Élettörténetek.hu…

A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása

 

Lengyel Nagy Anna közszeretetnek és tiszteletnek örvendő újságíró, rádiós riporter, szerkesztő, akinek Embermesék című műsora hosszú ideig ment a közszolgálati rádióban. Mostanában szombat délelőtt hallhatók a Kossuthon azok az interjúi, amikben az érdekes~különleges apróhirdetések feladóit kérdezi. Az írónőt inkább a kisemberek történetei fogják meg, nem a világ kerekét forgató nagyok tetteinek mozgatórugóit szereti tanulmányozni, megismerni, soha nem az ő agyukba akart beletekinteni, mert ez inkább a történészek dolga, hanem a hétköznapi emberekébe, az egyszerű, az észrevehetetlenül dolgozó hangyaférfiakéba és nőkébe. A ’történelem alulnézetből’ érdekli, ahogyan azt László-Bencsik András 1975-ben megjelent könyvében körbejárja. Az Orlai Produkciós Iroda a Szentendrei Teátrummal karöltve úgy vélte, érdemes Lengyel Nagy Anna történeteit színre vinni, ugyanis van a ma színházba járó közönségnek egy olyan, méghozzá nem is annyira szűk rétege, akiket leköt az a fajta intimitás, ami a monodráma sajátossága. Orlai Tibor producer Élettörténetek. hu sorozatcímmel több előadást is tervez Lengyel Nagy Anna írásaiból, aminek első darabját július 15-én láthatták először a nézők Szentendrén, a Ferenczy Múzeum Udvarában.

Már a környezet, a magasra nőtt, sejtelmesen susogó fákkal körülölelt tér, a fehérre meszelt falak látványa is hozzásegíti a közönséget, hogy ráhangolódjon a premier anyagát adó, két női sorsot bemutató históriára. Juhász Nóra látványterve nem csupán hozzájárul a tökéletes színi hatás eléréséhez, hanem plusz energiával tölti meg a mondandót. De a jelmezek is erősítik mindezt. Először a Levél apámhoz sokat megélt, látott és tapasztalt idős, puritán munkásnője regéli el a maga egyéni, de mégis annyira tipikus, csak a 20. századra jellemző sorsát. Ő a dobókockányi kis kutricájában, öregasszonyos, barna nejlondzsörzé, otthonkaszerű ruhájában, kényelmetlen sámliján üldögélve, ritkán felállva, akkor is csak egy-két lépést téve, szinte monoton egyhangúsággal mondja a magáét, amiben dióhéjban benne van hazánk elmúlt száz esztendejének minden fontosabb, említésre méltó eseménye. A világ legtermészetesebb hangján sorolja el a világháború borzalmait, a szovjet megszállás retteneteit, a Rákosi Mátyás rezsimjének kegyetlenkedéseit, a Kádár János-féle kötélkor szörnyűségeit, majd a kemény, végül a puha diktatúrájának embertelenségeit. Mindezeket a külső körülményeket tetézte boldogtalan házassága. Azért ír levelet az apjának, mert mindennapjainak alakulásáról négyszemközti beszélgetések soron nem tud beszámolni neki, ugyanis édesapját a hírhedt ötvenes években munkatáborba hurcolták el, és onnan soha nem tért vissza. Egri Kati a tőle elvárt és megszokott profizmussal kelti életre ezt a nyíltszívű, megfáradt asszonyt, akinek a nehéz fizikai munkától eldurvult ugyan a keze és elformátlanodott a teste, de a lelke mégis ártatlan, bizalommal és szeretettel teli maradt.

A második felvonásban a nézők amolyan női magazinos sztorinak a szemtanúi. Elég sűrűn fordul elő, hogy a jóval fiatalabb húg, amikor előadósorba kerül, nem a szabad férfiak közül válogat, nem ők keltik fel az érdeklődését, hanem szemet vet imádott és csodált nővére férjére, és elszereti tőle. Az új pár titkolózik, ugyanis érzik, tilosban járnak, majd szégyenérzet önti el őket és égeti a lelküket, mert tudják, helytelenül cselekszenek.  Amikor a megcsalt testvér meg a család előtt kiderül ez a dicstelen viszony, eleinte áll a bál, bizonyos idő elteltével azonban közös megegyezéssel valamiféle ésszerű megoldást találnak erre a faramuci szituációra, és nyugalomra lelnek. A nővérek egy ehhez hasonló szerelmi háromszöget mutat be. Jóval nyitottabb, de még mindig szűkebb térben egy se nem fiatal, se nem öreg hölgy elmélázva mesél az előbb felvázolt történethez a megszólalásig hasonlót, miközben az előtte lévő méretes dobozból válogatja ki és szortírozza a régi, már nem használt ruhákat. Ez a kortalan nő értelmiségi, méghozzá tanár, ennek megfelelően beszédmodora választékos, ruhája is szimpla szoknya-blúz, és mégis csinos benne, illik a hivatalához meg a társadalomban elfoglalt pozíciójához. Egri Márta tökéletesen és igencsak elismerésre méltóan személyesíti meg ezt tetteit nem megbánó, hanem sorsát fátumként elfogadó asszonyt, aki leszámolt és megbékélt a múltjával, annak sötét foltjait már nem látja annyira feketéknek.

Zöldi Gergely dramaturg és Cseh Judit rendező hagyja érvényesülni a történeteket, nem erőltet beléjük olyasmiket, amik nincsenek bennük, vagy félrevinnék a mondandójukat. Egyensúlyban vannak egymással, egyik sem kisebb vagy nagyobb, izgalmasabb vagy szórakoztatóbb. A megjelenő nők is kétfélék: az egyik a kezével, a másik a fejével dolgozik, az első eseménysor tágabb érvényű, a hajlott korúak között többen átélhették ugyanezt, a második pedig teljesen egyéni, ennek dacára bőven akadnak a széksorokban ülők között olyanok, akiknek rokoni és baráti körében bőven akad ilyesmire példa. Elgondolkodtató és elmélázásra késztető produkció az Élettörténetek.hu…, amiben a maga, vagy hozzátartozóinak életútjában mindenki megtalálhatja az azonosságokat, vagy a hasonlóságokat.

 

Reklámok

Szép Ernő: Vőlegény

Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása

 

Az 1883-ban Huszton született és 1953-ban Budapesten elhunyt, apró termetű, halk szavú Szép Ernőt különc figurának könyvelték el a két háború közötti időben. A termékeny szerzők közé sorolható, ugyanis mindhárom műnemben alkotott. „Komoly” irodalmi lapok is közölték verseit, ugyanakkor a kabarék világában is ismerősen mozgott, közönségsikert arató, de nem sekélyes színműveket írt. A vőlegényt 1919 után még Bécsben kezdte el papírra vetni, de ősbemutatóját már itthon, 1922-ben tartották a Vígszínházban. Az akkori kritika meg a nézők java része fanyalogva fogadta, ugyanis nem azt kapták, amit vártak, szórakoztató, könnyedebb darab helyett komor és a polgári erkölcsöket nyers őszinteséggel leleplező komédiát, ami nem bizonyult eléggé ’szépernősnek’. A Vőlegénynek még a létezését is elfelejtették, 1969-ban viszont a Színművészeti Főiskola tanárai felfedezték, és azóta valóságos reneszánszát éli, 1982-ben még filmet is forgattak belőle. A múlt század hetvenes éveitől kezdve alig akad olyan évad, amiben valamelyik fővárosi, vagy vidéki teátrumunk ne tűzné műsorára. A legutóbbinak az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum és Nyár közös előadásaként 2017. július 7-én, Szentendrén, a Városháza udvarán volt a premierje.

A Vőlegény központi kérdése a pénz. Az a jó öreg, a világot mozgató money, magyarosan a mani, ahogyan ezt az ABBA együttes halhatatlan slágerében is megénekli. Csak közhelyeket lehet sorolni egyszerre áldásos és kártékony mivoltáról. Szép Ernő ezzel a keserédes vígjátékával mondja el véleményét, és ez bizony nem éppen felemelő. Két, a pénztelenség kegyetlen, idegeket felőrlő állapotában vergődő család, a népes Csuszik és a csak az apából meg a fiából álló Fox família több, mint elkeserítő helyzetén keresztül láttatja a pénznek, illetve hiányának az emberi lélekre meg a jellemre gyakorolt torzító hatását.  Kornél, a gyönyörű fiatal lány a Csuszikok utolsó mentsvára, ingyenélő, munkakerülő retyerutyája azt reméli, valami gazdag férjet fog ki, és megmenti őket, a fess Fox Rudi pedig vagyonos, tízezer pengős hozományú nőt akar feleségül venni. Kornél is Rudi becsapják egymást, eljátsszák a jómódúság kutyakomédiáját. Amikor azonban kiderül a kínos igazság, az, hogy mindketten olyan szegények, mint a templom egere, meghiúsul a házasság. Csakhogy nem számolnak a szív szavával.

Novák Eszter rendező míves és biztos kézzel nyúl a darabhoz, aminek számtalan rétegéből hármat emel ki. Egy: a hazudozással semmit nem lehet elérni, csak ideig-óráig lehet elfedni a bajt. Kettő: a pénznek gonosz ereje volt, van és lesz, mindent ki tud kezdeni, csúffá tenni, lerombolni. Három: ahogyan a latin mondja: Amor omnia vincit, azaz a szerelem minden legyőz. Az előadás eleje a némafilmeket idézi, gyorsan pergő, többszereplős, igencsak mulatságos részek követik egymást, a közepe kétszemélyes szerelmi drámává szűkül, a vége megint folyton változó, sok embert mozgató, megnyugvást, pláne katarzist nem hozó jelenetsorból áll. Ezt a rendezői koncepciót a színészek mintaszerű szerepmegformálása valósítja meg tökéletesen. A nyüzsgő, kavalkádszerű első felvonásból még nem tűnik ki a két főhős, a vőlegényt elismerésre méltóan alakító Szabó Kimmel Tamás és a menyasszonyt hibátlanul életre keltő Kovács Patrícia, belesimulnak a környezetbe, a második felvonás viszont róluk, kettejük avatott játékáról szól. Kovács Patrícia utolérhetetlen eleganciával és művészi eszköztárának minden fogásával adja elő azt klasszikus nővé érési folyamatot, amikor a naiv, csodára váró, a hamis széptevést igaznak vélő kislányból a szerelméért küzdeni akaró és tudó amazonná, végül pedig a kiábrándultságát megalkuvásra változtató, a pénznélküliség szomorúságába beletörődő asszonnyá válik. Szabó Kimmel Tamás Fox Rudija nem más, mint afféle link, nagydumás pali, aki filléres gondokkal küzd, mert keservesen megkeresett fityingjeit a lovin meg a kártyán veri el. Mindkét Rudit pompásan jeleníti meg, így a tehetős feleség megszerzéséért kíméletlen eszközöktől sem visszariadó érzéketlen frátert, aki cseppnyi lelkiismeret-furdalást sem érez, amikor mint a koszos macskát, úgy akarja kidobja az igaz, tiszta érzéseire hivatkozó Kornélt, és a szerelem fogságába esett, szenvedélyének a hálójában vergődő, az ő szeretőjéért foggal-körömmel harcoló ficsúrt. Takács Kati remekül viszi fel a színre az élet harcaiba és kudarcaiba belefáradt, megfásult édesanyát, akit a brossán kívül semmi más nem érdekel. Gazsó György a beszélő nevű Csuszik Zsigát, a kisebb-nagyobb csalásai, lódításai miatt félrecsúszott és nulla egzisztenciájú apát olyannak mutatja meg, ahogyan a publikum tagjai az ilyen kedves szélhámos, ’amit kérdez, már az sem igaz’ fazont a nézők elképzelik, aki a legképtelenebb hazugságokkal eteti a környezetét, mert a családja kíméletből meg szeretetből nem olvassa a fejére bűneit. Tóth Ildikó színészmesterségbeli tudásának ezer színével hozza a szerény babakészítő nővér, Mariska karakterét, a család igáslováét, akinek a zsírján mindannyian élnek. Szabó Irén a másik naphosszat robotoló nővér túlérzékeny alakját mesterien játssza el. Fillár István Rudi apját, a Csuszik Zsigától egy fokkal sem különb hantás öregurat minden kritikát kiálló módon ábrázolja. Gyengénét, Kornélt és Rudit egyformán becsapó házasságszerzőt Gecse Noémi humorral telve személyesíti meg. László Lili, Hevesi László és Madácsi István nem csupán egyetlen szereplőt állít a színpadra, hanem kettőt is. Valcz Gábor praktikus díszletei egyaránt alkalmasak arra, hogy visszaadják a Csuszik család ütött-kopott bútorokból álló nappalijának és Fox Rudi cseppet sem fényűző fogászi rendelőjének a hangulatát. Zeke Edit jelmezei is hűen tükrözik az elszegényedett família tagjainak gyászos társadalmi helyzetét, a nők, a férfiak meg a kamaszok viseltes hacukái minden szónál hatékonyabban kifejezik azt a kétségbeejtő állapotot, amiben mindennapjaikat tengetik. Kivétel ez alól az utolsó jelenetben a kitartott nővé süllyedő Kornél ízléstelenül fényűző nagyestélyije. Rudi ruhatára pedig a feleségvadászatra alkalmas olcsó öltönyökből áll.

Az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum és Nyár közös előadása pontosan közvetítik Szép Ernő gondolatait a pénz minden korban változatlanul álnok és ártó uralmának fikarcnyit sem változó örökkévalóságáról, a férfi-nő, szülő-gyermek kapcsolatot megrontó sötétségéről. Ugyanakkor vígjátéki elemei és a művészek tehetsége kellemes időtöltést, kikapcsolódást nyújt a közönségnek, akik hálásan tapsolnak az előadás végén.

 

Felix Lope de Vega y Carpio: A furfangos menyasszony

Újpest Színház

Éless-Szín vendégjátéka

 

    A Madridban 1562-ben született és 1635-ben ugyanott meghalt Lope de Vega az egyik legjelentősebb spanyol drámaíró. Megszámlálhatatlanul sok színpadi művet alkotott: közel 2000 darabjából 400 maradt az utókorra, első drámáját 12 éves korában vetette papírra. Kortársai és saját bevallása szerint is 24 óra leforgása alatt írt meg egy vígjátékot; komoly, erkölcsi tanulságokról szóló tragédia elkészítésére viszont több időt szánt, de ez is csupán három napot vett igénybe. Új drámatípust alakított ki, aminek alapjait az 1609-ben közzétett A komédiaírás új művészete című drámaelméleti munkájában tette le. Műveiben arra törekedett, hogy a köznép számára írjon, az ő igényeiket vegye figyelembe. A közönség tetszésére igényt tartó színpadi műnek Lope de Vega szerint az emberek cselekedeteit kell utánoznia és a „század szokásait” lefestenie, ezért alakjai gyakran sematikusak, nincs morális arculatuk. Színjátékaiban nem törekszik elmélyült jellemzésre, a hangsúlyt a cselekményszövésre, a színszerűségre teszi. Lope de Vega szembeszállt a drámaírás klasszikus szabályaival, megtörte a tér, idő és cselekmény hármas egységét, keverte a tragédiát a komédiával, a verset a prózával. Arra törekedett, hogy művei érdekesek, mozgalmasak, változatosak legyenek. Legnépszerűbb, így leggyakrabban látható vígjátéka az 1613-ban írt A kertész kutyája, amiben egy olyan tiltott szerelmet mutat be, ami Diana grófnő és titkára között lobban fel. Lope de Vega drámaírói gyakorlata és dramaturgiája egy egész nemzedéket képvisel, műveiben az addigi spanyol kulturális örökséget összegezte, s csak az Erzsébet-kor angol színházához hasonlítható magas színvonalra emelte a spanyol színházi kultúrát.

Az Éless-Szín társulata most, május 6-án mutatta be Csömörön, a Petőfi Sándor Művelődési Házban május 27-én a spanyol szerző másik igen kedvelt darabját, A furfangos menyasszonyt. Ezt a produkciójukat hozták el vendégjáték keretében Újpestre – bérleten kívüli előadásként – május 27-én. Ebben a színműben minden megtalálható, ami egy jó vígjátékhoz kell: helyzetkomikumok és jellemkomikumok, amiknek egymáshoz viszonyított aránya tökéletes, története pedig aranyos és könnyen érthető. Adva van két csonka család: egy még mindig vonzó özvegyasszony az eladósorba került mutatós leányával, és egy szintén javakorabeli, rozoga, de még hódítani akaró apa az ő, női szíveket megdobogtató, fess fiával. A bonyodalom abból adódik, hogy a papa nem a hozzávaló özvegyet akarja feleségül venni, hanem a formás hajadont, aki viszont fülig szerelmes leendő mostohafiába. A helyzetet komplikálja még, hogy a mű elején a helyre legény egy laza erkölcsű nőszemély kegyeibe akar beférkőzni. Ez a perszóna bosszút forral, amikor kiderül, elvesztette régi rajongója érdeklődését. A vígjáték műfaji követelményének megfelelően mindenkinek van segítője: a menyasszonynak a furfangos esze, a snájdig lovagnak a hűséges fegyverhordozója, a féltékeny kurtizánnak pedig két ostoba udvarlója. Az okos, talpraesett leányka pedig úgy csűri-csavarja a dolgokat, hogy a végén minden jóra fordul: a heves vérmérsékletű apa elveszi a szemrevaló özvegyasszonyt, a két fiatal pedig a házasság szent kötelékében egyesül.

   A címszerepet Kondákor Zsófi kapja. Olyan tűzrőlpattant, egyszerre cserfes és megfontolt, mint amennyire Fenisa karaktere igényli: játszik a férfiakkal, hűti is meg fűti is őket, mindenkin átlát, mindenkit megnyugtat és az ujja köré csavar. Szerelmét, az ingatag, szoknyabolond Lucindót Bodor Géza mintaszerűen jeleníti meg. Nyertes Zsuzsa Fenisa anyjának remekbeszabott megformálásával arra törekszik, hogy megmutassa, ez a nő még nem feketében járó, a férfiak gyöngédségéről lemondó idős asszony, hanem szerelemre vágyó, azt adni tudó és kapni akaró csinos dáma. A harcias, kissé kelekótya kapitányt Koncz Gábor a tőle megszokott és elvárt profizmussal viszi fel a színre: mardossa őt a zöld szemű szörnyeteg, ugyanakkor nem veszi észre a neki állított csapdákat. Tóth Roland Lucindo szolgájaként olyannyira dörzsölt és lojális, mint amilyennek egy ilyen élelmes és belevaló figurának lennie kell. A kacér Gerardát, a hoppon maradt kokottot Valler Gabriella kedvesen alakítja. Kertész Péter igencsak derekasan helytállva személyesíti meg Gerarda egyik mafla kísérőjét, a másik mulya udvarlóját pedig Éless Béla elismerésre méltó magabiztossággal kelti életre. A minden lében kanál szolgát Mesterházy Gyula mosolyt fakasztóan ábrázolja.

   Ez az Éless Béla által rendezett, valamint Kokavecz Iván kellemes, spanyolos hangzású melódiáival színre vitt zenés-táncos darab igazán felhőtlen kikapcsolódást, igényes szórakozást nyújt. Peregnek az események, egy perc üresjárat, unalom nincs benne, Romhányi Nóra korhű jelmezei elegánsak, Harmat István díszletei célszerűek. Harsányan és szívből jövően lehet kacagni a komédia aranyló humorán, sziporkázó párbeszédein, a jó boszorkányok közé tartozó ifjú hölgy frappáns ötletein, a könnyelmű szépfiú csalfa szívének ingatagságán, az öregecske vőlegény féltékenykedésén, a férjre vadászó özvegyasszony epekedésén, a felfuvalkodott szerető nem éppen elegáns bosszúállásán, a szolgák butaságán. Ilyen gördülékeny, a nézők arc- és hasizmát megdolgoztató vígjáték kell ahhoz, hogy a közönség kimulathassa magát, és elfeledje a hétköznapok minden nyűgét, gondját, baját.

 

Vadnai László – Márkus Alfréd – Harmath Imre: A csúnya lány

Újpest Színház

Nyíregyházi Mandala Dalszínház vendégjátéka

 

A tavaszi bérlet negyedik előadásaként láthatták a nézők május 13-án este az Újpest Színháznak is helyet adó Ady Endre Művelődési Központ nagytermében ezt az énekes-táncos vígjátékot. A csúnya lány még a régi típusú kisoperettek közé tartozik, közel három óráig tart, ugyanis három felvonásból és négy képből áll. Szerzőként Vadnai László, Márkus Alfréd és Harmath Imre jegyzi, mindegyikük a két világháború közötti színház-és filmművészet kipróbált, sikergyártó mesteremberei közé tartozik. A csúnya lánynak1930-ban volt a premierje a Fővárosi Művész Színházban, és azóta se szeri, se száma a bemutatóknak, mert semmiféle szempontból nem lehet mellélőni vele, régiessége, szereplőinek elavult karaktere ellenére a ma embere is igen kedveli, és mindig táblás házak előtt megy. Zárójelben: hol vannak manapság eltartott, unatkozó, szeretőket tartó úri dámák és finnyás, férjvadász kisasszonyok? A szebbik nem mai képviselői dolgozó és háztartást vezető nők, akik azt sem tudják, hol áll a fejük, és délután, ha hazaérnek, mihez kapjanak. A darab közel 90 éve tartó diadalútjának egyszerű oka van: olyan viszonyrendszert ábrázol, ami minden korban azonos, évszázadok alatt is alig-alig változott, és ez pedig nem más, mint a férfi-nő közötti örökérvényű kapcsolat. A vadászösztönű teremtés koronái egyik nőtől a másikig csaponganak, Éva lányai azonban az állandóságot keresik. A komédia másik vonzereje, hogy a 21. század embere is szeret felszabadultan kacagni, jókedvű lenni. Nem igénylik folyton-folyvást a borongást, a nehéz társadalmi helyzetekkel való szembenézést meg a mosdatlan szájú beszédet. A Nyíregyházi Mandala Dalszínház a közelmúltban felújította A csúnya lányt, ezt a produkciót hozták el a főváros IV. kerületébe, és itt is rajongtak érte a nézőteret zsúfolásig megtöltő újpestiek, vastapssal jutalmazták a közreműködő művészeket, alig akarták leengedni őket a színpadról.

Lényegre törő és sarkos fogalmazásban ez a darab nem szól semmiről, ha kerekebb és elnézőbb szavú ez a meghatározás, akkor bátran ki lehet jelenteni, nem akar mást, mint szórakoztatni, mulattatni, és ez bizony nagyon is rendben van így. A szereplők nem túl bonyolult jellemek: a főhős a fess Dr. Kornidesz Tamás válóperes ügyvéd, ő az a klasszikus szoknyabolond főnök, aki csak csúnya gépírókisasszonyt hajlandó alkalmazni, mert a mutatósoknak azonnal elcsavarja a fejét, és bizony esze ágában sincs házasodni. Titkárnőjéről, a butuska Irmáról Venusz szobrát nem lehetne megmintázni. A sok közül az egyik cicababája a kikapós, minden férfivel kikezdő nagysága, Sziszi. Megcsalt, folyton szimatoló és mindig rászedett férj is akad ebben a vígjátékban, aki nem más, mint Bogdán Artúr, Sziszi hites ura. Kalandra leső ficsúrok is vannak, Kelemen, az autókereskedő meg Walter, a komolyan nem vehető bolondos fiú. A másik főhős(nő) pedig Fóthy Éva, a gyönyörű és okos kisasszony, akit kitűnő bizonyítványai ellenére senki nem alkalmaz, mert veszélyes a szépsége. Kornidesz úr is azonnal elküldi, de a talpraesett lány furfangos tervet eszel ki, kapafogakkal meg vastag, amolyan SZTK keretes szemüveggel ijesztő csúfságú Katóvá maszkírozza magát. Így azonnal megkapja a titkárnői állást, és ekkor kezdődnek el az igazi bonyodalmak.

A sziporkázó dialógusok meg ma is ülő tréfás szófordulatok, humoros beszólások, a távoli, de mégis olyan ismerős szituációk megteszik a magukét. A közönség a hasát fogja és gurul a nevetéstől. De nem csupán ettől olyan finom és magával ragadó az előadás, hanem az avatott színészi játéktól. Mikó Istvánnak, aki a felszarvazott férjet, Bogdán Artúrt kelti életre, minden egyes megjelenését kitörő tapssal üdvözli a publikum. Neki a színészmesterség összes csínja-bínja a kisujjában van, és azt est résztvevői módfelett értékelik kitűnő alakítását. A ragyogó Fóthy Évát és a slampos Katót Cserjési Beatrix hol hódító, férfiszíveken taposó vampnak, hol szánalomra méltó, rút kiskacsának mintázza meg. Irmát, a tyúkeszű titkárnőt Molnár Ágnes remekül formálja meg. Sziszit, házasságból kikacsintó delnőt Vajnárovics Viktória a figura megkívánta kacérsággal személyesíti meg. A csapodár Kornideszt Tamás ügyvéd urat Bódis Gábor mesterien viszi fel a színre, amikor kell, akkor érző és vérző szívű, a szerelemtől megperzselődött amorózó vagy éppenséggel nemtörődöm, ellenszenves kakas. Nyúlfarknyi, de annál hatásosabb szerepe van Éva~Kató édesapjaként Benkő Péternek, akit szintén nagy örömmel fogadnak a hallgatók. Kelement, a levakarhatatlan autószalon-tulajdonost Bencze István, a hóbortos Waltert Bácskai Zsolt állítja színpadra. A portás és a pincér kevés szavakból álló feladatát Bánhidi Péter hibátlanul oldja meg. Suha Kálmán nem csak prózában csillogtatja tudását, hanem klarinétjátékával is elbűvöli a népet. Mindannyian hollywoodi képességekről tesznek tanúbizonyságot, sallangmentesen ábrázolják azokat, akiknek a bőrébe bújnak, minden kritikát kiálló módon énekelnek és tökéletesen táncolnak.

Ez a Mikó István rendezte Csúnya lány pergő ritmusával hangulatos, bút-bajt feledtető alkalmat ad annak, aki beül rá. Nem fontos benne elmélyülni, csak hagyni kell, hogy minden egyes helyzet- és jellemkomikuma meg fülbemászó dallama hasson, és kizökkentse a hétköznapok taposómalmából.

 

MUK

Márciusban Újra Kezdjük!

Újpest Színház

 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről ma már nyíltan és szabadon lehet beszélni, írni. Az utána következő megtorlásokról is. Egyre-másra nyílnak meg a levéltárak, kerülnek elő titkos dokumentumok, természetszerűen csupán azok, amiket a rendszerváltozás előtti röpke időszakban a volt belügyesek ijedtükben nem tettek használhatatlanná. Mind a mai napig legendák keringnek, hogy akkoriban a berezelt elvtársak éjt nappallá téve működtették az iratmegsemmisítőket, máglyákon égették el a terhelő bizonyítékokat. Megbecsülni is nehéz, mi minden tűnt el így örökre a kutatók szeme elől, azonban az összes iratanyagot nem tudták tönkretenni, maradt azért jó pár. Ezekből – ma már bárki által hozzáférhető – egykor titkosan ügykezelt okmányokból, korabeli tárgyalási jegyzőkönyvekből, újságcikkekből, memoárokból állította össze Geltz Péter dramaturg a MUK, a Márciusban Újra Kezdjük!  című dokumentum-drámát, amit a darabot bemutató együttes tíz helyszínt felölelő országjáró körútjának egyik állomásaként  2017. május 10-én délután láthattak a nézők az Újpest Színháznak otthont adó Ady Endre Művelődési Központban. Az előadás létrejöttét az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta.

A MUK a levert forradalom utáni bő három hónap eseményeit mutatja be, amikor értelmiségi meg kétkezi munkát végző fiatalok nem tudják és nem is akarják elfogadni a vereséget. Úgy érzik, kötelességük szembeszállni a szovjetekkel és hazai kiszolgálóikkal. Nem számolnak a komoly, sőt halálos következményekkel. Ezek a nem csupán romantikus, hanem valódi forradalmi hevülettől fűtött, forrófejű ifjak nem hagyják magukat, ég bennük a hazaszeretet, gyűlölik a rendszer talpnyalóit. Szentül hiszik, muszáj tenniük valamit. És tesznek is. Óvodáskorukban kapott gyerekjátéknyomdákon röplapokat gyártanak, és kitűzik azokat forgalmas járdák fáira, házfalakra meg hirdetőoszlopokra. Titkos jelszavuk: Márciusban Újra Kezdjük! 1957 első negyedéve bizony a Kádár János-i kötélkor kezdete, az éppen csak megszilárduló kemény diktatúra revánsvágytól égő pribékjei, mint ördög a tömjéntől, úgy féltek ezektől a mozgalmaktól. A dráma az ország három szegletében, így Budapesten, Kecskeméten és Pécsett aktivizálódó csoport tevékenységét állítja középpontjába. Szereplői fiktív személyek, akiknek karakterét élő emberekről mintázták meg, és különböző forradalmár-típusokat testesítenek meg. A budapesti másodéves joghallgató lány, a pécsi bányászipari-tanuló legény és a kecskeméti piarista gimnáziumba járó fiú, aki nem jelenik meg a színen, alakját csak gyógyszerész édesapja szavai idézik fel. Az ellentábor két figurája is feltűnik, a Besúgó, akit zsarolással kényszerítettek megfigyelésre és jelentések írására meg a Vallató, aki önként és örömmel vállalja mocskos munkáját.

Horváth Hajnalka jelmeztervező korabeli ruhákba öltözteti a szereplőket, Meskó Tímea, Robin László, Medve József, Kroó Balázs és Geltz Péter kifogástalanul, minden kritikát kiálló és profi módon kelti életre ezt az öt karaktert, és énektudásuk sem hagy maga után semmi kivetnivalót. Nem csupán avatott, művészi hitelességű játékuk teszi ennyire szívre-lélekre ható, egyszóval katartikus élménnyé az előadást, hanem a diszkrét élő zene is, amit a Roma Hungaricum zenekar tagjai szolgáltatnak. Felcsendülnek ennek az időszaknak divatos dalai, így a Mindenkit elfelednek egyszer, Mások vittek rossz utakra engem, Van, aki vár, Mondd, miért szeretsz te engem. Kamarás Ágnes jelzésértékű, könnyen mozgatható díszletei pedig lehetővé teszik, hogy az előadás színpadtechnikai eszközökkel kevésbé felszerelt pódiumokon is könnyen bemutatható legyen. Meskó Zsolt rendező pergő, a prózai és a zenés elemek tökéletes egyensúlyát ötvöző, a közönség érdeklődését mindvégig fenntartó és figyelmét az első perctől az utolsóig lekötő produkciót állít színpadra, és még arra is kiterjed a figyelme, hogy a függöny felgördülése előtt a fiatalabb nézők számára néhány szóban elmagyarázza és értelmezze a színpadi eseményeket.

Nagy öröm és megnyugvás, hogy ma már szép számmal vannak ilyen tényeken alapuló drámák, mint amilyen a MUK, mert elősegíti a Forradalom eltiprása utáni idők eseményeiben az eligazodást és a tisztánlátást, felhívja a figyelmet a megtorlások embertelenségére, és nem hagyja bagatellizálni a kegyetlenkedések közben elkövetett rémtettek súlyát. Oszlatja a mesterségesen gerjesztett ködöket.

 

Marsha Graham: Jó éjt, anya!

Spirit Színház

 

Az 1947-ben az Egyesült Államokban született írónő, Marsha Graham drámájának, a Jó éjt, anyának (/’Night, Mother) ősbemutatója 1983-ban volt a Broadway-n. Mindenki szerette, a nézők és az ítészek is, ami mindenféle elismerésben nyilvánult meg, megkapta a Pulizter-díjat, az év legjobb darabjának járót, ezeken felül még a kritikusokét is. Az ilyen sikeres színpadi művekből az esetek többségében filmet is forgatnak, ez alól a Jó éjt, anya sem kivétel, 1986-ban láthatták a nézők a mozis változatát. A színjáték hazánkba 2010-ben érkezett el, a Kulteában, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban volt Pásztor Erzsivel és Boldizsár Tündével a premierje. A Spirit Színház pedig az idén, február 23-án tűzte először műsorára.

Az anya – lánya-viszony azon emberi kapcsolatok egyike, amiben mindkét félben sokféle görcs alakulhat ki. Többségében a lány tizenéves korában kezdődnek el a bajok, siketek párbeszéde zajlik köztük, nem értik, mit akar a másik. Ha kellő távolságra kerülnek el egymástól, általában akkor megnyugszanak a kedélyek, a fiatalabb forró feje lassanként kihűl, meggyötri és semmitől sem kíméli meg őt az élet, belátóbb lesz, lépésről lépésre közelebb kerül az anyjához. Ez a jobbik eset. Akkor mérgesedik el a helyzet, ha akarva vagy akaratlanul egy fedél alatt élnek. Ha a körülmények egy lakásba kényszerítik őket. Évek alatt sok-sok fájdalmat képesek és tudnak is okozni egymásnak. A lány soha nem tud felnőni, mindig gyerek marad, akármennyi idő telik is el, az anya mindig a babaképét látja az akárhány esztendős lánya nyakán. Olyanok lesznek, mint a kutya meg a macska.  Időnként úgy vélik, hogy a ringben vannak, hatalmas pofonokat osztogatnak és kapnak. Egy ilyen anya-lánya helyzetet mutat be Marsha Graham darabja is.

Thelma Cates a hatvan körüli özvegyasszony egy lakásban él a negyvenes lányával, Jessie-vel. Ez az alaptétel. Thelma és Jessie tűz és víz, jellemük igencsak ellentétes. Kettejük közül Thelma a gyerek, imádja az édességet, a szoba minden pontján akad finom csokikkal teletöltött bonbontartó, bugyirózsaszín papucsban csoszog, kényelmes otthonkában üldögél és kötöget. Megszokta, hogy Jessie-t ugráltatja, aki zokszó nélkül kiszolgálja őt, olvas a gondolataiban, lesi a kívánságait. Magától értetődik számára, hogy Jessie a csekkbefizetésektől kezdve a mosás-főzés-takaratáson át a bevásárlásig a háztartás minden nyűgét átvállalja, neki semmire sincs gondja, csak vezényelnie meg komfortosan kell éreznie magát a világban. Ezt a jó karban lévő asszonyt alakítja minden kritikát kiálló módon Igó Éva. Olyan végtelen nyugalmú anyát visz fel a színre, aki ugyan szereti a lányát, kötődik hozzá, de ki is használja, mert tökéletesen tisztában van testi-lelki gyengeségeivel.

A kis szürkeegér Jessie viszont tele van gátlásokkal, ki sem teszi a lábát a házból. Súlyos betegségéből felépült, két-három éve már nincsenek epilepsziás rohamai. Csődtömegnek érzi magát, ugyanis bő tíz esztendeje elhagyta a férje, egy szem tinikorú fiúgyermeke is vakvágányra futott, ott vesztegel, iskoláit abbahagyta, drogozik meg súlyos bűncselekményeket követ el. Jessie bezárta magát ebbe a kívülről oly tevékenynek tűnő, áldozathozónak látszó magatartás-modellbe, a valóságban inkább önfeladó életmódot folytat, semmit sem vár már el senkitől. Szitás Barbara mesteri módon kelti életre ezt a megtört, kiégett, mindent és mindenkit unó asszonyt. A színésznő a színészmesterség ezer színével festi és mutatja meg a nézőknek a színeit vesztett, lelkileg kifakult, belsőleg halott Jessie-t, aki ugyan egyfolytában nyüzsög, lázasan tesz-vesz, céltudatosan pakol ide-oda, padlásra fel, pincébe le szaladgál, miközben bevásárló és ügyes-bajos dolgok elintéző-listáit körmöli. Belefáradt abba, hogy minden gondolata az anyja körül forog, miközben emészti magát és kudarcain rágódik. A két nő közötti különbséget öltözetük és hajuk is érzékelteti, Thelma világító zöld, nagymintás ujjatlan pongyolát hord, körmei manikűrözöttek, frizuráját fodrász fésülte, addig Jessie komor fekete nadrágot meg kinyúlt, agyonmosott pólót visel, simán hátrakötött haját takarítókontyba csomózza össze. Szitás Bernadett díszletei is a két nő átlagosságát fejezik ki, semmi különös vagy szívükhöz nőtt berendezési tárgy nincs a lakásukban.

Ebbe az első látásra idillinek tűnő közösségbe akkor csap be a villám, amikor Jessie a világ legártatlanabb hangján és képével közli, házi rabszolgamunkáját nem csinálja tovább, betelt nála a pohár, este megöli magát. Thelma eleinte próbálja viccesre venni a bejelentést, és mint a sokat tűrt és látott anya a hülyegyerekével, olyan higgadtan beszél a lányával, de Jessie nem hagyja a nyugalmából kizökkenteni és öngyilkossági szándékától eltéríteni magát, ennél fogva egyre komolyabbra és komorabbra fordul a beszélgetésük. Az eddig a türelem szobraként viselkedő Thelma egyre ingerültebbé válik, időnként elveszíti a fejét, kiabál, kezét tördelve járkál, de végre kertelés nélkül és világosan beszélnek egymással, rég elfeledett és magukba temetett konfliktusokat hánytorgatnak fel és tisztáznak. Jessie azonban makacs, végrehajtja, amit eltervezett.

Besenyei Zsuzsanna rendezi ezt a pergő, az első percétől az utolsóig igen érdekes és izgalmas, a drámai feszültséget mindvégig fenntartó előadást, amire a koronát a két színésznő: Igó Éva és Szitás Barbara míves és avatott játéka teszi fel.

 

 

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

Orlai Produkció – Füge Produkció

 

A Magvető kiadó gondozásában 2011-ben jelent meg Parti Nagy Lajos hosszúprózája, Az étkezés ártalmasságáról, ami az előadás alcímet kapta. Ez a mű az utóbbi meghatározással szinte kínálja magát a színpadi megjelenítésre, remek, akár többszereplős komédiát, de monodráma változatot is lehet belőle készíteni. Az Orlai és a Füge Produkciós Iroda az egyszemélyes műfaj mellett döntött, és a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban április 13-án Znamenák István rendezésében volt a premierje az azonos című darabnak.

Alig akad hazánkban olyan ember, akit mindenféle kecsegtető és szíves ajánlattal ne invitáltak volna mindenféle termékbemutatókra, ahol jó megjelenésű, kiváló rábeszélő képességgel rendelkező elegáns urak és választékosan öltözött, diszkréten sminkelt, csinos hölgyek széles mosoly kíséretében mondják a magukét, azaz dicsérik az árujukat. Igencsak meggyőzően adják elő, hogy ezektől egészségesebbek, okosabbak, fittebbek leszünk. A közönség megbűvölten hallgatja őket, nekik meg úgy pörög a nyelvük, mint a rokka. Semmitől – a legszelídebbtől a legaljasabb trükkökig – sem riadnak vissza, csakhogy ráerőltessék a közönség soraiban ülőkre az előttük lévő csodamasinát, vagy az örök fiatalság titkát rejtő elixírt, netán az összes fájdalmat ’se perc alatt’ megszüntető kenőcsöt. Az elmúlt években valóságos szubkultúrája alakult ki ezeknek a rendezvényeknek, ahol főképp az idősebb, hiszékenyebb korosztályt veszik célba. Az ilyesfajta összejövetelek ihlették Parti Nagy Lajost Az étkezés ártalmasságáról című alkotásának a megírására.

A színdarabban is egy szapora beszédű, öltönyös, kissé testes férfiú magasztalja a literes, szürke flakonban rejtező portékát, a testi-lelki bajok megszüntetésében élen járó, hatékonyságában utolérhetetlen Emese Acapulco Diabetikus Gyógyírót. Ezt a derék fickót alakítja mintaszerűen és magas művészi színvonalon Mészáros Máté. A rendező úgy állítja be az első jelenetet, hogy  nézők csak mikrofonból hallják a maga sem tudja, hányadik prezentációjára készülő, kissé fáradt személy gondolatait. Ebből a belső monológból világosan kitűnik alacsony társadalmi helyzete, muszájból, éppen ezért kedvetlenül végzett kenyérkeresete, magánéletének csődje, ugyanis évekkel ezelőtt elvált, azonban új élettársa, Ilike semmiben sem áll a helyzet magaslatán, nem képes a legegyszerűbb helyzetekben – mint például most – működő mikrofon beszerzésében segíteni őt. Pár perc múlva fizikai valóságában is megjelenik ez a jóember. Arcán az az idült, művigyor, amivel kedvező hatást akar kiváltani az előtte ülő káposztafejekből, méretes gesztusokkal ágál, és hogy a tömpemizséri kultúrházat pukkadásig megtöltő hallgatóság jóindulatát megnyerje, szózuhatagát mindig remekül beváló kiszólásokkal gazdagítja, férfiakkal a nők rovására, vagy éppen a nőkkel a férfiak kárára kacsint össze. És persze az egekig magasztalja az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyírót, amiből grimaszok és fintorok kíséretében szorgalmasan kortyolgat is. Nem sokáig járkál le és fel, kisebb nehézségek árán ugyan, de bepréseli magát a szűk pulpitusba, és onnan ontja bölcsességeit.

Az étkezés ártalmasságáról kiderül, hogy minden porcikájában Parti Nagy Lajos-os. Mindenféle jópofa, vagy kevésbé mókás szóvirágok terítik be a publikum tagjait, seregestül röpködnek feléjük a tréfás, vagy annak szánt, hol nagyobbat durranó, hol kisebbet szóló vicckézigránátok. Az író zsonglőrködik és bohóckodik a nyelvvel, csűri-csavarja a szavakat, eredeti jelentésükből kiforgatja a szókapcsolatokat. Irodalmunk klasszikusait így köztük Petőfi, Kölcsey, Vörösmarty és Illyés verseit is átkölti. Ebben a furcsa, roncsolt köznyelvben megbújnak azok az apró, tűhegyes szurka-piszkák, amivel a nemzeti érzést és értékeket veszi célba. Ha a nagyérdemű nem csupán a monodráma kedélyes felszínét hajlandó meglátni, akkor észreveszi a mélyben meghúzódó keserű valóságot is: az egyféleképpen reagáló, önálló véleményalkotásra képtelen, gondolatok nélküli, idomított tömegember hülyítését.

Igen szórakoztató produkciót láthat az, aki ellátogat a Jurányiba. Ez nem csupán az alapmű humorbombáinak, hanem a látványvilágot is tervező Znemanák István feszes tempójú, jó ritmusú rendezésnek, és Mészáros Máté színészi kvalitásainak meg elismerésre méltó profizmusának köszönhető.

Amerikai pasztorál

Ewan McGregor filmje

Mozinet

 

Philip Roth nagyszülei Galíciából vándoroltak ki, gyermekeik, unokáik – így köztük – az író már 1933-ban az Egyesült Államokban született. Roth ízig-vérig amerikai novellista, akit szoros szálak fűznek zsidó hagyományaihoz, műveinek megkerülhetetlen motívuma ez a kötődés. Trilógiájának első kötete, az Amerikai pasztorál (American Pastoral) 1997-ben látott napvilágot, és igen rangos elismerésben: Pulitzer-díjban részesült. Magyarul 1999-ben az Európa kiadó tette közzé. Azóta több kiadása is megjelent. A közönség és a kritikusok által is kedvelt regényeket általában az Isten sem menti meg attól, hogy vászonra ne vigyék. Így van ez az Amerikai pasztorál esetében is, tavaly forgattak filmet belőle, és csupa hollywoodi nagyágyú: Ewan McGregor, Jennifer Connelly és Dakota Fanning játszik benne. Hazánkban a Mozinet forgalmazásában április 13-tól láthatják a nézők az art mozihálózatban.

A pasztorál szó idillt jelent, egyaránt népszerű műfaja a festészetnek, a zenének és az irodalomnak. Most film is készült ezzel a meghatározással, aminek főszereplői java részben középosztálybeli amerikaiak. A főhős, a jó kiállású Seymor Swede Levov, akit Ewan McGregor alakít, a film kezdetén főiskolájának ünnepelt sportcsillaga. Szerelme, későbbi felesége, lányának anyja Dawn, pedig szépségkirálynő. Őt személyesíti meg Jennifer Connelly. A focisztár családja tehetős kesztyűgyáros, zsidó gyökereikhez azonban ragaszkodnak. Dawn famíliája pedig ír bevándorló és hithű katolikus. Legyőzik az ellenállást, és összeházasodnak. Egyszem gyermekük, a tejföl szőke Meddy, aki súlyos beszédzavarral küszködik: dadog. Őt Dakota Fanning kelti életre. Cselekménye pedig az 1960-as években, a fekete polgárjogi harcok kezdetén, a vietnámi háború meg a Watergete-botrány idején zajlik. Ezt a korszakot uralják a békét és az erőszakmentességet erőszakkal hirdető, drogos, zenebolond, virágkoszorús hippik. Ez az évtizede a fennálló tőkés~kapitalista rend elleni baloldali-liberális töltetű tüntetéseknek, kirakatbetöréseknek, autófelgyújtogatásoknak. Európába is átjött ez a mozgalom, 68-as „lázadó” ifjúságnak nevezik őket, akik törtek-zúztak, és semmibe vették a legelemibb együttélési szabályokat. Mára már megszelídültek és pocakot eresztettek,  hangadóik zsíros állásokban ülnek bent az Európai Unió vezető testületeiben, közvélemény-formáló médiumaiban.

A film menetében akkor következik be a tragikus fordulat, amikor Merry kamaszodik, ugyanis kezelhetetlenné válik, túlteng benne a dac meg a forradalmi hevület, mindent és mindenkit utál, az édesapjával még elvan valahogy, neki nem szól be és olyan élesen vissza, az anyjával azonban meggyűlik a baja, a megtestesült rosszat látja benne. Az anya~lánya-kapcsolat egyébként is az egyik legnehezebb és a legtöbb súrlódást okozó viszony. Merry azonban túllépi a megengedett határt, nem csupán hőzöng és tépi a száját, hanem terroristává válik. Bombát gyárt, és felrobbantja a békés kisváros postahivatalát, benne a köztiszteletben álló hivatalvezetővel, anyja, apja jó ismerősével. Mr. és Mrs. Levov élete lassanként hullik atomjaira. A szülők nem értik, hogy féltve őrzött, a legnagyobb gondossággal és szeretettel nevelt, tejben-vajban fürdetett csemetéjük mi módon jutott el idáig. Képtelenek tudomásul venni, hogy leánykájuk, akinek az égvilágon mindent megadtak, ezt az utat választotta. Az anya és az apa a kínok kínját állja ki, Dawn még a diliházba is bekerül, majd szépészeti beavatkozások rabjává válik, egyik plasztikai műtétet csináltatja a másik után. Megcsalja a férjét, összeszűri a levet a legjobb barátjukkal. Svéd azonban nem tud kibékülni ezzel a képtelen helyzettel, és a világot felforgatja, hogy megtalálja az ő kicsikéjét. Vadászkutya szívósságával követi lánya nyomát, és amikor öt év múlva megtalálja, abban nincs már semmi köszönet. Merry ugyan felhagyott a merényletek elkövetésével, a minden élőlényt örökéletű lélekkel rendelkező egyénnek tartó, indiai dzsaina vallásban találta meg önmagát. Száját és orrát kendő fedi, nehogy ártson a mikroorganizmusoknak…Lomhán mozog, és alig hallhatóan motyog. Esze ágában sincs a családjához visszamenni, és kérve kéri apját, törődjön bele a választásába, fogadja el őt ilyennek.

Ewan Mcgregor első rendezése az Amerikai pasztorál. Ez azonban nem látszik meg a filmen. Határozott irányvonalat követ, gondosan építi fel a cselekményt. Több szál is fut egymás mellett, de ebből kettőt kiemel. Az egyikben bemutatja, hogy a hatvanas évek anarchista fiataljai ugyanolyan elvetemült terroristák, mint a mai öngyilkos robbantók, zsúfolt utcákon kamionnal tömegbe hajtók, egyáltalában nem azok a széplelkek, akik a világbékét meg a testvéri szeretetet hangoztatják, hanem közönséges bűnözők. A rendező lepattogtatja róluk a félévszázad alatt a hősiesség glóriájából felrakódott többrétegű romantikus mázat, és érzékelteti, egyáltalában nem azok a tiszta erkölcsű, félelem és gáncs nélküli lovagok és lovagnők, akiknek mindig ábrázolják őket, hanem aljas gazfickók és alávaló némberek. Ezt Rita Cohen piszkos játékával érzékelteti. A másik szál pedig örökzöld pedagógiai kérdések sorozatából áll össze, amire az ókortól kezdve napjainkig, de a jövőben sem lehet egyenes és minden korra érvényes választ adni. Hogyan eshet az meg, hogy a burokban nevelt úrilány, aki érzelmekben és anyagiakban mindent megkapott, amire gyerek csak vágyhat, ennyire szembefordul felmenői értékrendjével, és rémtetteket hajt végre. Akire mindig odafigyeltek, és még a széltől is óvták, miért csap fel gengszternek?

Az Amerikai pasztorál keretes történetet mond el, ami a sztori záró képeivel kezdődik, majd az elejére vált, és úgy halad időrendben végig. Ötvenéves érettségi találkozóra gyűlnek össze annak a gimnáziumnak a tanulói, ahol Svéd volt az egekig magasztalt és mindenki által irigyelt sztár. Az ő szomorú életének mozzanatait meséli el az egyikük a mit sem tudó osztálytársának. A film katartikus hatást gyakorol a nézőkre, mert szíven üti őket az a mindent megbocsátó, nem mérlegelő apai szeretet, ami sugárzik a vászonról. Svéd az az atya, aki tudja, mennyi galádságot követett el gyermeke, ennek ellenére mégis tudja feltétel nélkül, krisztusi agapéval szeretni őt.

Fazekas Mihály: Lúdas Matyi

Újpest Színház

Nemzeti Lovas Színház és a Szigetszentmiklósi Sziget Színház vendégjátéka

 

A Debrecenben 1766-ban született és ugyanott 1828-ban elhunyt Fazekas Mihály író, költő és botanikus halhatatlan remekműve, a Lúdas Matyi 1815-ben jelent meg, és azóta tart diadalútja. Nincs olyan magyar ember, aki ne ismerné ennek a népmesei szálakkal átszőtt, időmértékes verselésben írt elbeszélő költeménynek a történetét, amiben a furfangos szegény legény túljár a gazdag uraság eszén. Szeretjük hallani~olvasni, ahogyan az ügyesség és az elszántság legyőzi a kapzsiságot meg a butaságot. Mindannyian kívülről fújjuk a szállóigévé nemesedett mondatot: „Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza.” Megszámlálhatatlanul sok feldolgozást ért meg és fog is még elérni a Lúdas Matyi, amik közül a Nemzeti Lovas Színház és a Szigetszentmiklósi Sziget Színház közös darabját a tavaszi bérletsorozat második előadásaként március 17-én nézhette meg Újpest színházszerető közönsége az Ady Endre Művelődési Központ nagytermében. Ennek a pazar látványelemekkel bőségesen ellátott népi rockoperának 2011-ben volt az ősbemutatója, amiknek szerves részei a lovak meg az élő libák. A megaprodukció írója és rendezője, mindkét társulat megálmodója, azaz szíve-lelke Pintér Tibor. Négy év múlva lefújta az időközben ráülepedett port, sok mindent átalakított benne, felújította, újragondolta és osztotta a szerepeket. Van a Lúdas Matyinak kamaraváltozata is, amit egyszerűbb színpadtechnikával felszerelt helyeken is elő tudnak adni. Ez utóbbi verziónak örülhettek, tapsolhattak az újpestiek is.

Ennek az előadásnak nem az a célja, hogy a Fazekas Mihály-mű tartalmát tolmácsolja, mert erre nincs szükség, ugyanis az a kisujjában van mindenkinek, aki általános iskolába járt. Főbb motívumait megtartva, a rockopera műfaji sajátosságait figyelembe véve egy teljesen új produkció jött létre, aminek számtalan, az alapműben nem meglévő szereplője is van. Ilyen Galiba, Matyi hangosságával mindenkit túlgágogó, élelmes és eszes libája, akit Szabó Dorottya kifogástalanul kelt életre. A narrátor feladatát a művészeti vezető, a minden feladatát a tőle elvárt és megszokott profizmussal színre vivő Pintér Tibor vállalja magára, nem csupán az elbeszélő és az átvezető részek elmondásával, hanem énekszámokkal is segíti a publikum tagjainak eligazodását ebben a szívet melengető és igazságérzetünket hájjal kenegető mesében. Több igencsak érdekes momentum is helyet kap a játék során, ilyen például, amikor a széksorokban ülők kézfelemeléssel és hangjukat hallatva szavazhatnak, vagy hagyhatják jóvá a történteket. Főképp a fiatal nézők szimpátiáját és elégedettségét sikerül kivívni azáltal, hogy bevonják őket a színpadon zajló eseményekbe, feljöhetnek a világot jelentő deszkákra, és aki akar, rásózhat egyet az ellenszenves Döbrögi kerek fenekére, akit Monori Balázs remekül alakít. A hajbókoló ispánt a figura megkívánta kétszínűséggel Vár Sándor igen kedélyesen jeleníti meg. Bekefi Viktória aranyosan formálja meg Matyi szerelmét, ezt a félénk leányzót. Matyi aggódó édesanyját Lőrincz Andrea személyesíti meg. Mohácsi Márk kellő humorral, elszántsággal és céltudatossággal formálja meg Matyi szerethető, csavaros észjárású karakterét.

Széles jókedvvel vonult ki az „Ady” színháztermét zsúfolásig megtöltő nézősereg, mert azt kapták, amit előzőleg elvártak. Kétórányi csupa derűt, mókát és kacagást. Elandalodhattak a fülbemászó dallamokon, a művészekkel együtt dúdolhatták az ismert népdalokat, gyönyörködhettek a Nádasdy Andrea és Patuzzi Mónika tervezte, a Szigetszentmiklósi Sziget Színház musical stúdiósai és művészei által előadott tüzes táncokban. Igazságérzetük sem csorbult, mert újfent győzött a jó a rossz felett, Döbrögi megint megkapta a magáét, azaz Matyi most is háromszor náspángolta el az ostoba és fennhéjázó hatalmasságot.

 

Stefan Zweig – Búcsú Európától

osztrák – német – francia filmdráma

Maria Schrader filmje

Mozinet

 

Az 1881-ben, Bécsben született és 1942-ben Brazíliában elhunyt Stefan Zweig osztrák író, költő, műfordító az egyik legnépszerűbb alkotó, aki a „sógorok” földjén látta meg a napvilágot. Nevét széles körben ismertté a Sakknovella c. elbeszélése tette, amit önkéntes száműzetésében, halála előtt egy esztendővel vetett papírra. Verseket, életrajzi regényeket, monográfiákat, tanulmányokat, útleírásokat, vígjátékokat és drámákat tartalmazó munkássága igencsak kedvelt a világ összes égtájának olvasója előtt. Maria Schrader német színésznő-rendező, aki Jan Schomburggal együtt a Stefan Zweig – Búcsú Európától (Farewell to Europe) című film forgatókönyvet is jegyzi, ennek a gazdag életútnak utolsó kilenc esztendejét mutatja meg. A film a Mozinet forgalmazásában március 23-tól látható az art mozikban.

Zweig 1933-ban elhagyja hazáját, előbb Londonba megy, majd Dél-Amerikába hajózik. Itt megfordul Argentínában, Paraguayban és Brazíliában. A háború kitörése után rövid ideig New Yorkban is morzsolgatja napjait, de visszatér Brazíliába. Aki, gazdasági, vagy politikai megfontolások miatt elhagyja szülőföldjét, az új hazájában, akármennyire keresik is a kegyeit, sőt mi több, rajonganak érte, mindig csak jövevény, ahogyan azt falun még ma is mondják: afféle „gyüttment” marad. Az íróra ez az alaptétel még hatványozottabban igaz. Éltető elemétől, a nyelvétől eltávolodva és ihletet adó közegéből kiszakítva sehol nem leli a helyét, mindenhol kívülállónak számít, és annak is érzi magát, akitől – azért meg megtűrik, – feltétlen lojalitást várnak el. Nem történik ez másképp Stefan Zweiggel sem. Elegáns és kevésbé fényes fogadásokat adnak a tiszteletére, mint valami bazári majmot végighurcolják ezekben a köztársaságoknak nevezett diktatúrákban, kis- és nagyvárosokban még banánültetvényeken is felléptetik. Államelnökök meg helyi notabilitások az egekig dicsérik, barátságosan hátba veregetik, vakuk fényében paroláznak vele, kikiáltják a világ valaha élet legnagyobb írójának, és ő kénytelen-kelletlen, de jópofizik velük. Akkor sem jár jobban, amikor az írókongresszus szünetében nemzetközi sajtótájékoztatót hívnak össze, ahol az észak-amerikai zsurnaliszták körmönfont kérdéseikkel bombázzák, mert mindenáron politikai hitvallást akarnak kicsikarni belőle. Követelik, fehéren-feketén fogalmazott mondataival nyíltan ítélje el és határozottan tagadja meg óhazáját és szidja a rossz útra tévedt Európát.

Az a nyomorúságos, emberpróbáló lelkiállapot, hogy sehol nem lehet önmaga, mindig és mindenhol elvárnak tőle valamit, lassanként felemészti Zweiget. A „nagy almában”, a kutyaordító hidegben, az alig fűtött kölcsönlakásban a családtagjai kötelességének tartják, hogy segítsen üldözött sorstársain. Képtelenek felfogni, hogy ő, a megtűrt, akinek egy cérnaszálon függ az élete, hogyan tudna út- és menleveleket, tartózkodási engedélyeket szerezni. Első felesége, felnőtt lánya meg veje is részt vesz ebben az érzelmi zsarolásban. El sem jut az agyukig, mekkora terhet raknak és nyomást gyakorolnak rá. Fizikai és kedélyállapota fokozatosan romlik, visszamenekül Dél-Amerikába, de a státusza keltette varázs és az újdonság felhajtó ereje elmúlt, a körülötte csapott hűhó megszűnt, már nem adják kézről kézre, suta idegenként mozog a rabszolgatartás nyomait még magán viselő brazil államban, hűvösebb éghajlathoz szokott szervezete nehezen viseli a dús páratartalmat meg a trópusi hőséget. Különösebb célok nélkül, csak úgy teng-leng, sehol nincs otthona, végül kiköt Petrópolisban, ebben a népesebb városban, itt talál valamiféle nyugalomra, még egy kis házat is vásárol. Az idő azonban könyörtelenül múlik, a szürke hétköznapok bedarálják őt, kilátástalannak érzi a helyzetét, nincs jövője, ezért fiatal, második feleségével együtt öngyilkosságot követ el.

Pedáns időrendben kíséri végig az író életútját ez a lassú sodrású, semmit el nem kapkodó, szélesen hömpölygő film. Feliratok tájékoztatják a nézőket, mikor és hol tartanak az események. A címszerepet alakító Josef Hader osztrák színész sallangmentesen játssza el a film elején még magabiztos, az előtte álló kihívásokkal bátran szembenéző férfit, majd a mondandóját kiforgatni akaró újságírók faggatózásai elől ügyesen kitérő, a gondolatait precízen megfogalmazó írót, és a végén a megtört, életének önkezével véget vető, mindenbe belefáradt öregembert.

Maria Schrader filmje nem csupán egyetlen férfi, jelen esetben a híres-nevezetes író, Stefan Zwieg hányattatását meséli el, hanem mondanivalóját kitágítja, és általános érvényűvé formálja. Olyan történetet mesél el, amit meghatároznak egyetemes emberi és társadalmi törvények. A talaját vesztett, a közösségéből kiragadott, a ’sehol nincs rám szükség’ érzésébe belepusztuló személy kálváriájának stációi, testi-lelki tünetei, torzulásai minden korban azonosak.