József Attila Színház

 

Hunyady Sándor a közönség kedvelt írója, a kávéházak dandyje és a Vígszínház házi szerzője volt, amikor ez a darab meghozta számára az igazi elismerést. 1930. november 6-án mutatta be a Vígszínház Hegedűs Gyulával, Gömbaszögi Fridával és Törzs Jenővel a főbb szerepekben, és több évadon át műsorán tartotta, már a 100. előadáson is túl jártak, és csak azért nem folytathatták, mert Hegedűs Gyula elhunyt. A két háború között sűrűbben vitték színre, a szovjet megszállást követően nem, a puha diktatúra vége felé néhány vidéki teátrum már repertoárjára vette, a rendszerváltásnak csúfolt hatalomátrendeződés után viszont egyre gyakrabban láthatják a nézők. A legutóbbi változatnak a József Attila Színházban volt a premierje október 6-án, de előbemutató keretén belül, június 4-én a Nemzeti Összefogás Napja alkalmából díszelőadáson láthatta a közönség.

Trianon testet-lelket nyomorító traumáját, csonkolását a mai napig nem heverte ki az ország. Több, mint kilencven éve vérző seb ez a nemzet testén. Hunyady Sándor nem begyógyítani, mert azt lehetetlen, de a színművészet eszközeivel szeretné ezt a fájdalmas sérülést kezelni és a gyötrő utóhatások nyilallásait csillapítani. Az írónak ismerős közege Bácska, ahová mű cselekményét helyezte. A dráma keletkezéséről a mű előszavában így ír: „A háború dereka táján történt, hogy a szabadkai Pest szálló éttermében mulató társaságba keveredtem. A kompánia nagyon sokszínű volt. Az asztal körül bácskai urak ültek a feleségeikkel. Vérségre nézve vegyesen magyarok, bunyevácok és szerbek. A civilnépet katonák tarkították…Minden mulató társaságnak rendesen van csillaga, favoritja, primadonnája. Az én esetemben a cigányos, pezsgős éjszaka királynője egy magas, fekete, karcsú, de izmos fiatalasszony volt. Valami alsó-bácskai gazdag szerb birtokos felesége. Fekete volt ez az asszony, mint a kőszén. A haja fekete, a szeme, mint a fekete strassz…Azt láttam, hogy egész becsületével, szeretetével és gyengédségével ragaszkodik az urához, aki barnára égett, nyers, nyílt, fekete ember volt. Talpig szerb, akárcsak ő. De viszont azt is észrevettem, akármint titkolta erkölcse és szemérme, hogy halálosan szerelmes az egyik huszárba. Az ilyesmi kiderül, az ilyesmit józan ember mindig meglátja…” Ez az alaptörténet, amit némileg változtatott, elvégre nem dokumentumjátékot akart papírra vetni, hanem jó szemű íróként meglátta ebben az egyedi esetben a tipikusat.

A Feketeszárú cseresznye története két időben mozog, az első részben a világháború vége felé, a Magyarországhoz tartozó Bácskában jár a cselekmény, a második felvonásban pedig a háború után, amikor ez a terület már szerb fennhatóság alá került. A darab elején sem idilli minden, a tehetős szerb földbirtokosnak, Dusánnak és gyönyörű nejének, Irinának szerenádot adó magyar tiszteket kivezényelték a frontra, tudják, a halállal kell szembenézniük; a szerbek még nem ébredtek teljesen öntudatukra, de már hegyezik magukat, egyikük a magyar hatóságoknál feljelenti az uraságot, mert az Szerbiáért imádkozik, a szerelmespár – a magyar főbíró és a szerb menyecske – még önmagának sem meri bevallani érzéseit. A második felvonásban a szerbek kimutatják a foguk fehérjét, akik eddig törleszkedtek a magyarokhoz, azok a legelvetemültebbek, aljas indulataiknak legfőbb célpontja a magyar főbíró, méltatlan módon, az életére törve állítják félre, mindebben a gazdáját feladó cseléd a főkolompos. A szerelmesek titka is kiderül, de nincs mit bevallaniuk, mert semmi olyasmi nem esett meg, amit klasszikus félrelépésnek lehetne tekinteni. Dusán nehéz szívvel, de lemond feleségéről, ezzel a nagylelkű gesztussal Irina kerül nehéz helyzetbe, ugyan szabadon távozhat, de attól tart, mit szólnak hozzá, hogyan fogadják őt, a szerb asszonyt a magyarok.

A színészek játéka semmi kifogásolnivalót nem hagy maga után. Dusánt Nemcsák Károly olyan szenvedélyes hazafinak és férjnek ábrázolja, aki kisebb megingás után képes helyesen dönteni és felülemelkedni férfiúi megbántottságán. Rékasi Károly a főbíró szerepében nagyszerűen alakítja azt az úriembert, aki kívülről igencsak visszafogottnak tűnik, de belülről szinte a robbanásig feszítik az indulatok. Pikali Gerda kitűnően személyesíti meg a két férfi között vergődő, okos asszonyként viselkedő, de a szívére hallgató Irinát. A gazember, árulkodó Nikics Pántót Schnell Ádám a figura jellemtelenségének megfelelően kelti életre. Kocsis Judit Dusán testvérét, Pataki Szilvia Dusán lányát viszi fel a színre. Rusz Milán nem csak színészi, hanem harmonikajátékával is emeli az előadás színvonalát. Ömböli Pál, Turek Miklós, Almási Sándor, Blazsovszky Ákos a hadba vonuló katonákat jeleníti meg.

Kerényi Imre rendezését csak dicséret illeti. Az aranymetszés tökéletességével éri el, hogy nem csúsznak el a dráma arányai, nem lesz belőle afféle cigányzenés sírva vigadás, vagy lózungokat eregető, meddő trianonozás, azért nyújt igazán katartikus élményt, mert megtartja azt a méltóságot, amit mondanivalója miatt megérdemel. Teljesen igazat lehet adni annak a nézőnek, aki a ruhatár felé araszolván kijelentette: „Itt kezdődik a színház.” Valóban, ez IGAZI SZÍNHÁZ, mert nem csupán elbódítja meg szórakoztatja a nézőket, hanem az értelmüket, érzelmeiket befolyásolja. Alaposabban megérinti őket, mint különböző trianoni megemlékezéseken frázisokat puffogtató szónoklat, mert emberi sorsokon, férfi-nő kapcsolaton keresztül mutatja meg a magyarság legnagyobb tragédiájának napjainkig húzódó hatását.

Reklámok