Karinthy Színház

 

Sir James Matthew Barrie angol regény- és drámaíró a skóciai Kirriermuirban, 1860-ban született és Londonban hunyt el 1937-ben. 1888-tól kezdve számtalan prózai és drámai művet tett közzé, ennek ellenére a világirodalom egykönyves szerzőként tartja számon, s ez az egy könyv nem más, mint a felnőni nem akaró kisfiúról szóló, 1904-ben publikált meseregénye, a Pán Péter. Vígjátékát, az Egyenlőséget (The Admirable Crichton) 1902-ben írta, és abban az évben, Londonban, a Duke of York’s Theatre-ban be is mutatták, ahol 828 alkalommal, mindig táblás ház előtt ment. A következő esztendőben már a Broadway-re is eljutott. New Yorkban, 1931-ben és Londonban, 1989-ben is felújították, ahol azóta is játsszák. Kétszer filmesítették meg, először 1918-ban, majd ’68-ban. Nagy Britanniában két tévéfilmet is forgattak belőle 1950-ben és 1957-ben, a BBC pedig 2011-ben rádióra is alkalmazta. Hazánkba 1904-ben érkezett el, január 15-én a Nemzeti Színház vitte színre Pethes Imrével és Márkus Emíliával a főszerepben. Buda népszerű színházában, a Karinthyban tavaly november 16-án volt a premierje.

Az angolok ridegségéről, tekintélymániájáról, a formaságok, az alá-és fölérendeltségi viszonyok túlzott tiszteletben tartásáról nem csak legendák keringenek, hanem számtalan művészi alkotás is tanúsítja ezt. Nem csoda, hogy Stendhal így jellemzi őket: „az angolok mogorvaságból és keserű önzésből vannak összegyúrva.” Még ma is milyen szívből jövően kacag a néző azokon a filmsorozatokon, amikben az ember pozícióját nem kiválósága vagy rosszasága, hanem társadalmi hovatartozása szabja meg. Mekkorákat derülünk a Csengetett Mylord vagy a Downton Abbey merev „osztályszemléletén”. Az angol jellem bemutatásának utolérhetetlen mestere minden kétséget kizáróan J. M. Barrie kortársa, George Bernard Shaw, ő ábrázolja a leghívebben és a leggyilkosabb humorral a britek számára oly természetes vonásokat, amik a kívülállóknak idegesítő furcsaságok csupán. Barrie sem marad el mögötte az angol jellegzetességek, tulajdonságok kifigurázásában. Az Egyenlőség szereplői két csoportba tartoznak: az urakéba és a cselédekébe. A cselédek azonban tökéletesen leképezik az urak világát, ugyanolyan elkülönülések vannak közöttük, mint az arisztokratáknál, lenézik, aki alattuk áll. Komornyikot a lakájjal, házvezetőnőt a szobalánnyal, szakácsnőt a mosogatólánnyal nem lehet egy kalap alá venni, elképesztően nagy köztük a „méltóságbeli” különbség, náluk nincs a rangok között átjárás. A darabbéli Loam lord és három lánya, Mary, Catherine és Agatha fényűzően berendezett, tágas házban lakik. Cselédek hada áll haptákban, és teljesíti minden kívánságukat. A lord azonban – kifogástalan angol úriemberhez híven – haladó nézeteket vall, ő bizony tőről metszett demokrata, ami abban nyilvánul meg, hogy egy évben egyszer szerepet váltanak, a ház hölgyei kötényt kanyarítanak maguk elé, és kiszolgálják a háztartási alkalmazottakat. A család meg a rokonság lemondóan tűri el ezt a hóbortot, elvégre egy napot féllábon is ki lehet bírni. A kisasszonyoktól kezdve az unokaöcsön át a lelkészig mindenki a háta közepébe kívánja ezt a cserenapot, a „misszek” kelletlenül ugrálnak a cselédlányok körül, akik csak feszengenek. Egy szép nyári délután a lord és három lánya, unokafivére meg a tiszteletes társaságában kivitorlázik a tengerre, és hogy megszokott kényelmükről ne kelljen lemondaniuk, magukkal viszik Crichtont, a komornyikot és Tweenyt, konyhalányt. Azonban jachtjuk felborul, és egy lakatlan szigeten találják magukat. Eleinte még itt is a lord diktál, de sec-pec alatt megfordul a kocka, az irányítás lassan kihull a kezéből és a komornyik veszi át, aki szép lassan kényúrként kezd el viselkedni, ráadásul kapitánynak kell őt szólítani. Szerelembe esik Mary kisasszonnyal, most mindenki az ő keze alá dolgozik, naphosszat henyél, és csak basáskodik. Furcsa, fordítottan működő erőviszonyok alakulnak ki, most mindenki a komornyik óhajait lesi. Három esztendőt töltenek el a szigeten, amikor az arra járó hajók egyike felveszi őket. Amint visszatérnek otthonukba, abban a pillanatban helyreáll a régi rend, a lord újra választékosan beszélő, kifogástalan főnemes, Crichton pedig megint ugyanaz a készséges komornyik, Mary hozzámegy a kérőjéhez, Brocklehurst lordhoz. Egyedül a kiállhatatlan Brocklehurst grófné kérdezősködik, ugyan mivel töltötték az idejüket, amíg Robinson bőrébe bújtak. Ímmel-ámmal válaszolgatnak csak, oly módon, mintha ezek az idők ugyanúgy teltek volna el, mint Londonban.

A színészek teszik a dolgukat, a két férfit Schlanger András és Németh Kristóf alakítja. Schlanger András nagyszerűen jeleníti meg a raccsoló, kissé különc uraságot és a háttérbe szoruló, a parancsokat elfogadó, középkorú apát. Németh Kristóf az önmaga fontosságát tudó, szolgalelkű, de mégis rátarti komornyikot igazán elismerésre méltóan személyesíti meg. A kissé ütődött Brocklehurst lordot Szirtes Balázs a figura megkívánta bolondossággal viszi fel a színre. Bozsó Péter Ernest Wolley-ja a sablonosan unalmas, de a kissé bizarr körülményekbe is beletörődő dandy. Dózsa Zoltán a labdajátékokért rajongó lelkészt mulatságos színekkel ábrázolja. Az elviselhetetlen, sznob, a brit felsőbbrendűség mintapéldányát, lady Brocklehurst-öt Pásztor Erzsi igazi fanyarsággal, az elitbe tartozás mindentudásával állítja a nézők elé, akik tiszteletük jeléül vastapssal fogadják a művésznőt. Horváth Lili Mary kisasszonyt érzékeny fiatal hölgynek, Verebes Linda Catherine-t Sallai Nóra Agathát amolyan tipikus, halvérű missznek, Kiss Ramóna az eleinte két szót kiejteni sem merő, szégyenlős, de a szigeten kikupálódó konyhalányt játssza. Daróczi Sándor díszletei mindkét helyszínt – a pazarul berendezett házét és a számkivetettség életterét – igen plasztikusan fejezik ki, különösen az utóbbiét, ugyanis a zörgős műanyag székek, művirágok meg fák annyira természetellenesek, mint az szituáció, amibe a szereplők a hajótörést követően keverednek. Juhász Vince jelmezei mindkét miliőt visszaadják, a decens ruhakölteményeket, az elegáns frakkokat, valamint a fűszoknyákat meg a nagy virágmintás hawaii ingeket és bermuda-gatyákat.

Karinthy Márton rendezi ezt a fordulatos, élvezetes vígjátékot, ahogyan nyilatkozta is: „szatirikus, vitriolos, szellemes, kicsit Bernard Shaw-i stílusban”.  Ez így igaz, egy perc üresjárat nincs benne, a közönség élvezi ezt a fajta keserédes humort, nem unja meg, és nem találja avíttnak az angolok kimértségéről, gőgjéről szóló bohózatot, szívből jövően kacag a mindig ülő poénokon és a komikusabbnál komikusabb helyzeteken. Az ilyesfajta felhőtlen szórakozásra, kellemes felüdülésre olyan nagy szükség van, mint egy falat kenyérre.