilyen erkölcsi, történetfilozófiai kérdés. Komédiái erős gondolatiság mellett katasztrofális élményeket fejeznek ki.  Dürrenmatt 69 évet élt, 1990-ben halt meg.

 Legismertebb alkotása, Az öreg hölgy látogatása 1956-ban keletkezett, 1964-ben már film is készült belőle Ingrid Bergmann és Anthony Quinn főszereplésével. Magyarországon is gyakran játsszák, a 2020/2021-es évadban is több teátrumunk tűzi műsorára. A budai Spirit Színházban október 29-én mutatták be. Dürrenmatt ebben a drámájában találja meg leginkább azt az optimális egyensúlyt, ami a groteszk-komikum és korunk démoni megnyilvánulásainak súlyos mondanivalója között feszül. A dráma hátborzongatóan abszurd látlelet arról a társadalomról, amelyben a pénz mindenható, és a jólét ára a bűn. A cselekmény színhelye a képzeletbeli település, Güllen. A kisváros egykori szülötte, a dúsgazdagnál is dúsgazdagabb Claire Zahanasssian hazatér, de nem nosztalgiából, vagy segítő szándékból, hanem azért, hogy megtorolja réges-régi sérelmét: egymilliárdot ajánl fel a lakosoknak, ha első szeretőjét, az időközben tekintélyes személlyé és kiváló családapává váló Ill boltost, aki őt tini lány korában kihasználta, teherbe ejtette és elhagyta, megölik. A gülleniek először felháborodva utasítják vissza a gyalázatos kérést, idővel azonban nem tudnak ellenállni a pénz csábításának. A cselekmény a sorstragédiák könyörtelenségével halad előre, a „becsületes polgárok” kollektív gyilkosság résztvevőivé válnak. A dráma az arc nélküli hatalom megfoghatatlan működését teszi érzékelhetővé, azt a képtelen társadalmi modellt állítja a középpontba, amelyben a bérgyilkosság ilyen természetes kényszerűséggel bekövetkezik. A milliárdosnő a pénz, a hatalom megtestesítője, aki megvásárolja a kisváros lelkiismeretét.

 Czeizel Gábor rendezi az öreg hölgyet. A darab tartalmán lényegében nem változtat, módosításai Dürrenmatt örök érvényű üzenetének csak előnyére válnak, mert még jobban felerősítik, és 60 esztendő elteltével is aktuálissá teszik. Legnagyobb „dobása”, hogy a címszerepet nem színésznő, hanem színész alakítja. Az előadás kezdetén Frau Zachanassianon – úgy-ahogy – még számos feminin jelleg vehető észre, özvegységét jelölő fekete, hosszú gyászruhában, fejére méretes, méhészsisakra hajazó fátyolkalapot téve, diszkréten sminkelve, sötét harisnyában és piros, tűsarkú cipőben tipeg be. Ahogy halad a dráma cselekménye előre, Clair úgy veszíti el asszonyi mivoltát, egyre kevesebb rajta az arcfesték meg az elegáns öltözet, az utolsó jelenetekben már hétköznapi nadrágot és inkább inget, mint blúzt visel, lekerül róla a paróka, teljesen kopasz, ábrázatán már semmiféle kozmetikai művelet nem látszik. Kiderül, hímnemű egyeddé vált, ugyanis annyi műtéten esett át, hogy időközben férfi lett.

A gülleniek szegénységét Hepp Janka jelmezei úgy fejezik ki, hogy kezdetben mindenféle szedett-vedett cuccokat viselnek. Abban a pillanatban, amikor felcsillan előttük, hogy pénzhez jutnak, azonnal csinosabb szerelésben szeretnének jönni-menni. A feljavítást viszont nem a felsőruházatukon kezdik, hanem a lábbeliken. Ráadásul még csak nem is „rendes” bőrsurranókat vásárolnak, hanem menő torna- meg edzőcipőket, ugyan nem egyformákat, de mindannyian sárgát. Egyik kultúrában a sárga a napfény és a remény színe, a másikban pedig az irigységé, árulásé. Jelen esetben az utóbbi az igaz… A második részben – amikor már eladták lelküket – fokozatosan nyílik ki a csipájuk, szürke gúnyáikat sorra dobják le, csiricsáré topokban, flancos blézerekben, műszőrme bundákban, rókautánzatú stólákban, selyembrokát zakókban parádéznak. Nem csupán magukra adnak, hanem egyéb,  a jómóddal együtt járó kiegészítőkre is, eddig megfizethetetlen árú italokat isznak, méregdrága cigarettákat szívnak, sőt bikaerős autókban száguldoznak. Magától értetődően mindezt hitelre, a nagy lóvé megelőlegezésére vásárolják. Amilyen mértékben színesedik ruhatáruk, abban az arányban sötétedik el a tekintetük, és kerül szemük alá egyre több fekete karika.

   Czeizel Gábor Claire Zahanassian szerepére Perjés Jánost, a Spirit Színház alapító-igazgatóját kérte fel. Az általa megformált gyűlölködő, ugyanakkor mosolygó öreg hölgyben végtelenül gonosz indulatok feszülnek. Magas fokú művészi megjelenítő erővel ábrázolja a külső, azaz nőből férfivá átalakulási folyamatot, miközben hol álságosan jóságos vigyorral, hol rezzenéstelen fapofával közli akaratát. Élvezi, hogy önző és becstelen bosszúhadjáratához csak eszközként használja a városka lakót. Mindezt szórakozásból meg sivár revansvágytól égve teszi, mert úgy véli, joga van hozzá, ugyanis a gülleniek azáltal, hogy várandósan elűzték és megbélyegezték, szajhát csináltak belőle, most viszont ő teszi őket ringyókká. Jantyik Csaba remekül alakítja a szerencsétlen Ill boltost, aki tisztán látja, mire megy ki egykori szeretője ördögi játéka, de tehetetlenül szemléli az emberek és családja kelepcébe esését. A jó nép infarktusba kergeti, csakhogy hozzájusson a milliókhoz. Marjai Virág hibátlanul megjelenített tanárnője minden testi és lelki erejével próbálja képviselni a józan észt, végül feladja, annyira meglehetős rajta a pszichés nyomás, hogy ő is egy lesz a kapzsi férfiak és nők közül. A társulat többi tagja: Nagy Enikő, Szitás Barbara, Nagy Rebeka, Perjési Hilda, Zsiga László, Gaál Dániel, Darvasi Áron, Fellinger Domonkos, Cserdi Zsolt, Konfanti Ferenc és Plaszkó Bence két-három szereplő bőrébe is bújik. Mindegyikük teljesítményéről csak a legőszintébb elismerés hangján lehet szólni!

Czeizel Gábor öreg hölgye nem más, mint a rendező mai köntösbe bújtatott tanmeséje, ami a pénz mindenhatóságáról, az emberek szolgalelkűségéről és befolyásolhatóságáról szól.      

Sarlatán

Agnieszka Holland filmje

Cseh – ír -szlovák – lengyel filmdráma

Mozinet

A volt béketábor országainak két világháború közti és az azt követő időszakáról forgatott filmek tartalma egyforma, csupán a nyelvük más. Csereszabatosak. A sztorik bárhol megeshettek, és mindenhol ugyanúgy történtek, jóformán semmi eltérés nincs bennük. Az 1948-ban, Varsóban született Agnieszka Holland lengyel-zsidó származású filmrendező, aki Prágában az ottani művészeti akadémián rendezést tanult, mert a cseh filmeket igen érdekesnek találta. Egyetemistaként szemtanúja volt, amikor 1968-ban a bevonuló brezsnyevi meg testvérállami tankok véget vetettek a prágai tavasznak, az emberarcú szocializmus kísérletének. Börtönbe került, így közvetlen tapasztalatokat szerzett a marxista-leninista elveken nyugvó államgépezet életellenes működéséről. Ellentétben a nyugati szalon kommunistákkal, semmiféle naiv, romantikus elképzelése nincs a különleges anyagból gyúrt bolsevik embertípusról, ugyanis látta igazi arcukat, megtapasztalta kegyetlenségüket… Tanulmányai végeztével visszatért Lengyelországba, és két ikonikus rendező: Krzysztof Zanussi és Andrzej Wajda mellett asszisztensként tevékenykedett. Sokat tanult tőlük, nagyra értékelték tehetségét. 1981-ben Wojciech Jaruzelski tábornok által végrehajtott puccs után Franciaországba menekült. Élt az Egyesült Államokban is. Ekkor már önállóan dolgozott, filmeket rendezett, amikkel kivívta a kritikusok és a nézők elismerését is. A Sarlatán (Charlatan) című filmje koprodukcióban készült, tavaly, áprilisban, Csehországban, mindössze 36 nap alatt forgatták. Világpremierje idén, február 27-én, a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon volt, és a csehek a legjobb külföldi film kategóriájában nevezik majd az Oscar-díjra. Itthon, az október 22-25-ig tartó Mozinet Filmnapok keretén belül láthatták először a nézők, 29-től pedig a filmszínházakban is.

A film főhőse az 1887-től 1973-ig élt Jan Mikolasek növényszakértő, akit Ivan Trojan tökéletes művészi hitelességgel formál meg. A Sarlatán cselekményvezetése nem egyenes vonalú, a középkorú Mikolasek meghurcolásával kezdődik, aki visszaemlékezik gyermek- és ifjú, valamint érett férfikorára. „Tudományát” az idős, füveket, virágokat, ezek gyógyító erejét behatóan ismerő, belőlük teákat, főzeteket készítő, és betegeit vizeletmintájuk alapján kezelő Mülbahernétől sajátította el, ő tanította meg az érdeklődő és szivacsként minden mondatát magába szívó fiatalembert. A két háború között igencsak futott a szekere, olyan prominens gondozottjai voltak, mint Tomás Masaryk, Csehszlovákia létrehozója és első köztársaságának elnöke. Rajta kívül még mindenféle helyi és külhoni notabilitások is felkeresték. Prága melletti kisvárosban elegáns, tágas épületben gyakorolta tevékenységét, ezrek zarándokoltak hozzá, akik fájdalmaikra enyhülést kerestek. Még VI. György angol király is küldött neki mintát. Benne hívő és maximálisan megbízó segítője is akadt, Frantisek Palko személyében, akit Juraj Loj sallangmentesen jelenít meg. Ők nem csupán munkahelyi kapcsolatban álltak, szerették, tisztelték és becsülték egymást. Az elvtársi időkben, az ötvenes évek totális diktatúrájának idején lassanként elfogyott körülötte a levegő, az sem számított, hogy kikúrálta súlyos bajából a második csehszlovák köztársaság ’53 és 57’ közötti elnökét, Antonín Zápotockyt is. A politikai rendőrség egyre agresszívabban lépett fel, zaklatták, ott ártottak neki, ahol csak tudtak, adócsalási ügybe keverték, végül börtönbe csukták, ahol nem bántak kesztyűs kézzel vele. Teljes vagyonelkobzásra ítélték, éppen csak az életét hagyták meg, de gyógyítani nem engedték.  

A Sarlatán nem dokumentumfilm, nagy vonalakban követi Jan Mikolasek valódi életútját. Az a rendező célja, hogy általános jelenségként ábrázolja azt az életpályát, amit az ilyen, az átlagtól többet akaró és elérő, mindenféle rezsimben kissé gyanúsnak tartott ember, itt Közép-Kelet Európában megtett. A második világégés után, a szovjet hódoltság alatt ugyanarra a sorsra jutott a keleti blokk összes országa, teljesen mindegy volt, hogy jutalomból vagy büntetésből kapták nyakukra a vörös önkényuralmat. Az ilyen, Mikolásek-féle önállóan gondolkodó és cselekvő figura a két háború között számtalan sikert ért el, a nácik alatt már kétes alakká vált, megleckéztették, egy-két pofont is lekevertek neki, a kommunisták pedig a népi demokrácia legfőbb ellenségének kiáltották ki, akit mondvacsinált vádak alapján, látványos kirakat és előre megírt ítéletű koncepciós perben ítéltek el. Persze előtte módszeresen lejáratták, a fogházban alaposan megdolgozták, válogatott eszközökkel kínozták, eredményeit a korabeli sajtóban kétségbe vonták, gonosz kuruzslónak titulálták, aki csak ámítja és kábítja az benne bízó ártatlan népet, és elszedi pénzüket.

A Sarlatán története a Lajtán túl, jómódban élő, tatártól, töröktől, orosz megszállástól megkímélt népeknek igencsak tanulságos, de azoknak, akik a Lajtán innen, a vasfüggöny mögött vegetáltak nem más, mint csupán egy hétköznapi eseménysor, amiben semmi meglepő nincs, ugyanis a bőrükön érezték ennek a balos, természetellenes, a társadalom szerves fejlődését megakasztó ideának iszonyatos, testet-lelket torzító, mérgező hatását.

Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz

3K-Kaszásdűlői Kulturális Központ

az Óbudai Kulturális Központ, a FÜGE és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása

Az 1961-ben világra jött Péterfy-Novák Évával számtalan tragédia esett meg. Bántalmazó kapcsolatban élt, többszörösen sérült lánya után fia halva született. Ezekről a gyászos „élményeiről” – terápiás céllal – kezdte el írni blogját, az Egyasszonyt, amit rövid időn belül igen sokan olvastak, követtek.  Ezekből a bejegyzésekből azonos címet viselő könyv keletkezett, ami 2014-ben látott napvilágot. Ugyanezzel a címmel az Orlai Produkciós Iroda darabjaként 2016-ban Tenki Réka adta elő azt a monodrámát, aminek ez a mű az alapja. Az írónő nem sokkal később két novelláskötettel is jelentkezett, és most itt van legújabb műve, az Apád előtt ne vetkőzz című dráma, aminek ősbemutatója október 15-én volt a 3K- Kaszásdűlői Kulturális Központban.

Az Apád előtt ne vetkőzz sokatmondó és eligazító cím már előrevetíti, miféle darabra készülhet a néző. Olyasmire, amit női magazinokban akkor lehet olvasni, amikor mélyen magukba zárt, hétpecsétes titkok feltárásáról írnak az olvasók. Rádióműsorokban is hallhatók olyan asszonyoknak a vallomásai, akik megtört hangon számolnak be, gyermekként hogyan molesztálták őket. Sokkal több ilyen eset van, mint amennyire a legvadabb álmában gondolna bárki is. Filmcsillagok szokták elmondani szomorú sztorijaikat, amiket közeli férfi hozzátartozóik követtek el ellenük. Péterfy-Novák Éva színműve nem egyéb, mint családtörténet, amiben három generáció szerepel: az elsőbe Károly a nagypapa, meg a mindig fáradt felesége, a nagymama tartozik; a másodikba közös lányuk, az anya és a harmadikba az ő kislánya, Eszter. Az egész komor históriát az idősebb, a vele megesett szörnyű dolgokkal már tisztában lévő Eszter egyes szám első személyben meséli el, az ő tényszerű elbeszéléséből bontakozik ki a cselekmény, ami a jelenből indul ki, de folyamatosan visszatér a múltba. A középkorú Eszter egyszerűen szabott, mindenféle cicoma nélküli ruhában ül a kanapén, és fejét lehajtva már ott ücsörög, amíg a nézők gyülekeznek. Majd belekezd mondókájába, és nem kiabálva, nem átkozódva, hanem szinte fahangon, bármiféle érzelem nélkül sorolja azokat a borzalmakat, amiket kiskorában, gyermeki ártatlanságában egyáltalában nem gondolt rettenetesnek, sőt inkább szeretet-megnyilvánulásnak. Felnőtt fejjel azonban már tudta, imádott nagytatája miféle aljasságokat követett el ellene.

Vezérmotívumként, kellő dramaturgiai pontokon többször is elhangzik a címet adó kulcsmondat, amit Eszternek mindig hajtogatott az édesanyja: apád előtt ne vetkőzz! Nem az apától, hanem a nagyapától kellett volna félteni a lányát. A nagymama amúgy is homokba dugta a fejét, állandó fáradtságra hivatkozva elbújt, hallgatott, nem lépett közbe, pedig sejtette, férje meg unokája között mi folyik, de egyszerűbb volt nem tudomást venni róla, pláne küzdeni ellene. Eszter anyja is hasonló módon járt el. Ezekre az asszonyokra az ’amiról nem beszélünk, az nincs is’ mentalitás a jellemző. Viszont, ha már kiderül, és állást kell foglalniuk, akkor nem a gyereküket védik, hanem a férfit. Úgy csinálnak, mint akik nem hiszik el, sőt még a lányukat hibáztatják, és amikor már fehéren-feketén bebizonyosodik a férfi gyalázatos viselkedése, azzal védekeznek: nem gondoltam volna… fel sem tudom fogni… eszem ágába sem jutott… (E sorok írójának az anyák magatartásáról megfogalmazott elítélő sorai saját tapasztalatain alapulnak, 25 esztendeig lányiskolában tanított, és számtalan cifra dolog jutott a tudomására.)

Mielőtt a vadállat Károlyt magától értetődően elítélnék a nézők, az ő életútja sem mentes a rémségektől. Nyolcévesen elvesztette a szüleit, az árvaházban a nagyobb fiúk éveken keresztül rendszeresen megerőszakolták, amikor már nagyobb lett, és munkaerőként is lehetett rá számítani, nevelőszülőkhöz, a tanyán élő házaspárhoz került, ahol a vérbő és kielégítetlen Klára szexuális aktusokra kényszerítette. A „kedvesanya” vonzásától nem tudott megszabadulni, évekig visszajárt hozzá, még akkor is, amikor megnősült, és két lánya született. Lányai közül is az egyikkel – nem Eszter édesanyjával – vérfertőző viszonyt folytatott, aki elmenekült otthonról, és még az apja temetésére sem jött haza, sőt amikor kényszerítették, hogy kimenjen a sírjához, leköpte azt. Eszter akkor ébredt rá, nemcsak őt zaklatta, hanem a nagynénjét is.

Péterfy Bori és Pataki Ferenc játssza a darabot, Péterfy Bori Esztert jeleníti meg. Csendes, higgadt előadásmódja sokkal élesebben és fájdalmasabban szól, mintha fennhangon siránkozna, kezeit magasba emelve szitkozódna, és teleordítaná a világot. Ezzel a visszafogottsággal még erőteljesebb lett a darab mondanivalója. Pataki Ferenc a nagyapát kelti életre. Úgy hozza ezt a visszataszító figurát, hogy a közönség nem tudja egyértelműen gyűlölni, de bűne alól felmentést sem képes adni neki, csak tudomásul veszi, léteznek ilyen elvetemült alakok. Tasnádi István rendezte Apád előtt ne vetkőzz felkavarja és rádöbbenti a publikumot, hogy „Az élet nem habos torta”, és még arra is, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embernek ilyen sötét oldala is van.                                                      

Fehér Gáspár – Fehér Boldizsár – Litkai Gergely – Vinnai András: Irodai patkányok

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

az Orlai Produkciós Iroda, a Dumaszínház és a FÜGE közös előadása

Hasonló címmel – Hivatali patkányok – 1999-ben készült már az USÁ-ban film, ami viccesen ábrázolja az ebben a közegben dolgozó férfiak és nők munkahelyi körülményeit, egymáshoz fűződő hol barátságos, hol gyanakvó viszonyait. A sok-sok tréfa mögött – már akkor is – komoly társadalmi kérdések húzódtak meg, amik a közben eltelt bő 20 év alatt pozitív irányban alig változtak. Az utóbbi években amerikai és nyugat-európai mintákra itthon is gomba módra szaporodnak a csilli-villi, csupa üveg, toronymagas irodaépületek, amikben apró, kb. 2×2 méteres kutricákban, laptopjaikat bámulva, a teremtés koronái nyakkendős öltönyökben, a szebbik nem képviselői szolid kiskosztümökben, körömcipőkben naphosszat gürcölnek. Ezt a jelenséget gondolta tovább, és hozott létre belőle mai zenés munkahelyi revüt Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár, Litkai Gergely, Karinthy-gyűrűs humorista és Vinnai András. Ők mind egy szálig forgatókönyvek és szépirodalmi művek írói, ugyanakkor Vinnai András zeneszerzőként működött közre az Irodai patkányok magalkotásában. A premier most, szeptember 18-án volt a Jurányiban.

Az Irodai patkányok csapata két, harminc és negyven közötti nőből és férfiből áll, ők reggeltől estig valamelyik méretes irodaháznak ugyanabban az ablaktalan, kókadozó növényekkel „díszített” helyiségben gályáznak. A lelkük mélyén tudják, nem sok értelme van annak az aktatologatásnak, amit művelnek, de kifelé azt mutatják, milyen fontos emberek és mennyire hasznos, amit csinálnak. Belefásultak már mindenbe. Illúzióikat elvesztették, bedarálta őket az élet, tudják, innen nincs kiút. Felszínes kapcsolatban vannak, egymás mellett dolgoznak, de halvány közük sincs a másikhoz. Ugyanakkor bizonyos hierarchia még köztük is kialakult, akad olyan, aki magasabb rendűnek tartja magát, és főnökasszonyként viselkedik, és olyan kisegér pasas is van, aki ennek a négyesnek a legaljára keveredett. Valamiféle, az átlagembereknél szokásos kontaktus a felettesként működő nőnemű és a középkategóriájú hímnemű egyed között alakul ki, az ebédszünetben az íróasztalon szexelni akarnak, de éppen csak nekifohászkodnak, rögtön abba kell hagyniuk, mert lépteket hallanak. Pedig ez röpke nemi érintkezés hangyányit feldobná szürke mindennapjaikat, és legalább arra a pár percre kiszállhatnának a mókuskerékből, de még az sem jön össze. Ők négyen végképp nem figyelnek egymásra, az alsó regiszteres fószer által tartott munkavédelmi oktatáson még a kötelező udvariasságot sem adják meg neki, rá se rántanak arra, amit hablatyol, mert a könyökükön jön ki, ugyanis évek óta ugyanazt darálja el. Amíg a szerencsétlen flótás nélkülözhetetlenségének tudatában szónokol, feje felett beszélnek, közbekotyognak, „palacsintarecepteket” tárgyalnak, és ezen annyira kiakad, hogy sértődötten kiviharzik. Viszont mindannyian valóságos örömként élik meg, amikor végre-valahára sikerül ablakot vágatniuk az iroda falába, így napfényhez és friss levegőhöz jutnak, még a páfrányok is felélednek, de ez a finom közérzet nem tart sokáig, visszavágynak a régi kalitkába, újra befalazzák a nyílászárót, a növények levelei megint sárgulnak és potyognak…

Sipos Vera, Ullmann Mónika, Janklovics Péter és Pataki Ferenc adja elő a darabot. Remekül énekelnek, kifogástalanul táncolnak, magas fokú művészi megjelenítő erővel és hivatásuk iránt érzett kötelességtudattal és mélységes alázattal játszanak. Vinnai András könnyed és kellemes hangzású, dallamos zenéje nem csupán aláfesti, hanem kiegészíti a tartalmat, kiemeli a cselekményt, és van, amikor alakítja is, ugyanis együtt fejtik ki hatásukat. A látványtervező, Juristovszky Sosa öltözetükhöz még jó méternyi hosszú, patkányfarkakat is illesztett, hogy a nézőnek kétsége se legyen a cím igazságát illetően. A terem berendezése is olyan, ami az effajta közösségi dolgozóterekben megszokott: nagyobb munkaasztalok, azokon lapos képernyőjű számítógép-monitorok, gurulós székek, világosszürke nyomtató- és fénymásoló gép, no meg az elmaradhatatlan kék színű, műanyagpoharas ivóvíz tároló tartály.

Kocsis Gergely élvezetes, szórakoztató produkciót rendezett. Bizony ráfér a fáradt, elcsigázott, vírusfertőzéstől tartó közönségre az ilyen vidám, nevetős előadás. Ugyanakkor a jámbor néző elmélkedhet azon is, hogy az az irodakukaci életforma mennyire vegetáló, ember alatti létbe taszítja le a nőket és a férfiakat, és attól a méltóságtól fosztja meg őket, ami emberré teszi az embert: a karizmatikus egyéniségtől, az önálló gondolkodás szabadságától, a szép, tiszta érzések kimutatásától, megélésétől. Az Úr képére és hasonlatosságára teremtett embert a hivatali létforma csupán akarat nélküli, beszélő robottá alacsonyítja, aki apró fogaskerék a hatalmas, megfoghatatlan, arctalan gépezetben.

Peter Shaffer: Amadeus

József Attila Színház

Ennek a világhírű színdarabnak 1979 novemberében tartották az ősbemutatóját Londonban, a National Theatre-ban. Azonnal kassza- és közönségsiker lett, utóbbinak az a legbiztosabb jele, hogy öt évre rá filmváltozatot is készítettek belőle, amit Milos Forman rendezett, és 8 Oscar-díjat kapott. Hazánkban is se szeri, se száma a premiereknek, a legutóbbit most, október 10-én láthatta az angyalföldi József Attila Színház közönsége. Középpontjában az egyetemes zeneirodalom egyik kiemelkedő személyisége, az 1756-tól 1791-ig élt osztrák Wolfgang Amadeus Mozart és a „két tucat egy pár” kategóriába tartozó, 1750-től 1825-ig élő olasz Antonio Salieri áll. Az Amedeus nem dokumentumjáték, hanem fikció, azt ugyan nem lehet kijelenteni, hogy témája és cselekménye köszönő viszonyban sincs a valósággal, számtalan eleme tény, még főmotívumának, kettejük rivalizálásának és gyűlölködésének is van némi realitása, de a többi mégiscsak „kitaláció”. A mérgezésről szóló legendagyártást maga Salieri kezdte, amikor önmagát Mozart gyilkosának nevezte, Alekszandr Puskin színdarabjában, Rimszkij-Korszakov pedig operájában tartja életben ezt a mendemondát.

A hosszú, szophoklészi életkort, azaz 90 esztendőt (1926-2016) megélt brit dráma- és forgatókönyvíró Peter Shaffer is erre az ellenségeskedésre hegyezi ki darabját, de továbbmegy, ugyanis Mozart és Salieri ürügyén példabeszédet mond a Teremtő által felkent muzsikusnak és az ügyes, zenés mesterembernek a szembenállásáról, harcáról. Míg zenéjével az egyik a mennyei Úrnak akar tetszeni, addig a másik a földieknek. Saját idejében mindig az utóbbi jár jól, ő kapja a zsíros állásokat, díjakban, kitüntetésekben megnyilvánuló anyagi, erkölcsi elismeréseket. Az utókor azonban könyörtelen, a talmi kihullik az idő rostáján, az igazi érték azonban fennmarad, sőt egyre fényesebben ragyog. Az Amadeusban Mozart tehetségét saját korának vezetői nem méltányolják, csak a korlátokat feszegető, azokon átugró, túlfűtött, éretlen, időnként idióta módjára viselkedő kamaszt, majd az idő előrehaladásával, a gondok-bajok ránehezedésével, családja eltartásáért kuncsorgó elviselhetetlen frátert látják benne. Csupán Salieri méri fel, hogy ebből az infantilis kölyökből krakéler alakká és beteg ronccsá váló ember az Örökkévalónak komponál, csak neki akar a kedvében járni. Viszont Shaffer Salierije nem ördögtől való szimpla gonosz, egyfolytában gyötrődik, érzi ugyan a másikon a kiválasztottak erejét, magasabb szellemének kisugárzását, de féltékenységéből, önzésből ott tesz keresztbe neki, ahol csak tud. A legszomorúbb az egészben, hogy Mozart vak, nem veszi észre Salieri jóságba bújtatott, valójában ellene folyó aknamunkáját, gyermekded őszinteséggel viszonyul hozzá. Az Amadeus összes karaktere valamiféle „agybéli” deficittel jár-kel, Constanze Weber, Mozart felesége könnyen kapható, felelőtlen, buta fehérnép, aki pár fillérért képes elfogadni Salieri tisztességtelen ajánlatát. II. József sem lát az orránál tovább, nem az a felvilágosult, nagyra néző és merészet álmodni merő uralkodó, ahogyan a tankönyvek írják, tanácsadói és hivatalnokai, így az opera igazgatója, Franz Orsini Rosenberg gróf, a könyvtár prefektusa, Gottfried von Swieten báró és a kamarásnő, Johanna Kilian von Strack mind egy szálig csökönyös, ostoba, kicsinyes férfi és orránál tovább nem látó asszony. Az Amadeus olyan, mint egy hamísítatlan, elidegenítő hatású Brech-dráma, a néző senkivel nem tud azonosulni, egyik szereplőt sem képes szeretni, mert mindegyiknek valamiféle „beütése” van. A játékot keretbe foglalja, és az időrendben visszafelé menővé teszi, hogy a darab kezdetekor a már öreg, lelkiismeret-furdalással küszködő, kissé zavart Salieri gatyája kivételével ledobja az összes ruháját, lavórnyi vízben igyekszik tisztára mosni magát, és az utolsó képben pedig egy szál alsóra vetkőzve motyorog magában.

Vereckei Rita többfunkciós, okker színű, forgó díszlete több helyszín – Mozart és Salieri lakása, budoárok, császári udvar, operaházi belső, külső színházi terek, hangversenytermek – bemutatására is alkalmas. Vereckei Rita jelmezei visszaadják a szereplők tulajdonságait, a bolondos Mozart extravagáns cuccokban száguldozik, és ahogy fokozatosan szegényedik, a póthaj is lekerül a fejéről, öltönyei pedig egyre elnyűttebbek és egyszerűbbek lesznek, olyannyira, hogy a záró jelenetekben lévőket akár manapság is lehetne viselni. A kalapos királyt kifogástalanul szabott, fényűző ruhája, hófehér parókája különbözteti meg alattvalóitól. Az intrikus Salieri annak a kornak megfelelő fehér harisnyát, díszes térdnadrágot, zsabós mellényt, kaftánszerű zakót hord, mint ahogyan a II. Józsefet körbevevő talpnyalók, így a gróf és báró meg a kamarás pár fokkal kevésbé pompázatos, de ugyanolyan puccos öltözetben sétafikál. A közönséges Constanze paradicsommadár tarkaságú szerkókban szaladgál le meg fel, és ahogy egyik várandósságból esik a másikba, úgy válik egyre hétköznapibbá és szürkébbé, bármiféle cicoma nélkülivé a ruhatára.

 A színészek most is a helyzet magaslatán állnak.  Nagyszerűen teljesítenek! Le a kalappal előttük! Még így is kiemelkedik közülük Fila Balázs, aki a tőle elvárt magas színvonalon és megszokott profizmussal hozza az álnok és undok, kínlódó, belső vívódásokkal küzdő és végső vereségét beismeri kényszerülő Salierit. A címszerepet alakító Tasnádi Bence az éretlen sihedert és a megtört, a sors által alaposan meggyúrt beteget állítja a nézők elé meg azt a Mozartot, aki Isten adta tehetségének talentumait a jó szolga ügyességével kamatoztatja. A kihívóan és illetlenül viselkedő Constanzét Kónya Merlin Renáta remekül formálja meg. Szigeti Karina Katherina Cavalieri énekesnőt minden kritikát kiálló módon viszi fel a színre, egyszerre csodás hangú koloratúrszoprán és kiváló színésznő. Quintus Konrád – mint mindig, – most is mesterien jeleníti meg a fafejű, korlátolt operaigazgatót. Galkó Balázs hibátlanul játssza a bécsi udvari könyvtár konok szabadkőműves vezetőjét. Molnár Zsuzsanna kifogástalanul kelti életre a merev, prűd kamarásnőt. Chajnóczki Balázs a szűk látókörű császárt elismerésre méltóan személyesíti meg. Előd Álmos és Horváth Sebestyén Sándor brillírozva formálja meg az aljas eszközöktől bevetésétől sem visszariadó, sőt azokat előszeretettel gyakorló első és második venticellót, ezeket a minden lében kanál pletykafészkeket, akik rémhírek terjesztésétől és valótlanságok állításától sem riadnak vissza.

Zöldi Gergely a ma nyelvhasználatát tükröző új fordításában élvezheti a publikum az Amedeust. Koltai M. Gábor pedig pergő, az első perctől az utolsóig igen magas színvonalú előadást rendez, amiben minden a helyén van. A közönség pedig elgondolkodhat, hogy az első- és a másodrendű tehetség csatájában – akkor és most – melyikük a győztes és ki a vesztes. És ha a világot jelentő deszkákon történteken a publikum egy-két tagja felháborodik és értetlenkedik, mert nem képes felfogni és elfogadni, hogy a színen ilyen mosdatlan szájjal beszélő hülyegyerekként látja hőzöngeni Mozartot, aki azokat a csodálatos, verőfényes harmóniákkal teli örömmuzsikát szerezte, amitől még a tehenek is jobban tejelnek. Ezeknek a nézőknek nehéz úton kell végigmenniük, hogy képesek legyenek kettéválasztani a lelkükben élő, lenyűgöző, utolérhetetlen szépséget teremtő Mozartot attól a színpadon megjelenő részeges, izgága, kötekedő félbolondtól.