Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpada

Amphütrion, a kitűnő hadvezér a görög mitológiából, a thébai mondakörből ismert, az ő feleségét, Alkménét a fellegtorlaszoló Zeusz csábította el úgy, hogy a férjnek álcázta magát. Kettejük nászából született Héraklész. Számtalan írót ihletett meg ez a házasságtörés, ami tulajdonképpen nem is igazi hűtlenség, mert a gyönyörű földi hajadon azt hiszi, szerelmével hites urát boldogítja. Ennek dacára Amphütrion mégis a megcsalt férjek szimbólumává vált. Szophoklész is írt drámát róla, de ez sajnos nem maradt fenn, ekkortájt született az első Amphütrion-bohózat, ami pajzstartó Zeusz atyát teszi nevetségessé. Titus Maccius Plautus 21 fennmaradt vígjátéka között ott van az Amphitrion. Ő változtatta át a római mitológiában a görögével azonos szerepet betöltő istenek nevét latinra, fennenmennydörgó Zeuszból Jupiter lett, tehénszemű Hérából Juno, gyorssarujú Hermészből Merkur, istenek kapusa Héraklészből Herkules. Az ő műve lett az az alap, amire többen is építettek. Amphitrion és Alkméné története szerepel Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékában. A Napkirály kegyeltje, Moliére, aki eredeti nyelven olvasta Plautus művét, Amphitryon címmel, 1668-ban bemutatott vígjátékában a szerencsétlen, becsapott férjet tette meg a komikum fő forrásának. A legismertebb és a színházakban gyakran műsorra tűzött változat a balsorsú, 1777-ben Frankfurtban született és 1811-ben, Wannsee-ben, öngyilkosságot elkövető német drámaköltőé, Heinrich von Kleisté, aki vígjátékot írt ebből a – csapodár is az asszony meg nem is – kínosan mulatságos témából. Magát a darabot 1807-ben vetette papírra, de közel 100 évet kellett várni, míg 1899-ben, Berlinben közönség elé került. Ennek az is oka lehetett, hogy Kleist hiába szánta a két nép, a francia meg a német közeledésének a Moliére-vígjáték átdolgozását, Napóleon 1806-os berlini bevonulása lerombolta ezt a szellemi hidat. Kleist vígjátékát számtalan feldolgozásban láthatta-hallhatta a magyar közönség, a legutóbbinak a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán volt a premierje február 23-án.

Amphitryon témájából vígjátékot és tragédiát is lehet írni. A Nemzeti szórólapja is vígjátéknak tünteti fel, de ha pontosan szeretnénk fogalmazni, akkor a darab műfaját hívebben fejezi ki a régies szakkifejezés, a szomorújáték. A vidámságot elsősorban Gáspár Ildikó ebben az évben külön a Nemzetinek készített új szövegváltozata adja, ami hemzseg a nyomdafestéket nem tűrő szavaktól. A mai nézők – kortünet ide, kortünet oda – feszengenek a fülüket ostromló mosdatlan szájú beszéd hallatán, mert a közönség döntő többsége ma is valamiféle emelkedettséget vár el a színpadtól. Ebben a friss fordításban nem is a trágár kifejezések az igazán zavarók, hanem az, hogy időnként a görög és római mitológiai személyek keverednek, például Hérát említi többször Juno helyett. A színészek mind egy szálig kifogástalanul teljesítenek. Alföldi Róbert Jupitere az az orcátlan, mindenhatóságának biztos tudatában cselekvő alak, aki egyszerre isteni képességekkel és emberi gyarlóságokkal is rendelkezik. Udvaros Dorottya külsejében és hangjában is túl nőies ahhoz, hogy az a rámenős, kissé szemtelen Merkur legyen, aki a nők meghódításában utánozza az apját, ennek ellenére nagyszerűen ebben a nadrágszerepben. Amphitryont alakító Nagy Zsolt nem az a tagbaszakadt, győzelmi mámorból szerelmibe váltani akaró hadvezér, hanem afféle tanácstalan, hadonászó kisfiú, aki roppant durcás, mert elvették a játékát. Znamenák István kelti életre a megalkuvó, gyöngejellemű Sosiast. Az Alkménét megszemélyesítő Tenki Réka teljesítményéről csak a legmagasabb elismerés hangján szabad szólni. Érzékeny, öntudatos, szerelmes fiatalasszony, aki végképp nem érti, hogyan és miért került ilyen felemás és megszégyenítő helyzetbe. Nagy Mari sokat megélt és semmin meg nem lepődő, pergőnyelvű, kikapós Charis. Három egyetemi hallgató: Eke Angéla, Márkus Sándor, Czupi Dániel kisebb szerepben látható, Kozma István pedig a közönség soraiban ülve, egyszer-egyszer onnan felpattanva szól bele a darabba.

Gothár Péter nem az első alkalommal rendezi az Ampitryont, 2008-ban Kaposvárott már színpadra állította. Most, a Nemzetiben a minimális díszletet is ő tervezte, a publikum tagjai három oldalról fogják közre a játékteret, de hellyel-közzel még a nézők feje felett és a magasított játszótér alatt is zajlanak az események. Gothár Péter izgalmas, ízig-vérig mai, az emberi kapcsolatok kuszaságát, törékenységét ábrázoló történetet állít színpadra, amit azonban Tihanyi Ildi testmeleget nélkülöző, fémszürke műanyag meg zörgős hullámpapír-jelmezei kissé eltartanak napjainktól. Ebben az Ampitryonban a négy halandó, azaz Amphitryon és Akméné, Sosias meg Charis nem mindig tudja, kicsoda valójában, a hős hadvezér meg csalafinta fegyverhordozója néha úgy véli, kettő van belőle; nem tudja, amit átél, az álom vagy valóság, néhány pillanatra meg déjá vu érzése támad. A két halhatatlan, huncut isten, Jupiter és a hozzá hasonlóan szerelmi babérokra törő fiacskája, Merkur olyannyira összezavarja őket, hogy időnként az sem tudják, fiúk vagy lányok…Persze elgondolkodhatnak a széksorokban ülők, hogy ma is ennyire kiszolgáltatottak a gátlástalan felsőbb hatalmaknak, akik kényükre-kedvükre szórakozhatnak velük? Még az éjszaka hosszát is duplájára növelhetik, csakhogy a nagytermészetű főisten meg hasonszőrű fiúsarja kedvére hancúrozhasson szegény, gyanútlan asszonykával, amivel örökre boldogtalanokká teszi őket! Elvégre a mondabeli meg az őskori, sőt a 21. századi férfi számára alig van attól nagyobb megaláztatás, mint amikor felesége rak méretes szarvakat a homlokára. De hát a nagy művek már csak ilyenek, minden kor gyermekéhez szólnak, mindenkinek üzennek, és mindig van olyan fontos, lényegbevágó mondanivalójuk, amire válaszolni lehet.