Országút Társulat

 

Németh László a családja nélkül költözött át 1945 szeptemberében Békésről, Püski Sándorék védőszárnyai alól Hódmezővásárhelyre, ahol a helyi gimnáziumban óraadói állást vállalt. Ma úgy mondanánk, komplex módon tanított, nem csupán egyes tantárgyakat, hanem egész tantárgycsoportokat. Három esztendőt töltött el itt, ezalatt tisztázta le és öntötte végső formájába az 1940-es években írt Erzsébet-nap című színdarabját, amit 1946-ban, a Délsziget című hódmezővásárhelyi folyóiratban tett közzé. Könyv alakban a Szépirodalmi Kiadó az 1958-ban megjelent Társadalmi drámák című kötetében látott napvilágot. Az Erzsébet-napnak több, mint 20 esztendőt kellett várnia, hogy közönség elé kerüljön, az akkori Nemzeti Színházban – ma pesti Magyar Színházban – Bodnár Sándor rendezésében 1978-ban tartották az ősbemutatóját. Az Országút Társulat előadásában most, február 4-én volt a premierje az együttesnek otthont adó Fekete Sas utcai játszóhelyén. Az Erzsébet-nap nem tartozik a gyakran színre vitt, sokszor szóba kerülő alkotásai közé. Nem mintha teátrumaink a többi Németh László-drámát gyakran tűznék műsorukra, ma már inkább elkötelezettségből, a nagy író iránti tiszteletből elvétve állítanak színpadra egyet-egyet.

Az Erzsébet-nap mondanivalója az 1940-es éveket meghatározó népi mozgalomhoz és a belőle kinövő irodalomhoz kötődik, amit a minőségforradalom, a Harmadik út, a Kert-Magyarország ideológiája határozott meg. Ezek a gondolatok leginkább Jóska bácsinak, a nyugdíjas tanárnak második felvonásbeli nagymonológjában fogalmazódnak meg, de a kerekesszékes Jani közbevetései meg Henszelmann doktor megjegyzései még kiegészítik. Rákosi Mátyás rémuralma alatt beszélni sem lehetett ezekről – ahogyan akkor mondták – a fasiszta Horthy-korszak népelnyomó, kizsákmányoló eszméiről. A Kádár János-i kemény- majd puha diktatúrában ugyan már szóba kerülhettek, de csak szidni illett és befeketíteni volt szabad ezeket a bolsevik élcsapat által csúfolódva narodnyikoknak nevezett, valójában népben, nemzetben gondolkodó írók, költők, tudósok által vallott társadalmi nézeteket. A szovjet hódoltság idején az elvtársak gyanakodtak mindenre, amit nem ők találtak ki. Akármennyire megszívlelendők és a magyarságot előbbre vivők is a darab állításai, a hivatalosak ötven éven át csupán a letűnt, „romlott rezsim” szócsövét látták bennük. Az Erzsébet-nap mondandója azonban ma, a 21. század első évtizedeiben nagyon is aktuális, gazdasági és kulturális kiszolgáltatottságunk ellenében a saját módszerek kidolgozása, a magyar út megtalálása és az azon járás itt, ebben az uniformizálást sürgető, a nemzetállamokat megszüntetni akaró nagy, európai unióban időszerűbb, mint bármikor. A dráma szereplői a Vargák két generációjához tartoznak. Hazánkban a Varga az egyik leggyakoribb vezetéknév, amivel azt sugallja az író, bárhol az országban megeshetne ez a történet. Az Erzsébet-nap cselekménye nem korhoz kötött, családi tragédiák mindig voltak és lesznek, fiútestvérek kakaskodásai, nők miatti verekedései, lánytestvérek torzsalkodásai, menyek acsarkodásai még a legjobb famíliákban is előfordulnak.

Az Országút Társulat most is kitesz magáért, mindenki teszi a dolgát. Szécsényi Erzsébet alakítja az öreg Vargánét. Az életből már távozó, de a szeretteiért aggódó édesanyát emeli ki a szerepből. A három Varga-fiút, a pökhendi, rátarti Lajost Dselits Dávid, az iszákos, hirtelen kezű Palit Gorove Kristóf, a folyton kekeckedő, nyomorék, alkoholista Janit Kondorosy Szabolcs jeleníti meg. A három Varga-lányt, a félénk Julcsát meg a háttérben meghúzódó Nógrádinét Jákfalvy Kata a kényes Bözsikét Osvalda Mariann személyesíti meg. A három menyecskét, a kibírhatatlan, nagyszájú Palinét Kis-Dörnyei Nóra, a pipiskedő Birikét Alexandrovna Marianna, a szólni sem merő Zsuzsikát Zaymus Eszter állítja a nézők elé. Az egyensúlyt megteremteni akaró, észt osztó Jóska bácsit Urbán Simon formálja meg. A szociológiai vénával megáldott Henszelmann doktort Hadnagy Csaba, a sertepertélő Zsófit Szabó T. Anikó játssza.

Az Országút Társulat az Erzsébet-nap bemutatásával ismét nagy fába vágta a fejszéjét, és csak dicsérni lehet vállalásukat, hogy megint olyan elfeledett értéket bányásztak elő, ami eligazítja a nézőket a mai kusza viszonyok között. A publikum köszönettel tartozik az együttesnek, hogy figyelmen kívül hagyják a „korszerűséget”, az álértékek talmi csillogását, és van bátorságuk a hétköznapokban útmutatóul szolgáló darabot színpadra vinni. A Németh László-i gondolatáram, ez a legmagasabb fokú, semmivel össze nem mérhető szellemi öröm és emelkedettség most is megteszi a hatását, és összekapcsolja a fellépő színészeket a nézőkkel.