Vad erdők, vad bércek – A fantom nyomában

Mosonyi Szabolcs és Bagladi Erika filmje

Pannonia Entertainment

 

A szerzőpárosnak ez az új alkotása címében is betagozódik az előző három, ugyanazzal a jelzővel kezdődő filmjének sorába: a Vad Balaton, a Vad Szigetköz és a Vad kunság után most itt van a 2020. Magyar Mozgókép Szemlén legjobb ismeretterjesztő film kategóriájában Magyar Filmdíjjal kitüntetett Vad erdők, vad bércek: A fantom nyomában.  Bővített tartalmú és szélesvásznú, 62 percig tartó mozis változatának március végén lett volna a premierje, de a COVID-19 miatti korlátozások következtében elmaradt. De most, a koronavírus visszaszorulásával, július 2-ától – a WWF ajánlásával – már bemutathatták, és játszhatják az ország 60 vetítőhelyén.

A film megszületését a NMHH Médiatanács támogatta a Magyar Média Mecenatúra Programjának keretén belül. A Vad erdők, vad bércek forgatása az Északi-Középhegységben két éven át tartott, a felvételeket a Bükki, a Duna-Ipoly és az Aggteleki Nemzeti parkban és a Budakeszi Vadasparkban vette fel a nem csupán a rendező, hanem az operatőr és a vágó feladatát is ellátó Mosonyi Szabolcs. A legváltozatosabb technikai eszközökkel, akciókamerákkal, megtöbbszörözött hatóságú teleobjektívekkel készültek a felvételek. A kész filmben pedig a szuperlassított vagy gyorsított képkockák érik el azt a”hűha” élményt, amit a film megtekintése a nézőkből kivált. A Vad erdők, vad bércek forgatókönyvírója és producere Bagladi Erika. Klasszikus értelemben vett szcenárióra most nem érdemes gondolni, csak a főbb csapásvonalakat határozza meg, mert a terepen a gyakorlat pillanatok alatt átírja az előre tervezett menetrendet. A játékfilmeknél megszokott népes és zajos stáb sincs, mert az állatokat a sok ember napokra elijeszti.

A Vad erdők, vad bércek: A fantom nyomában cselekményideje egy esztendő, egyik téltől a másikig tart. Cselekményvezetése hasonlít ahhoz a moliére-i dramaturgiához, ami a Tartuffe-ben érhető tetten: az imposztor Tartuffe-ről három felvonásban beszélnek, de ő csupán a két utolsóban jelenik meg. Itt is egy bizonyos fantomról szól minden, az elején, egy elejtett megjegyzésből megtudja a közönség, ki is ez a félénk, láthatatlan, nyomokat ugyan hagyó élőlény, aki fizikai valójában csak a film vége felé tűnik fel. Ez az imitt-amott felbukkanó, magányosan élő, titokzatos állat nem más, mint a hiúz. Aki akarja, az egy kezén meg tudja számolni, hány él belőlük hazánkban, inkább csak át-át jönnek Szlovákiából. Megtelepedésükben csak reménykedni lehet. A ragadozók közül nekik nincs konfliktusuk a haszonállataikat féltő gazdákkal, mert olyan alacsony az állományuk. A hiúzokról készült képsorokat nem az itthoni populáció tagjairól forgatták, hanem kölcsön kapták.

A hiúz keresése a történet fővonulata, vitathatatlanul ő a film főhőse, de nem csak az utána való aprólékos, mindenre kiterjedő nyomozás izgalmában részesülhetnek a nézők, hanem gyönyörködhetnek abban a pazar, bővizű, kanyargó folyókban, gyorsfolyású tiszta patakokban, sötét, mély szurdokokban, égbetörő, magas bércekben bővelkedő természeti környezetben, ami a vadászterülete. Az ilyen rejtőzködő életmódot folytató állat követését nem csupán a misztikus hangulatot árasztó reggeli felvételek emelik ki meg a kopasz, vagy lombkoronás fák felett alacsonyan szálló, gomolygó felhők, amik tejfehér ködbe burkolják a tájat, és sejtelmessé teszik, hanem a Mátyás Attila Merkaba a film mondanivalóját alátámasztó, népzenei motívumokat magába foglaló zenéje. Varga Gábor narrátor is elsőrangú munkát végez, igaz művészi alázattal szolgálja a filmet és tolmácsolja a szerzők gondolatait. A talaj felszínén, vagy alatta élő legapróbb lényektől kezdve a vízben úszkáló kicsi meg nagyobbacska jószágokon át a termetes rőtvadakig meg a fákon fészkelő hatalmas madarakig láthatók az erdő lakói. A néző rácsodálkozik a sok-sok parányi teremtmény különös szokására, mosolyogva szemléli a közepes méretűek bohókás kergetőzését, precíz fészekrakási buzgalmát és ügyességét, udvarlási stratégiáját, száját eltátva figyeli a hímek kőkemény összecsapásait. Szemügyre veszi a hóbolhák vidám ugrálását, az ibolyalilában tündöklő kérészek lélegzetelállító násztáncát, a világító szentjánosbogarak fényjeleit, a vízimádó foltos szalamandrák néha lassú, néha fürge mozgását, a haragoszöld ingolák víz alatti kőgörgetését, a fiú szarvasbogarak durva lökdösődését, a baknyulak többmenetes ökölvívó mérkőzését.  Élvezheti a vízirigó kedves énekét, de legeltetheti a szemét a szirti sas méltóságteljes repülésén és a gombák expressz gyorsaságú növekedésén.

A széksorokban ülők úgy kelnek fel helyükről, hogy még szívesen nézték volna tovább a filmet, amiben egy cseppnyi unalom, üresjárat nincs, ugyanis nem száraz adatokon és tényeken alapuló ismereteket közöl, hanem érdekesen, izgalmasan és igencsak szórakoztatóan, cseppet sem didaktikusan tanít természetszeretetre, környezeti értékeink óvására, szeretetére, megbecsülésére.

Pozsgai Zsolt: Két vaddisznó meg a kislány

Gödöllői Kastélyszínház és a Szentendrei Médiaközpont közös előadása

 

Pozsgai Zsolt Balázs Béla-díjas drámaíró, film- és színházrendező, forgatókönyvíró, szerkesztő karantén drámája, a Két vaddisznó meg a kislány a Gödöllői Kastélyszínház és a Szentendrei Médiaközpont közös produkciója május elsején, este volt látható a legismertebb közösségi médiában. George Orwell szatirikus angol szerző szürreális világlátása ihlette a darabot, és az Ez a Jó. Ide Gyere chatkocsma művészeire, személyre szabottan alkotta meg a karaktereket.

A dráma cselekményideje konkrét: a következő év, 2021. május 1-je, és mindössze 50 perc. Egy helyen játszódik, a Budakalász TV pincestúdiójában, aminek asztalán ott díszeleg a kötelező, címkéjével kifelé fordított kézfertőtlenítő, a pohár víz meg a jegyzettömb. Központi szereplője a címbéli kislány, a csinos, a lazán és cseppnyit ziláltan a vállára omló barna hajú, diszkréten sminkelt bemondó, akinek öltözete a híradóműfaj komolyságát jelzi, nem rikító, nem kihívó, hanem elegáns középkék, rövid ujjú blúz, ízléses bizsunyaklánccal és sima fekete szoknya. Nagy Nati derekasan helytáll ennek a cseppet sem könnyű figurának a megjelenítésében. Tökéletesen adja vissza azt az agyonhajszolt, mindenkinek megfelelni és kívánságát teljesíteni akaró fiatal – 25 éves – nőt, aki még képes megérteni és átérezni a videótelefonálók helyzetét. Kissé felszínes, ahogyan azt műsorvezetői szakmája megkívánja, mindenkivel könnyen szót ért és rögtön azonos hullámhosszra kerül. Ő képviseli a 2020 márciusa, a vírus előtti univerzum „normális”, ép eszű, józan gondolkodású, kicsit hebrencs, fontoskodó, könnyelmű emberét. Összes reakciója ezt mutatja, hívói azonban mindannyian összezavarodott nők és férfiak, akik külső körülményeik megváltozása miatt kattantak be, és lettek ennyire furcsák, mert így hatott rájuk az a bő esztendő, ami alatt az emberiség ügyeinek alakulása totálisan más irányba fordult.

Elkezdődik az adás, a kislány magára veszi legszebb mosolyát, legbehízelgőbb hangján ünnepélyesen felszólítja a nézőket, – ha még vannak olyanok -, szívesen társalog velük, de határozottan kéri, mellőzzék a trágár kifejezéseket és a neki szóló kétértelmű ajánlatokat. Azonnal akad „kuncsaft”, aki nem más, mint Csengédy úr, az aranytorkú tenor. A kamera ördöge azonban nem alszik, a bejelentkezők között mindig az ő egyszerre érces és lágyan simogató hangján más-más opera és operett slágereket zeng. A dalnok időnkénti és váratlan felbukkanását a kislány először humorosra veszi, majd úgy, a harmadik szám után idegesíti, a végén már a pokolba kívánja. Gerdesits Ferenc imponáló magabiztossággal kölcsönzi énekhangját Csengédy úrnak, az ő vidám, néha szomorú áriái igen mulatságos hatást keltenek, ezért az ellenpólust képviselik ebben a komor, tragédiákkal terhes környezetben. Csak az énekes bukkan fel különböző háttérben és teljes fizikai valójában, az őt követő szereplőknek csupán a beszélő feje látható.

A csetelők közül a Kínában élő árulja el a nevét, a többiek nem, még a Nyugaton oly divatos, és nálunk viszont oly bizarrnak ható kereszt- vagy becenevét sem, de a kislányét sem írták ki a kezdő képsorokra.  Az első nem más, mint az a gyanakvó tekintetű, sandán, néha fenyegetően a kamerába pislogó, középkorú férfi, akit Dózsa Zoltán kifogástalanul személyesít meg. Neki a támadóan viselkedő galambokkal gyűlt meg a baja. A második telefonáló szintén férfi, aki Ecuadorból hívja a Budakalász TV-t. Dél-Amerikában éjjel van, és ő a kocsijában üldögél, mert abban a törzsben, ahonnan a felesége származik, csak úgy adják sápadt arcúhoz a lányt, ha megtarthatja a törzs által kijelölt férjét. Az asszony a házukban most épp a másik házastárssal múlatja az időt, ő meg az autóban unatkozik. De ez a kétnejűség nem zavarja, inkább a szelíd, okos szemekkel rábámuló pumák. Lux Ádám elismerésre méltóan hozza ezt a kényelmetlenül feszengő férjet. Harmadiknak kapcsolják be a meleg pokrócba burkolódzó sarkkutató, orvos-vegyész-biokémikus nőt, akit ottfelejtettek a bázison. Itt nem képzettségének megfelelő beosztásban foglalkoztatták, hanem takarítónőként, mert tavaly ezt az állást hirdették meg, és ő boldogan megpályázta, és meg is nyerte. Azóta itt van, ugyan mindenki elment, de ő nem akar, elégedett a helyzetével, és már nem kell közösködnie, saját léket vágott a tengerbe. Stelly Zsófia hibátlanul kelti életre ezt a magányos, sorsába beletörődő fásult teremtést.

A negyedik megszólaló a falusi asszony, aki azért látszik derékig, mert a karján ülő csecsemővel akar lelki nyomást gyakorolni a napok óta eltűnt Lajosra. Nem is óhajt mást, mint üzenni neki, jöjjön haza, mindent megbocsátott, és még a gólyák is megérkeztek, besétáltak a konyhába, együtt megvacsoráztak, és csak reggel távoztak. Papp Anna kiválóan alakítja ezt az egyszerű menyecskét. Az ötödik, aki feltűnik a képernyőn, az a Széplaky Géza által mesterien megformált régész, aki Indiában a rovásírásos fém lószerszámokat kutatja. Csodálja a templomokban áhítatosan térdeplő és imádkozó elefántokat. Ő személyesen ismeri a kislányt, emlékszik, amikor még középiskolás korában piros bőrszerkóban lejtett Budakeszi utcáin. Most azt kívánja, formás lábait  mutassa meg neki. És a leányzó megteszi, kijön a pult mögül, illeg-billeg, miközben a férfi kajánul, mohó szemekkel és lógó nyelvvel bámulja. A hatodik fiatalember a Horn-fok környékéről beszél, és szerelme halálának körülményeiről igencsak szívfacsaró történetet mesél el, miközben sűrűn potyognak a könnyei. Barátnőjével együtt a most a part mentén horgonyzó, világjáró luxushajón bűvészként dolgoztak. Károlyi Krisztián megindító módon adja elő ennek az érzékeny ifjú férfinek a sztoriját. Kákonyi Tibor kifejező művészi erővel jeleníti meg az izgága Jang Tótot, a hetedik videótelefonálót, aki itt ragadt Kínában, mert nem fért fel a hazavivő repülőre. Kulturális attaséként teljesített szolgálatot a vírus kiindulópontjában, Vuhangban. Innen tudósít, ahol a város felett más állatokkal együtt átvették az irányítást az éppen és szép méltósággal ünneplő, kitüntetéseket osztogató tobzoskák. Ő mondja ki a keserű igazságot: a világot mindig valami hazugság menti meg. Az elhűlt kislány azt sem tudja, mit mondjon. Ezután kopogtatnak a bejárati ajtón, a műsorvezető félve, de mégis kinyitja, és elkerekedett szemekkel látja, két vaddisznó átad neki egy teleírt papírlapot, amit ő készségesen be is olvas. Leszögezik, ők, a vaddisznók békés szándékkal jönnek. Tényeken alapuló petíciójuk legfőbb gondolatmenete, hogy az ember mint vezető faj megbukott, ez a vírus által okozott helyzet a büntetésük, mert 141 ezer földi és 1600 vízi állatfajtát kipusztítottak. Amint a közlemény végére ért, a kislány eltűnik, csak fekete tűsarkúja árválkodik az asztalon. És még nincs vége a hívásoknak, a Budapesti Állatkertből szólongatja a már üres stúdiót a Szemerédi Bernadett által bravúrosan eljátszott zsiráfgondozó, aki szabadon engedte az állatokat, és ő vonult be az üresen maradt ketrecek egyikébe, ahol jóízűen ropogtatja a neki bedobott paprikát.

A Két vaddisznó meg a kislány azt ábrázolja, hogy a vírus robbanásszerű terjedése elleni küzdelem során életbe léptetett korlátozások miként hatnak a társadalom egyes tagjaira, köztük a csoportosulás tilalma, az állampolgárok hazaszállítása, vagy a tengerjáró hajók hermetikus bezárása, az ott robotolók védtelensége. Az összes jelenet a valóságon alapul, de elemelkedik a fantasztikumba, és ez az eltávolodás adja a dráma lényegét, mert olyan alapigazságokat lehet így elmondani, amiket csak igen bonyolultan lehetne közölni realista, naturalista szövegkörnyezetben. Minden részben hangsúlyos szerepet kapnak az állatok, akik különös, emberszerű viselkedésükkel az igaz tényeken túlra tolják a történetet. Kevesebbet mulatva, de többször elkomorulva látja a néző, hogy ennyire rövid idő alatt milyen gyorsan bomlik fel bármely nemzet évszázadok alatt kialakult erkölcsi rendszerének szövete, és sec-pec alatt hogyan fordul ki sarkaiból és áll feje tetejére a világ.

Az első áruló (Il traditore)

Marco Bellocchio filmje

Mozinet

 

Remek maffiafilmeket az otthon dolgozó olasz rendezők tudnak forgatni, mert az USÁ-ba elszármazott, másod- harmadgenerációs olasz direktorok nem tudnak kibújni a hollywoodi klisék alól. Az első áruló (Il traditore) azért ennyire hátborzongató és mellbevágó film, mert nyomokban sincs meg benne az amerikai mozgókép zömére jellemző csillogó-villogó látványvilág, rutinos dramaturgok által előállított, körömlerágós izgalomszint, ugyanis a Csizmaországban élő rendezők a honi maffiavilág működését saját bőrükön érzik, tapasztalják, és ez lejön a képkockákról. Az első áruló olasz, francia, brazil és német koprodukcióban készült, Itáliában tavaly, novemberben vetítették először a mozikban, hazánkban idén, március 12-én mutatták be, de a járványveszély-helyzet miatt nem kerülhetett már országos forgalmazásra.

Szicíliát a Cosa Nostra tartja kezében, akadnak olyanok is, akik üdvösnek találják tevékenységüket, mert munkát adnak, sokan viszont rettegnek tőlük. A maffiaellenes küzdelemben a fordulópontot a két vizsgálóbíró alávaló, megölése jelentette: 1992. május 25-én, a Palermo melletti Capaciban, a Bátorság és az Igazság Bajnokának nevezett Giovanni Falcone, a „sétáló holttest” kocsija alatt robbantották fel az úttestet, és az év július 12-én, Palermóban, édesanyja lakása előtt parkoló autóba rejtett pokolgép végzett Paolo Borsellinóval. (Palermo nemzetközi repülőtere ma Falcone-Borsellino nevet viseli.) Ezzel a két gyalázatos gyilkossággal az azokat elrendelő, apró termetű Totó Riina kupolafőnök (Capo di tutti Capi) érinthetetlenségét meg az erejét akarta fitogtatni, hogy még ezt is megteheti, az első merénylet után elégedetten pezsgőzött, de alaposan elszámította magát… Ez a két szégyenteljes tett nem csupán Szicíliában, de egész Olaszhonban óriási felháborodást váltott ki, és megtörte a hallgatás falát. Rómában, a belügyminisztériumban „antimafia” nyomozócsoport alakult. Tüntetéshullám indult el, volt olyan, amin a 150 ezren vonultak fel. A filmben is láthatók a tiltakozás jelei: a lakások erkélyeire meg ablakaiba kitett fehér zászlók. A kisbűnözők, az aciduzzuk egymás után „énekelni” kezdetek, mert büntetlenséget ígértek nekik, – amit meg is kaptak. Egyre többen tálaltak ki, működtek együtt a rendőrséggel, és adták fel a keresztapákat, ők a „pentitók”.

Marco Bellocchio nem csupán rendezi a filmet, hanem szerteágazó kutatómunkán és számtalan jegyzőkönyv áttanulmányozásán alapuló forgatókönyvét is ő írta. Az első áruló azt a hosszú folyamatot mutatja be, ami odáig vezetett, hogy meg lehetett gyengíteni a Cosa Nostra hatalmát. Főhőse az első pentito: az egykori kérlelhetetlen főnök, „Don Masino”, azaz Tommaso Buscetta, akit Pierfrancesco Favino igencsak elismerésre méltóan személyesít meg. A film cselekményvezetése egyenes vonalú, időrendben jönnek egymás után az események, amik szinte 100%-osan nyomon követik a valódi történéseket. A film helyszínei is azonosak, a gerincét adó tárgyalássorozat jeleneteit pedig ugyanabban a különleges biztonsággal kialakított, palermói bírósági épületben vették fel, amit az úgynevezett maxiperre hoztak létre.

A film a palermói és a corleonei Cosa Nostra capóinak egyet nem értésével kezdődik. Buscetta az addig bevált, „hagyományos” úton akar tovább menni, nem támogatja, hogy beszálljanak a kábítószerbizniszbe. Talán a maffiaerkölcsök fellazulása, hogy gyerekek asszonyok is célponttá váltak, vagy a drogok romboló hatásának megtapasztalása, de leginkább az a megfontolás vezérli, hogy az államokbeli Gambino családdal nem akar üzletelni. Ott van előtte az elrettentő példa: elsőszülött fia, aki súlyos heroinfüggő. Az összejövetelről csoportképet készítenek, amin feleségestül kezdve az utódokig mindenki rajta van. Ennek ellenére Buscetta kegyvesztetté válik, nincs maradása, ég a lába alatt a talaj, ezért elmenekül Braziliába, ahol ott folytatja, ahol Palermóban abbahagyta, de a Cosa Nostrának hosszú keze van, nem tud elbújni előlük. A brazil rendőrök elfogják, keményen vallatják, de nem köp, így 1984-ben visszatoloncolják Szicíliába, egyenesen az olasz hatóságok kezébe. Ekkor úgy dönt, kitálal, és mindent elmond. Ehhez tökéletes partnerre lelt Giovanni Falcone bíró személyében, akit Fausto Russo Alesi minden kritikát kiálló módon kelt életre. A két férfi között azonnal valamiféle furcsa, de kölcsönös szimpátia alakul ki, a bíró tudja, miféle címeres gazfickóval van dolga, de emberként bánik vele, cigarettával kínálja, nem emeli fel a hangját, nem fenyegeti, hanem megadja neki azt a fajta tiszteletet, amit Buscetta elvár. Mintha csak társalogna vele. Okos, lényegre törő kérdéseket tesz fel neki. Egy idő után már félszavakból is megértik egymást. Még azt a kissé bizarr kérését is teljesíti, hogy a külső megjelenésére sokat adó Buscettának a tárgyalásokra méretre szabott, dizájnos öltönyöket csináltat… Falcone azzal is tisztában van, hogy Buscetta nem bűntudattól, vagy megbánástól vezérelve mártja be egykori cinkosait, hanem bosszúból, ugyanis Totó Riina – hogy jobb belátásra bírja és ”árulását” megtorolja, – ez idő alatt Buscetta 33 közeli rokonát, köztük kóros állapotú fiát is likvidálja.

Érdekes és kissé mulatságos volt látni az olasz bírósági tárgyalás, a „Maxiprocesso” folyamatát. Akik a bíróság méltóságteljes, illedelmes modorban és szigorú keretek között zajló menetéhez szoktak, azoknak olyannak tűnnek Az első árulóban látott perek, mint valami piaci handabandázások, cirkuszi mutatványok. A déli embertípus szenvedélyes, élénk vérmérsékletű, ennélfogva a vádlottak magától értetődő természetességgel vágnak a bírók meg egymás szavába, a másikat túlkiabálva, széles taglejtések közepette ágálnak, szitkozódva ordibálnak, de nem bírják a másikba belefojtani a szót, így egyszerre üvöltöznek, átkozódnak. A „maladetto” a legenyhébb kifejezés, amit egymás fejéhez vágnak… a bírók időnként alig tudnak rendet tenni a teremben, nehezen bírják lecsendesíteni, pláne elhallgattatni a magukból kifordult, megveszekedett dühvel lármázó résztvevőket. Hat esztendeig, 1986-tól 1992-ig tartott a per, közel 460 vádlott, 200 védő vett részt a tárgyalássorozatban, 19 életfogytiglanra és 2665 évre mázsálták meg a bűnösöket. Ezután Buscetta szabadon távozott. Az első áruló záró epizódjában a tanúvédelmi program keretén belül ő és szűk családja az Egyesült Államokba költözik, még állampolgárságot és életjáradékot is kap, ugyanis vallomása a CIA számára is igen értékesnek és hasznosnak bizonyult, aminek következtében megtörték a New Yorki-i olasz maffiózók hatalmát. Buscettára éjjel-nappal testőrök vigyáznak, de még így is sűrűn váltogatja lakhelyét, mert nem tud hová bújni, mindenütt megtalálják. De haja szála sem görbül, 71 évesen, floridai házában, ágyban, párnák között, 2000 áprilisában hal meg. Előrehaladott rákbetegség végez vele.

Az első áruló fölöttébb különbözik az átlagos maffiafilmektől, mégpedig azért, mert a néző tudja, amit a vásznon lát, az bizony nem fikció. Ez nem valamiféle kitalált, a figyelemfenntartás és fokozás érdekében kellő mennyiségű öldökléssel ábrázolt sztori, hanem egy olyan reális történet, ami a tényekből nem sokat vesz el, és bizony nem sokat tesz hozzájuk. Ez az egyszerre dokumentumfilmes és játékfilmes jelleg adja a film lényegét, savát, borsát. Ettől ennyire egyedi és rendkívüli.

A mi Kodályunk

Petrovics Eszter filmje

 

A mi Kodályunknak nincs pontosan meghatározható műfaja, van benne dokumentumfilmes meg fikciós és ismeretterjesztő, de beszélgetéseket és archív felvételeket tartalmazó rész is. Muhi András filmproducer~rendező fejéből pattant ki az ötlet, hogy az egykori Erzsébet körúti Royal, ma Corinthia szálló hangversenytermében 1910-ben tartott Kodály szerzői estet 2019-ben megismétlik. A Magyar Művészeti Akadémia felkarolta és finanszírozta azt az ötletet, hogy az előkészületektől kezdve a megvalósulásig tartó időszakról filmet készítsenek, a Focusfox Digital Videó Stúdió pedig tavaly, 10 nap alatt leforgatta. A 109 évvel ezelőtti koncert a modern, sajátságosan magyar zene bemutatkozásának hírnöke volt, és bizony alaposan felkavarta az akkori zenei állóvizet. Most, egy esztendővel ezelőtt, a zsúfolásig megtelt teremben ugyanazok a darabok szólaltak meg, amik 109 éve, így az I. Vonósnégyes, a Kilenc Zongoradarab és a Szonáta gordonkára és zongorára. A műveket csupa fiatal zeneművész játszotta: a Kruppa Kvartett, Ránki Fülöp zongorán és Devich Gergely csellón. A mi Kodályunkat az előző és a mostani évben már egyszer-kétszer vetítették, azonban országos moziforgalmazásra a járványveszély miatt nem kerülhetett sor.

A film cselekményének vezérmotívumát a két, húszas éveinek a közepén (Ránki Fülöp) és az elején (Devich Gergely) járó művész párbeszéde, időnként monológja szolgáltatja. Ők a főszereplők. Mindketten híres-nevezetes muzsikusdinasztiába születtek, és igazán jeles utódok, ugyanis méltóképpen bánnak örökségükkel, kamatoztatják tehetségüket, mert azon az úton mennek tovább, amin az elődeik jártak, és még ma is járnak. Felszínes fecsegés, vagy amolyan legényes évődés még hangulati szinten sincs a filmben. Érthetően, nem hadarva, vagy szóvégeket felkapva, hanem nyelvünk ritmusát megtartva fejtik ki véleményüket. Ezek a még véletlenül sem leckefelmondás-jelleggel előadott szövegek ékesen bizonyítják, nem előre leírt, begyakorolt szófüzérekből állnak össze, hanem olyan, lényük legmélyéről fakadó gondolatokból, amik régóta érlelődnek bennük. Igencsak imponáló az a végtelenül pontos, részletekbe menő tudás, amit Kodály műveiről és életútjáról elmesélnek, de értékesek azok a filozofikus megjegyzések is, amiket imitt-amott az élet nagy kérdéseiről kifejtenek. Minden megnyilvánulásukat áthatja a helyzethez és a feladathoz illő komolyság meg az az őszinte tisztelet és mélységes alázat, amivel a nagy zeneszerző iránt viseltetnek.

Az Erkel Ferenc-díjas televíziós rendező, szerkesztő Petrovics Eszter A mi Kodályunkat nem csupán rendezte, hanem a forgatókönyvét is írta. Rendhagyó cselekményvezetési módot választott, nem egyenes vonalban halad előre a film története, a végeredményből, a 2019-es Corinthia szállóbeli hangverseny előkészületeinek felvételeivel kezdődik, és 90 perc elteltével magával, a megvalósult koncert képkockáival fejeződik be. Ez a keretes szerkezet arra is módot ad, hogy a köztes időben úgy kövessék egymást a film eseményei, hogy azok az egyenes vonalú haladást valamennyire megtartják ugyan, azonban amikor a téma megkívánja, akkor egymásból kiinduló, szorosan összefüggő, előre-hátrautalásos módon jelennek meg. Ezek az összetevők arányos módon keverednek, egyik sem megy a másik rovására, a mondanivalót a legmesszebb menőkig figyelembe véve, jó érzékkel váltják egymást, ennélfogva egy perc unalom, netán üresjárat nincs a filmben, elejétől a végéig leköti a székben ülők figyelmét, cseppet sem kioktató módon gyarapítja tudásukat, néha nemesen szórakoztatja őket. Ez utóbbi a hatást leginkább Kodály Zoltán prózai műveiből vett idézetek váltják ki, amik Kaszás Gergő színművész avatott tolmácsolásában hangzanak el.  Az a sok-sok információ és itt-ott hallható zenei szakkifejezés azonban nem üli meg a közönség lelkét, mert a szereplők olyan világosan fogalmaznak, hogy az átlagos filmnéző is könnyedén megérti, felfogja, amit közölni szeretnének.

Ránki Fülöp és Devich Gergely útba ejti Kodály Zoltán ifjúkori életének meghatározó városait, ahová vonattal jutnak el. A pesti Nyugati pályaudvarról a ma Szlovákiáihoz tartozó Galántába pár óra alatt érnek el. Ők ezt az időt társalgással töltik el, amiben felidézik Kodály fiatal éveit, a középosztálybeli család mindennapjait, társadalmi, gazdasági helyzetét, nem utolsó sorban zene iránti szeretetüket. Kodály édesapja magas rangú vasúti tisztviselőként dolgozott, gyakran helyezték egyik városból a másikba, ezért született Kecskeméten, élt gyermekként Galántán, gimnazistaként pedig Nagyszombaton. Mindegyik településre elmennek, felkeresik az iskolákat, ahol tanult és a templomokat, ahol már megcsillogtatta tehetségét és a gimnáziumot, ahol kitűnően érettségizett. Emlékek után kutatnak, és bizony szép számmal találnak, jóleső érzéssel nyugtázzák, mindenhol megbecsülik és értéknek tartják, hogy Kodály életének egy szakaszát náluk töltötte. Örömmel látják a galántai pályaudvar épületére kitett magyar nyelvű táblát, a galántai egész alakos szobrot meg a művelődési ház emlékszobáját, a nagyszombati Zene Háza falán az emléktáblát. Rácsodálkoznak a Stabat Mater nemrégiben meglelt, eredeti kottakéziratára. Lelkesen megtapsolják a kórusműveket kissé hamisan éneklő gyerekeket, kifejezik elismerésüket a magyar kultúra fennmaradásáért és ápolásáért szívós küzdelmet folytató karnagyoknak. Kirándulnak a festői Zobor-vidékre is, ahol Kodály 1905-ben gyűjtötte a népdalokat. Felkeresik budapesti egyetemi éveinek helyszíneit is, köztük az Eötvös József Collegiumot, amit a kevésbé tehetős, de tehetséges középiskolai tanárnak készülő diákok számára alapított Eötvös Loránd. Kodály, édesapja kérésére, „rendes” foglalkozást is választott, a bölcsészkaron elvégezte a magyar-német szakot, ugyanakkor párhuzamosan járt a Zeneakadémiára is, ahol zeneszerzést tanult.

A Kodály archívumban és a Hagyományok házában megtekintik azt a fonográfot is, amivel a népdalokat felvette, meghallgatják a kissé recsegősen szóló hanganyagot. Rádiós archív felvételekről megszólalnak a pályatársak és a tanítványok is, így Ferencsik János, Vikár László, Doráti Antal, Molnár Antal és Szokolay Sándor. A nézők bepillanthatnak a tanítási és tanulási folyamatba is, amivel Devich Gergely mestere csiszolja és elmélyíti tudását. Nem csupán Kodály-művek csendülnek fel, hanem Bartók Bélának és a korszak más alkotóinak darabjai is, amivel a rendező Bartók és Kodály küzdelmét és munkásságát beilleszti a két háború közötti időszak itthoni és világfolyamatába, amivel az úgynevezett modern zene igyekezett a hagyományos zeneművészetben kivívni a helyét, és egyenértékűnek elfogadtatni magát. Fényesen bebizonyították, a magyar népdalok hangzásvilágán nyugvó szerzemények ugyanolyan művészi értéket, kifejezőerőt képviselnek, mint a „nagy” nemzetek szerzőinek alkotásai, amit az is mutat, hogy a földgolyó legtekintélyesebb és legmagasabb színvonalat képviselő hangversenytermeinek állandó műsorszámai közé tartoznak.

Lebilincselő film A mi Kodályunk. Nem csupán annak, aki szereti a komolyzenét, ezen belül Kodály Zoltán remek alkotásait, de annak is, aki csak most barátkozik vele és műveivel.

 

 

Yerma-sorsok

Főnix Színház

RS9 Színház

 

A rövid életű, 38 évesen a falangisták által megölt Federico Garcia Lorca (1898-1936) tragédiáját, a Yermát 1934-ben írta, és ekkor, december végén Madridban színre is vitték. Lorca egyik igencsak kedvelt drámája, bő nyolcvan esztendő alatt számtalan fel- és átdolgozásban, más műfajban is láthatták a nézők. Kortalan mondanivalójával minden időben szól az emberekhez, ugyanis a múltban is voltak meg a jövőben is lesznek olyan, gyermek után sóvárgó asszonyok, akiknek a férje viszont hallani sem akar utódról. Legutóbbi változatát, a Yerma-sorsok-at március 8-án mutatta be a Főnix Színház az RS9 Színházban.

Baku György rendező koncepciója nem szokványos és igencsak figyelemre méltó. A boldogtalan, szebb, jobb meg teljesebb életre és főképp anyai örömökre erősen vágyó Yerma kilátástalan küzdelmet folytat a gyűlölködő, becsületről papoló, féltékenykedő férjjel, Juannal meg a lehúzó, vele szemben értetlenül álló és őt hibáztató közeggel. Ugyanakkor belső kálváriáját, kétségbeeséseit, testére mért ütések okozta fájdalmait négy nő is megszólaltatja. Ők Yerma hasonmásai, amit kopott farmernadrágjuk meg blúzuk azonos fazonja és színárnyalatbeli apró különbségei fejeznek ki. Amit Yerma a lelkét mardosó gyötrelmekről hangosan nem mond ki, azt a négy, egymástól azonos távolságban ülő asszony bővített formában közli. Ezek a gondolatok nemcsak Lorca Yermájának egyedi, hanem bármely korban élő Yermának azonos kínlódásait tükrözik, azokét, akiket férjük, vagy környezetük semmibe vesz, megfoszt emberségétől, megaláz, testileg vagy verbálisan bánt, egyszóval kifejezve: terrorizál. Ezt a kitágított, sajnos örökzöld mondanivalót az igencsak beszédes cím, a Yerma-sorsok is hűen szemlélteti.

Az RS9 Színház színpadtere csupán minimális, – székekből, lavórokból, paravánból meg ajtóféleségből álló, – jelzésértékű díszletet enged meg, így a művészekre dupla „teher” nehezedik, a hiányt nekik kell kipótolniuk tehetségükkel, játékuk mívességével, színészi megjeleníti erővel. És meg is teszik. Tisztán artikulálva, nem hadarva, nyelvünk ritmusát, ereszkedő, emelkedő dallamát megtartva mondják a Yerma-sorsok a köznyelvtől elemelkedett, költői szövegét. Facskó Marica vállán nyugszik az előadás, elejétől a végéig a színen van, és bizony derekasan helytáll ebben a nehéz, színészpróbáló szerepben. Az ő Yermája alávetettségében is büszke nő, aki öntudatosan vállalja magát, nyíltan mer beszélni vágyairól, legfőképpen arról, hogy szeresse, tisztelje, becsülje a férje, és adja meg neki azt, amit mindennél jobban szeretne: a gyermeket. Tudja, a falu szájára vette őt, ennek ellenére nem vesz tudomást kiszolgáltatott helyzetéről, bátran szembe mer nézni a pletykás nőkkel, akik a háta mögött pusmognak, és őt vádolják, hogy nem tud áldott állapotba kerülni, mert meddő. Nem dől be a szirénhangnak, hogy más férfi boldogan megajándékozná őt a várva várt babával. Ugyanakkor van mersze szembenézni, és helyesen cselekedni, azaz elpusztítani az útjában álló, kerékkötő Juant. Az enervált, semmit, legfeljebb a vagyont gyarapítani akaró, nyámnyila férjet Makray Gábor remekül alakítja, macsónak még véletlenül sem lehetne mondani, mert csak önmagával, meg az úgynevezett becsületével törődik, ezen kívül semmi nem érdekli, fel nem tudja fogni, mit szeretne Yerma, miért nem elég neki, hogy ehet, ihat meg van fedél a feje fölött. A mindennel tisztában lévő családi barátot Földes Tamás kifogástalanul kelti életre, az ő Victorja csak kerülgeti meg sajnálja Yermát, de nem mer közbelépni, férj-feleség dolgába beleszólni, inkább megfutamodik, és jó messzire megy. A négy Yerma-alteregót Árpád Andrea, Szávai Katalin, Dankovics Noémi és Boldizsár Tünde elismerésre méltón személyesíti meg. Nem követik gépiesen a címszereplő mozdulatait, testtartását, mimikáját, hanem hangjuk árnyalataival, arcuk rezdülésivel, taglejtésekkel tökéletesen kifejezik a különbözőségüket. Zernovácz Erzsébet hibátlanul formálja meg a várandós, majd kislányát boldogan és megelégedetten nevelő, ugyanakkor nem mindig jóhiszemű, locsi-fecsi anyukát. Weisz Ildikó mesterien hozza a kétszínű Dolores ellenszenves figuráját, aki olyan ámító és számító, amilyennek az ilyen vajákos, mindenkinek a szája íze szerint beszélő, sötét lelkű fehérnépnek lennie kell. A Yerma nyakára ültetett, rá felügyelő, a család becsületére éberen őrködő sógornőket Oláh Réka és Palya Noémi undok és alattomos kísértetként ábrázolja.

Baku György rendezővel együtt Bicskei Kiss László játékmester megrendítő és komoly, sőt elmélyedt eszmefuttatásokra sarkalló előadást hozott tető alá. A Yerma-sorsok érzelmi szintjét nagymértékben növeli Tóth Tamás zenéje, ezzel a cseppet sem andalító, inkább felzaklató dallamokkal válik teljessé a darab üzenete: miszerint az igaz, hogy fizikailag gyengébb a nő, de lelkiekben nem az, mert rosszakarói ellen fáradhatatlanul tud küzdeni, lázadni, és soha nem adja fel a reményt, hogy felülkerekedjen rajtuk.

Tizenhárom almafa

Nemzeti Színház

 

Verebes Ernő dramaturg állította össze a darab címét adó Wass Albert-műből, a Tizenhárom almafából (1951), és még két regényéből: a Jönnek!-ből (1940) és az Adjátok vissza a hegyeimet!-ből (1949) a Nemzeti Színház most, március 6-án bemutatott előadásának szövegét. Nem csupán e három prózai alkotás számos részlete meg korabeli dokumentumok sok-sok idézete kap helyet a Tizenhárom almafában, hanem elhangzik a magyar delegáció vezetőjének, gróf Apponyi Albertnek a párizsi konferencián 1920. január 16-án elmondott békeexpozéja is.

A Tizenhárom almafa főhőse a vidám, agyafúrt, a legfurcsább helyzetekben is az odaillő szavakat mindig megtaláló, életkedvét soha el nem veszítő Táncos Csuda Mózes, aki olyan, mint amilyennek a nagykönyvben a székely embert leírják. Nem csak ő ilyen talpraesett, hanem Rozál, a felesége is, és fanyar humor dolgában a kis Mózsi is igazán az apja fia. Kislánya, Kincső is folytatja a csipkelődő mókázás családi hagyományát, de szomszédasszonyuk sem marad ki a sorból. A dráma konkrét cselekményideje az 1940-es esztendő, amikor a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, a többi időszak: az 1920-as és az 1944-45-ös év meg közelmúltunk eseményei azonban a főszereplő képzeletében jelennek meg. Mózsi földjét 1940-ben kettévágja az új, összevissza kanyargó határ, az almafák fele és a telek hátsó részén lévő árnyékszék azonban nem náluk marad, hanem Romániába kerül, mint ahogyan a szomszédasszony háza is, így útlevéllel mehetnek csak hozzá meg a budiba is…

A Tizenhárom almafa története rendkívül szerteágazó, és amolyan igazi történelem alulnézetből, mert hűen ábrázolja mindazokat a ritkábban építő, többségében romboló testi-lelki folyamatokat, amiket a nagyemberek sok-sok, elhamarkodott, kellően át nem gondolt, kicsinyes bosszútól vezérelt döntése kifejt az egyszerű kisemberre, hogyan viseli a „pórnép” a következményeket, miként befolyásolja sorsukat, milyen érzéseket vált ki belőlük. Mózes és családja is labdaként pattog hol ide, hol oda, hol az államalkotó nemzet tagjai, hol hazátlan bozgorok. Hol az édenkertben, hol a pokolban találják magukat. Így, a kellő dramaturgiai pontokban elsuttogott vagy elkurjantott jönnek ige néha fenyegető, néha örömmel teli értelmet kap.

Vidnyánszky Attila rendezi a Tizenhárom almafát, ami saját meghatározása szerint: „nagy játék, nagy szimfónia.” Ami igaz, az igaz, hamisítatlanul „vidnyánszkys” a produkció. Minden folyamatos mozgásban van, fél percnyi csönd, nyugalom nincs a színpadon, a díszlet minden zugában másodpercenként zajlik valami, fel-alá rohangálnak a szereplők, állandóan szól a borzongató zene, a közönség összes érzékszervét folyamatosan foglalkoztatják a látni- és hallanivalók, így elmélázásra, esetleg elgondolkodásra szemernyi idő sincs.

A Nemzeti társulata derekasan helytáll, hogy ezt a minden téren nehéz produkciót megszólaltassa. Szarvas József elejétől és végéig színen van, az ő Táncos Csuda Mózese a jég hátán is megélő, mindig talpra eső székely góbé mintapéldánya. Színjátszásunk két nagy öregje: Csurka László és Bodrogi Gyula is helyet kap a darabban. Tóth Auguszta a leleményes Mózes szintén csavaros észjárású feleségének szerepében remekel. Kicsi Mózsit és Kincsőt kettős szereposztásban láthatja a közönség: Andirkó Mikes és Harasztosi Lóránt, valamint Simon Klára Mária és Szmuda Kinga személyesíti meg őket.  Bakos-Kiss Gábor hibátlanul kelti életre a Jegyzőt, Henry ezredest és Clemanceau-t. Farkas Dénes kifogástalanul jeleníti meg a Magyar tisztet és a Hadapródot. Horváth Lajos Ottó gróf Teleki Pált, Rubold Ödön gróf Csáky Istvánt, Kristán Attila gróf Wass Albertet mesterien alakítja. Kristán a közismert Adjátok vissza a hegyeimet!-részletet olyan mély átéléssel adja elő, hogy a nézők percekig tartó tapssal ünnepelik. Herczegh Péter Birtalanja is telitalálat. Nagy Mari elismerésre méltóan hozza a határátrendeződések által ide-oda dobált, sokat megélt és tapasztalt idős asszonyt. Szabó-Sebestyén László a kíméletlen szakaszvezetőt, Nagy Márk a Bőrkabátost, Tóth László a Tábori papot, Tóth Tibor Vitálist, Wischer Johann a Román tisztet, Rácz József a Rádióbemondót, Koncz Andrea Pesti hölgyet játssza.

Olekszandr Bilozub három részre tagolt, monumentális díszlete kitölti a teret, a publikummal szembeni bal oldalon az 1920-as konferencián résztvevő magyar küldöttség tagjainak megalázó elhelyezését és a velük szemben alkalmazott lekezelő és sértő bánásmódot mutatja be. (Mellesleg az itt született diktátumokat Lenin az útonállók békéjének nevezte.) Középen Táncos Csuda Mózsinak és családjának szegényes lakhelye, kis almáskertje látható, a jobb fertályon pedig a háborús és egyéb cselekmények zajlanak. Berzsenyi Krisztina jelmezei illenek a szereplők társadalmi helyzetéhez, Mózsi és hozzátartozói népviseletben, a küldöttség tagjai elegáns öltönyökben, a katonák mundérban járnak-kelnek.

Az előadás dramaturgiai csúcspontja Rátóti Zoltán avatott, érzelemgazdag tolmácsolásában a Párizsban elhangzó Apponyi Albert-beszéd. Ezalatt a színen megszűnik minden mozgás, így a széksorokban ülők figyelmét nem vonja el semmi, csak a szövegre tudnak koncentrálni. A művész lépésenként halad a nézők felé, és kifejezésmódja egyre szenvedélyesebbé válik, ahogyan az elfogadhatatlan országcsonkítás várható hatásait felvázolja. Ehhez a váteszi felszólaláshoz felesleges bármit is hozzátenni, a közönség is vastapssal fejezi ki elégedettségét. Az elcsatolt települések felsorolása és nevüknek falevélkénti mélybe esése méltón zárná le a darabot. De nem hullik le a függöny, a játék még majdnem félórán át, egészen háromnegyed 11-ig folytatódik, és amit látomásában Apponyi vizionált, az a gyakorlatban meg is jelenik, majd egészen napjainkig haladnak az események. Szarvas József kilép Mózes szerepéből, saját maga lesz, és közli, az őrségi Viszák községben megvalósul Kert-Magyarország álma, miként ültetik és nemesítik ott a gyümölcsfákat. Majd visszalép szerepébe, újfent székely Táncos Csuda Mózes lesz, és a végén a sok borsot az orra alá törő román szomszédjával összeölelkezik, mondván, mindnyájan Isten gyermekei, azaz emberek vagyunk, magyarnak és románnak is két füle meg szeme, egy orra és szája van. Ez az érthetetlen összeborulás szinte hiteltelenné teszi a színmű mondanivalóját. A nem meghunyászkodó, önérzetes és öntudatos Apponyi Albert-szónoklat a Tizenhárom almafa emelkedettségéhez inkább illő, ünnepélyesebb befejezés lenne…

Herczeg Ferenc: Az élet kapuja

Újszínház

 

A szophoklészi időt: 91 esztendőt megélt Herczeg Ferenc regény-és drámaíró hosszú évei (1863-1954) alatt megtapasztalta, – ami egyik művének címe is: – a fenn és lenn összes örömét, gazdagságát, bánatát meg szegénységét. Volt ünnepelt és megbecsült írófejedelem, de volt mellőzött, a köztudatból kiiktatott senki. Az élet kapuja című regénye történelmünk legválságosabb időszakában, a véres proletárdiktatúra évében, 1919-ben jelent meg, amit a mai napig az irodalomtörténet és a közvélekedés is a szerző legolvasmányosabb és legfeszesebben szerkesztett alkotásaként tart számon. A két háború között több kiadást is elért, 1945 után indexre került, 1990-től azonban újra megjelenhet. A korabeli akadémia háromszor: 1925-ben, 26-ban és 27-ben irodalmi Nobel-díjra terjesztette fel. Az értékteremtő- és adó magyar művek bemutatását célul tűző fővárosi Újszínház a regény drámaváltozatát most, február 29-án vitte színre.

Nehéz feladat olyan darabot színpadra állítani, ami más műfajban született. Ezt a cseppet sem könnyű megbízást Fazekas István költő, Jókai-díjas drámaíró vállalta, és olyan, veretes nyelvű, mégis a ma emberének is könnyen érthető dialógusokból álló művet készített Az élet kapujából, ami az első perctől az utolsóig leköti a közönség figyelmét, és nem csupán szórakoztató, hanem mélyen elgondolkodtató, sőt igencsak alkalmas áthallásokra, napjainkban történtekkel párhuzamba állításra. A darab cselekményideje nem hosszú, mindössze egy év, az 1513-as, és egyenes a vonalvezetése.

Bakócz Tamás esztergomi érsek felismeri a török Európa elfoglalására irányuló terjeszkedésében azt a beláthatatlan következményekkel járó veszélyt, amit a muzulmán terjeszkedés okoz. Ennek, a Balkánt már leigázó és folyamatosan Európa közepe felé nyomuló térhódításnak a megállítását olyan összefogásban látja, amiben a magyarok a nyugati keresztény államokkal együtt vállvetve küzdenek. Ezért akar a nagy építkező és művészetpártoló katonapápa, II. Gyula utódja lenni, hogy összehozza ezt a szövetséget. A nyugati kereszténység vezető rétege meg a főpapság azonban zsíros üzleteket köt a portával, korrupt és önző, vak és süket, inkább félrenéz, nem érzékeli, nem akarja látni a bajt. Bakócz a saját fegyverükkel, a megvesztegetéssel, szavazatok megvásárlásával próbálja maga mellé állítani a konklávé tagjait. Nem sikerül. Végül a többet ígérő Giovanni Medicit, a dúsgazdag firenzei bankárcsalád tagját választják meg, aki X. Leó névvel foglalja el Szent Péter trónját. Az olasz, spanyol, francia bíborosok csak a jómódjukat féltik, mélységesen lenézik őt és népét, zsigeri gyűlölettől fröcsögve beszélnek a barbár magyarokról. Bakócz viszont a nemzet sorsáért aggódik, félti a muszlim inváziótól, mert Szent István országát ez a megszállás tönkreteszi, és elállja előle az élet kapujához vezető utat, az állandó halálküzdelemben, amit a betolakodókkal kell vívnia, sem gazdasági, sem társadalmi téren nem tud úgy, olyan szervesen fejlődni, mint ahogyan azt az óceánhoz közelebb eső nációk megtehetik. Ez a dráma vezérmotívuma.

Az Újszínház társulatának tagjairól és teljesítményükről csak a legnagyobb elismerés hangján lehet és szabad szólni. Bakócz Tamást Dörner György a tőle elvárt tökéletességgel alakítja. Ha kell okos, ha kell ravasz, de tud mérges és odamondó is lenni. Viczián Ottó haldokló Gyula pápája méltó ellenfele Bakócznak, felveszi az odadobott kesztyűt, és túljár kihívója eszén. Szakács Tibor hibátlanul jeleníti meg a politikai szélkakas Petruzzi bíborost, aki mindig arra fordul, ahol többet ígérnek neki. Koncz Gábor a gőgös, mindig elégedetlen és követelőző Bramante építészt mesteri módon állítja a nézők elé. Bánföldi Szilárd olyan naiv, a női bájaknak ellenállni nem tudó, hiszékeny Vértesi Tamás, aki nem veszi észre, hogy orránál fogva vezeti őt a ravasz és sértett kurtizán. Ifj. Jászai László nagyszerűen személyesíti meg az ingatag, hol ide, hol oda húzó Cardulo bíborost. A sima modorú, dörzsölt Agostino bankárt Szaniter Dávid remekül formálja meg. A velejéig romlott, nagyravágyó- és törő urbinói herceget Almási Sándor a megszokott profizmussal kelti életre. Háda János mintaszerűen adja elő Pasquinót, a testiében-lelkében nyomorék, púpos törpét. Tordai Teri a cigányasszony nyúlfarknyi szerepében is meghatározó erővel van jelen. Nemes Wanda bravúrosan hozza a kétszínű, ide-oda is füleseket szállító, megbántott, hiú luxusszajha Fiamettát. Orosz Csenge igéző és buja Violettaként csábítja az úrnője közelébe kerülő férfiakat. A jelentéktelen Giovanni Medicit Wass György, a munkájába belefeledkező Michelangelót Jánosi Dávid, a művészi terveit megvalósítani akaró Leonardót Báhner Péter, a visszahúzódó Raffaelót Kazári András, az alkalmazkodó, meghunyászkodó Hagri doktort Incze József, az aszkéta Márton papot Kanda Pál, Hanibált és a Fekete álarcost Nagy Lóránt játssza.  A művészeknek a színi mesterség minden szépségét felvonultató tudását kiemeli Csík György hatalmas forgó díszlete, ami egyszerre alkalmas az épülő Szent Péter bazilikának, valamint Fiametta bűnbarlang-szobájának és Bakócz puritán szállásának bemutatására. Rátkai Erzsébet stílusos jelmezei nagymértékben hozzájárulnak a korhű hangulat felidézéséhez.

Nagy Viktor rendezésében ott lapulnak a bő 500 évvel ezelőtti és a ma történései közötti párhuzamok. A Nyugat népei most is ugyanolyan megvetően és lekezelően bánnak velünk, mint a 16. században. Egyes mai nyugati véleményvezérek ítélete ugyanaz, mint Bakócz idejében. Európában másodrendű polgároknak tartottak~tartanak bennünket, akiknek ők oszthatják az észt, és nem tetszik nekik, ha nem úgy ugrálunk, ahogyan ők fütyülnek. A Nyugat iránt táplált illúziókkal már félévezrede le kellett volna számolni, de ez a kijózanodás valahogy még 2020-ban sem sikerült, Valamiféle jóságos és bölcs nagytestvérnek véljük a „fejlett” Nyugatot, holott csak önös és anyagias érdekei szerint cselekszik. Ez Az élet kapuja legfőbb mondanivalója és üzenete.

Dario Fo: Nyitott házasság

Spirit Színház

 

A hosszú életű, 1926-tól 2016-ig köztünk járó és utolsó percéig dolgozó, irodalmi Nobel-díjas olasz drámaíró, színész, rendező, jelmez- és díszlettervező, zeneszerző Dario Fo 1983-ban írta – felesége, a színésznő Franca Rame számára – a Nyitott házasság c. komédiáját. A vígjáték hazánkba viszonylag hamar megérkezett, 1990-ben a Madách Színházi Műhelyben volt a premierje. Azóta több helyen is színre vitték, legutóbb január 31-én a Spirit Színházban, és benevezték az idei nyíregyházi Vidor Fesztivál versenyprogramjába is.

Tulajdonképpen a darab sztorija igen röviden összefoglalható: harminc évi együttélés után a bő ötvenes Nino Mambretti ráunt nejére, a hozzá hasonló korú Antoniára, fűvel-fával, mindenféle cicababával megcsalja. Ez a derék férfiú nehezen viseli oldalbordája szűnni nem akaró szemrehányásait, hisztijeit, ablakból kiugrásait, ezért az a korszakalkotó ötlete támad, éljenek nyitott házasságban, amiben mindketten félreléphetnek, a házasságtörőnek nem kell titkolóznia, kalandjait nyugodt szívvel elmondhatja a másiknak. Addig el is megy a dolog, amíg a csapodár uraság teszi mindezt, de egyből „megdől a mutatvány”, amikor az asszonynak a férjtől fiatalabb, okosabb, fessebb lovagja akad…. A cselekmény egyenes vonalban halad előre, az elbeszélés egészében azonban a női szempont érvényesül, az elhanyagolt feleség a maga nézőpontjából magyarázza, és saját szája íze szerint értelmezi az eseményeket. Antonia sértettségével, megbántottságával, fullánkjainak mérgével kommentálja a történteket.

A Nyitott házasság jutalom mindkét színésznek, akik ezt a darabot életre keltik. Hálás szerepek ezek, Hegyi Barbara és Schlanger András igazán megmutathatja, „mit tud”, és meg is mutatják, hogy szakmájukhoz tökéletesen értenek, a színészmesterség összes csínja-bínja a kisujjukban van. A közönség határtalan örömére önfeledten mókáznak, látszik rajtuk, élvezik a játékot, az időnkénti vaskos humort, a pikírt megjegyzéseket, a csípős beszólásokat, a másik ugratását. Olyan nagyszájú olasz nőt és szoknyabolond digó férfit jelenítenek meg, akik lármásak, teátrálisak, ugyanis egymás szavába vágva, hatalmas taglejtések kíséretében vitatkoznak, kiabálnak, és állandó közöttük a kés- meg villazörgés, tányér- meg ajtócsapkodás. Kettejük vállán nyugszik a produkció, mert a polgári miliőt mutató díszletek éppen csak jelzésértékűek, a jelmezek azonban kifejezik közérzetüket, Antonia takarítófrizurája, festetlensége, elnyűtt slafrokja mindazt a kétségbeesett lelkiállapotot fejezi ki, amibe Nino állandó hűtlensége taszítja. Amikor azonban udvarlója lesz – még ha az csak képzeletbeli is – kivirul, sminket tesz magára, kecses tűsarkút vesz fel, testre simuló fekete legginsbe és sikkes fehér felsőbe bújik. Signor Mambretti azonban nem sokat ad a megjelenésére, elnyűtt zakójában, fényesre kopott nadrágjában, félretaposott cipőjében is ellenállhatatlan hódítónak tartja magát.

A Spirit Színház közönsége körbefogja a téglalap alakú, tőlük csupán pár lépésre lévő játszóhelyet, így bizonyos esetekben a színészek bevonják az előadás menetébe a publikum egyes tagjait, néha kisebb csoportjait, kérdéseket tesznek fel nekik, és meg is várják az itt-ott alig hallhatóan elrebegett válaszokat. És bizony a nagyérdemű élvezi ezeket az interaktív jeleneteket, egyre bátrabban felelgetnek, merészebben helyeselnek, vagy nemtetszésüket éppen zajosan fejezik ki. Ez, a néző-megszólítás Szitás Barbara rendező príma ötlete, aki nemcsak értő kézzel vezeti a két színészt, hanem úgy állítja színpadra a Nyitott házasságot, hogy abban egy perc unalom nincs, ideális arányban keverednek benne a humoros és imitt-amott felbukkanó, mélázásra alkalmas részek. Mindig tud emelni a nevetés szintjén, és amikor már a székekben ülők úgy érzik, ezt már nem lehet tovább fokozni, akkor bizony erre rá tud tenni még egy lapáttal, és csak úgy ömlenek a kacagásra ingerlő poénok.

A Nyitott házasságnak olyan ismerős a sztorija, ami bárki életében előfordulhat, vagy baráti társaságában találkozhat vele meg női magazinok hasábjain is. Kellenek az ilyen felhőtlen szórakozást, kellemes kikapcsolódást nyújtó előadások, mert az emberi pszichének szüksége van a jókedvre meg a derűre, nem muszáj borongani, lelki mélyszántást végezni, soha meg nem oldható társadalmi gondokat-bajokat elemezni, elég csupán egy estét végig vihorászni…

Bereményi Géza: Eldorádó

József Attila Színház

 

 

Bereményi Gézának az Eldorádó című filmjét Eperjes Károllyal a főszerepben 1988-ban láthatta először a közönség. Ezt a filmet az utóbbi, közel száz éves történelmünket ábrázoló és az emberi természetre viszont minden korban érvényes mondanivalója miatt szerették és még mai napig is szeretik a nézők, sőt még a kritikusok is. Az ilyen közkedvelt mozi szinte kínálja magát a színpadra, így az elmúlt bő harminc év alatt Bereményi több drámaátiratot is készített belőle. A címét viszont megváltoztatta: Az arany ára lett, aminek 1998-ban volt a premierje a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, ezután különböző vidéki és pesti teátrumok úgy 5-10 évente újították fel. Kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódások azonban minden újabb változatba belekerültek. Bereményi Géza ebben – az általa Teleki téri piaci játéknak – nevezett színművében nagyapjának és az előbb említett piac hajdani, jellegzetes figuráinak állít emléket. Legutóbbi verziója visszakapta az Eldorádó címet, és a József Attila Színház idén, február 8-án mutatta be. A nagy és szomorú történelmi gócpontok: 1945 és 1956 eseményei ebben a variációban kissé háttérbe szorulnak, a Rákosi diktatúrában a morál, a humánum és az emberi élet ellen elkövetett bűnök közül számtalan szűrődik be, a közember magatartására gyakorolt komor és gyászos hatásai azonban felerősödve jelennek meg, az emberi kapcsolatok, így férj-feleség, főnök-beosztott, apa-lánya, anya-lánya, nagyapa, nagymama-unoka, após-vő viszony kerül előtérbe.

Az Eldorádó főszereplője Monori Sándor, aki 1945-ben a Teleki téri piac koronázatlan királya. Ez, a negyvenes éveit taposó férfi a túlélés bajnoka, a mindig talpra eső és álló, ügyeskedők mintapéldánya. Ő a megtestesült őserő, aki senkitől és semmitől nem hagyja magát legyőzni, és igyekszik a hatalmon lévő okosok eszén túljárni. Szabó Pál író a hozzá hasonló, a jég hátán is megélő kisemberekről mondta: „éltek, ahogyan tudtak”. A „felszabadulásnak” csúfolt időkben brillt, gyémántot csencsel a Berlin elfoglalására igyekvő ruszki kapitánnyal, de nem veszi komolyan a kommunista pártfunkci, Csöpi erőszakosságában rejlő gátlástalanságot. Ekkor, egy príma üzleti fogással jut annak a tekintélyes mennyiségű aranynak a birtokába, ami végigkíséri őt egészen a haláláig. Mert az elkövetkezendő évek folyamán ezeket az aranyrudakat akarja mindenki megszerezni tőle, amiért nem riadnak vissza még a fizikai bántalmazásától sem.

Egyet azonban föláldoz belőlük: az unokája, Imike életét menti meg vele. Monori nem keveredik bele semmiféle politikai csetepatéba, még csak távolról sem figyeli azokat, ő csak az árudáját akarja megnyitni. A villanypózna tövében – látszólag igen egykedvűen – árulja a tökmagot. Mindene elúszott, de az aranya még megvan. Eladja „bótyikáját”, és csak szotyit árul. Azonban még élni sincs kedve.

A József Attila Színház szinte teljes társulata részt vesz az előadásban. A főszerepet – vendégként – Csankó Zoltán a tőle megszokott és elvárt profizmussal játssza. Az ő Monorijának megvan a józan esze, ő maga az elpusztíthatatlan energiabomba, az a saját boldogulásának érdekében mindenféle megalkuvásra képes férfi, aki szeretetet csak fiúunokája iránt érez. Igazi macsó, nejét és lányát csupán olyan bosszantó tartozékoknak tekinti, akik az élet bár szükséges, de számtalan kellemetlenséget okozó velejárói. Feleségét az egyszerű, vallásos, mindentől félő, állandó imádkozásba menekülő és kapaszkodó asszonyt Pikali Gerda igencsak elismerésre méltóan személyesíti meg, akinek jellemvonása éppen az ellentéte nagyhangú urának, csendes, visszahúzódó, örök emberi értékeket figyelembe vevő. Molnár Zsuzsanna kiválóan alakítja Csöpit, az elvakult, született buta bolsi aktivistát. Ez a haszonleső, irigy elvtársnő csak az orráig lát, képes bárkit, még saját gyermekét is feláldozni a komcsi eszmék oltárán. A jellemtelen, balekmagyar Gombacsikot, Csöpinek a marxista-leninista etikát gyorsan megtanuló fiát Fila Balázs minden kritikát kiálló módon kelti életre, aki odahúz, ahol a haszon van. Tulipánt, a hangtalan ötvöst és profi gyilkost Újvári Zoltán, a figura megkívánta hangtalansággal, ugyanakkor mindenkori főnöke iránti elkötelezettséggel viszi fel a színre. Előd Álmos mesterien ábrázolja Monori vejét, Tibort, a léha grófot, aki az apai szeretetet csak az arany megszerzéséért mímeli. Marikát, Monori lányát, a mindig alkalmatlan férjeket választó szépséget Kovalik Ágnes igencsak meggyőző erővel állítja színpadra, hol apja elvárásai elől menekülő szeleburdi fruska, hol becsapott, szeretethiányos menyecske. Zsitva Máté ügyesen oldja meg Imikének, a nagypapa reménységét adó fiúunokájának figuráját. Gazdag Tibor remekül hozza Nyikolajt, a zabráló, ellenszenves szovjet szoldátot. Chajnóczki Balázs mintaszerűen adja elő a semmit meg nem kérdőjelező, hűséges, kitartó Bercit. Galkó Balázs parádésan kölcsönzi Tarzannak a jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető markáns külsejét. Blazsovszky Ákos tökéletesen alakítja a Marika kettes számú férjét és a sima modorú doktor urat. Kiss Gábor Skultéti, Botár Endre a mentőorvos, Jakus Szilvia Karola, Jónás Andrea Buzogány és a dizőz, Katona Zsolt és Madár Tamás a detektív szerepében látható. Csik György a szegényes lakásbelsőt és a Teleki téri piac bódéit ábrázoló forgószínpada és a színészek összes jelmeze visszaadja az ötvenes évek sivárságát, szürkeségét, egyhangúságát.

Ez a Funtek Frigyes rendezte pergő, jó ütemű Eldorádó után egyszerre szomorú és örömteli érzéssel kel fel a néző a székéből. Részese lehetett sok szempontból érdekes, abban a korban teljesen átlagos családmesének, aminek cselekménye a magyar történelem sötét időszakai közül a hozzá legközelebb esőben történik. A publikum azon tagja, aki akkortájt élt, az boldog, hogy már túl van rajta, aki pedig ezután született, okulhat belőle, lám-lám, nem is olyan régen ilyen élet-és emberellenes dolgok is megeshettek. Aki végigüli ezt az Eldorádót, nem unatkozik, inkább szívből jövően kacag, felhőtlenül szórakozik, mert azt kapja, amit várt és remélt: keserédes jelenetsorokat, amiket olyan jó és megnyugtató, hogy már csupán a világot jelentő deszkákon lehet látni.

 

William Shakespeare: A vihar

Nemzeti Színház

Nagyszínpad

 

A nagy angol dráma- és vígjátékíró munkásságát záró darabja az 1610-11 környékén keletkezett A vihar, ami után visszavonult, és szülővárosában, Stratford-upon-Avonban élt egészen az 1616-ban bekövetkezett haláláig. A vihar az a mindig szívesen bemutatott és hosszú ideig műsoron tartható mű, amit kedvel a minőséget és értéket elváró publikum és a színészek java része is, mert pazarabbnál pazarabb szereplehetőségekkel ajándékozza meg őket, a direktorok viszont azért lelkesek, mert számtalan előadásra van kilátás belőle. Mindezeken felül talányos, sokféle értelmezésre kiválóan alkalmas dráma, ami bő négyszáz esztendő óta megszólítja a közönséget, az utóbbi időben főképp a rendezőket, hogy az elmúlt majdnem fél évezred történelmi, társadalmi fejlődését, mozgásait figyelembe véve fejtsék ki véleményüket, miféle átalakulásokon ment~megy át a dráma mondanivalója, és mutassák meg, ebben a folyamatos változásban hol tart és legfőképp mit üzen most. Andrzej Bubient, a Szentpétervári Tovsztogonov Nagy Drámai Színház lengyel származású vezető rendezőjét nem először kérte fel Vidnyánszky Attila, a Nemzeti vezérigazgatója, hogy dolgozzon a társulattal, 2014-ben Bubien rendezte az Operettet, ezt a formabontó előadást. Öt év elteltével újabb művet állított színpadra, 2019. december 18-án volt a premierje Shakespeare Viharjának.

Bubien a Vihart teljes mértékben felfűzi napjaink gondolatmenetére, a ma emberét foglalkoztató kérdésekre. Szakít az eddigi produkciókat uraló felfogással, miszerint Shakespeare utolsó darabja nem a fennkölt, nagy lélek megbocsátó gesztusáról szól, aki képes felülemelkedni sértettségén és megbántottságán. Nála Prospero nem az a szegény, sajnálatara méltó, a tudományba és olvasásba belebódult milánói fejedelem, akit elvarázsolnak a könyvek, hanem a hivatalát nem megfelelően ellátó, sőt azt bűnösen elhanyagoló uralkodó. Megkapta, ami jár neki, ugyanis szemfüles öccse, Antonio kihasználta a kínálkozó alkalmat, megfosztotta hatalmától, és elkergette. Itt, száműzetése kis szigetén Prosperóban hatalmas lánggal ég a revánsvágy, csak a bosszún jár az esze, mindenkit eszköznek tekint és manipulál, köztük a szelíd Arielt és a vad Calibant. Ez alól még saját lánya, a csinos Miranda sem kivétel, önző céljainak megfelelően őt is kihasználja.

A rendező azt is kiemeli, hogy a dráma többi alakja, – ez alól Prospero sem kivétel, – mindazzal a sok-sok, visszataszító tulajdonsággal rendelkezik, mint amilyenekkel Ádám és Éva óta a férfiak és a nők.  Évszázadok hosszú sora alatt szemernyit sem módosult az ember alaptermészete, az egymást követő nemzedékek ugyanazokat a hibákat követik el, mint őseik, semmiben sem különböznek tőlük. Alonso, Nápoly királya is a maga pecsenyéjét sütögeti, amikor segít Milánóból kiebrudalni Prosperót, Alonso gátlástalan öccse, Sebastian ugyanazt a gaztettet akarja elkövetni, mint Antonio: felbújtja Alonso teszetosza, kétbalkezes embereit, hogy gyilkolják meg testvérét.  De ezek az együgyű hímneműek képtelenek végrehajtani a feladatot. A szép, a tinikorból éppen kilépő hajadon, Miranda is olyan, mint minden fiatal nő: szerető családra, házi boldogságra, elsöprő érzelmekre, mindent felemésztő szerelemre vágyik. Ferdinánd nápolyi királyfi sem más, mint a többi legény, meg szeretné mutatni az erejét, a hódítás és a csábítás a célja, a világ minden nőjét le akarja venni a lábáról.

A színészek derekasan helytállnak, csak a legnagyobb elismerés hangján szabad és lehet róluk szólni. Prosperót Horváth Lajos Ottó remekül alakítja, az ő számkivetett hercege állandóan a dicső múltban él, amit saját elméletei szerint hol így, hol úgy színez, ezek a kisebb vagy nagyobb mértékben eltorzított események mozgatják a szigeten történteket is. Szász Júlia hibátlanul formálja meg Mirandát, ezt az átlagos és tipikus kívánságokkal rendelkező lányt, akiből két tucat egy. Szűcs Nelli tökéletesen jeleníti meg a vonakodó Arielt, aki kénytelen-kelletlen, de engedelmeskedik Prosperónak, végrehajtja a legtöbb esetben mindenféle hátsó szándékkal terhelt, nem egészen tisztességes parancsait. Kristán Attila hol engedelmes, hol lázadó, néha buta, néha ’a megvan a magához való esze’ Calibanja olyan, mint amilyennek az afféle emberszabású torzszülöttnek lennie kell: gonosz, hőbörgő és alig-alig irányítható. Bordás Roland kifogástalanul viszi fel a színre a hebehurgya nápolyi királyfit, Ferdinándot, aki az elkényeztetett ficsúrból az igaz szerelem hatására felelősen gondolkodó, felnőtt férfivé válik. Rubold Ödön sallangmentesen személyesíti meg a saját csapdájába esett, kétszínű nápolyi királyt, Alosnsót. Bakos-Kiss Gábor mintaszerűen kelti életre a sunyi Antoniót, a Prosperót kisemmiző és elzavaró fivért. Tóth László mesteri módon hozza az álnok, kétszínű Sebastiant. Schnell Ádám színészmesterségbeli tudásának széles repertoárjával ábrázolja Gonzalót, Alonso minden hájjal megkent idős tanácsosát. Rácz József és Farkas Dénes igen szórakoztatóan játssza Alonso szolgáit, a viccelődő Trinculót és a mindig ittas Stephano borászt, ezt a két ügyefogyott jómadarat.

Nem csupán a látottak, hanem a hallottak, azaz Piotr Salaber zenéje is elősegíti, hogy igencsak intenzív érzelmeket váltson ki a Nemzeti előadása. Ez a Vihar nem hagyja nyugodni és elmélázni a széksorokban ülőket. Nádasdy Ádám fordításának régies nyelvhasználata és Anita Bojarska napjainkat idéző jelmezei és díszletei azzal az elkeserítő következtetéssel járnak, hogy a kőkorszak óta a fölgolyón élők legfeljebb technikai értelemben lépnek előre, pszichés haladásuk azonban elakadt. Ugyanakkor felcsillantja előttük a reményt, hogy van kiút a kilátástalanságból, de csak akkor, ha kiszállnak a mókuskerékből, így felül tudnak emelkedni traumáikon, és nem hagyják, hogy ezek a kisebb-nagyobb horzsolások folyamatosan mérgezzék a lelküket, és gyógyíthatatlan gennyes sebekké terebélyesedjenek.