Örkény Színház

 

A Lengyelországban, 1930-ban, polgári családban született Mrozek már az 1963-ban kezdődő s mai napig tartó emigrációjában írta a Tangót, mégpedig 1964-ben. Eleinte Európában élt, Franciaországban sok-sok évet töltött el, majd innen 1989-ben Mexikóba távozott. 1996-ban Krakkóba költözött, de 2008 óta újra a franciáknál él. A Tangónak az azóta jobblétre szenderült Jugoszláviában, Belgrádban, a Jugoslovensko Dramesko Pozoriskében, 1965. április 21-én volt az ősbemutatója. Azóta Nyugat-Európa és Lengyelország színpadain zajos sikert aratva játsszák, egyes becslések szerint két és fél millió ember látta. Hazánkba először nyomtatott formában érkezett el, 1968-ban a Modern lengyel dráma című kötetben látott napvilágot, rá tíz évre, 1978-ban a Szolnoki Szigligeti Színházban tartották hazai bemutatóját. Az eltelt, bő 30 esztendő alatt fővárosi és vidéki teátrumainkban se szeri, se száma a felújításoknak, a legutóbbinak az Örkény Színházban 2012. december 21-én volt a premierje.

A Tangónak többrétegű mondanivalója van, ez népszerűségének titka. Felfogható egyszerű, – öregek fiatalok közötti – nemzedéki konfliktus kifejezőjének, ami azt is jelentheti, hogy ennek a körnek a mélyére ás, vagy csak a felszínét kapargatja meg. Felfedezhetők benne kultúrák közötti ellentétek is. Ott van még az a méretes szakadék is, ami bármilyen elmélet és annak gyakorlati megvalósulása között tátong. Az önmagával meghasonlott, viszonyítási pontjait elveszítő, talaj nélküli ember tétova és torz magatartásformái is megjelennek a darabban. A bármilyen színezetű hatalomnak elvtelen kiszolgálói, haszonleső talpnyalói, mindig igazodói is sorra feltűnnek. Művész és közember, férfi és nő egymás meg nem értése, előítéletektől terhelt viszonya, s másik cseppet sem barátságos méregetése mind-mind ott húzódik a dráma mélyén. Tulajdonképpen a darab semmilyen időszakhoz, politikai színezetű rezsimhez nem köthető, örök dilemmákról szól, amikre soha nincs érvényes válasz, minden kor megadja rá a magáét, és bizony színpadra állítója vérmérsékletét, társadalmi beállítottságát fejezi ki, hogy ebben a közel félévszázados darabban mit tart fontosnak, mire teszi a hangsúlyt. Rendezője válogatja, mit emel ki mindezekből. A Tangó – az éppen fújó politikai szelek irányától függően – volt kabaré elemekkel tarkított vígjáték, öregek fiatalok közötti nézeteltérés kifejezésének édes-bús szatírája, zsarnokság és szabadság összeütközésének hősdrámája, az önmaga nagyságától eltelt, lila gőzös művészkedés és a közember póriasságának komédiája, egy összetartó erejét, felelősségtudatát elvesztő család cécója. Bagossy László az Örkény Színház Tangójához azonban olyan koncepciót választott, amelyik az összes motívumot megtartja, egyiket sem helyezi a másik alá vagy fölé, és ettől lesz olyan izgalmas a produkció, mert megfelelő arányérzékkel, mindennemű napi aktualizálástól eltartva, bárhol és bármikor bekövetkezhető, időtlen történetté tágítja. Természetszerűen áthallások vannak benne, de ez már csak az örökbecsű művek tulajdonsága, s ettől olyan nagyok, mert mondanivalójukat mindig közelinek, éppen most, a saját bőrünkön megtapasztaltnak érezzük.

Minden darab sikere vagy bukása nem csak a rendező meg a színigazgató elképzelésein múlik, hanem a közreműködő művészek játékán is. A Tangó hét előadóján semmi sem múlik, hogy a nézők felejthetetlen élménnyel távozzanak, mindegyiküknek a színészmesterség csínja-bínja a kisujjában van, ennek megfelelően teljesítenek. Pogány Judit nagymamája olyan fifikás, bizonyos fajta józansággal rendelkező öregasszony, aki makacs unokájától tart ugyan, de azért az ellenszegülésben élen jár. A megalkuvó, minden rendszert alázatosan kiszolgáló, nem gondolkodó nagybácsit Csuja Imre a tőle megszokott magas színvonalon alakítja. Mácsai Pál Sztomilt, az avantgárd festőt, az önmagát vaknak és süketnek tettető, felszarvazott férjet beletörődő nyugalommal kelti életre. A kikapós feleséget, Eleonórát Für Anikó az asszonyok tipikus, minden bajt önmaguk javára fordító logikájával elismerésre méltóan személyesíti meg. Egy csepp lelkiismeret-furdalása, vagy rosszérzése nincs, hogy megcsalja a férjét, mert összeszűrte a levet az eleinte alázatos, majd a végén diktátorrá váló Edekkel. A mindenféle ifjonti gőzzel és gázzal teli, amúgy könnyen elbizonytalanodó Artúrt Máthé Zsolt úgy állítja nézők elé, mint nagy tetteket végrehajtani, a világot megváltoztatni és jobbítani akaró egyetemistát, aki a döntő pillanatban azonban nem tud vállalt feladatához felnőni, és ezért menthetetlenül elbukik. Szandtner Anna a csélcsap Alát öntudatos mai nőnek mintázza meg, aki pillangóként száll egyik férfitől a másikig. A belsőleg semmit sem változó, az adódó helyzeteket pompásan felismerő, butának tűnő Edeket Debreczeny Csaba a figura megkívánta meghunyászkodó, majd nyers erejét fitogtató magatartással ábrázolja. Khell Zsolt első felvonásbeli díszletei olyan összevisszaságot mutatnak, mintha Augiász istállójában lenne a néző, a második részben pedig olyan pedáns rendet, amiben élire állítottak a bútorok, a padló tükörfényes, a szőnyegek geometrikus alakzatban fekszenek. E két, egymással ordító különbségben lévő kulisszák a darab mondanivalóját emelik ki, érvényre jutását segítik elő.

Mrozek Tangója mindig, így ma is időszerű, értékválságos és értékvesztett korokban pedig pláne az. Tükröt tart az ember elé, amiben megláthatja – ha akarja – bűneit, ravaszságait, gonoszságait.