(Bárka Színház)

 

A Bárka ifjúsági sorozatának a tavaly december elején színre vitt East Balkán után ez az új darabja. Tasnádi István most is valóban megesett tényeket dolgoz fel. Ron Jones történelmet tanított, és olyan, két hétig tartó kísérletébe kezdett, amiben Todd Strasser amerikai író 1967-ben megjelent A harmadik hullám (The Third Wawe) című regényének sztoriját vette alapul. Mindezt a kaliforniai városban, Palo Altóban, a Cubberly High Schoolban vitte véghez. Ron Jonestól arra a kérdésre vártak feleltet tanítványai, miként lehetséges, hogy a második világháború után a gyalog németek váltig állították, nem tudtak a Nemzetiszocialista Párt tagjai által elkövetett bűnökről. Azt válaszolta nekik, az önkényuralomban – és ezt a közbevetett gondolatot e sorok írója teszi hozzá, bármilyen színű is az a diktatúra, mert mi, magyarok sajnos mindkettőnek, a német és a szovjet típusú fasizmusnak is az elszenvedői voltunk, – az egyén akarata ellenére lassanként feladja önmagát, belesimul a közegbe, nem lázad, nem kérdőjelez meg semmit. Ron Jones ezután hozzáfogott a bizonyításhoz, tanulmányban rögzítette tapasztalatait, amiből 1981-ben dokumentumfilmet is forgattak, sőt a németek oktatófilmet is készítettek. Azt a következtetést vonta le, hogy legtisztább szándékunk és legjobb akaratunk ellenére, szinte „sec pec” alatt válhatunk – pusztán a közösség húzóereje által – bármilyen ember- és életidegen eszmének vakon engedelmeskedő végrehajtójává vagy kiszolgáltatott áldozatává. Tasnádi István és a rendező, Vidovszky György a most november 10-ei bemutatón magyar közegbe és napjainkba helyezi át ezt a szomorú, de igencsak helytálló megállapítást.

A harmadik hullám cselekménye, – mert nem derül ki egyértelműen, – de a végeredmény szempontjából teljesen mellékes, hogy melyik fővárosi vagy vidéki középiskolába kalauzolja el a nézőket. Ebben az átlagos iskolában a diákok és a tantestület tagjai projektnapokra készülnek, amiben az a feladat, hogy az ifjúság mutassa be, miféle emberre van szüksége és milyen létet generál az autokrata és a demokratikus állami berendezkedés. A tanárok és a tanulók mindannyian egy-egy típus megtestesítői. A tanerők közül a simulékony, butik eleganciával öltözködő, frissen frizírozott igazgatónő, a középkorú, önálló vélemény nélküli, kappanhájas tanár úr és a miniszoknyás, szívét-lelkét kitevő, nemrég végzett tanárnő vonul fel, no meg a fő-fő tanár úr, a gyerekekkel összetegeződő, együtt söröző, netán füves cigit szívó jó fej, akiért rajonganak a diákok. A tanulók között a társadalmi skála minden képviselője megtalálható: van az izomra gyúró, szekrényvállú, hamar bepöccenő, fröcsögő jobboldali, a nyüzüge, bölcsészsálas, SZTK szemüvegkeretes, balos értelmiségi-jelölt meg a liberális, szeressük a világot hirdető hippiféleség és a minden szülő és tanár álma jófiú; a lányok között pedig a nagypofájú, flegma cigánycsaj, a már most szőke nő plázacica meg a fekete bakancsos, csipkeblúzos emós. Normális, uram bocsá’ szerethető nemzeti érzelmű figura még véletlenül sincs ebben a bagázsban. A felsoroltak mindannyian válogatott paneljellemek. Egy közös bennük: az apjuk a karrierépítés és az anyjuk az önmegvalósítás miatt elhanyagolja őket, nem törődik velük, úgy nőnek csak, mint a gomba.

Elkezdődik a projekt-bemutatás, a fene nagy demokrácia jegyében egymás szavába vágva, és ahogyan az óvodától kezdve megszokták, – mert csak így tudják a figyelmet kicsikarni, – ordibálnak, miközben igen alacsonyan repkednek a lószerszámok és egyéb, a diáknyelvben manapság használatos „terminus technicusok”: király, sirály, zsír, lé, csőváz, köcsög, tökre vágom meg ezektől jóval szaftosabb kifejezések. Valóban, a tanulók ennyire mosdatlan szájjal beszélnek egymás között, de ha tanerő van jelen, akkor egy kissé moderálják magukat. Minden előkerül, ami 2012 Magyarországán a közbeszédben előfordul: Terror Háza, Trianon, Nagymagyarország, BKV- ellenőrök utálata, iskolaköpeny vita, hazaárulás, nacionalizmus, demográfiai helyzet, még kitekintés is akad, mégpedig a Pussy Riot moszkvai templomgyalázó attrakciója. És ilyen bon motok is elhangzanak: „Az ország helyzete évek óta csak romlik vagy Azért tart itt ez az ország, ahol meg Szülnél inkább te is gyereket.” A szavazásra való előzetes feliratkozás is szóba kerül, magától értetődően az izomagyú gárdaszimpatizáns legény harsogja bele a világba, miért ér ugyanannyit a koszos, büdös hajléktalan szavazata, mint a háromdiplomás értelmiségié? Ezek az aktuális kérdések egymás után röppennek fel, nem tárgyalják ki részletesen, nem is lehet, mert csak úgy záporoznak a nagyérdeműre, a nézők pedig eldönthetik, melyik táborhoz húz a szívük. Magától értetődően, a politikai korrektség és semlegesség jegyében a közéleti iszapbirkózás mindkét fele egy kicsit megkapja a magáét, de azért egyértelmű, hogy az író és a rendező a jobb oldalt tartja szalonképtelennek, ugyanis a legsötétebb alak a kezelhetetlen, fekete egyenruhás hőzöngő, a többiek valamilyen szinten rokonszenvesek.

A 20 fiatal színész derekasak helytáll, a másfél órai jelenlét nem csupán szellemileg, de testileg is kimeríti őket, annyit kiabálnak, tornáznak, vagy csak rohangálnak. Marofka Mátyás alakítja a kiállhatatlan, idegbajos fiút. Horváth Zoltán a jófiút, Tolnai Klári a divatbolond butuska libuskát, Herman Flóra az enervált emóst. Heike Vollmer lépcsős díszletének központja a tornaórákról ismert gyűrű, amire sokan felfüggeszkednek, és mindenféle mutatványokat hajtanak végre rajta. A felnőttek közül Dévai Balázs a projektvezető, Kardos Róbert a bólogató János tanár urat, Szorcsik Kriszta az aranyos tanárnőt, Varga Anikó az alkalmazkodó igazgatónőt személyesíti meg.

A didaktikus egyértelműségek ellenére érdekes, izgalmas előadás A harmadik hullám, habár számtalan soha meg és fel nem oldható kérdést tesz fel, de ezekre nem ad választ, csak válaszlehetőségeket.