Térszínház

Csurka István utolsó két drámája 2011 könyvnapjára jelent meg. Ebben a 150 oldalas könyvben olvasható A hatodik koporsó meg az Írószövetségek harca című darabja. A hatodik koporsó ballib körökben hatalmas felzúdulást keltett, Fischer Ádám karmestertől kezdve a MAZSIHISZ-ig bezáróan mindenki aggódott, sőt mi több, fenyegetőzött, hogyha ezt a szerintük „antiszemita” drámát bemutatja az Új Színház, akkor aztán lesz itt nemulass. Telesírták a világot, végül az i-re a pontot a viciházmesterre emlékeztető Tarlós István tette fel: „megkérte” Dörner Györgyöt, ne tűzze műsorára ezt az irodalmi atombombát. A főpolgármesternek még ennyi sem volt elég, a már nagybeteg írót kipenderítette az intendáns hangzatos, ámde kevés beleszólási, pláne intézkedési jogot jelentő Új Színház-i státuszából. Mi egyebet tehetett az igazgató, széttárta a karját, és engedelmeskedett, nem A hatodik koporsót, hanem a régebben született Csurka-darabot, a Deficitet vitte színre. A kötet másik drámájáról, az Írószövetségek harcáról kevesebb szó esik, nem lehet szörnyűlködve hörögni rajta, hogy „nyíltan zsidózik”. Ezt mutatta be a Térszínház bő egy évvel Csurka halála után, 2013. február 23-án, és azóta mindig telt ház előtt megy a társulatnak otthont adó óbudai Zichy kastélyban.

Az Írószövetségek harca azt az időszakot idézi fel, amiben az író jártas, és ez nem más, mint a rendszerváltásnak csúfolt hatalomátrendeződéstől kezdődő és napjainkig bezáródó 24 év. Lucifer jelenti ki Az ember tragédiájában, hogy „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”, ez bizony Csurkára is igaz, ő is azt tudja adni, amit átélt ebben az 1989-től 2012-ig tartó szűk negyedszázadban. Ő volt a monori, lakitelki találkozók motorja, az MDF alapítója, főideológusa, majd ugyanazok, akik tavaly is végigjajongták az írott és elektronikus sajtót, jó 20 évvel ezelőtt „félelemérzetük” állandó hangoztatásával elérték, hogy fokozatosan kiszoruljon az MDF-ből. Új pártot alapított, a Magyar Igazság és Élet Pártját, amivel bejutott a Parlamentbe, 1998-tól 2002-ig ő volt a MIÉP frakcióvezetője. A gyászos emlékű 2002-es választás után, amikor a Ron Werber-es gyűlöletkampánnyal elbutított magyar nép visszahívta régi hóhérait, lassan-lassan kiszorult a közéletből, a MIÉP felmorzsolódott, emblematikus figurái más pártokba igazoltak át. Az utóbbi 5-6 évben Csurkán kritikátlan, elvtelen talpnyalásnak tűnő FIDESZ-rajongás hatalmasodott el, amit a FIDESZ kelletlenül, de a MIÉP-szavazók voksaiért eltűrt. A rossz nyelvek szerint, beígértek neki egy színházat, ahol majd játsszák a darabjait. Meg is kapta, de a nagypolitika hamar kiebrudalta onnan.

A mindenféle viszonyok, megalkuvások, összeállások, szétválások, háttértárgyalások, paktumok szövevénye az, ami Csurka szakterülete, úgy ismeri, mint a tenyerét. Ezekről szól az Írószövetségek harca, amit némi magánéleti szálakkal kever. A két szövetség, a Plebejus Íróké és a Szenátoroké a Horthy-korszak megítélésről szeretne közös konferenciát tartani, és emiatt előőrseik találkoznak a Retyezát nevű vendéglátóipari műintézményben. A plebejusok teljes létszámban ott feszítenek, de a szenátoroknak csak a fullajtárja ért oda, a 19-es népbiztos, Kornfeld Zsigmond dédunokája, az igen mutatós Kunfi Zsuzsa, mert az élemedett korában is nagytermészetű főtárgyalójuk éppen hancúrozik valahol. A népiek sértődötten elvonulnak, majd saját berkeikben vitatják meg az egész ügyet. Itt felvonulnak a jobboldal karikírozott figurái, alkalomadtán klinikai esetei: a mindig hőzöngők, a sírva vigadó mellveregetők, a részeges ordibálók, a szájaló odamondogatók. Végül sehová sem lyukadnak ki, mert azon a bizonyos damaszkuszi úton járó-kelő alelnökük is elárulta őket, beállt a „kapitalista kizsákmányolók” közé, földbirtokot vásárolt, a Retyezátot is megvette és úri gesztussal elajándékozta Kunfi Zsuzsának, akivel összeszűrte a levet. És ekkor jön a slusszpoén, a plebejusokat csak afféle csodabogaraknak tekintő „hosszú fekete hajú érzéki szépség” beleszeret a mackós termetű alelnökbe, és olyan határtalan szerelemmel csüng rajta, olyan olvadó tekintettel néz rá, hogy ilyen igaz tiszta lamúrt még nem látott a világ. A darab sok-sok keserű igazságot kimond a közeli és a kissé távolabbi múlt politikai iszapbirkózásáról, árulásairól, a két oldal gazdasági és megszólalási lehetőségeit tekintve egyenlőtlen küzdelméről, hogy a közönség időnként felszisszen a hallottakon.

Az első felvonásban olyan érzése támad a nézőnek, mintha visszaröppent volna öt-hatszáz évet a múltba, és a középkori hitvitázó drámák egyik előadásába csöppenne bele. Esemény elvétve akad, csak elvek, nézetek, felfogások, tézisek csapnak össze, amik mind egy szálig igazak és fájdalmasak, mindezt a publikum reakcióiból is le lehet mérni. A második részben már több a cselekmény, például egy-két női konfliktus, ami az anyaság és hivatás összeegyeztethetősége között feszül, vagy Kun Béla 1919-es krimi mészárlása, de ezekkel együtt is igen statikus a darab. A Térszínház együttese és Bucz Hunor rendező mindent kihoz, amit ki lehet hozni egy ennyire drámaiatlan drámából. Igazán remek rendezői megoldás, hogy a plebejusok összejövetelét bemutató jelenetben a színészek a közönség soraiban ülnek, onnan mondják el szövegüket, így a nézőnek az az érzése támad, ő is az előadás résztvevője. Szitás Barbara hitelesen alakítja Kunfi Zsuzsát, főképp azt a fejlődési ívet játssza el igen meggyőzően, aminek következtében ez a gyanakvó asszony szinte szerelmes csitrivé válik. Kedvessy Irént Kovács Éva Rebecca személyesíti meg, olyan háromgyermekes anyát és odaadó feleséget visz fel a színre, aki gyötrődik férje kétes eredetű előbbre jutása és családanyai meg politikai karrierje között. A sima modorú Szakhváry Hubát Kecskeméti Róbert kelti életre. A furcsa fordulatokat produkáló alelnököt Turi Bálint a szerep megkívánta vehemenciával, a tétovázó elnököt Hegedűs Jenő személyesíti meg. A hatodik koporsó apródját Galát Norbert bölcs, fiatalembernek mintázza meg, akiben egyesül a múlt, a jelen és a jövő. Szamosvári Gyöngyvér a titkárnőt, Kovács J. István a handabandázó Mondok Jánost, Csuka János Bálvány Lajost állítja a nézők elé.

Kortörténeti érdekesség ez a dráma, és emiatt érdemli meg a nézők figyelmét.

Reklámok