Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása

Spirit Színház

Dürrenmatt német nyelven írt, 1921-ben született Svájcban, evangélikus lelkészcsaládban, így pályakezdésének világképét a protestáns színezetű egzisztencializmus határozta meg: „A világ abszurd, érthetetlen, mint ahogy Isten akarata sem érthető.” Ehhez a világnézeti koncepciójához illő formát a groteszk komédiában találta meg. Dürrenmatt sokat merít a régi és a modern dráma mestereitől, gondolataikat, módszereiket új köntösbe bujtatja, sajátos hangvétellel adja tovább. Brechttől átveszi az elidegenítő technikát, a példázatszerűséget, ugyanakkor olyan fejtetőre állított világot jelenít meg, mint az abszurd drámaírók. A naturalista formát elveti, de megőrzi a hagyományos hely-idő-cselekmény hármas egységét. Színpadi műveiben a drámai feszültség forrása valamilyen erkölcsi, történetfilozófiai kérdés. Komédiái erős gondolatiság mellett katasztrofális élményeket fejeznek ki.  Dürrenmatt 69 évet élt, 1990-ben halt meg.

 Legismertebb alkotása, Az öreg hölgy látogatása 1956-ban keletkezett, 1964-ben már film is készült belőle Ingrid Bergmann és Anthony Quinn főszereplésével. Magyarországon is gyakran játsszák, a 2020/2021-es évadban is több teátrumunk tűzi műsorára. A budai Spirit Színházban október 29-én mutatták be. Dürrenmatt ebben a drámájában találja meg leginkább azt az optimális egyensúlyt, ami a groteszk-komikum és korunk démoni megnyilvánulásainak súlyos mondanivalója között feszül. A dráma hátborzongatóan abszurd látlelet arról a társadalomról, amelyben a pénz mindenható, és a jólét ára a bűn. A cselekmény színhelye a képzeletbeli település, Güllen. A kisváros egykori szülötte, a dúsgazdagnál is dúsgazdagabb Claire Zahanasssian hazatér, de nem nosztalgiából, vagy segítő szándékból, hanem azért, hogy megtorolja réges-régi sérelmét: egymilliárdot ajánl fel a lakosoknak, ha első szeretőjét, az időközben tekintélyes személlyé és kiváló családapává váló Ill boltost, aki őt tini lány korában kihasználta, teherbe ejtette és elhagyta, megölik. A gülleniek először felháborodva utasítják vissza a gyalázatos kérést, idővel azonban nem tudnak ellenállni a pénz csábításának. A cselekmény a sorstragédiák könyörtelenségével halad előre, a „becsületes polgárok” kollektív gyilkosság résztvevőivé válnak. A dráma az arc nélküli hatalom megfoghatatlan működését teszi érzékelhetővé, azt a képtelen társadalmi modellt állítja a középpontba, amelyben a bérgyilkosság ilyen természetes kényszerűséggel bekövetkezik. A milliárdosnő a pénz, a hatalom megtestesítője, aki megvásárolja a kisváros lelkiismeretét.

 Czeizel Gábor rendezi az öreg hölgyet. A darab tartalmán lényegében nem változtat, módosításai Dürrenmatt örök érvényű üzenetének csak előnyére válnak, mert még jobban felerősítik, és 60 esztendő elteltével is aktuálissá teszik. Legnagyobb „dobása”, hogy a címszerepet nem színésznő, hanem színész alakítja. Az előadás kezdetén Frau Zachanassianon – úgy-ahogy – még számos feminin jelleg vehető észre, özvegységét jelölő fekete, hosszú gyászruhában, fejére méretes, méhészsisakra hajazó fátyolkalapot téve, diszkréten sminkelve, sötét harisnyában és piros, tűsarkú cipőben tipeg be. Ahogy halad a dráma cselekménye előre, Clair úgy veszíti el asszonyi mivoltát, egyre kevesebb rajta az arcfesték meg az elegáns öltözet, az utolsó jelenetekben már hétköznapi nadrágot és inkább inget, mint blúzt visel, lekerül róla a paróka, teljesen kopasz, ábrázatán már semmiféle kozmetikai művelet nem látszik. Kiderül, hímnemű egyeddé vált, ugyanis annyi műtéten esett át, hogy időközben férfi lett.

A gülleniek szegénységét Hepp Janka jelmezei úgy fejezik ki, hogy kezdetben mindenféle szedett-vedett cuccokat viselnek. Abban a pillanatban, amikor felcsillan előttük, hogy pénzhez jutnak, azonnal csinosabb szerelésben szeretnének jönni-menni. A feljavítást viszont nem a felsőruházatukon kezdik, hanem a lábbeliken. Ráadásul még csak nem is „rendes” bőrsurranókat vásárolnak, hanem menő torna- meg edzőcipőket, ugyan nem egyformákat, de mindannyian sárgát. Egyik kultúrában a sárga a napfény és a remény színe, a másikban pedig az irigységé, árulásé. Jelen esetben az utóbbi az igaz… A második részben – amikor már eladták lelküket – fokozatosan nyílik ki a csipájuk, szürke gúnyáikat sorra dobják le, csiricsáré topokban, flancos blézerekben, műszőrme bundákban, rókautánzatú stólákban, selyembrokát zakókban parádéznak. Nem csupán magukra adnak, hanem egyéb,  a jómóddal együtt járó kiegészítőkre is, eddig megfizethetetlen árú italokat isznak, méregdrága cigarettákat szívnak, sőt bikaerős autókban száguldoznak. Magától értetődően mindezt hitelre, a nagy lóvé megelőlegezésére vásárolják. Amilyen mértékben színesedik ruhatáruk, abban az arányban sötétedik el a tekintetük, és kerül szemük alá egyre több fekete karika.

   Czeizel Gábor Claire Zahanassian szerepére Perjés Jánost, a Spirit Színház alapító-igazgatóját kérte fel. Az általa megformált gyűlölködő, ugyanakkor mosolygó öreg hölgyben végtelenül gonosz indulatok feszülnek. Magas fokú művészi megjelenítő erővel ábrázolja a külső, azaz nőből férfivá átalakulási folyamatot, miközben hol álságosan jóságos vigyorral, hol rezzenéstelen fapofával közli akaratát. Élvezi, hogy önző és becstelen bosszúhadjáratához csak eszközként használja a városka lakót. Mindezt szórakozásból meg sivár revansvágytól égve teszi, mert úgy véli, joga van hozzá, ugyanis a gülleniek azáltal, hogy várandósan elűzték és megbélyegezték, szajhát csináltak belőle, most viszont ő teszi őket ringyókká. Jantyik Csaba remekül alakítja a szerencsétlen Ill boltost, aki tisztán látja, mire megy ki egykori szeretője ördögi játéka, de tehetetlenül szemléli az emberek és családja kelepcébe esését. A jó nép infarktusba kergeti, csakhogy hozzájusson a milliókhoz. Marjai Virág hibátlanul megjelenített tanárnője minden testi és lelki erejével próbálja képviselni a józan észt, végül feladja, annyira meglehetős rajta a pszichés nyomás, hogy ő is egy lesz a kapzsi férfiak és nők közül. A társulat többi tagja: Nagy Enikő, Szitás Barbara, Nagy Rebeka, Perjési Hilda, Zsiga László, Gaál Dániel, Darvasi Áron, Fellinger Domonkos, Cserdi Zsolt, Konfanti Ferenc és Plaszkó Bence két-három szereplő bőrébe is bújik. Mindegyikük teljesítményéről csak a legőszintébb elismerés hangján lehet szólni!

Czeizel Gábor öreg hölgye nem más, mint a rendező mai köntösbe bújtatott tanmeséje, ami a pénz mindenhatóságáról, az emberek szolgalelkűségéről és befolyásolhatóságáról szól.      

Sarlatán

Agnieszka Holland filmje

Cseh – ír -szlovák – lengyel filmdráma

Mozinet

A volt béketábor országainak két világháború közti és az azt követő időszakáról forgatott filmek tartalma egyforma, csupán a nyelvük más. Csereszabatosak. A sztorik bárhol megeshettek, és mindenhol ugyanúgy történtek, jóformán semmi eltérés nincs bennük. Az 1948-ban, Varsóban született Agnieszka Holland lengyel-zsidó származású filmrendező, aki Prágában az ottani művészeti akadémián rendezést tanult, mert a cseh filmeket igen érdekesnek találta. Egyetemistaként szemtanúja volt, amikor 1968-ban a bevonuló brezsnyevi meg testvérállami tankok véget vetettek a prágai tavasznak, az emberarcú szocializmus kísérletének. Börtönbe került, így közvetlen tapasztalatokat szerzett a marxista-leninista elveken nyugvó államgépezet életellenes működéséről. Ellentétben a nyugati szalon kommunistákkal, semmiféle naiv, romantikus elképzelése nincs a különleges anyagból gyúrt bolsevik embertípusról, ugyanis látta igazi arcukat, megtapasztalta kegyetlenségüket… Tanulmányai végeztével visszatért Lengyelországba, és két ikonikus rendező: Krzysztof Zanussi és Andrzej Wajda mellett asszisztensként tevékenykedett. Sokat tanult tőlük, nagyra értékelték tehetségét. 1981-ben Wojciech Jaruzelski tábornok által végrehajtott puccs után Franciaországba menekült. Élt az Egyesült Államokban is. Ekkor már önállóan dolgozott, filmeket rendezett, amikkel kivívta a kritikusok és a nézők elismerését is. A Sarlatán (Charlatan) című filmje koprodukcióban készült, tavaly, áprilisban, Csehországban, mindössze 36 nap alatt forgatták. Világpremierje idén, február 27-én, a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon volt, és a csehek a legjobb külföldi film kategóriájában nevezik majd az Oscar-díjra. Itthon, az október 22-25-ig tartó Mozinet Filmnapok keretén belül láthatták először a nézők, 29-től pedig a filmszínházakban is.

A film főhőse az 1887-től 1973-ig élt Jan Mikolasek növényszakértő, akit Ivan Trojan tökéletes művészi hitelességgel formál meg. A Sarlatán cselekményvezetése nem egyenes vonalú, a középkorú Mikolasek meghurcolásával kezdődik, aki visszaemlékezik gyermek- és ifjú, valamint érett férfikorára. „Tudományát” az idős, füveket, virágokat, ezek gyógyító erejét behatóan ismerő, belőlük teákat, főzeteket készítő, és betegeit vizeletmintájuk alapján kezelő Mülbahernétől sajátította el, ő tanította meg az érdeklődő és szivacsként minden mondatát magába szívó fiatalembert. A két háború között igencsak futott a szekere, olyan prominens gondozottjai voltak, mint Tomás Masaryk, Csehszlovákia létrehozója és első köztársaságának elnöke. Rajta kívül még mindenféle helyi és külhoni notabilitások is felkeresték. Prága melletti kisvárosban elegáns, tágas épületben gyakorolta tevékenységét, ezrek zarándokoltak hozzá, akik fájdalmaikra enyhülést kerestek. Még VI. György angol király is küldött neki mintát. Benne hívő és maximálisan megbízó segítője is akadt, Frantisek Palko személyében, akit Juraj Loj sallangmentesen jelenít meg. Ők nem csupán munkahelyi kapcsolatban álltak, szerették, tisztelték és becsülték egymást. Az elvtársi időkben, az ötvenes évek totális diktatúrájának idején lassanként elfogyott körülötte a levegő, az sem számított, hogy kikúrálta súlyos bajából a második csehszlovák köztársaság ’53 és 57’ közötti elnökét, Antonín Zápotockyt is. A politikai rendőrség egyre agresszívabban lépett fel, zaklatták, ott ártottak neki, ahol csak tudtak, adócsalási ügybe keverték, végül börtönbe csukták, ahol nem bántak kesztyűs kézzel vele. Teljes vagyonelkobzásra ítélték, éppen csak az életét hagyták meg, de gyógyítani nem engedték.  

A Sarlatán nem dokumentumfilm, nagy vonalakban követi Jan Mikolasek valódi életútját. Az a rendező célja, hogy általános jelenségként ábrázolja azt az életpályát, amit az ilyen, az átlagtól többet akaró és elérő, mindenféle rezsimben kissé gyanúsnak tartott ember, itt Közép-Kelet Európában megtett. A második világégés után, a szovjet hódoltság alatt ugyanarra a sorsra jutott a keleti blokk összes országa, teljesen mindegy volt, hogy jutalomból vagy büntetésből kapták nyakukra a vörös önkényuralmat. Az ilyen, Mikolásek-féle önállóan gondolkodó és cselekvő figura a két háború között számtalan sikert ért el, a nácik alatt már kétes alakká vált, megleckéztették, egy-két pofont is lekevertek neki, a kommunisták pedig a népi demokrácia legfőbb ellenségének kiáltották ki, akit mondvacsinált vádak alapján, látványos kirakat és előre megírt ítéletű koncepciós perben ítéltek el. Persze előtte módszeresen lejáratták, a fogházban alaposan megdolgozták, válogatott eszközökkel kínozták, eredményeit a korabeli sajtóban kétségbe vonták, gonosz kuruzslónak titulálták, aki csak ámítja és kábítja az benne bízó ártatlan népet, és elszedi pénzüket.

A Sarlatán története a Lajtán túl, jómódban élő, tatártól, töröktől, orosz megszállástól megkímélt népeknek igencsak tanulságos, de azoknak, akik a Lajtán innen, a vasfüggöny mögött vegetáltak nem más, mint csupán egy hétköznapi eseménysor, amiben semmi meglepő nincs, ugyanis a bőrükön érezték ennek a balos, természetellenes, a társadalom szerves fejlődését megakasztó ideának iszonyatos, testet-lelket torzító, mérgező hatását.

Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz

3K-Kaszásdűlői Kulturális Központ

az Óbudai Kulturális Központ, a FÜGE és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása

Az 1961-ben világra jött Péterfy-Novák Évával számtalan tragédia esett meg. Bántalmazó kapcsolatban élt, többszörösen sérült lánya után fia halva született. Ezekről a gyászos „élményeiről” – terápiás céllal – kezdte el írni blogját, az Egyasszonyt, amit rövid időn belül igen sokan olvastak, követtek.  Ezekből a bejegyzésekből azonos címet viselő könyv keletkezett, ami 2014-ben látott napvilágot. Ugyanezzel a címmel az Orlai Produkciós Iroda darabjaként 2016-ban Tenki Réka adta elő azt a monodrámát, aminek ez a mű az alapja. Az írónő nem sokkal később két novelláskötettel is jelentkezett, és most itt van legújabb műve, az Apád előtt ne vetkőzz című dráma, aminek ősbemutatója október 15-én volt a 3K- Kaszásdűlői Kulturális Központban.

Az Apád előtt ne vetkőzz sokatmondó és eligazító cím már előrevetíti, miféle darabra készülhet a néző. Olyasmire, amit női magazinokban akkor lehet olvasni, amikor mélyen magukba zárt, hétpecsétes titkok feltárásáról írnak az olvasók. Rádióműsorokban is hallhatók olyan asszonyoknak a vallomásai, akik megtört hangon számolnak be, gyermekként hogyan molesztálták őket. Sokkal több ilyen eset van, mint amennyire a legvadabb álmában gondolna bárki is. Filmcsillagok szokták elmondani szomorú sztorijaikat, amiket közeli férfi hozzátartozóik követtek el ellenük. Péterfy-Novák Éva színműve nem egyéb, mint családtörténet, amiben három generáció szerepel: az elsőbe Károly a nagypapa, meg a mindig fáradt felesége, a nagymama tartozik; a másodikba közös lányuk, az anya és a harmadikba az ő kislánya, Eszter. Az egész komor históriát az idősebb, a vele megesett szörnyű dolgokkal már tisztában lévő Eszter egyes szám első személyben meséli el, az ő tényszerű elbeszéléséből bontakozik ki a cselekmény, ami a jelenből indul ki, de folyamatosan visszatér a múltba. A középkorú Eszter egyszerűen szabott, mindenféle cicoma nélküli ruhában ül a kanapén, és fejét lehajtva már ott ücsörög, amíg a nézők gyülekeznek. Majd belekezd mondókájába, és nem kiabálva, nem átkozódva, hanem szinte fahangon, bármiféle érzelem nélkül sorolja azokat a borzalmakat, amiket kiskorában, gyermeki ártatlanságában egyáltalában nem gondolt rettenetesnek, sőt inkább szeretet-megnyilvánulásnak. Felnőtt fejjel azonban már tudta, imádott nagytatája miféle aljasságokat követett el ellene.

Vezérmotívumként, kellő dramaturgiai pontokon többször is elhangzik a címet adó kulcsmondat, amit Eszternek mindig hajtogatott az édesanyja: apád előtt ne vetkőzz! Nem az apától, hanem a nagyapától kellett volna félteni a lányát. A nagymama amúgy is homokba dugta a fejét, állandó fáradtságra hivatkozva elbújt, hallgatott, nem lépett közbe, pedig sejtette, férje meg unokája között mi folyik, de egyszerűbb volt nem tudomást venni róla, pláne küzdeni ellene. Eszter anyja is hasonló módon járt el. Ezekre az asszonyokra az ’amiról nem beszélünk, az nincs is’ mentalitás a jellemző. Viszont, ha már kiderül, és állást kell foglalniuk, akkor nem a gyereküket védik, hanem a férfit. Úgy csinálnak, mint akik nem hiszik el, sőt még a lányukat hibáztatják, és amikor már fehéren-feketén bebizonyosodik a férfi gyalázatos viselkedése, azzal védekeznek: nem gondoltam volna… fel sem tudom fogni… eszem ágába sem jutott… (E sorok írójának az anyák magatartásáról megfogalmazott elítélő sorai saját tapasztalatain alapulnak, 25 esztendeig lányiskolában tanított, és számtalan cifra dolog jutott a tudomására.)

Mielőtt a vadállat Károlyt magától értetődően elítélnék a nézők, az ő életútja sem mentes a rémségektől. Nyolcévesen elvesztette a szüleit, az árvaházban a nagyobb fiúk éveken keresztül rendszeresen megerőszakolták, amikor már nagyobb lett, és munkaerőként is lehetett rá számítani, nevelőszülőkhöz, a tanyán élő házaspárhoz került, ahol a vérbő és kielégítetlen Klára szexuális aktusokra kényszerítette. A „kedvesanya” vonzásától nem tudott megszabadulni, évekig visszajárt hozzá, még akkor is, amikor megnősült, és két lánya született. Lányai közül is az egyikkel – nem Eszter édesanyjával – vérfertőző viszonyt folytatott, aki elmenekült otthonról, és még az apja temetésére sem jött haza, sőt amikor kényszerítették, hogy kimenjen a sírjához, leköpte azt. Eszter akkor ébredt rá, nemcsak őt zaklatta, hanem a nagynénjét is.

Péterfy Bori és Pataki Ferenc játssza a darabot, Péterfy Bori Esztert jeleníti meg. Csendes, higgadt előadásmódja sokkal élesebben és fájdalmasabban szól, mintha fennhangon siránkozna, kezeit magasba emelve szitkozódna, és teleordítaná a világot. Ezzel a visszafogottsággal még erőteljesebb lett a darab mondanivalója. Pataki Ferenc a nagyapát kelti életre. Úgy hozza ezt a visszataszító figurát, hogy a közönség nem tudja egyértelműen gyűlölni, de bűne alól felmentést sem képes adni neki, csak tudomásul veszi, léteznek ilyen elvetemült alakok. Tasnádi István rendezte Apád előtt ne vetkőzz felkavarja és rádöbbenti a publikumot, hogy „Az élet nem habos torta”, és még arra is, hogy az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embernek ilyen sötét oldala is van.                                                      

Fehér Gáspár – Fehér Boldizsár – Litkai Gergely – Vinnai András: Irodai patkányok

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

az Orlai Produkciós Iroda, a Dumaszínház és a FÜGE közös előadása

Hasonló címmel – Hivatali patkányok – 1999-ben készült már az USÁ-ban film, ami viccesen ábrázolja az ebben a közegben dolgozó férfiak és nők munkahelyi körülményeit, egymáshoz fűződő hol barátságos, hol gyanakvó viszonyait. A sok-sok tréfa mögött – már akkor is – komoly társadalmi kérdések húzódtak meg, amik a közben eltelt bő 20 év alatt pozitív irányban alig változtak. Az utóbbi években amerikai és nyugat-európai mintákra itthon is gomba módra szaporodnak a csilli-villi, csupa üveg, toronymagas irodaépületek, amikben apró, kb. 2×2 méteres kutricákban, laptopjaikat bámulva, a teremtés koronái nyakkendős öltönyökben, a szebbik nem képviselői szolid kiskosztümökben, körömcipőkben naphosszat gürcölnek. Ezt a jelenséget gondolta tovább, és hozott létre belőle mai zenés munkahelyi revüt Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár, Litkai Gergely, Karinthy-gyűrűs humorista és Vinnai András. Ők mind egy szálig forgatókönyvek és szépirodalmi művek írói, ugyanakkor Vinnai András zeneszerzőként működött közre az Irodai patkányok magalkotásában. A premier most, szeptember 18-án volt a Jurányiban.

Az Irodai patkányok csapata két, harminc és negyven közötti nőből és férfiből áll, ők reggeltől estig valamelyik méretes irodaháznak ugyanabban az ablaktalan, kókadozó növényekkel „díszített” helyiségben gályáznak. A lelkük mélyén tudják, nem sok értelme van annak az aktatologatásnak, amit művelnek, de kifelé azt mutatják, milyen fontos emberek és mennyire hasznos, amit csinálnak. Belefásultak már mindenbe. Illúzióikat elvesztették, bedarálta őket az élet, tudják, innen nincs kiút. Felszínes kapcsolatban vannak, egymás mellett dolgoznak, de halvány közük sincs a másikhoz. Ugyanakkor bizonyos hierarchia még köztük is kialakult, akad olyan, aki magasabb rendűnek tartja magát, és főnökasszonyként viselkedik, és olyan kisegér pasas is van, aki ennek a négyesnek a legaljára keveredett. Valamiféle, az átlagembereknél szokásos kontaktus a felettesként működő nőnemű és a középkategóriájú hímnemű egyed között alakul ki, az ebédszünetben az íróasztalon szexelni akarnak, de éppen csak nekifohászkodnak, rögtön abba kell hagyniuk, mert lépteket hallanak. Pedig ez röpke nemi érintkezés hangyányit feldobná szürke mindennapjaikat, és legalább arra a pár percre kiszállhatnának a mókuskerékből, de még az sem jön össze. Ők négyen végképp nem figyelnek egymásra, az alsó regiszteres fószer által tartott munkavédelmi oktatáson még a kötelező udvariasságot sem adják meg neki, rá se rántanak arra, amit hablatyol, mert a könyökükön jön ki, ugyanis évek óta ugyanazt darálja el. Amíg a szerencsétlen flótás nélkülözhetetlenségének tudatában szónokol, feje felett beszélnek, közbekotyognak, „palacsintarecepteket” tárgyalnak, és ezen annyira kiakad, hogy sértődötten kiviharzik. Viszont mindannyian valóságos örömként élik meg, amikor végre-valahára sikerül ablakot vágatniuk az iroda falába, így napfényhez és friss levegőhöz jutnak, még a páfrányok is felélednek, de ez a finom közérzet nem tart sokáig, visszavágynak a régi kalitkába, újra befalazzák a nyílászárót, a növények levelei megint sárgulnak és potyognak…

Sipos Vera, Ullmann Mónika, Janklovics Péter és Pataki Ferenc adja elő a darabot. Remekül énekelnek, kifogástalanul táncolnak, magas fokú művészi megjelenítő erővel és hivatásuk iránt érzett kötelességtudattal és mélységes alázattal játszanak. Vinnai András könnyed és kellemes hangzású, dallamos zenéje nem csupán aláfesti, hanem kiegészíti a tartalmat, kiemeli a cselekményt, és van, amikor alakítja is, ugyanis együtt fejtik ki hatásukat. A látványtervező, Juristovszky Sosa öltözetükhöz még jó méternyi hosszú, patkányfarkakat is illesztett, hogy a nézőnek kétsége se legyen a cím igazságát illetően. A terem berendezése is olyan, ami az effajta közösségi dolgozóterekben megszokott: nagyobb munkaasztalok, azokon lapos képernyőjű számítógép-monitorok, gurulós székek, világosszürke nyomtató- és fénymásoló gép, no meg az elmaradhatatlan kék színű, műanyagpoharas ivóvíz tároló tartály.

Kocsis Gergely élvezetes, szórakoztató produkciót rendezett. Bizony ráfér a fáradt, elcsigázott, vírusfertőzéstől tartó közönségre az ilyen vidám, nevetős előadás. Ugyanakkor a jámbor néző elmélkedhet azon is, hogy az az irodakukaci életforma mennyire vegetáló, ember alatti létbe taszítja le a nőket és a férfiakat, és attól a méltóságtól fosztja meg őket, ami emberré teszi az embert: a karizmatikus egyéniségtől, az önálló gondolkodás szabadságától, a szép, tiszta érzések kimutatásától, megélésétől. Az Úr képére és hasonlatosságára teremtett embert a hivatali létforma csupán akarat nélküli, beszélő robottá alacsonyítja, aki apró fogaskerék a hatalmas, megfoghatatlan, arctalan gépezetben.

Peter Shaffer: Amadeus

József Attila Színház

Ennek a világhírű színdarabnak 1979 novemberében tartották az ősbemutatóját Londonban, a National Theatre-ban. Azonnal kassza- és közönségsiker lett, utóbbinak az a legbiztosabb jele, hogy öt évre rá filmváltozatot is készítettek belőle, amit Milos Forman rendezett, és 8 Oscar-díjat kapott. Hazánkban is se szeri, se száma a premiereknek, a legutóbbit most, október 10-én láthatta az angyalföldi József Attila Színház közönsége. Középpontjában az egyetemes zeneirodalom egyik kiemelkedő személyisége, az 1756-tól 1791-ig élt osztrák Wolfgang Amadeus Mozart és a „két tucat egy pár” kategóriába tartozó, 1750-től 1825-ig élő olasz Antonio Salieri áll. Az Amedeus nem dokumentumjáték, hanem fikció, azt ugyan nem lehet kijelenteni, hogy témája és cselekménye köszönő viszonyban sincs a valósággal, számtalan eleme tény, még főmotívumának, kettejük rivalizálásának és gyűlölködésének is van némi realitása, de a többi mégiscsak „kitaláció”. A mérgezésről szóló legendagyártást maga Salieri kezdte, amikor önmagát Mozart gyilkosának nevezte, Alekszandr Puskin színdarabjában, Rimszkij-Korszakov pedig operájában tartja életben ezt a mendemondát.

A hosszú, szophoklészi életkort, azaz 90 esztendőt (1926-2016) megélt brit dráma- és forgatókönyvíró Peter Shaffer is erre az ellenségeskedésre hegyezi ki darabját, de továbbmegy, ugyanis Mozart és Salieri ürügyén példabeszédet mond a Teremtő által felkent muzsikusnak és az ügyes, zenés mesterembernek a szembenállásáról, harcáról. Míg zenéjével az egyik a mennyei Úrnak akar tetszeni, addig a másik a földieknek. Saját idejében mindig az utóbbi jár jól, ő kapja a zsíros állásokat, díjakban, kitüntetésekben megnyilvánuló anyagi, erkölcsi elismeréseket. Az utókor azonban könyörtelen, a talmi kihullik az idő rostáján, az igazi érték azonban fennmarad, sőt egyre fényesebben ragyog. Az Amadeusban Mozart tehetségét saját korának vezetői nem méltányolják, csak a korlátokat feszegető, azokon átugró, túlfűtött, éretlen, időnként idióta módjára viselkedő kamaszt, majd az idő előrehaladásával, a gondok-bajok ránehezedésével, családja eltartásáért kuncsorgó elviselhetetlen frátert látják benne. Csupán Salieri méri fel, hogy ebből az infantilis kölyökből krakéler alakká és beteg ronccsá váló ember az Örökkévalónak komponál, csak neki akar a kedvében járni. Viszont Shaffer Salierije nem ördögtől való szimpla gonosz, egyfolytában gyötrődik, érzi ugyan a másikon a kiválasztottak erejét, magasabb szellemének kisugárzását, de féltékenységéből, önzésből ott tesz keresztbe neki, ahol csak tud. A legszomorúbb az egészben, hogy Mozart vak, nem veszi észre Salieri jóságba bújtatott, valójában ellene folyó aknamunkáját, gyermekded őszinteséggel viszonyul hozzá. Az Amadeus összes karaktere valamiféle „agybéli” deficittel jár-kel, Constanze Weber, Mozart felesége könnyen kapható, felelőtlen, buta fehérnép, aki pár fillérért képes elfogadni Salieri tisztességtelen ajánlatát. II. József sem lát az orránál tovább, nem az a felvilágosult, nagyra néző és merészet álmodni merő uralkodó, ahogyan a tankönyvek írják, tanácsadói és hivatalnokai, így az opera igazgatója, Franz Orsini Rosenberg gróf, a könyvtár prefektusa, Gottfried von Swieten báró és a kamarásnő, Johanna Kilian von Strack mind egy szálig csökönyös, ostoba, kicsinyes férfi és orránál tovább nem látó asszony. Az Amadeus olyan, mint egy hamísítatlan, elidegenítő hatású Brech-dráma, a néző senkivel nem tud azonosulni, egyik szereplőt sem képes szeretni, mert mindegyiknek valamiféle „beütése” van. A játékot keretbe foglalja, és az időrendben visszafelé menővé teszi, hogy a darab kezdetekor a már öreg, lelkiismeret-furdalással küszködő, kissé zavart Salieri gatyája kivételével ledobja az összes ruháját, lavórnyi vízben igyekszik tisztára mosni magát, és az utolsó képben pedig egy szál alsóra vetkőzve motyorog magában.

Vereckei Rita többfunkciós, okker színű, forgó díszlete több helyszín – Mozart és Salieri lakása, budoárok, császári udvar, operaházi belső, külső színházi terek, hangversenytermek – bemutatására is alkalmas. Vereckei Rita jelmezei visszaadják a szereplők tulajdonságait, a bolondos Mozart extravagáns cuccokban száguldozik, és ahogy fokozatosan szegényedik, a póthaj is lekerül a fejéről, öltönyei pedig egyre elnyűttebbek és egyszerűbbek lesznek, olyannyira, hogy a záró jelenetekben lévőket akár manapság is lehetne viselni. A kalapos királyt kifogástalanul szabott, fényűző ruhája, hófehér parókája különbözteti meg alattvalóitól. Az intrikus Salieri annak a kornak megfelelő fehér harisnyát, díszes térdnadrágot, zsabós mellényt, kaftánszerű zakót hord, mint ahogyan a II. Józsefet körbevevő talpnyalók, így a gróf és báró meg a kamarás pár fokkal kevésbé pompázatos, de ugyanolyan puccos öltözetben sétafikál. A közönséges Constanze paradicsommadár tarkaságú szerkókban szaladgál le meg fel, és ahogy egyik várandósságból esik a másikba, úgy válik egyre hétköznapibbá és szürkébbé, bármiféle cicoma nélkülivé a ruhatára.

 A színészek most is a helyzet magaslatán állnak.  Nagyszerűen teljesítenek! Le a kalappal előttük! Még így is kiemelkedik közülük Fila Balázs, aki a tőle elvárt magas színvonalon és megszokott profizmussal hozza az álnok és undok, kínlódó, belső vívódásokkal küzdő és végső vereségét beismeri kényszerülő Salierit. A címszerepet alakító Tasnádi Bence az éretlen sihedert és a megtört, a sors által alaposan meggyúrt beteget állítja a nézők elé meg azt a Mozartot, aki Isten adta tehetségének talentumait a jó szolga ügyességével kamatoztatja. A kihívóan és illetlenül viselkedő Constanzét Kónya Merlin Renáta remekül formálja meg. Szigeti Karina Katherina Cavalieri énekesnőt minden kritikát kiálló módon viszi fel a színre, egyszerre csodás hangú koloratúrszoprán és kiváló színésznő. Quintus Konrád – mint mindig, – most is mesterien jeleníti meg a fafejű, korlátolt operaigazgatót. Galkó Balázs hibátlanul játssza a bécsi udvari könyvtár konok szabadkőműves vezetőjét. Molnár Zsuzsanna kifogástalanul kelti életre a merev, prűd kamarásnőt. Chajnóczki Balázs a szűk látókörű császárt elismerésre méltóan személyesíti meg. Előd Álmos és Horváth Sebestyén Sándor brillírozva formálja meg az aljas eszközöktől bevetésétől sem visszariadó, sőt azokat előszeretettel gyakorló első és második venticellót, ezeket a minden lében kanál pletykafészkeket, akik rémhírek terjesztésétől és valótlanságok állításától sem riadnak vissza.

Zöldi Gergely a ma nyelvhasználatát tükröző új fordításában élvezheti a publikum az Amedeust. Koltai M. Gábor pedig pergő, az első perctől az utolsóig igen magas színvonalú előadást rendez, amiben minden a helyén van. A közönség pedig elgondolkodhat, hogy az első- és a másodrendű tehetség csatájában – akkor és most – melyikük a győztes és ki a vesztes. És ha a világot jelentő deszkákon történteken a publikum egy-két tagja felháborodik és értetlenkedik, mert nem képes felfogni és elfogadni, hogy a színen ilyen mosdatlan szájjal beszélő hülyegyerekként látja hőzöngeni Mozartot, aki azokat a csodálatos, verőfényes harmóniákkal teli örömmuzsikát szerezte, amitől még a tehenek is jobban tejelnek. Ezeknek a nézőknek nehéz úton kell végigmenniük, hogy képesek legyenek kettéválasztani a lelkükben élő, lenyűgöző, utolérhetetlen szépséget teremtő Mozartot attól a színpadon megjelenő részeges, izgága, kötekedő félbolondtól.

Alan Ayckbourn: Hogy szeret a másik

Belvárosi Színház

A győri Vaskakas Bábszínház, az Orlai Produkciós Iroda és a FÜGE közös előadása

A most 81 esztendős, Londonban született Alan Aykbourn igen termékeny színpadi szerző, több, mint 80 darabot alkotott, ezeken felül még filmes forgatókönyveket is. Műveit saját játszóhelyén, a scarbouough-i Stephen Joseph Theatre-ban mutatta~mutatja be, amiket a West Enden is szívesen adnak elő. Korai vígjátéka, a Hogy szeret a másik ősbemutatója bő 50 évvel ezelőtt, a megszokott színházában volt. Az Orlai Produkciós Iroda és a győri Vaskakas Bábszínház még az előző évadban, május 3-án szerette volna színre vinni, de a járvány miatt csak most, szeptember 25-én tarthatták meg Budapesten a premierjét.

A Hogy szeret a másiknak hat szereplője van, méghozzá három házaspár: egy jómódban, egy közepes és egy gyengébb anyagi színvonalon élő. Frank és Fiona lapos, szürke, gyermektelen, ugyanakkor kívülről idillinek látszó párkapcsolatban tengődik. Frank a világ legidegesítőbb embere, nemcsak kínosan pedáns, hanem még háklis is, mereven ragaszkodik szokásaihoz, és mindentudónak hiszi magát. Fiona angyali türelemmel viseli bogaras férje bosszantó dolgait, gondolatolvasó is, előbb kitalálja, mit keres, és a kezébe nyomja. Nem csoda, hogy ki-kikacsintgat a frigyből. Bob és Tereza éppen ellentéte nekik, ők olyanok, mint az olasz famíliák, hangosak, egyfolytában zeng a ház, vagy veszekednek, vagy szexelnek, vagy bömböl a pár hónapos babájuk. A harmadik pár William és Mary, akik igencsak egyenlőtlen viszonyban állnak egymással, a férj buta libuskaként kezeli feleségét, akinek fél szava sem lehet, ha véletlenül meg mer mukkanni, azonnal letorkolja. Aykbourn vígjátékának nincs bonyolult cselekménye, Frank a főnöke Bobnak és Williamnek is, akik feljebb szeretnének jutni a vállalati ranglétrán. Az unatkozó Fiona félrelép a nagytermészetű Bobbal, és hogy elébe menjenek hitvesük féltékenységének, mindketten azt lódítják, hogy azon a bizonyos hajnalba nyúló estén, amikor kimaradtak, azon fáradoztak, hogy megmentsék Mary és William házasságát. Fiona arról csacsog Franknek, hogy Mary lelkét ápolta, Bob azt rizsázza Terezának, hogy ő meg Williamét. Ahogyan ez előre látható, ennek a két füllentésnek a következtében sorozatos csetepaték alakulnak ki!  Fiona és Bob egykettőre szeretne kimászni a maguk szőtte hazugsághálóból, de nem bírnak, minél jobban kapálóznak, annál mélyebbre süllyednek… Magyarázkodásuk közben sziporkázóan szellemes, általános igazságokat meg emberi gyöngeségeket, férfi-nő kötelékének buktatóit magában foglaló párbeszédek hangzanak el. Ezek a dialógusok adják a darab sava-borsát, és késztetik hangos hahotázásra a közönséget.

Ondraschek Péter olyan díszletet tervezett, amiben egyszerre látható a két lakás, így párhuzamosan tudnak játszani a színészek, és a nézők mindig pontosan tudják, most éppen melyik házában vannak. Frank és Fiona kéglije puccos, magas társadalmi pozíciójuknak megfelelő, Bobé és Terezáé viszont lepukkant, szedett-vedett bútorokból áll, amiben valami mindig elromlik. De nem csupán a lakberendezés fejezi a ki a három pár között meghúzódó anyagi és kulturális különbséget, hanem Cselényi Nóra jelmezei is. Fiona legutolsó divat szerinti, márkás ruhákban parádézik, Tereza amolyan olcsó áruházakban kapható, kissé rikító és kihívó cuccokat visel, míg Mary az intézetis lányok úgy ötven évvel ezelőtti egyenruháit húzza magára. Frank pöpec öltönyöket vesz fel és menő sportszergyártók dresszeiben edz, Bob lezser, kínai boltos nadrágokat, pólókat, William pedig elnyűtt, színehagyott zakókat és kifényesedett gatyeszeket hord.

Sok múlik a színészeken akkor, amikor a cselekmény ennyire egyszerű és magától értetődő meg olyan fészekmelegen ismerős. Ez a Hogy szeret a másik esetében is így van. Mind a hatan kifogástalan teljesítményt nyújtanak! Pataki Ferenc elismerésre méltóan alakítja az öntelt, rigolyás, a nyilvánvaló megcsalást észre nem vevő, csupán gyanakodó Franket. Ullmann Mónika az elhanyagolt, lakáskelléknek tekintett, ugyanakkor igen dekoratív, vonzó Fionát sallangmentesen jeleníti meg. Ötvös András Bobja olyan, amilyen a többi, hozzá hasonló macsós nagylegény, aki rühelli a megállás nélkül elégedetlenkedő feleségét, a visító csemetéjét, és mindennek a könnyebb végét akarja megfogni, és úgy áll a munkához, hogy más is odaférjen. Grisnik Petra igen meggyőzően személyesíti meg a porontya körüli tevésbe-vevésbe belefáradt Terezát, ezt a féltékenységtől gyötört, harcias amazont, akiről nem lehetne megmintázni a kiváló háziasszony szobrát. Nagy Dániel Viktor kitűnően formálja meg a maradi gondolkodású, felfelé törekvő és udvarias, de lefelé lelketlen, feleségét elnyomó zsarnokot, Edvi Henrietta derekasan helytállva hozza az engedelmes, megfélemlített, folyton lehurrogott fiatalasszonyt, Maryt, aki rajongva tekint urára, mint felette álló és ellentmondást nem tűrő hatalomra, de azért a végén kinyílik a szeme, es megleckézteti bunkó férjét.

Göttinger Pál rendező kellemes kikapcsolódással, felhőtlen szórakozással ajándékozza meg a publikumot, amire ebben covidos mizériában olyan nagy szükség van, mint egy falat kenyérre. Amikor semmi mást nem kell tenni, csak szívből jövően kacagni és két órára elfelejteni a világ összes búját-baját.            

Dolly Parton – Patricia Resnick: 9-től 5-ig

József Attila Színház

Jane Fonda főszereplésével készült a 9-től 5-ig (Nine to Five) című film, amit Collin Higgins rendezett, és 1980-ban láthattak először a moziba járók. Zenéjét Amerika kedvence, Dolly Parton, a nyolcszoros Grammy-díjas énekesnő szerezte, és ő alakítja benne Doralee szerepét is, szövegét pedig Patricia Resnick írta. Ez, az osztatlan elismerést kiváltó film után 28 évet kellett várni, hogy musicalváltozata is elkészüljön, amit elsőként Los Angelesben játszottak, és azóta is a világ minden táján szívesen tűzik műsorukra a teátrumok.

A József Attila Színház az előző évadát a filmeknek szánta, márciusi premierjüket azonban a járvány miatt el kellett halasztani, így a bemutatót most, szeptember 19-én tartották meg.  Ebben – és mint minden – musicalben a zenén, a táncon és a dalszövegeken van a hangsúly, amik Galambos Attila és Szente Vajk új fordításában hangzanak el, a történet követi az eredetit, és cseppet sem másodlagos, hanem remekül kiegészíti az előző kettőt. Valamikor, hajdanában, a hetvenes években, az író- és fénymásoló gépek idejében, Amerika számtalan nagyvállalatainak egyikében három asszony: a csinos, kamasz fiát egyedül nevelő anya, Violet, a szemrevaló fiatalasszony, Doralee és a frissen felvett, férjétől éppen különváló Judy dolgozik délelőtt 9-től délután 5-ig. Rajtuk kívül még sok más tisztviselő is robotol. A munka rosszul szervezett, nem hatékony, kizsigerelik az alkalmazottakat. De a bajok forrása azonban nem más, mint a drága főnök úr, a basáskodó – a szociológia tudománya úgy határozza meg: szexuális ragadozó – Franklin Hart, aki prédának tekinti az összes beosztottját, legfőképpen a mutatós Doralee-t tünteti ki nemkívánatos figyelmével, ugyanakkor rá sem hederít a készséges, neki besúgó, csúf Rozra. A három nő összefog, hogy megleckéztesse a zsarnokot, még a szerencse is a kezükre játszik, a hólyag Hartot a saját lakásában gúzsba kötik, mert az a szamár azt hiszi, ez valami izgi, csoportos szexjáték. Hiába kiabál, fenyegetőzik, száját betömve és bilincsbe verve lóg a kötélen. Violet, Judy és Doralee ügyes húzással eltávolítja Rózt: az isten háta mögé küldik francia nyelvtanfolyamra, és maguk közül részlegvezetőnek nevezik ki Violetet. Ezalatt az asszonyságok óriási lelkesedéssel és elszántsággal látnak neki a feladatnak, sorra valósítják meg jobbnál jobb ötleteiket, gyermekfelügyeletet és részmunkaidős foglalkoztatást léptetnek életbe a kisgyermekes anyáknak, hangulatjavító zöldnövényeket helyeznek el, elegendő számú és színes, jó minőségű papírt rendelnek a xeroxgépbe. A derűs légkörben a produktivitás elképesztő méretekben megnő. Az egekbe szökő termelési mutatók a főigazgató, mister Tinsworthy érdeklődését is felkeltik, aki meglátogatja őket, ugyanis szeretné tudni, mitől nőtt meg ennyire ugrásszerűen a teljesítmény. Éppen akkor, amikor a három nő kezét tördelve belefogna a mondókájába, és bevallaná, mitől vált mindez lehetségessé, láncaitól megszabadul a dúvad Hart, beront az irodába, és bömbölve magyarázza, miként bántak el vele azok a galád perszónák. Csak hogy sirámaira a direktor nem igazán vevő, őt csak eredmény érdekli. Az arcátlan Hart odáig megy, hogy magának vindikálja dicsőséget, de Tinsworthy lepisszenti, és áthelyezi valamelyik dél-amerikai vállalatába. A főfőnök nem veri nagydobra, mit történt, és meghagyja a három főkolompost a „hivatalában”, de ő sem viselkedik másképp, csak úgy, ahogyan a férfi felettesek szoktak: ő is kedélyesen megcsipkedi Violet arcát… De ráébred, rangos munkaerővel nem bánhat már ilyen viccelődős fenékre verősen és tréfálkozó orcasimogatóan, arra ott vannak az alacsonyabb beosztásban gürcölő leányzók. Szegények, cseberből vederbe esnek.

Violet, Judy és Doralee nem csupán keményen dolgozó nő, hanem érző szívű hölgy is, Violetnek a fiatal könyvelő, Joe csapja a szelet, Judy csapodár ura szeretné visszakönyörögni magát, Doralee férje nyugtalankodik és a féltékenység zöld ördöge rágja a szívét. De a végén minden tisztázódik, Violet elfogadja Joe segítségét és udvarlását, Judy végleg szakít hűtlen élettársával, Doralee férje is megnyugszik Ódivatú cuccait levetve, csicsás göncökbe bújva Roz visszajön, tökéletesen beszél franciául, és továbbra is imádja és hajlandó bárhová is követni az őt észre sem vevő Hartot.

A József Attila Színház társulata minden dicséretet megérdemel! Nem csak magas művészi színvonalon játszanak, hanem tökéletesen énekelnek és szenzációsan táncolnak! A Broadway-n is parádésan megállnák a helyüket! A szeptember 22-ei előadáson a szorgalmas, ugyanakkor érzelmeiben és anyaságában is bizonytalan Violetet Auksz Éva elismerésre méltóan jeleníti meg. A hebrencs, önállóságra törekvő Judyt Gubik Petra hibátlanul személyesíti meg. Az igen dekoratív, formás Doraleet Korponay Zsófi utolérhetetlen temperamentummal és Dolly Partonhoz megszólalásig hasonló külsővel viszi fel a színre. Náray Erika a tőle megszokott és elvárt profizmussal kelti életre a kicsinyes, árulkodó, ízléstelen ruhákban páváskodó Rózt. Ők négyen viszik vállukon az előadást! Elismerés illeti meg őket! De kitesz magáért a bicskanyitogatóan pofátlan és utálatos önkényurat, Hartot mesterien megformáló Zöld Csaba is. Előd Álmos a félénk, de a sikkasztó Hart leleplezésében hatásos segítséget nyújtó könyvelőt, Joe-t meggyőzően adja elő. Gazdag Tibor kitűnően hozza a magabiztos vezérigazgatót, akit nem lehet handabandázással becsapni. Holczinger Szandra, Molnár Janka, Szucskó Noémi, Pethő-Tóth Brigitta a megfélemlített, önmaguk igazáért kiállni nem merő, tipikus irodistalányokat állítanak a nézők elé. Kisebb szerepekben látható még Bergendi Áron, Horváth Sebestyén Sándor, Tóth Norbert, Brunczlik Péter és Monori Dominik. Rákay Tamás forgó díszletei a negyven évvel ezelőtti időszak iroda- és lakásbútorait jelenítik meg. Kovács Yvette Alida jelmezei pedig ennek a kornak a divatját idézik fel: Violet térd alá érő, visszafogott kiskosztümöt, Judy háziasszonyos egyberuhákat, Doralee feszülős miniszoknyát, mélyen dekoltált blúzt, míg Roz csiricsáré, minden jó ízlést nélkülöző hacukákat visel, a többi leányzó pedig a hivatalban megkövetelt cuccokban jár. Túri Lajos Péter koreográfiája jól illik ennek a kornak a zenéjéhez, és cseppet sem tűnik ósdinak.

Szente Vajk pörgős, dinamikus előadást rendez, amiben üresjáratot még mikroszkóppal sem lehet felfedezni, mert minden a helyén van benne, a színészek és a táncosok teszik a dolgukat. Elejétől a végéig az összes jelenet olajozottan működik, magától értetődően, a legkisebb fennakadás nélkül követi egymást. DE ez csak a csalóka látszat, mert az ilyen, a rendező és a közreműködők között létrejövő optimális összhang mögött bizony kőkemény munka, szigorú fegyelem, hibátlan és okos színészvezetés áll, és ez észrevehető az egész produkción.

Márai Sándor: A kassai polgárok

Nemzeti Színház   –   Kaszás Attila Terem

 

Márai Sándorról az utóbbi harminc évben hallhatunk ismét. A rendszerváltásnak nevezett fordulat után szabad megint beszélni róla, bekerült a tananyagba, művei ott sorakoznak a könyvesboltok kirakataiban és a könyvtárak polcain. Azt is lehetne mondani: divatba jött. Regényeit gyakran dramatizálják, ugyanis Márai mindössze két színjátékot alkotott. A Kaland című művét a Nemzeti Kamaraszínházában, 1940-ben mutatták be, A kassai polgárokat pedig 1942-ben, a Nemzetiben. Mindegyiket a Nemzeti akkori igazgatója, a háború után félreállított, majd méltatlanul elfeledett, a szovjet megszállás után vidékre száműzött színháztudós, Németh Antal rendezte.

Márai egész életét és szemléletét a polgári liberális hagyomány hatja át. szívósan küzdött a polgári lét értékeinek megmaradásáért. Erről szól a most, szeptember 20-án a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében bemutatott A kassai polgárok is. Bő hetven esztendő távlatából szól hozzánk, mai magyarokhoz: Kassa városa 1311-ben nem hátrált meg a sokszoros túlerőben lévő ellenség elöl, hanem szembeszállt az erőszakoskodókkal. Egyik polgára, János mester megöli a főgonoszt, a várost uralma alá hajtani akaró Omodét. A büszke és elszánt kassaiak megadásra kényszerítették és elzavarták a rájuk rontókat. Mindezt összefogással érték el, közülük egyik karddal, másik fél karjával, a harmadik a lábával, a negyedik a vésőjével vívta meg élet-halál harcát. Senki nem menekült el, szilárdan álltak a lábukon, csak a jó megélhetését, a számításait féltő velencei aranyműves. Bártan, egy emberként küzdöttek.

Márai darabja a 14. század elejébe vezeti a nézőt. Az Árpád-ház kihalása után a még gyönge Anjou-uralkodó, Károly Róbert a szabad királyi várost, Kassát az önkényeskedő kiskirálynak, Amadé Lászlónak ajándékozza. Az öntudatos polgárok ezt nem tudják, nem akarják elfogadni, csupán egyetlen éjszaka alatt – súlyos veszteségek árán, de megnyerik a csatát, likvidálják Amadét, fosztogató hordáit kiverik. A király ítélő-bírái az utólagos tárgyaláson felmentik a vádlottakat a nádorgyilkosság bűne alól, mert a védekező igazság ellen nem tudnak egyebet tenni. A jog és az igazság a leghatásosabb fegyverük. Nincs új a nap alatt, mennyire mai történet ez! A Nemzeti előadása azt üzeni nekünk, 21. századi magyaroknak, védjük meg, ami a miénk, nem szabad feladnunk semmit, amit már elértünk, akár életünk kockáztatásával is óvjuk meg jussunkat, amiket apáink hagytak ránk. Ne tűrjük, hogy most, amikor tatár- törökdúlástól meg bolsevik rémuralomtól megkímélt távoli, gazdag városokban ülésező, önmagukat csalhatatlan és tévedhetetlen vezéreknek, az igazság felkent bajnokainak és egyetlen letéteményeseinek képzelő politikusok és politikusnők fejünk felett döntsenek rólunk, a mi sorsunkról, és szórjanak ránk mindenféle légből kapott, hamis vádakat.  A színpadon látható jelenetek szinte szuggerálják belénk: tiltakozzunk, és fogjunk össze, mert csak így maradhatunk meg, és őrizhetjük meg életünket, becsületünket.

János mestert, az eleinte vonakodó, a művészetbe menekülni kívánó, majd a legnagyobb haditettet végrehajtó szobrászt Rátóti Zoltán minden kritikát kiálló módon alakítja. Az erőt, a semmit föl nem adó elszántságot emeli ki a figurából. Eszményi János mester! A két női szerep a Móricz Zsigmond-i szépasszonyt és boldogasszonyt testesíti meg. A csábító, igéző lidérckét, az apát és fiát meg a korosodó aranyművest és megszédítő, tűz és szél Genovévát Barta Ágnes remekül kelti életre, tele van démoni erővel, a férfiak józan eszét elvevő, izzó, maga körül mindent felperzselő nőiességgel. János mester feleségét, Ágnest, a megkötő víz és föld boldogasszonyt Tóth Auguszta tökéletesen jeleníti meg. Nagyszerűen adja vissza azt a fiatalabb vetélytárs okozta önemésztő és fájdalmas belső küzdelmet, ami a férje és a fia szívét is elvette tőle. Nagy Mari mintaszerűen hozza a mindent tudó, fájdalmakat, bajokat azonnal megérző idős Szabina dajka karakterét. A kétszínű, az érzéki vágyait megélni akaró, vagyonát féltő Jakab aranyművest Schnell Ádám hibátlanul ábrázolja. Blaskó Péter kifogástalanul személyesíti meg a sokat látott és tapasztalt Gergely pátert. A vagyonát és a lányát is elveszítő Dyles molnárt Szarvas József a tőle megszokott profizmussal viszi fel a színre. Horváth Lajos Ottó az eleinte meghunyászkodó, majd a harc élére álló Petrus bírót elismerésre méltóan, Rubold Ödön a békét teremtő, igazságot és jogot szolgáltató István főpapot sallangmentesen állítja a nézők elé. A piperkőc, sima modorú Leonardus szűcsmestert Rácz József, a hezitáló Timót fürmendert Bakos-Kiss Gábor, János mester fülig szerelmes, de az apai szóra mégis hajló fiát, Kristófot Berettyán Sándor játssza. Kisebb szerepekben Herczegh Péter és Szép Domán látható. Az egyszerű, csupán jelzésértékű díszletek Mira János munkáját dicsérik, a külső és belső tér bemutatására egyaránt alkalmasak. A nem korhű jelmezeket JDS tervezte.

Az Erdélyből származó Szabó K. István rendezi a drámát. Messzemenően érti sorskérdéseinket, a magyarokat újfent igába hajtani akaró idegen hatalmak dölyfét, a népet ősi jogaitól megfosztani akaró szándékát és szolganéppé silányítani szándékozó törekvését. Megtalálta a párhuzamokat az 1311-es események és a 2020-ban folyó történések között. A mába helyezi Márai drámáját, de utal bizonyos, időközben megesett, sorsfordító eseményekre is. Mindezeket napjaink divatjához közelítő jelmezekkel, mostanság használatos, elektronikus háztartási gépekkel, például ventilátorokkal, a második nagy világégésbe belépésünket kiprovokáló, 1941-es kassai légitámadás felidézésével éri el. És mi nézők értjük a feladatot, ami ugyanaz volt 1311-ben is és most is.

 

Bridget naplója – Saint Frances

Alex Thompson filmje

Pannónia Entertainment

 

Ez a cím megtéveszti a jámbor nézőt, ugyanis legtöbbjüknek automatikusan ama bizonyos, Renée Zellweger által megformált, dundi, csetlő-botló Bridget Jones és az ő számtalan mulatságos kalandja jut eszébe. Pedig a két címszereplő jellemében csupán hangyányi hasonlóság fedezhető fel, ezen kívül nem sok közük van egymáshoz. A most szeptember 17-én mozikba kerülő film eredeti címe Saint Frances, kissé érthetetlen, hogy magyar nyelven miért erre a foglalt címre esett a választás. Tavaly, a miskolci Cinefesten nagy sikert aratott a Bridget naplója, „kendőzetlen, őszinte és vad humora” okán. Életrajzi ihletésű a film története, a főszerepet Kelly O’Sullivan játssza, és a vele megesett sztorik alapján a forgatókönyvet is ő készítette.

Az elsőfilmes Alex Thompson témaválasztása érdekes és menő, sőt mi, több trendi, mert változásban – változtatás alatt – lévő társadalmi kérdéseket vet fel, és ezeket valamiféle új megvilágításba próbálja belehelyezni. Elvégre egy korban azonos férfi a kívülálló sajátos nézőpontjából és kicsit felülről tudja szemlélni a harmadik X-ükön túljáró nők helyzetét. Főhőse a 34 éves, Chicagóban élő Bridget. Tipikus amerikai képződmény ez a se nem csúnya, se nem szép, se nem asszony, se nem lány, hanem a valahol a kettő közötti semleges NŐ, a 21. századi „lisnyij cselovek”, azaz felesleges ember. Semmiféle magasabb iskolai végzettsége nincs, nem tudta magát kitalálni, így ambíciója, netán terve, vagy elképzelése sincs, csak úgy él bele a világba, ahol nem érzi magát otthonosan. De ő legalább nem nyavalyog és agyalog annyit, mint hasonszőrű társai, akik reggeltől estig csak saját nagy lelküket analizálják, ugyanakkor tele van belső bizonytalansággal, elégedetlenséggel. Sűrűn szexel, de nem válogatós, a szembejövő férfiak zömével összeadja magát. Nem akar semmiféle tartós érzelmi, netán szerelmi kapcsolatba bonyolódni, így az útjába kerülő, kissé tutyimutyi, valamivel fiatalabb dugópartnerével sem, aki azonban szorosabb köteléket óhajtana, de bátortalan kísérletei Bridget-ről élből visszapattannak. A gyakori közösülés következményeképpen állapotos lesz. Meg sem fordul a fejében, hogy megtartja a gyerekét, nyúlszívű fiújának motyogása sem jut el a tudatáig, és az abortusz mellet dönt, amit nem a hagyományos „mészárszékben” végeznek el, hanem olyan tablettát kell bevennie, aminek következtében a magzat eltávozik a szervezetéből. Szenvtelenül csinálja végig a procedúrát, nyámnyila pasija ugyan ott van vele, még a kezét is fogja, és így esnek át a műveleten, de még abban sem biztos, tényleg kiürült a méhe. Ijesztő az a mondása, amikor egy borsónyi vércsomóról nem tudja eldönteni, ez az embrió vagy csak patkányszar. Felelőtlen is, mert hónapokkal a pirulás küret után is még vérzik, de esze ágában sincs orvoshoz menni, és úgy viselkedik, mintha ez csupán valamiféle bosszantó kényelmetlenség lenne.

Bridget otthagyja az unalmas és fárasztó pincérkedést, és beáll bébiszitternek. Ugyan semmiféle ez irányú képesítése nincs, de elvállalja. Akikhez megy, az nem afféle átlagos „papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet” család, hanem amolyan újfajta, azaz anyuból és anyából áll. Ez a leszbikus pár: a színes bőrű, munkamániás Annie és a fehér, labilis, mindenperces terhes Maya igen pazar villában, a kertvárosban, amolyan ’Lila akácos’ környezetben él, együtt nevelik a hatéves, félvér Francest, aki mellé Bridget-et alkalmazzák. Ugyanis Mayának már nincs elég türelme a folytonos szájkaratéhoz, amit az igencsak éles eszű és felvágott nyelvű leánykával kéne megvívnia, nehezére esne az örökmozgó kislány után futkosni. A meglévő és a születendő gyermek apjáról semmi derül ki, hogy ki fia, borja, a megtermékenyítő anyaghoz spermabankból vagy valami havertól jutottak hozzá. A szeme sem áll jól Frances feszegeti a határait, Bridget tűrőképességét is próbára teszi, és egyfolytában szívatja, gyakoroltatja vele az önfegyelmet. Ugyanakkor időnként rendkívüli, korát meghazudtoló bölcsességgel szólal meg, elnézően szemléli a fura felnőtteket meg azok igencsak bizarr, viselt dolgait. Magától értetődő, hogy a kislány és a nörsz közötti eleinte feszült, egymást méregető, kóstolgató viszony fokozatosan átalakul valamiféle összekacsintós megértéssé, már-már szeretetté.

Maya lebabázik, kisfia lesz, és a manapság oly divatosnak számító szülés utáni depresszióba esik, gyakran pityereg, nem érti, mi történik vele, és csak nagy nehezen kecmereg ki belőle. Olyannyira felbátorodik, hogy a parkban, a játszótér közelében meg meri szoptatni gyermekét, és nem érti, miért háborodik fel az a másik anyuka, aki szóvá teszi neki, legalább takarja el a melleit, amikor az a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy anya a megeteti újszülöttjét. A homoszexuális Maya mélyen vallásos, de a házi szentélyének tartozéka még véletlenül sem Dávid csillag, vagy Korán idézet, netán Buddha szobor. Egyik sem, hanem feszület lóg a falon! Maya keresztény, ennélfogva sűrűn veti a kereszteket, étkezések előtt buzgón darálja az Édes Jézus légy vendégünk-et. Szent áhítattal imádkozik, bizonyára nem a Biblia által elítélt és bűnösnek tartott viszonya miatt, hanem mindenféle apró-cseprő kihágások bocsánatáért könyörög. A film eredeti címre is a katolikus hitre hajaz: Szent Frances. Neve nem egyéb, mint a középkor nagy szentjének, Assisi Szent Ferencnek, vagy a mostani dél-amerikai pápa titulusának női változata.

Érzékenyítik a népet. Nem kicsit. Nagyon. Állandóan és lopakodva. Mint ez a film is. Hogy fogadja el természetesnek azt, ami nem az, ami természetellenes, hogy a családot nem a férfi és nem a nő alkotja, hanem az állhat két férfiből és két nőből is.

John Osborne: Nézz vissza haraggal

NESSZ Alkotócsoport

3K – Kaszásdűlői Kulturális Központ

 

Ennek a fiatal gárdának tagjai középiskolás koruk óta ismerik egymást, és akkoriban a színészmesterség-órákon gyakran hallották a „Ne essünk szét!”- felszólítást, így amikor most nevet kerestek maguknak, magától értetődő volt, hogy ennek a mondatnak a rövidítését, a NESSZ-t választják. Ez az új alkotócsoport rendhagyó módon látott hozzá első előadása anyagi feltételeinek megteremtéséhez, kaptak ugyan NKA-tól is támogatást, de úgy döntöttek, közösségi finanszírozás keretén belül gyűjtik össze a még szükséges pénzt. Ehhez hívták segítségül a StageHive művészeti platformot, ami a különböző művészeti ágakban tevékenykedők egymásra találását tűzte ki céljául. Itt, még februárban meghirdették a „Rendezd be Jimmy kecóját!” akciójukat, aminek keretén belül, szuper gyorsan, azaz 5 nap alatt 250.000 Ft jött össze, amiből a díszleteket, kellékeket, jelmezeket vásárolhatták meg. De tavasszal a COVID mindent felülírt, el kellett halasztani a Nézz vissza haraggal bemutatóját, így fél év múlva, szeptember 13-án tarthatták meg premierjüket a 3K – Kaszásdűlői Kulturális Központban.

John Osborne drámája, a Nézz vissza haraggal nem mostanában született, hanem 1956-ban, és az akkori brit harmincas korosztály mentális állapotát tükrözi. Bő hatvan éve a darab irodalmi atombombaként robbant, mert az angol közvélemény érthetetlennek és megmagyarázhatatlannak tartotta a háború borzalmain kiskamaszként áteső nemzedékének sistergő indulatoktól vezérelt dühét, amit a németek felett fölényes győzelmet arató felmenőikkel szemben éreztek, ugyanis az ifjoncokat zavarta és idegesítette az öregek tékozlónak tűnő jómódja, konzervatív nézetrendszere. Osborne színjátéka – mint minden figyelemre méltó mű, – azonban túlmutat eredeti mondanivalóján, és az idő előrehaladtával fokozatosan vált egyetemessé az üzenete, és lépésről lépésre került háttérbe korabeli jelentése. Ezt a tényt megszámlálhatatlanul sok produkció támasztja alá, ugyanis nincs olyan esztendő, amikor a földkerekség teátrumaiban ne lenne friss, naprakész koncepciójú előadása. Amióta világ a világ, apák és fiak, anyák és lányok, azaz szülők és gyermekeik között nincs egyetértés, amit a köznyelv generációs ellentétnek nevez. Mindkét fél más szemmel lát mindent, másképp áll az őket körülvevő eseményekhez, társadalmi folyamatokhoz, emberi viszonyokhoz. A leszármazottak lázadnak, sokszor magáért a lázadás gyönyörűségéért.

Barna Zsombor új fordítást készített, ami nem csupán nyelvezetében tükrözi a 2020-as esztendőt, hanem konfliktusaiban is. A szereplők a most élők hétköznapi szóhasználatán társalognak, amiben így jó néhány, rádióban meg tévében kifütyülendő kifejezés is helyet kap. Ezek inkább jelzésértékűek, mert nem olyan sűrűn fordulnak elő, hogy átlépjék az átlagnéző ingerküszöbét. De nem csupán a trágárság tükrözi a jelen pillanatait, hanem az is, hogy megszállottan nyomkodják okostelefonjaikat. Ami az angol eredetre utal, az nem egyéb, mint a teaivás rituáléja, amit minden brit polgár, legyen az – dühös vagy nem dühös – előszeretettel gyakorol. Barna Zsombor játszik is, a főhőst, az egyetemet végzett Jimmy Portert személyesíti meg, aki nem akar beállni abba a sorba, ami a középosztályi létbe vezetné, inkább piaci árusként vegetál. Elégedetlen, semmi nem jó és tetszik neki, mindenen és annak ellenkezőjén is pufog, néha ön- és közveszélyes bolondként viselkedik. Remekül kelti életre ezt a semerre sem tartó, cinikus, érzelem nélküli fiatal férfit, akinek kemény páncélja mögül csak időnként bújik elő valamiféle emberi vonás. Mindenkit gyötör és piszkál maga körül, leginkább feleségét, a halk szavú, tehetős családból származó Alisont, aki valamiféle vezeklésként éli meg ennek az arrogáns férfinak a túlzásait, dilijeit. Pájer Alma Virág olyan mártír asszonyt visz fel a színre, aki minden sértést zokszó nélkül eltűr, és vakon engedelmeskedik. Alakításában annyi a fájdalom, a tehetetlen lemondás, amit csak a kapcsolati erőszakban sínylődő nők tudnak ennyire magától értetődően elviselni.

Jimmy nem kíméli a haverját, Cliffet sem, gúnyolódásának ő is a céltáblája, de Cliff valamiféle önsanyargatástól vezérelve bírja ki az állandó gyalázkodást meg a folytonos hőzöngést. Tzafetás Benjámin kiválóan formálja meg ezt az önfeláldozó cimborát. Jimmy érzelmi sivárságát az is kifejezi, hogy felesége elköltözése után azonnal ágyba bújik Helenával, Alison ismerősével. De Helena is jó firma ám, úgy tesz, mint aki aggódik áldott állapotban lévő barátnőjéért, és merő szívjóságból értesíti Alison szüleit, holott csak arra vár, vetélytársa tűnjön el a képből. Osváth Judit ügyesen hozza a gátlástalan nőstényördög figuráját, aki azonnal lecsap a szabad préda Jimmyre, mert már évek óta kinézte, és meg akarja szerezni magának. Amolyan női magazinba való jellemvonás elszeretni a hallgatag, szelíd barátnő vad, izgalmas férjét. Az idős alezredes, Alison édesapja a képviselője annak a vagyonos, hagyománytisztelő rétegnek, akiket Jimmy szívből utál és megvet. Kerekes József a tőle megszokott magas színvonalon jeleníti meg ezt az apai szeretettől vezérelt, bölcs, saját hibáit belátó, nézeteit felülbírálni és megváltoztatni képes férfiút. Barna Virág Márti látványtervei a mindenkori dühöngő ifjak lepukkant lakásának elhanyagoltságát, rendetlenségét fejezik ki, mint ahogyan slampos jelmezi is, amik visszaadják ennek a korosztálynak önmagával szembeni igénytelenségét. Ez alól Helena decens ruhái a kivételek.

Pigler Bence rendezi a Nézz vissza haraggal-nak ezt a verzióját. John Osborne drámáját aktualizálja, a mához közelíti, ezért érdemes megnézni, mert a széksorokban ülők elgondolkodhatnak azon, hogy nincs új a nap alatt, a fiatalok mindig zabosak és paprikás hangulatban voltak, vannak és lesznek, és jó esetben csak át akarják építeni, rosszabban pedig a földig le akarják rombolni azokat a falakat, amit szüleik emeltek.