Radnóti Színház

Az orosz realizmus legelső kiemelkedő írója, az úgynevezett kisember irodalom megteremtője az 1809-ben Szorocsincsiben született és 1852-ben Moszkvában elhunyt Nyikolaj Vasziljevics Gogol. Az orosz irodalom az ő művészetével fordult a verstől a prózai műfajok, a regény és az elbeszélés, valamint a dráma felé, Puskin fedezte fel, ő bátorította és adott neki figyelemre méltó irodalmi témákat. Puskin ötlete alapján vetette papírra két legismertebb alkotását, A revizor című vígjátékát és a Holt lelkek című regényét. A Holt lelkekből trilógiát szándékozott írni, ugyanis az orosz élet és lélek teljességét akarta benne megrajzolni, de már az első résszel is hat év alatt készült el, 1835-ben kezdte el, és 1841-ben fejezte be. Moszkvában a cenzúra megtiltotta a Holt lelkek kiadását, de úgy látszik, Szentpéterváron nem volt olyan szőrös szívű az a derék hivatalnok, akinek a hatáskörébe tartoztak az engedélyezési ügyek, és így 1842-ben nyomtatásban megjelenhetett. A második köteten évekig dolgozott, a már teljesen kész regényt 1843-ban és 1845-ben, sőt még halála évében, ’52-ben is elégette, így csupán egy-két fejezet maradt fenn belőle. A harmadik részhez pedig hozzá sem fogott.

A Holt lelkek műfaját maga Gogol határozta meg: poéma, vagyis költői elbeszélés, ugyanakkor prózában írta, eposzi kellékek és lírai részek is találhatók benne. Morcsányi Géza dramaturg Mihail Bulgakov 1932-es átiratát vette alapul, amit a moszkvai Művész Színházban vittek színre. Mindig nagy kihívás és rendezőt próbáló megbízatás olyan művet színpadra állítani, amit alkotója más műnemben írt. A most január 27-én a Radnótiban bemutatott Holt lelkek rendezője, Valló Péter megbirkózik ezzel a cseppet sem könnyű feladattal. Koncepciójában az orosz irodalom elmaradhatatlan szereplőjének, a cselekménybe belépő elbeszélőnek olyasféle szerep jut, mint a görög drámákban a karnak, kommentál, és bölcs tanácsokat osztogat. Bálint András, aki egyszemélyes kar is meg narrátor is, szószékszerű emelvényen ül, kezében a Diákkönyvtár sorozat Holt lelkek kötetét tartja, és abból olvas fel részleteket, időnként lesétál a színpadra, de olyan jelenet is akad, amikor a főszereplő szalad fel hozzá. A másik újdonság, hogy a színészek a nyitó és a záró részben nem jelmezükben, hanem utcai viseletükben jönnek ki a színpadra, és titokzatos mosollyal néznek a publikum tagjainak a szemébe. Ez a kezdő és végző momentum keretbe foglalja és napjainkba helyezi az előadást, valamint kiemeli Gogol megállapítását: „A mai nemzedék nevet az ősök ostobaságán, de nem veszi észre, hogy ez a történet mennyei lánggal van írva, hogy minden betűje hangosan kiált, hogy minden oldalról egy szigorú ujj mutat éppen őrá, de a mai nemzedék elbizakodottan nevet, büszkén kezdi az új tévelygések és hibák sorát, amelyeket ugyanúgy nevetnek majd ki az utódok.” Ennek az elgondolásnak a jegyében hirdetett a színház tavaly fotópályázatot, hogy olyan arcképcsarnok legyen a háttérben, amin mai emberek képei láthatók. A rendezői felfogás újítása az is, hogy a karakterek mind elrajzoltak: a duhaj, széltoló Orrjukov, a nagy orosz medve, a faragatlan Kutyevics, a széplélek, a felesleges ember alaptípusa, Csalogatov, az orosz zsugori uram Sejmesin és a siránkozó bábuska Dobozocska. A könnyen elérzékenyülő, kézimunkázó kormányzó minden rendű és rangú csinovnyikok prototípusa, a hatalom fényében sütkérező felesége és a buta liba férjvadász lánya is eltúlzottak, ugyanúgy, mint a két pletykás, állandóan kavaró asszonyság. A főhős, a kollégiumi tanácsos semmitmondó rangjával büszkélkedő Csicsikov viszont nem jobb, nem rosszabb, pontosan olyan, ahogyan azt Gogol megírta, ügyeskedő, csavaros eszű, behízelgő modorú, mindenkivel megtalálja a hangot, de ha kell, akkor kőkeményen alkudozik, és azonnal érzi, ha ég a lába alatt a talaj. Ő az örök szélhámos mintapéldánya, mert a hasonszőrű kalandorok évszázadok óta ugyanazokkal az eszközökkel operálnak, mindig az emberek kapzsiságára, hiszékenységére építve érik el céljukat.

Horgas Péter díszletei, a szamárszürke, a repülőgépek business osztályának dönthető ülései, amik Csicsikov csézájának és a kormányzó elegáns lakásának egyaránt megfelelnek, visszaadják azt a mesterkélt, életidegen közeget, amiben a szereplők mozognak. A kivetítő vásznon pedig annak a földbirtokosnak felnagyított képe látható, akivel Csicsikov éppen üzletel. Benedek Mari jelmezeiben is megjelennek a szereplők elnagyított vonásai, Orrjukov élénk színű, Kutyevics unalmas, Csalogatov viseltes nadrágban, zakóban, Sejmesin ócska hacukákban jár-kel. A kormányzóhoz tartozó három nő meg a két, sutyorgó dáma a legutolsó divat szerinti, de kissé ízléstelen ruhakölteményekben pompázik, egyedül Dobozocska lóg ki a sorból, ő öregasszonyosan öltözködik. Csicsikov galambszürke öltönye nem márkás, de nem is bolhapiaci minőség, amolyan klasszikus, középkategóriás darab. A Radnóti összeszokott társulata most is olajozottan működik. Rudolf Péter tökéletes Csicsikov, mintha ráöntötték volna ennek a sviháknak a szerepét. A fékevesztett Orrjukovot kellő hévvel és hangoskodással, a szláv lélek egyszerre lágy és kemény vonásaival Adorjáni Bálint igen találóan mintázza meg. Schneider Zoltán toronyként magasodó Kutyevicse olyan, amilyennek lennie kell: félelmetes, agresszív. Sejmesinben Lukáts Andor ágrólszakadt vénembert formál meg, akit csak sajnálni lehet.  Szűcs Péter Pál Csalogatov alakjában a kedveskedni akaró, szellemes uraságot játssza el. Somody Kálmán a gazdájának mindenben a kezére játszó kocsist személyesíti meg. Gazsó György tipikus kormányzó, akinek vaj van bizony a füle mögött. Csomós Mari rosszul járni nem akaró, gömbölyű Dobozocskája az előadás legeredetibb alakítása. Martin Márta kormányzónéként fenn hordja az orrát, Wéber Kata és Petrik Andrea kellőképpen keveri a kását. Az öttagú Vodku zenekar pedig a fontos dramaturgiai pontokon az oroszos édes-bús hangulati aláfestésről gondoskodik.

A Radnóti Színház produkciója most is ül, a nézők érzik, olyan történetet látnak, ami már régóta zajlik, de sohasem lesz vége, mert a jövőben is így esik majd meg. Kedves gazemberek mindig voltak és lesznek, áldozatokká váló nyerészkedők szintúgy.