Leonyid Zorin: Varsói melódia

Hatszín Teátrum

Orlai Produkciós Iroda

 

A Szovjetunió ünnepelt szerzőinek sorát gyarapítja az 1924-ben Bakuban, Azerbajdzsánban született Leonyid Zorin író, akinek drámáit, komédiáit 1949-től kezdve sorra játszották „Nagy Testvérünk” különböző színházaiban. Legismertebb alkotása a Varsói melódia, amit Brezsnyev alatt a leningrádi Lenszovjet társulat mutatott be elsőként 1967-ben, – demonstrálva – mekkora szabadság van ám náluk. Persze, akinek akkor is volt füle a hallásra, hallotta, amit kellett. A Varsói melódia Magyarországra bő egy évre rá érkezett el, a Nemzeti kamaraszínházaként működő Katona József Színházban tartották a premierjét. Azóta számos vidéki, fővárosi és határon túli műhely is műsorára tűzte. Az Orlai Produkciós Iroda szervezésében most július 14-én a Hatszín Teátrumban munkabemutató keretén belül láthatta először a budapesti közönség, országos bemutatója július 19-én lesz Balatonföldváron, a Kultkikötőben. Szeptembertől pedig a Hatszín Teátrum világot jelentő deszkáin adják majd elő.

Az emberiség drámairodalmának legtöbbet játszott darabjai közül azok a legszebbek és leghatásosabbak, amiknek középpontjában a fájdalmas, gyötrő szerelem áll. Zömükben értelmetlen, rövid távú emberi parancsok választják el egymástól a férfit és a nőt, akiket pedig a legmagasabb szintű, soha el nem múló isteni törvény rendel egymás mellé. A Varsói melódiában is ilyen párral találkozhat a nagyérdemű. Helga, a lengyel lány cserediákként tanul a moszkvai zeneakadémián, énekesnőnek készül. Viktor, az orosz fiú – mellesleg háborús hős – a mezőgazdasági főiskola borász szakos hallgatója. Ők szeretnek egymásba, ők akarják összekötni életüket. De nem tudják, mert szovjet állampolgár nem házasodhat idegen nemzetiségűvel, még abban az estben sem, ha a másik fél testvérállami országból való. Ez a hatályos jogszabály. Nincs mit tenni. Elválnak útjaik. Ezután 10 évente hozza őket össze a sors. A cselekményidő 1947-ben, a sztalini diktatúrában indul, 1960 környékén, a hruscsovi enyhülés derekán folytatódik, majd az 1970-es esztendőben, a brezsnyevi pangás elején végződik.

Az Orlai Produkciós Iroda előadásában egy felvonásban, ezen belül három képben látható a Varsói melódia, az alkotóelemek azonban nem egyforma hosszúságúak, a kezdő jelenet tart a legtovább, a második jóval rövidebb, a harmadik szinte nyúlfarknyi a nyitóhoz képest. Az elsőben az egymásra találásnak, a szerelmi láng fellobbanásának, az évődés édességének és a tervezgetés csodájának, és a hidegzuhany érkezésének a tanúi a nézők. A másodikban – 10 év múlva – Varsóban botlanak egymásba. Mindketten házasok, de boldogtalanok. Helga képes lenne mindent hátrahagyni, megszökni Viktorral, de az elért pozícióját féltő férfi meghátrál. A záró részben – újabb tíz esztendő múlva – a Moszkvában koncertező világsztár Helga éppen csak összefut Viktorral, a többszörösen kitüntetett neves borszakértővel. Mindketten túl vannak válásokon, csalódásokon. Most Viktor dobna mindent félre, de Helga a józanabb, belefásult már a küzdelmekbe, és különben is, ami elmúlt, az elmúlt…

A két színész Tompos Kátya és Adorjáni Bálint hivatásának a magaslatán áll. Ez már az első pillanatokban is megmutatkozik, amikor ülnek a hangversenyteremben, és hallgatják Chopin mazurkáját. Percekig egy szó sem esik közöttük, lopva ugyan egymásra néznek, de csak feszengnek. Eközben mimikájukkal megannyi feltoluló kétséget és reményteli bizonyosságot, örömtől sugárzó felismerést és visszavető félelmet fejeznek ki, testtartásukkal pedig annyiféle kicsattanó örömöt és letaglózó bánatot érzékeltetnek, ami a beszédtől jóval többet mond. Mindketten tökéletes alakítást nyújtanak, uralják a színpadot, megfogják és megérintik a székekben ülők lelkét és szívét. Kálmán Eszter egyszerű díszletei visszaadják a kommunista idők szánalmas sivárságát, jelmezei pedig kifejezik a két főhős társadalmi helyzetének módosulását. Eleinte Helga a lódenkabátos szovjet dolgozó nő szegényes toalettjeiben jön-megy, Viktor pedig a külsejére nem sokat adó élmunkás férfi szegényes viseletében jár-kel, de a dívává lett Helga Varsóban már pazar nagyestélyit, Moszkvában pedig decens ruhakölteményeket hord, miközben Viktor öltözete csak annyiban változik, hogy jellegtelen öltönyéhez unalmas nyakkendőt köt.

Kocsis Gergely rendezésében korszakhoz nem kötött, általános érvényű történet jelenik meg. A szovjet bolsevista rendszer túlkapásai közül csupán egy kap teret, de a földgolyón ehhez hasonló buta, értelmetlen, ezrek mindennapjait megkeserítő határozatokat sok-sok diktatúra hozott és léptetett életbe, ugyan a józan ész, ha lassan is, de felülkerekedik az ostobaságokon. Éppen csak az egyes ember élete megy rá… Úgy, mint Helgáé és Viktoré.

Reklámok

Harsányi Gábor: Bazi nagy magyar lagzi

Városmajori Szabadtéri Színpad

 

A Budapesti Nyári Fesztivál keretén belül július 5-én láthatta a Városmajori Szabadtéri Színházat zsúfolásig megtöltő nézősereg Harsányi Gábor zenés vígdrámáját, a Bazi nagy magyar lagzit. Harsányi Gábort nem csupán színészként szereti és tiszteli a közönség, hanem szépíróként és színművek szerzőjeként is. Legutóbbi alkotásai közé tartozik a Bazi nagy magyar lagzi, amit a Pódium Színház ebben az évadban mutatott be. Járják vele az országot, számtalan helyen adták elő és fogják is még előadni.

A Bazi nagy magyar lagziban minden van, ami elengedhetetlenül szükséges bármilyen jó érzést keltő, bút-bajt elfeledtető, könnyű, nyáresti kikapcsolódáshoz. A kellemes hatás eléréséhez és a publikum tűzbehozásához elsősorban most is a zenei anyag járul hozzá, ami az utóbbi idők legismertebb mulatósszámait, így köztük a legnépszerűbbet, a „Mert a nézését meg a járását” tartalmazza. A cselekménynek is fontos szerepe van, és mint ahogyan a vérbő komédiákhoz illik, szerelmespárnak is lennie kell, itt most ők: Annuska és Áron, akiknek meg kell küzdeniük egymásért. Akad még benne hozományvadász vőlegény: Márkó, aki mást szeret, méghozzá Bernit, a művésznőt. Rajtuk kívül van még Boróka, a mutatós cigánylány, aki a falu minden férfinépére bőven osztogatja kegyeit meg a vajákos asszony, aki megrendelésre szórja átkait és a férjét korán elvesztő Mancika, aki bizony sóvárogva várja a nagybetűs szerelem eljövetelét. A valahol Magyarországon lévő község két vezetőjére is jelentős feladat hárul, így a település főnökére, Polgira és a nagygazda Tógyira, akiknek gyermekei éppen házasságot kötnek. Két korrupt, minden hájjal megkent hivatalnok is kavar ebben a falucskában, Bence és Tücsi, akik azon igyekeznek, hogy disznóságaikat elrejtsék. A suskus üzletet nyélbe ütni akaró, Lebensmaier ügyvéd az a vígjátéki figura, akit hol halottnak hisznek, ezért ki meg betesznek nagy ládákba, de le is vetkőztetnek, így kénytelen lenge öltözetben mászkálni. Mindezeket a bonyodalmakat Harsányi Gábor közelmúltunk társadalmi valóságába helyezi, amikor a magyar földet zsebszerződésekkel külföldieknek játszották át. Természetszerűen a végére minden megoldódik, a csúnya földbizniszben érdekelt újdonsült férj lelepleződik, a párok egymásra találnak: Annuska és Áron, a vérmes özvegy Tógyit, a kikapós menyecske pedig a Polgit fűzi meg. A két bürokrata számtalan sötét üzelmére is fény derül. A lényeg, hogy a földmutyiból nem lett semmi.

Minden produkció sikerének kulcsa a benne játszó művészek tehetsége és elhivatottsága. A darab szerzőjéről, a Tógyit megformáló Harsányi Gáborról és a Polgit alakító Dózsa Lászlóról már annyi dicsérő szófordulatot vetettek papírra, hogy újabbat már írni sem lehet. Elfogytak a magasztaló kifejezések. Mesterségüknek számtalan csínja-bínja, összes fogása a kisujjukban van, mindent tudnak a színészetről, amit csak tudni lehet. A többiek is derekasan helytállnak, oroszlánrészük van abban, hogy a darab mondandója eljut a széksorokban ülők eszéhez és szívéhez. Mindannyian hollywoodi képességekről tesznek tanúbizonyságot, remekül énekelnek, kiválóan táncolnak. A Mancikát megjelenítő Bednai Natália tökéletes biztonsággal hozza a szépre, jóra vágyó Mancikát, és ő rendezi ezt a pergő, jó ütemű, vidám előadást. Annuskát, a becsapott menyasszonyt Cseh Adrienn naiv és kedves fiatal lányként állítja színpadra. Az Annuska termőföldjére ácsingózó Márkót Boronyák Gergely hibátlanul személyesíti meg. Az Angliából hazatérő hősszerelmest, Áront Ponty Tamás kifogástalanul kelti életre. Borókát, a kikapós romacsajt Nemcsák Nóra minden kritikát kiálló módon személyesíti meg. Franc Lebensmaier muris karakterét Várfi Sándor nagyszerűen ábrázolja. A két enyves kezű tisztviselőt Czakó Roland és Geiler Csaba igen meggyőzően játssza. A vajákos öregasszonyt Dömök Edina, a szemrevaló énekesnőt Ternai Krisztina, a vőfélyt Pallós Tibor korrekt módon adja elő. Gáliczki László díszletei mindkét felvonásban megfelelő teret nyújtanak a vígdráma közegéhez, Orgovány „Orgi” Andrea jelmezei pedig szinkronban vannak a szereplők társadalmi helyzetével.

Kellenek az ilyen habkönnyű előadások, ugyanis az embert úgy alkotta meg a Teremtő, hogy szeret nevetni, időnként kiszállni a napi robotból, otthagyni a mókuskereket. Nem akar még a világot jelentő deszkákon is egyfolytában szörnyűségeket látni, tragikus emberi helyzeteket átélni és megoldhatatlan társadalmi kérdéseket elemezni. Az ilyen gördülékeny, zenés-táncos darabokra, mint a Bazi nagy magyar lagzi égető szükség van, mert élvezetesek és felhőtlenül szórakoztatóak, ugyanakkor olyan lelkünket melengető mondatok is elhangzanak benne, amik a magyar föld szépségéről, gazdagságáról, dús kincseiről és megtartó erejéről szólnak.

Görgey Gábor: Huzatos ház

Zuglói Civil Ház

Éless-Szín vendégjátéka

 

Görgey Gábor így határozza meg színdarabjának műfaját: bohózat történelmi háttérrel.  A Huzatos ház még a rendszerváltás hajnalán, 1986 márciusában jelent meg a Színház című folyóirat drámamellékletében, és olyannyira felkeltette a szakma figyelmét, hogy expressz gyorsasággal be is mutatták a Vidám Színpadon. Éless Béla színigazgató-rendező 2006-ban, még a Budaörsi Játékszínben töltött időszakában vitte először a közönség elé, és most 2018-ban felújította, április 20-án, Csömörön, a Petőfi Művelődési Házban tartották a premierjét. Ezt az előadást hozta most el a főváros XIV. kerületébe, a Csertő parki Zuglói Civil Házba. Görgey Gábor azt nyilatkozta vígjátékáról, hogy sokkal könnyebben lehet feldolgozni azokat a közelmúltban átélt társadalmi traumákat, ha már széles mosolyt csalnak az arcunkra. Nem kinevetjük őket, hanem nevetünk rajtuk. Hatalmas a különbség, a kinevetés fájdalmat okoz, a nevetés azonban gyógyít. A bohózat középpontjában három, más-más társadalmi réteget képviselő, – így nagypolgári, nyárspolgári és kétkezi munkás – család és az a tágas, szépen karbantartott budai villa áll, amibe a történelem viharos légáramlásai bele-belekapnak, innen-onnan támadó éles huzatok keresztülnyargalnak rajta, megtépázzák ugyan, de nem bírják ledönteni, mert dacosan ellenáll nekik. A huzatos ház meghatározás nem csupán erre a konkrét épületre vonatkozik, hanem átvitt értelemben a hazánkra.

A vígjátékok elengedhetetlen része a helyzet és a jellemkomikum. A Huzatos házban sincs ez másképp. A színpadi szituációk minden barbárságát és kínkeserves humorát a 20. század világ- és magyar történelmének eseményei szolgáltatják, amik akkoriban véresen komolyak, férfiak és nők életébe kerülők voltak, de ma már kacagunk rajtuk. Négy, kiemelkedően fontos dátum köré épül a darab cselekménye: az első jelenet 1939-ben, a világháború kitörése előtt játszódik, a második pedig 1945-ben, a szovjet megszállás hajnalán, a harmadik az 1956-os forradalom alatt, a negyedik pedig 1990-ben, a rendszerváltásnak nevezett átrendeződés idején. Minden egyes szereplő jelleme visszaadja azokat az örök emberi tulajdonságokat, amik a teremtés óta jellemzik Ádám és Éva fiait, lányait, így a hiúságot, a fensőbbségérzést, a lustaságot, a kétszínűséget, a győztes oldalára állást, ugyanakkor jelen van a józan paraszti ész is, a minden viszontagság és ellentétes elvekre épülő politikai kurzus közben ép erkölcsi érzékét megőrizni képes egyszerűség is. Ismétlődő szófordulatok is hozzájárulnak a Huzatos ház szellemességéhez, Rábay Ödön államtitkár úr minden második mondatát úgy kezdi: nem szeretem, ha, vagy Bellákné, a közönséges asszonyság mindenkinek a maga tenyérbe mászó modorában vágja képébe: hogy vagy? Hauswurm házmester 45 előtt azt kérdezi, van itt kommunista, 45 után pedig van itt nyilas?

Most is, mint mindig, a színészek elhivatott játéka szükséges a kívánt hatás eléréséhez, hogy a komédia mondanivalója a nézők elméjét elérje és lelkét megérintse. És ez a csoda most megtörténik. A szereplők java része – a Rábay és a Bellák család – akarata ellenére sodródik, viszi őket az ár, másik része Goda János és Hauswurm Alajos pedig meglovagolja és befogja vitorlájába az új szeleket. Rábay Ödön méltóságos úr a magasból tart lefelé, Várkonyi András remekül hozza ennek az első részben fontosságának tudatában üldögélő és szivarozó, saját okosságától eltelt férfiúnak tunyaságát, aki a megváltozott körülményekből semmit nem fog fel, éppen ezért nem tud együttmozogni a világ folyamatos átalakulásának ütemével. Rábay feleségét Rák Kati minden kritikát kiálló módon kelti életre. Olyan választékosan beszélő és öltöző, tetőtől talpig úrinőt visz fel a színre, aki még akkor is elegáns, amikor tollseprű van a kezében és otthonkát visel, mert megmarad a tartása, kis fáziskéséssel ugyan, de képes nyomon követni azokat az éles kanyarokat, amiket neki és a magyarok döntő többségének be kell járnia, ugyanis sokkal több a realitásérzéke, mint a férjének. Fiúkat, a mihaszna, dzsentriallűrös Mikit Bodor Géza kiválóan formálja meg. Koncz Gábor a tőle megszokott és elvárt magas színvonalon alakítja Bellák Istvánt, a bunkó, az idők jeleit minden korban jó érzékkel felfogó vállalkozó prototípusát. Iván Ildikó kifogástalanul jeleníti meg a tenyeres-talpas, felkapaszkodott, ősbuta Belláknét. Tőle aztán jöhet bármilyen rezsim, ő ugyanolyan ordináré marad. Zsuzsát, Bellákék lányát Kondákor Zsófi hibátlanul állítja színpadra. Két politikai szélkakas képviseli az örökös megalkuvókat, akik mindig arra fordulnak, ahonnan kedvező fuvallat érkezik. Mesterházy Gyula elismerésre méltón személyesíti meg Goda Jánost, az értelmiségi köpönyegforgatót, aki művészettörténész létére a háború előtt kénytelen inasként keresni a kenyerét, de utána egészen a miniszterségig repíti őt a párt. Kertész Péter mintaszerűen játssza az ügyeskedő Hauswurm házmestert, a másik nagy idomulót, aki gondolkodás nélkül követi az aktuális politikai irányvonalat, ő mindig talpra esik, és folyton ügyeskedik. Csak egyvalaki nem változik, Mariska, a szobalány, akinek kedves és gyakorlatias karakterét Valler Gabriella tökéletesen ábrázolja. Ő az az emberséges, segítőkész menyecske, akitől lehetnek barna vagy vörös ingbe öltözöttek a fent lévők, ő mindig ugyanaz marad. Lola, a bártáncosnő az első perctől kezdve az utolsóig azonos önmagával, Nyertes Zsuzsa az örömlányok szókimondásával mintázza meg a feleségként is igen útszéli módon beszélő és kihívóan viselkedő nőt. Éless Béla rendezőként tesz-vesz, irányít a színpadon. Olyan mesteri módon csinálja, hogy a közönség nem tudja eldönteni, hogy ezek a megszakítások, közbeszólások benne vannak a darabban, vagy csak úgy, spontán jönnek. A két, mit sem sejtő fiatalt Simonyi Réka és Penke Bence adja elő. Kukovecz Iván zenéje elősegíti a bohózat tartalmának alaposabb megismerését.

Éless Bélával együtt maga Görgey Gábor alkalmazza színpadra a Huzatos házat. Így biztos, hogy minden hangsúly a helyére és oda kerül, ahová azt a szerző szánja. Különösen a záró mondat dobogtatja meg a népes közönség szívét, amikor a szereplők azt mondják: mindennek van ára, minden eladó, de ez a kissé megviselt huzatos ház nem…

Eric Chappell: Hőguta

Újpest Színház

Négy Arc Kulturális Művészeti és Színházi Ügynökség vendégjátéka

 

A Tavaszi bérlet harmadik előadása ez a vígjáték. A közönség, mint mindig, most, április 21-én este is zsúfolásig megtöltötte az Újpest Színház ideiglenes otthonául szolgáló Ifjúsági Ház Nagytermét. (Mi, színházszerető újpestiek izgatottan várjuk ám a hamarosan átadásra kerülő, impozáns, többfunkciós Vásárcsarnokunkban helyet kapó, minden igényt kielégítő színházterem megnyitását.) A Négy Arc olyan kulturális szervezet, amit az igényes szórakozás érdekében hívott életre 2012-ben Mikó Zsolt. Csak olyan műveket állítanak színpadra, amik megfelelnek a fent leírt kívánalmaknak. Ehhez az elváráshoz maximálisan illik az 1933-ban, az Egyesült Királyságban született humorista, vígjátékszerző Eric Chappell komédiája, a Hőguta.

A Hőgutának nincs bonyolult cselekménye, de nem is kell, hogy az legyen. Mindössze hatszereplős a darab, akik közül négyen nem akarnak mást, mint egy kellemes, hosszú hétvégét eltölteni főnökük dél-spanyol tengerparton fekvő, üresnek hitt nyaralójában. Mindannyian angolok, a férj és a feleség: a bő negyvenes Sam és Fay, a párocska: az idősödő sorozatszínész, Howard és a tőle húsz esztendővel hamarabb született reklámarc Dodie, meg a kortalan nyomozó, Raynor és Veszett Kutya, a fiatal gengszter. Középpontjában három egyforma gurulós koffer áll, amit elcserélnek a repülőtéren. Az egyikben azonban súlyos bűntényből származó hatalmas fontmennyiség lapul. Ahogyan az már a vígjátékoknál előre látható, ez a kerek summát tartalmazó piros bőrönd nem azokhoz kerül, akiké. Ebből származik a bonyodalom, és adódik a sok-sok humorosabbnál humorosabb helyzet, mert a potyapénzt mindenki meg akarja tartani, a bűnözők azonban vissza akarják szerezni, a rendőrség pedig le akarja foglalni. Senki nem bízik a másikban, túl akar járni az eszén, és át akarja verni…

Az már közhelynek számít, hogy a nézők szívét meghódító előadás titka a jó színész. Rajtuk áll, vagy bukik minden. És ez bizony most is így van, nem lenne ennyire szórakoztató és üdítő ez a komédia, ha a mind a hatan nem állnának hivatásuk magaslatán. Magyar Attila nem csupán rendezi ezt a pergő, a hasizmokat munkára fogó vígjátékot, hanem ő játssza az egyik legfontosabb és igen hálás szerepet. Azt is lehetne mondani, ő viszi a vállán az egész produkciót. A széltoló, valaha jobb napokat látott, nyúlfarknyi filmszerepekben néha-néha feltűnő, roppant önérzetes és nyúlbátorságú Howardot a tőle megszokott és elvárt magas színvonalon alakítja. Bizony színészpróbáló feladat az ilyen igazat soha sem mondó, handabandázó, Howardféle ripacsot életre kelteni egy annyira kitűnő, a mesterség összes fogást ismerő művésznek, mint ő. Barabás Kiss Zoltán mintaszerűen jeleníti meg a pávakakas, két állás között lébecoló Samet. Olyan roppant hiú férfiút visz fel a színre, aki unja erős és többet kereső felesége társaságát, cseppet sem zavarja, hogy az asszony tartja el őt, ennek ellenére szeretne ki-kikacsintgatni a házasságból. A még mindig igen mutatós, felvágott nyelvű, minden újdonságra nyitott Fay-t Szölöskei Tímea minden kritikát kiálló módon személyesíti meg. Trecskó Zsófia remekül hozza Dodie, a kacér, szemrevaló, de buta libuska karakterét, akinek azért megvan a magához való esze, tudja, milyen csinos, és ki is használja előnyös külsejét, az ujja köré csavarja az összes útjába kerülő hímnemű emberpéldányt. A pohos nyomozót Urmai Gábor hibátlanul formálja meg. Veszett Kutyát, az elvetemült, nyakrángásos gazfickót Czakó Adám igen szórakoztatóan ábrázolja.

Kétórás, hatalmas, szívből jövő kacagásokkal teli, könnyű kikapcsolódást nyújt a Hőguta. Nem kell és nem is szabad mindig borongani, az élet nagy, vagy súlyos, soha meg nem oldható társadalmi kérdésein rágódni. Szükség van az ilyen habkönnyű darabokra, amiken igazán jóízűeket lehet nevetni, és elfelejteni a hétköznapok minden nyűgét, baját.

Roland Topor: Albérlet az asztal alatt

Újpest Színház

Éless-Szín vendégjátéka

 

Az Éless-Szín művészei vendégként nem először léptek fel a főváros IV. kerületében, bátran ki lehet jelenteni, szinte hazajárnak. Április 7-én, bérleten kívüli előadás keretén belül mutatták be az Újpest Színház ideiglenes otthonául szolgáló Ifjúsági Ház Nagyszínpadán Roland Topor vígjátékát, az Albérlet az asztal alatt-ot (L’hiver sous la table). A darabot a magyar közönség 2010-ben, a Budaörsi Játékszínben láthatta már, majd Éless Béla új társulatával Csömörön, a Petőfi Művelődési Házban, 2015 februárjában más szereposztásban ismét színre vitte. A szerzőről, az 1938-ban Párizsban született és 1997-ben ott elhunyt, lengyel származású Roland Toporról elmondható: sokoldalú ember volt: festett, könyveket illusztrált, film-és tévéjátékok forgatókönyvét írta, és a világot jelentő deszkákat is meghódította.

 Az Albérlet az asztal alatt története nem bonyolult, mert nem annyira az eseménydús sztorin van a hangsúly, hanem az abszurd, keserédes szituációkon. Különleges és bohókás már a helyszín is, ahol a cselekmény zajlik, egy méretes íróasztal lapja és az alatti traktusa. A se nem nélkülöző, se nem bővelkedő, mutatós Florance kisasszony műfordítással keresi igencsak szűkös kenyerét, ezért kénytelen albérlőt tartani. Az asztal alját az illedelmes Drgomir, a kelet-európai vendégmunkás veszi ki, aki szorgalmas cipészmester, mellesleg tehetséges festő. Ő olyan szegény, mint a templom egere, keresetéből szobára nem, csak az asztal alsó részének bérlésére futja. Ebből számos komikus jelenet adódik, amin lehet ugyan mosolyogni, de hahotázni nem igazán. A bizonytalan, csinos nő és a tisztelettudó, jóvágású fiatalember között kölcsönös vonzalom alakul ki, amit egyikük sem mer bevallani magának.  Csendes és nekik örömteli, apró titkokkal és kedves kis izgalmakkal tarkított csendéletüket azonban hárman is megzavarják. Az első Raymonde, Florance kotnyeles és módos barátnője, aki az érdekeltektől jóval hamarabb meglátja a bimbózó szerelmet, ami nem tetszik neki, a másik pedig Dragomir unokatestvére, az ügyes zenész, a nagyszájú Gritzka, a harmadik a nyomulós és pofátlan Thyl úr, Florance munkáltatója, aki ettől a szimpla főnök-beosztotti viszonytól jóval többet szeretne. Ezt a külső szemlélőknek kényes és lehetetlen helyzetet végül Raymonde oldja meg, tágas lakásába hívja a szegénylegényeket, hogy lakjanak nála.

A két felvonás között több év telik el, Florance kikosarazza a szemtelen Thyl urat, aki erre durván reagál, és kimutatja a foga fehérjét. A szemrevaló leányzó marad ott, ahol eddig, napjai unalmasan, és ugyanúgy körmöléssel telnek el, mint akkor, amikor még albérlője volt. Nincs már senki az asztala alatt, nem tud kihez szólni, hiányzik a kopácsolás meg a dúdolgatás. Azután, deus ex machina következtében, mint a moliére-i komédiákban, egyszerre és szerencsésen megoldódik minden: megérkezik az elegáns Gritzka, akiből olyan jó nevű és vagyonos zenész lett, hogy meg tudta vásárolni nemcsak Florance lakását, hanem az egész épületet. Ide hívta az időközben hazájába visszatelepült Dragomirt, aki otthon elismert és gazdag cipőtervező lett. Végre bevallják érzéseiket, és már semmi sem állhat boldogságuk útjába…

A színészeken múlik minden, rajtuk áll minden produkció jó vagy rossz sorsa, és ez most sincs másképp. Ennek az előadásnak a sikerét, vagyis a közönség szívének meghódítását az az öt színész végzi el, akik ennyire kifogástalanul játsszák el a darabot. A szemérmes mademoiselle-t Kondákor Zsófi elismerésre méltóan alakítja. Olyan kedves, megértő és rokonszenves fiatal lányt visz fel a színre, aki küzd a hétköznapok adta kihívásokkal, reggeltől estig robotol, alig-alig lát valami célt maga előtt, mégsem keseredett meg, és érzelmileg nyitott. Valler Gabriella remekül hozza Raymonde-ot, a minden lében kanál barátnőt, aki látszólag együtt érző és jószívű, valójában irigy és féltékeny boszorka. Bodor Géza kifogástalanul kelti életre a szemérmes Dragomirt, aki egy cseppet sem érzi állapotának fonákságát, sőt élvezi azt a fajta intimitást, amit az asztal alatti lét jelent. Mesterházy Gyula a hantás, hintáslegényféle Gritzkát igen meggyőzően személyesíti meg. Éless Béla a rámenős főnököt korrekt módon állítja színpadra. Kokavecz Iván zenéje nagymértékben járul hozzá a hamisítatlan párizsi hangulat kialakulásához. Urbanek Attila díszletei pedig felidézik egy nem túl tehetős középosztálybeli francia hölgy lakásbelsőjét.

Éless Béla az első perctől az utolsóig fordulatos, vidám perceket szerző vígjátékot rendez. Az alapszituáció bizarr mivoltával, (az asztal alatti léttel) annak a mondanivalónak a kiemelését segíti elő, ami furcsaságánál fogva túlmutat a realitáson, éppen ezáltal tud olyan, az élet alapkérdéseit felvető gondolatokat közvetíteni, amik szeretetről, önfeláldozásról, nagylelkűségről, ugyanakkor számításról, hamisságról, otrombaságról, vagyis ezekről a szokásos emberi tulajdonságokról szólnak. Mi nézők pedig megköszönjük az Újpest Színház vezetőségének és Dózsa László főrendező úrnak, hogy ismét olyan előadást hozott el nekünk, ami igen kellemes perceket szerzett, és nemcsak a szívünkre, hanem az eszünkre is hatott.

Stephen Sachs: Valódi hamisítvány

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

Április 13-án volt a premierje a Belvárosi Színházban az 1959-ben, Amerikában született és élő regény, dráma- és forgatókönyvíró Stephen Sachs vígjátékának, a Valódi hamisítványnak (Bakersfield Mist). Könyv alakban 2014-ben látott napvilágot, ősbemutatóját 2017-ben tartották. Azóta a világ számos színpadán adták elő, a közönség és a kritika mindenhol elégedett vele, és dicséri. Hozzánk Kovács Krisztina kiváló fordításában rekord gyorsasággal érkezett meg. Bulvárdarabok között is minőségbeli eltérés található, és ha rangsorba kéne állítani őket, akkor a Valódi hamisítvány – kissé önellentmondó jelzős szerkezettel – a nemes bulvár kategóriába kerülne. Abba, ami után a néző úgy jön ki, hogy pompásan szórakozott, zavartalanul mulatott, ugyanakkor olyan mondatokat is hallhatott, amiken elmélázhat, elmerenghet, mert párbeszédei nem csupán a rekeszizmokat mozgató nevetésre épülnek, hanem hagyják az emberek agyát is dolgozni. Felemelő, továbbgondolásra alkalmas, sőt serkentő mondatok sorjáznak egymás után a művészet szépségéről, az emberi pszichére gyakorolt hatásáról, az alkotás testet-lelket gyötrő, terhes munkafolyamatáról.

A vígjáték műfaji alapkövetelménye a jellem- és helyzetkomikum. Az előbbi akkor igazán ütős, ha különböző karakterekre épül. Stephen Sachs darabjában is így van. A két szereplő hasonló korú: a nő, Maude Gutman és a férfi, Lionel Percy társadalmi állásában, életfelfogásában, temperamentumában, beszédmódjában és öltözködésében is gyökeres ellentéte egymásnak. Kaliforniában, kimustrált lakókocsiparkban tengődik Maude, a harsány, szabad szájú, ízléstelen ruhákban járó, elvált pincérnő, akit állásából elbocsátottak, lomizásból tartja fenn magát, és bizony sűrűn néz a pohár fenekére. A kimért, kissé merev Lionel New Yorkban neves egyetemi tanár, elismert művészettörténész és e tárgyban többkötetes szerző, aki jó szemű és biztos ítéletű értékbecslő, halkan, választékosan beszél, elegáns öltönyt, nyakkendőt visel. Maude-nak szent meggyőződése, hogy birtokában van Jackson Pollocknak, a 20. század amerikai festő-fenegyerekének, az absztrakt expresszionizmus és foltfestés meghatározó személyének elfeledett képe. Úgy véli, igen-igen értékes, mielőbb szeretne túladni rajta. Ezért látogatja meg őt Lionel. Kettejük találkozása sok-sok kacagtató jelenetnek és dialógusnak a forrása. Akkor kezdenek el néha csendesebben, némelykor igencsak hevesen vitatkozni, amikor Lionel sec-pec alatt, egy-két hozzáértő mozdulat kíséretében kinyilatkoztatja, ez a krix-kraxokkal teli vászon bizony nem Pollock műve. Maude ezt nem fogadja el, és megkezdődik közöttük az a szellemi iszapbirkózás, ami a darab savát-borsát adja. Ekkor hangzanak el azok a sziporkázó mondatok, amik a képzőművészet semmivel össze nem hasonlítható élménynyújtásáról, magunkba olvasztásának és megértésének fáradságos, de izgalmas, minden strapát megérő nehézségéről szólnak.

A nézők kíváncsiságát mindvégig fenntartó előadás nyitja a színész. Színjátszásunk mindenféle elismerést és díjat besöprő két nagyágyúja alakítja Maude-ot és Lionelt. Hernádi Juditról és Kern Andrásról már annyi hozzáértő és dicsérő kritika jelent meg, hogy bármiféle lelkendezés, vagy magasztalás csak ismétlésnek és feleslegesnek tűnik. Ők mindent tudnak a színészmesterség mikéntjéről, tökéletesen tisztában vannak hatásmechanizmusával, a szakma minden egyes fogásának birtokában vannak. Vérprofik. És ez most sincs másképp. Hernádi Judit a kapzsi, slampos, időnként ordináré fehérnépet szerethetővé teszi, Kern András az idegesítően kukacoskodó, és komolykodva okoskodó úriembert pedig elviselhető, olykor emberi vonásokkal ruházza fel. A közönség szemében ez a két figura elfogadhatóvá válik, sőt amolyan ’közülünk való’ lesz. Valló Péter szedett-vedett, lepukkant lakókocsi belsőt ábrázoló díszlete érzékletesen mutatja az asszony nem éppen rózsás anyagi helyzetét, lecsúszott, a társadalom szélére csúszott, kilátástalan állapotát. Tóth Hajni jelmezei kifejezik a két ember közti műveltségbeli és társadalmi rangbéli eltérést, Maude csak a kínai boltokban kapható cuccok „eleganciáját” engedheti meg magának: olyan tarka-barka rajta minden, mint a paradicsommadarakon, tigrismintás, térd alá érő cicanadrágot, csicsás, flitterekkel kivarrt vörös topot, koptatott, világoskék farmer miniszoknyát, piros-fehér kockás inget visel, és lapos, kitaposott papucsfélében járkál. Lionel kifogástalan szabású nadrágja, zakója, márkás ingje és unalmas nyakkendője kifejezi tehetős mivoltát, méltóságát, rendezett körülményeit.

Valló Péter rendezésében pergő, fordulatos, lebilincselően érdekes 100 percre ül be az, aki megnézi a produkciót. Ilyen darabokra van igazán szükség, mert nem csak remek kikapcsolódáshoz meg kellemes időtöltéshez segíti a nagyérdeműt, hanem magasabb igényű, gondolatébresztő szavakat is közvetít számukra.

Kulcsár Lajos: Zserbótangó

Újszínház

Bubik István Stúdiószínpad

 

Kulcsár Lajos tragikomédiáját, a Zserbótangót a Békéscsabai Jókai Színház művésznőjének, az egyik kereskedelmi televízió napjainkban is futó szappanoperájában hírnévre és népszerűségre szert tett Fodor Zsókának a biztatására és útmutatása alapján készítette el. A vígjátékot először szűk öt éve, 2013-ban láthatták a nézők, és azóta igencsak közkedveltté lett. A pesti Újszínház a Keresztény Színházi Fesztivál nyitódarabjaként mutatta be most, április 6-án. Már az előző évadban is szerették volna műsorra tűzni, de Tordai Teri lábadozása hosszabb időt vett igénybe, mint amire előzőleg számítottak, így a premier átcsúszott erre az évre. Az olyan mű, aminek szerzője többféle, köztük pantomim, operett és prózai színészi minőségben is koptatja a világot jelentő deszkákat, és még rendez is, az igencsak figyelemreméltó alkotás, mert az ennyire sokoldalú színházi ember maximálisan tisztában van a játékmesterség összes követelményével, tőle senki sem tudja jobban, miként kell, és hogyan lehet a közönségre hatni. Ezenkívül parádés szerepeket írt a magyar színháztörténet aranykönyvébe nevüket vastag betűkkel bevéső színésznőknek, akik ezekkel a pazar alakításokkal pályájukat újabb magaslatokba vihetik~vitték fel.

A Zserbótangó két felvonása jellem- és helyzetkomikumra épül. Pályájuk zenitjén már túljutó, valaha jobb napokat látott vidéki komika: Szentmártoni Kamilla és fővárosi tragika: Fellegi Klári közös albérleti szobában morzsolgatja napjait. Vegetálnak, csekély nyugdíjukból csak ilyen lepukkant lakásra futja, és mindennap várják a levelet, amiben értesítik őket, megüresedett egy szoba a színészotthonban, ahová végre-valahára beköltözhetnek, és kényelemben meg anyagi gondok szorítása nélkül élhetnek. Két, ennyire elhivatott és szakmáját szerető színésznő soha nem tudja és nem is akarja abbahagyni a játékot, egymás előtt még mindig vannak titkaik, lezáratlan, ki nem beszélt (férfi)ügyeik. Magától értetődően ebből a kényszerű együttlétből sok-sok, humorosabbnál humorosabb szituáció adódik. Kettejük közül Kamillának több a rejtegetnivalója, elsősorban egészségi állapotát igyekszik homályban tartani, és még mindig főszerepekről ábrándozik. Klári viszont két lábbal a földön áll, tökéletesen tisztában van saját – nem túl rózsás – körülményeivel. Nem elég nekik a pénztelenségből fakadó számtalan megalázó próbatétel, a felmondás veszélye is állandóan fenyegeti őket, az egykor színésznői álmokat dédelgető főbérlőnő, a katonás Etelka az akadozó bérleti díjfizetés miatt ki akarja tenni a szűrüket. A két díva eltérő karaktere biztosítja a Zserbótangó jellemkomikumát. A harsány, decensen öltöző, művésznős allűrökkel bőven ellátott Kamilla megállás nélkül – többnyire lényegtelen dolgokról – fecseg, ugyanakkor a lényegesekről mélyen hallgat. Klári viszont zárkózott, halk, keveset beszél, úriasszonyos választékossággal öltözködik, és igencsak reálisan gondolkodik. Kamilla alacsony, Klári magas. Ellentétesek, mint a tűz és a víz.

Az első részben olyan, a szükség hozta összezártságból származó, számtalan – már-már közhelyes – párbeszéd hallható, amik egyszerre mulatságosak és szívszorítók, mind egy szálig olyanok, amilyenek nem csupán az ilyen lehetetlen viszonyok közé csöppent idős asszonyok között hangozhatnak el, hanem bármely korosztály tagjai között, akik kénytelen-kelletlen keverednek ehhez hasonló sorsközösségbe. A második felvonásban hátrébb szorulnak a vígjátéki elemek, és a tragikusak kerülnek előtérbe. Ekkor lehet elmélázni ezen a szomorú, de sajnos tipikus eseten, hogy idős korára milyen szánalmas és méltatlan állapotba süllyedt ez a két, életét a színművészet oltárán feláldozó és szeretett közönségének szentelő színésznő, akik ugyan nem afféle ’A kategóriás’ hollywoodi filmcsillagok, „csak” Thália becsületes papnői. Elvégre nem lehet minden „aktorból” a „Nemzet Színésze”…Azon is el lehet merengeni, hogy a rettegett rákbetegség mennyire nem személyválogató, mindenhol akadnak mártírjai.

Minden előadás sikerének titka a színész, aki megvalósítja, a nézők elé éli a szereplőket. Jelenkori színművészetünk két kimagasló egyénisége ölti magára a darabbéli karaktereket. Nincs is nehezebb megbízás, mint színészt életre kelteni. Esztergályos Cecília és Tordai Teri utolérhetetlen eleganciával oldja meg ezt a színészpróbáló feladatot. A fellengzős, hóbortos Kamillát Esztergályos Cecília, a csendes, dolgos, önfeláldozó Klárit Tordai Teri a tőlük elvárt és megszokott profizmussal és érzékenységgel formálja meg. Ebben, a tökéletesség szintjét elérő alakításukban hozzájuk fogható és illő partnerük Bordán Irén, aki a fegyőrnői szigorral parancsolgató Etelkát személyesíti meg. Berg Glória kopott lakásbelső-díszlete visszaadja azokat az áldatlan állapotokat, amik között tengődik ez a két asszony, jelmezei pedig kifejezik a köztük lévő különbségeket, Kamilla malomkeréknyi kalapja, cicomái, tűzpiros körömcipője jelzi viselőjének hiú, még mindig tetszeni akaró, a szépasszonyságba belemerevedett személyiségét; a sorsával megbékélt, abba beletörődő, gyakorlatias Klári fáradt őszi, középbarna színű hosszú szoknya – krémszínű csipkés blúz összeállítása tükrözi egyéniségének tisztaságát. A smasszernő Etelka férfias, nyakkendős egyenruhája pedig jól érzékelteti kissé torz, anyagias jellemét. (A nyitó jelenetben Kamilla a csini cipellőjét lerúgja, és kényelmes mamuszba bújik. Azonban az az elegáns vörös lábbeli végig ott hever az ágya mellett. Amikor „castingokra” megy el, akkor sem veszi fel, hanem abban az ormótlan kerti papucsféleségben hagyja el a lakást…)

Dörner György nem csupán rendezi ezt a pergő, jó ritmusú előadást, ami közel két óra felhőtlen szórakozást nyújt a nézőknek, hanem a zeneszerző tisztjét is ellátja. Öröm látni Esztergályos Cecíliát, Tordai Terit meg Bordán Irént, akiknek a színészmesterség minden csínja-bínja a kisujjukban van, ahogyan egymásnak~egymással meg a publikumnak játszanak.

John Osborne: Dühöngő ifjúság

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

A mindössze 65 esztendős korában, 1994-ben elhunyt John Osborne brit író, színész 62 évvel ezelőtt, Londonban bemutatott darabjával, a Nézz vissza haraggal (Look Back in Anger) valósággal berobbant nem csupán az angol, de a világ színművészetébe, drámairodalmába is. Olyannyira korszak-meghatározó lett ez a műve, hogy összművészeti irányzat lett belőle: ’angry young man’-nak vagyis dühös fiataloknak nevezik az akkori huszonéveseket, akik fittyet hánynak mindenféle tekintélyre, ész nélkül hadakoznak és vagdalkoznak, forrongó indulattal tekintenek szüleik kispolgári nézeteire és életvitelére. Önmagáért a lázadás gyönyörűségéért lázadnak. Nem tudnak és nem is akarnak beilleszkedni a társadalomba, magasról tesznek az elvárásokra.

Nyugaton, de a szovjet blokk országaiban is azért váltott ki akkora megdöbbenést ez az 1956 májusában színre került dráma, mert bő tíz évvel a németek felett aratott fényes győzelem után keletkezett, abban az időben, amikor a szigetország lakossága felocsúdott a bombázások okozta sokkból, eltüntette már a romokat, javarészt begyógyította testi-lelki sebeit. És ekkor, mint derül égből a villámcsapás, úgy érte nem csak az angol, hanem a nyugati társadalmak 5. X-én túllévő tagjait ennek az ifjúságnak a megjelenése, akik úgy 10 év körüli gyerekként velük együtt végigszenvedték a harci cselekmények szörnyűségeit, a csapásokat meg a nélkülözéseket. Traumaként élték meg, hogy ezek a fiatalok cseppet sem büszkék felmenőik teljesítményére, hanem mérhetetlen gyűlölettől fröcsögnek, és kíméletlen ellenszenvvel tekintenek a háborút megnyerő apáikra, anyáikra. Szégyellik és rühellik őket.

A Dühöngő ifjúság Royal Court Theatre-beli ősbemutatóját követően a világ színpadaira is eljutott, azóta se szeri, se száma a felújításoknak, és több, – hollywoodi nagyágyúkkal forgatott – a filmes változata is készült. Hazánkban is sok-sok premierje volt, a legutóbbinak most, március 16-án az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, a Belvárosi Színházban.  Miután két emberöltő telt el az első színrevitel óta, a dráma eredeti gondolatain és üzenetein kopásnyomok fedezhetők fel, érvényességüket azonban nem vesztették el, így hangsúlyai eltolódnak. Éppen ezért Znamenák István rendező Osborne művét kortalanná teszi, ezáltal szélesebb összefüggésekbe helyezi és kitágítja mondanivalóját. Ebben a napjainkhoz közelítésben segíti őt Nádasdy Ádám remek új fordítása is. Az ’ánglius’ származásra csupán a teaivás szokása utal, ami alól még ezek a mégoly bősz lányok-fiúk sem kivételek. A fiatalok minden korban mérgesek, nyugtalanok, és szembefordulnak atyáikkal. A világ így halad előre… A szociológia tudománya nemzedéki ellentétnek nevezi ezt a fajta apák-fiúk egymásnak feszülést. Az újabb generáció is keresi, és meg akarja találni a helyét, eközben, mint a mániákusok, úgy hőbörögnek, belső indulatuktól szinte sisteregnek, és mindent fel akarnak gyújtani, porrá égetni maguk körül.

A Dühöngő ifjúság főhőse, az egyetemet végzett Jimmy Porter nem akar beállni abba a sorba, ami a középosztályi létbe vezetné, inkább piaci árusként vegetál. Elégedetlen, semmi nem jó és tetszik neki, mindenen és annak ellenkezőjén is puffog, néha ön- és közveszélyes bolondként viselkedik. Szabó Kimmel Tamás minden kritikát kiálló módon kelti életre ezt a semerre sem tartó, cinikus, érzelem nélküli fiatal férfit, akinek kemény páncélja mögül csak időnként bújik elő valamiféle emberi vonás. Mindenkit gyötör és piszkál maga körül, leginkább feleségét, a halk szavú, jómódú családból származó Alisont, aki valamiféle vezeklésként éli meg ennek az arrogáns férfinak a túlzásait, dilijeit. Kovács Patrícia olyan mártír asszonyt visz fel a színre, aki minden sértést zokszó nélkül eltűr, és vakon engedelmeskedik. Alakításában annyi a fájdalom, a tehetetlen lemondás, amit csak a bántalmazott, kapcsolati erőszakban sínylődő nők tudnak ennyire magától értetődően elviselni. Jimmy nem kíméli a haverját, Cliffet sem, gúnyolódásának ő is a céltáblája, de Cliff valamiféle önsanyargatástól vezérelve bírja ki az állandó gyalázkodást meg a folytonos hőzöngést. Ötvös András mintaszerűen személyesíti meg ezt az önfeláldozó cimborát. Jimmy érzelmi sivárságát az is kifejezi, hogy felesége elköltözése után azonnal ágyba bújik Helenával, Alison ismerősével. De Helena is jó firma ám, úgy tesz, mint aki aggódik áldott állapotban lévő barátnőjéért, és merő szívjóságból értesíti Alison szüleit, holott csak arra vár, vetélytársa tűnjön el a képből. Járó Zsuzsa tökéletesen hozza a gátlástalan nőstényördög figuráját, aki azonnal lecsap a szabad préda Jimmyre, mert már évek óta kinézte, és meg akarja szerezni magának. Amolyan női magazinba való jellemvonás elszeretni a hallgatag, szelíd barátnő vad, izgalmas férjét. Az idős alezredes, Alison édesapja a képviselője annak a tehetős, hagyománytisztelő rétegnek, akiket Jimmy szívből utál, ki nem állhat és megvet. Papp János a tőle megszokott magas színvonalon jeleníti meg ezt az apai szeretettől vezérelt, bölcs, saját hibáit belátó, nézeteit felbírálni és megváltoztatni képes férfiút.

Egy felvonásban megy le a darab, ezáltal sokkal egybefogottabb, sűrítettebb lesz. Znamenák István díszletei a mindenkori dühöngő ifjak lepukkant lakásának elhanyagoltságát, rendetlenségét fejezik ki, mint ahogyan Cselényi Nóra slampos jelmezei, amik visszaadják az önmagukkal szembeni igénytelenségüket. Ez alól Helena decens ruhái, és az ezredes öltönye a kivétel. John Osborne drámáját mondanivalójának aktualitása miatt érdemes megnézni, mert a széksorokban ülők elgondolkodhatnak azon, hogy nincs új a nap alatt, a fiatalok mindig zabosak és paprikás hangulatban voltak és lesznek, és jó esetben csak át akarják építeni, rosszabban pedig a földig le akarják rombolni azokat a falakat, amit szüleik emeltek.

Pionírszív

Örkény Színház       –     Örkény Stúdió

 

A Révkomáromban, szlovákul Komarnóban, 1956-ban született írónő polgári foglalkozását tekintve színházi dramaturg. Felvidéki magyar színházaknál is dolgozott. A 2000-ben kiadott kisregénye, a Könyv a temetőről (Kniha o cintorine) Samko Tále álnév alatt látott napvilágot. Bő fél esztendeig homály fedte a szerző kilétét, csak találgatták, vajon ki lehet ez a semmiből előkerült rutinos tollforgató. Leginkább arra tippeltek, hogy maga a könyv főhőse, Samko Tále, de végül lehullott a lepel…Daniela Kapitanova nem csupán a helyi slágerlisták tetejére ért fel, hanem a külföldiekére is, a Könyv a temetőről-t 14 nyelvre fordították le. Vadhajtásai is lettek ennek a hirtelen jött elismerésnek, számtalan nyugati kritikus esélyegyenlőségi buzgalmában az elesettek, a fogyatékkal élők kigúnyolásaként értelmezte a művet. Idehaza elég sokat kellett várni arra, hogy magyarul lehessen olvasni: 2016-ban Mészáros Tünde ültette át nyelvünkre, ekkor jelentette meg a Magvető Kiadó. Ebben az is közrejátszott, hogy a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak Szlovákia volt a díszvendége. Az ehhez hasonló zajos sikert arató alkotásokat semmi sem menti meg attól, hogy filmre, vagy színpadra ne vigyék, így történt ezzel a regénnyel is, 2004-ben a Szarvason működő, a magyarországi szlovákok anyanyelvének ápolására létrehozott Cervinus Teátrum az Arcusfest Nemzetiségi Színházi találkozó keretén belül mutatta be, és megnyerték a fődíjat vele. Most pedig Pionírszív címmel az Örkény Színházban, az egykori Shure, ma Örkény Stúdióban március 2-án tartották a premierjét.

A magyar és a világirodalomban megszokott, így elég sűrűn előforduló írói módszer az, amikor nem egészen épeszű figurákkal mondatnak ki kisebb-nagyobb igazságokat. Régi, jól bevált gyakorlat ez, elvégre az udvari bolond tisztsége sem mai keletű. A Pionírszív főhőse a bárgyú, rosszindulatú Samko Tále a múlt század 70-es, 80-es éveiben Komarnóban éldegélt, itt szedte össze a papírhulladékot, és húzta maga után trolikocsiján. Ekkor még a kommunizmus emberarcú változatát építették Csehszlovákiában. Ezt a 44 éves, alacsony termetű, gyengeelméjű férfit testi és észbeli hiányossága miatt gyerekkorától kezdve állandóan csúfolják. Samko Tále viszont nem hagyja magát, mindenáron normálisnak akar látszani, ezért igen pedáns szabálykövetővé válik, és kritikátlanul igazodik az előírásokhoz. Ő az ideális spicli őspéldánya, az ilyen ostoba fajankókra van szüksége bármilyen színezetű elnyomó hatalomnak. Önszorgalomból mindenkiről mindent elmond a Tud.Szoc.Dr. Gunár Karolnak. Ebből látszik, mekkora tökfej, hogy nincs ki mind a négy kereke, mert fel sem fogja, mit cselekszik, kinek mennyit árt, és hogyan tesz tönkre embereket, közöttük saját családtagjait is. Még akkor is jelent, amikor már az 90-es években megbukik a rendszer, hiába fújnak már más szelek, ő még mindig besúg. Legnagyobb élménye és dicsősége, normálisságának önmaga előtti bizonyítéka, hogy annak idején a pionírok avatásán ő mondta elő a fogadalmat.

A Pionírszív úgynevezett roncsolt nyelvezete tökéletesen alkalmazkodik a főhős kóros elmeállapotához. Olyan, nagyjából 50 éve az élőbeszédben használt, akkori szlenges kifejezések, félbehagyott mondatok, töredék- meg töltelékszavak adják ennek a szövegnek a savát-borsát és keserédes humorát. Ezzel jellemzi Samko Tále groteszk személyiségéből eredő butaságát és annak a szocializmus útján haladó, életidegen korszaknak mindent elborító sötétségét, az osztályellenségre állandóan lecsapni kész gyűlöletét.

Bíró Kriszta hibátlanul kelti életre ezt az utálatos, félnótás alakot. Olyan stupid, komisz futóbolondot visz fel a színre, aki saját korának hamisítatlan lenyomata, torz kreatúrája. Juhász Nóra lepukkant, penészes, toldozott-foldozott szükséglakásbelsőt mutató látványterve tükrözi Samko Tále visszataszító, valódi személyiségjegyek meg igazi érzelmek nélküli arcát és deformált külsejét. A tökéletes hatás eléréséhez nagymértékben hozzájárul Kozma Andrea maszkmester munkája is, aki ennek a nadrágszerepnek mintaszerű eljátszásához segíti a színésznőt.

Szenteczki Zita az elejétől a végéig a közönség érdeklődését fenntartó produkciót állít színpadra. Ebben Bíró Krisztán kívül támogatja őt Ari-Nagy Barbara dramaturg és a rendező munkatársa, Érdi Ariadne is. Kákonyi Árpád zenéje pedig eszményi módon fejezi ki ennek a testileg-lelkileg sérült, embernek alig tekinthető nyomorék zavaros belső világát. Ez a monodráma megnevetteti a közönséget, ugyanakkor elgondolkodtatja is. Akik éltek akkor, azok örülnek, hogy ezeket a szomorú esztendőket a hátuk mögött tudhatják, akik meg nem, ők viszont borzongva okulhatnak belőle.

Nagy András: Karenina, Anna

József Attila Színház Nagyszínpad

 

Most március 3-án volt a premierje Nagy András Anna Karenina átiratának, amit még a 19. század második felében – sokak szerint – a világirodalom legnagyobb írójának tartott Lev Nyikolajevics Tolsztoj vetett papírra. A regény 1877-ben jelent meg, és Tolsztoj igen jelentékeny munkásságán belül is kiemelkedő szerepe van, amit az is jelez, hogy megszámlálhatatlanul sok feldolgozást ért el, filmre vitték, de van báb, balett és musical változata is. Mi ennek a lankadatlan érdeklődésnek az oka? Az, hogy Anna az első olyan nő, aki bevallja, unja merev, savanyú ura által teremtett langymeleg otthont, és ott meri hagyni azt. Csakhogy választottja nem sokkal különb rideg, korlátolt férjénél, az üresfejű, snájdig katonatisztbe, Vronszkijba szeret bele, és összeáll vele. Annak rendje-módja szerint rendesen őrlődik a két Alekszej között, az úri társaság azonban nem nézi jó szemmel az effajta házassági puccsot, és kiközösítik őt. Reménytelen helyzetéből nem talál más kiutat, mint az öngyilkosságot. Nagyjából ennyi az alaptörténet.

Nagy Andrást régóta foglalkoztatja Anna Karenina karaktere, az 1998-ban a Színház drámamellékletében megjelent művének, az Anna Karenina pályaudvarnak ő áll a centrumában.  Régi~új~módosított alkotását úgy különbözteti meg, hogy címét félig-meddig nyelvünk szabályrendszere szerint írja: Karenina, Anna. Központi elem azonban most is az az egy-két már működő, vagy éppen épülőfélben lévő pályaudvar. A sztori nagy vonalakban követi az eredetit, hangsúlyeltolódások azonban szép számmal akadnak. Alekszej Karenin most nem az a ’színtelen-szagtalan, tornából felmentett’ fajankó, hanem érző és vérző szívű férfiú, akit szemmel láthatóan megvisel felesége hűtlensége meg az ágytól-asztaltól elszakadás kíméletlensége. Fáj neki félárvaságra jutott fia anyahiánya, amit a kis Szergej gyerekfejével fel sem tud fogni. Ezt a tip-top Karenint látva az jut a jámbor (női) néző eszébe, miért kellett ezt az áldott, mint egy falat kenyér, olyan jó embert megcsalni és otthagyni? Nincs olyan épeszű asszony, aki lecserélné őt holmi pipogya szépfiúra! Jelen esetben egy olyan link alakra, mint Alekszej Vronszkij.

Vronszkij jelleme nem esik át jelentős módosuláson, most is ugyanaz a hódító pávakakas, aki a következményekkel nem számolva kiugrasztja Annát a házasságból. Lemondások sorozataként éli meg kapcsolatát, és úgy is viselkedik, mint aki mindent feláldozott a szerelem oltárán. Emiatt duzzog is, mert azt látja, foglalkozását, családját, barátait eldobta, csakhogy Annát boldoggá tegye. Végképp nem érti és furcsállja, miközben ő alkalmazkodik és tűrőképessége határáig jutott, az asszonynak semmi sem jó, egyre szerencsétlenebb, követelőzőbb és hisztérikusabb.

Nagy András variációjában Anna gyötrődik rendesen, állandóan ostorozza magát, kétségek között vergődik, nem találja a helyét. Kilöki őt a társadalom, a férfiak sajnálkozva tekintenek rá, és óvják feleségüket tőle, akiket barátnőinek hitt, azok sem állnak szóba vele, még szűk körbe sem hívják meg, csak átnéznek rajta, még sógornője, Dolly is hátat fordít neki, akinek pedig megmentette a házasságát. Vronszkij is csak távolodik tőle, a kötelességérzet tartja mellette, egyébként is megtalálja új hivatását a lótenyésztésben meg a versenyeztetésben. Anna meg csak siránkozik, nyöszörög. Útja nyílegyenesen halad a sínek közé.

Hárman viszik a vállukon az előadást, a címszereplőt alakító Létay Dóra, a Karenint megjelenítő Gazdag Tibor és a Vronszkijt megszemélyesítő Mészáros András. Közülük messze kiemelkedik Létay Dóra minden kritikát kiálló teljesítménye.  Kétségbeesett Annát visz fel a színre, akit agyonnyom a kozmikus fájdalom, ellep a tengernyi kínlódás és széttép az állandó önmarcangolás. Gazdag Tibor Kareninje nem az az orosz irodalomból jól ismert, látástól-vakulásig dolgozó, magas rangú csinovnyik, hanem élete összeomlásától megviselt, önbecsületétől megfosztott férfiember. Mészáros András Vronszkija olyan, amilyennek az effajta szívtiprót lefesti a „szakirodalom”: érzéki és gátlástalan. Zöld Csaba igen meggyőzően hozza a felelőtlen, a félrelépést bocsánatos bűnnek tartó, laza, még fess Sztyepant. A kotlóstyúk Dollyt, Sztyepan feleségét Fazakas Júlia remekül kelti életre. Chajnóczki Balázs hibátlanul formálja meg a cári haderő kötelességtudó, a parancsnak vakon engedelmeskedő, a ranglétrán egyre feljebb lépkedő tagját, Szerpuhovszkijt. Fekete Réka Thália és Galambos Zsófi kiválóan játssza a pétervári úri hölgykoszorú egy-egy dámáját, akik olyan könnyen törnek pálcát a megtévedt asszony fölött. Fabó Györgyi a kíváncsi török utazó, Kiss Gábor a készséges Kuzma szolga, Botár Endre a segítőkész szomszéd és Brunczlik Péter a vakmerő zsoké szerepében látható.

Libor Kati égbemeredő vasrudakból meg súlyos keresztgerendákból összekapcsolt díszletei tökéletes hátteret adnak Anna kesze-kusza életéhez, kifejezik ennek a tragikus sorsnak a csomópontjait, elágazásait, vakvágányait. De alkalmasak azoknak a jeleneteknek a bemutatására is, amik kényelmes szobabelsőben, pompás itáliai nyaralóban vagy fényes bálteremben történnek. Papp Janó korhű jelmezei, így Anna pazar ruhakölteményei, a nagyságák elegáns kosztümjei, Karenin és Sztyepan öltönyei, Vronszkij és harcostársainak uniformisai pontosan kifejezik ennek a felső osztálynak öltözködési stílusát.

Telihay Péter rendező biztos kézzel fogja össze ezt a sok-sok szálból összerakott előadást. Lassan, méltóságteljesen hömpölygő produkciót állít színpadra, amiben mindennek megvan a maga pedánsan kijelölt helye, így a számtalan önvizsgálatnak és az időnkénti sietségnek meg a ritkán előforduló ábrándozásnak is.