Bárka Színház

Az idei Tavaszi Fesztivál rendezvénysorozaton belül március 22-én mutatta be a Bárka Lev Nyikolajevics Tolsztoj regényének, az Anna Kareninának átiratát. Ez az 1877-ben kiadott mű a világirodalom egyik legismertebb alkotása, számtalan film, balett, báb, musical feldolgozást ért meg. Anna az első lázadó nő, aki ki akar törni unalmas férje által teremtett langymeleg otthonból, elhagyja, összeáll az üresfejű, de jóképű katonatiszttel, Vronszkijjal, azonban a társadalmi közeg nem tűri az efféle házassági puccsot, és nincs más kiút számára, mint az öngyilkosság. Dióhéjban ennyi a sztori. A következő asszony, Ibsen Nórája azonban már kitör a babaszobából, de nem azért, mert szerelembe esik, hanem ráébred, önmagával szemben is vannak kötelességei. Volodimir Klimenko, azaz Klim a mai orosz-ukrán színházművészet kiemelkedő rendezője, drámaírója, pedagógusa a görögöktől kezdve Shakespeare-en át Gogolig bezáróan sok-sok klasszikus művet formált át a maga sajátságos lírai szemléletmódjával. Az alapmű vázát ugyan meghagyja, de kibővíti a látható meg tapintható valóságtól elemelkedő művészetfelfogásával, így a realitást ötvözi a szemmel, kézzel nem érzékelhető világgal. Klim Anna Kareninája költői dráma, amit most a szintén ukrán, hazánk teátrumaiban gyakran rendező, Vladiszlav (Vlad) Troickij állított színpadra. Troickij 1964-ben született, ő hozta létre Kijevben a DAKH művészeti központot. Az általa megálmodott produkciók mind egy szálig felkavarják az adott ország színházi életének állóvizét, ugyanis szép számmal akadnak ájultan lelkes rajongók, akik áhítattal elemezgetik az előadásokat, de legalább annyian vannak, akik harsányan tiltakoznak, értetlenkednek rajtuk. ’Szeretem is meg nem is’-féle középút nincs. A két táborba osztódást Troickij rendezései azért váltják ki, mert nem csupán egyfajta, hagyományos „műélvezettel” szolgálnak, hanem összművészeti örömökben is részesítik a nagyérdeműt.

Ez most, a Tavaszi Fesztivál keretén belül, március 22-ei premieren sincs másképp. A díszletek, amiket szintén Vlad Troickij tervezett, segítik ezt a minden érzékszervet igénybevevő hatást. A színpad jobb és bal oldalán két mozgó kamera foglal helyet, amit a jelenetben éppen részt nem vevő színészek kezelnek, ezek a fekete-fehér képek négy, méretes vetítőfelületre kerülnek, és a játszók fejét mutatják, így még a háttal állók arcának legapróbb rezdülését is jól lehet látni. Ha pedig szünetel a felvétel, akkor egyszerű tükörként funkcionálnak. A másik újdonság az élő zene, amit Szakál Tamás és Pagonyi András szolgáltat, időnként az is előfordul, hogy egy-két szólam erejéig a színészek is beállnak közéjük, és hangszerükkel kísérik az előadást. Ez a muzsika a produkció szerves eleme, és nem csupán a nyugati ember által borzongva szimatolt, édes-bús orosz lélek minden vadságának és lágyságának hangulatát fejezi ki, hanem kiemeli a fontos dramaturgiai pontokat. Klim és Troickij Anna históriájából nem a Tolsztoj által megírt egyszeri történetet meséli el, hanem egyetemes érvényűvé tágítja ezt a – 19. század vége felé ritkaságszámba menő – eseményt, egy asszony botlásán keresztül az egész női létet, szerelemet, házasságot, anyaságot, és az ezzel járó fájdalmakat, örömöket mutatja fel, amiben benne van a férfi, a testvér, a rokonság és az egész társadalom együttérzése és elutasítása is. Mindez keveredik örökzöld igazságok, magvas gondolatok kimondásával, ezért hosszú perceken át tartó monológok, dialógusok hangzanak el, a szereplők életük hétköznapi gondjait-bajait ráérősen kibeszélik, filozófiai magasságot elérő eszméiket is ugyanezzel a komótossággal tárgyalják. Elemi összetevőkre szedik szét magukat és életüket. Ez az állandó elemezés és élveboncolás az, ami a színszerűség rovására megy, mert túl hosszúra, három és fél órásra nyúlik az előadás. Magától értetődően akadnak olyan nézők, akik képesek átvenni ezt a lassú ritmust, a gondolatok széles sodrású ömlését, időnként száguldó lavináját, és teljesen elmerülnek benne, de olyanok is vannak, akiket nem fog meg ez a méltósággal hömpölygő, imitt-amott őrülten viharzó szóáradat, annak ellenére, hogy az összes érzékszervét igénybe veszik, túlmagyarázónak, hosszúnak és fárasztónak tartják.

A színészek teljesítménye emeli ennek az Anna Kareninának értékét. Plusz terhet ró rájuk, hogy olyan nagyfelbontású képeken is követhető a játékuk, amiken mákszemnyi kiesés, ritmuskihagyás, figyelmetlenség is ordító hibának tűnik, nem is szólva arról, hogy 200 percet töltenek a színpadon, és milyen irdatlan mennyiségű szövegük van. Dicséretükre legyen mondva, remek küzdelemben győzik le ezeket a színészpróbáló akadályokat. A két Alekszej: Karenin és Vronszkij között vergődő Annát Szorcsik Kriszta alakítja, ez az Anna határozatlan, döntéseit gyötrődve hozza meg, szeretné az élet teljességét megélni, de gyenge hozzá. Ilyés Róbert Karenin figurájából azt a sótlan, érzéketlen, magas beosztású csinovnyikot hozza ki, akitől minden nő menekül, szemernyit sem lehet csodálkozni, hogy boldogtalan felesége kifelé igyekszik ebből a szürke házasságból. A snájdig katonatiszt, Vronszkij Száraz Dénes megjelenítésében olyan kellemes külsejű és modorú úriember, aki ideális erre a gondtalan szépfiú szerepre. Anna szüleit, Scserbackaja grófnét Spolarics Andrea, apját, a grófot Gados Béla nem éppen szeretetet adni és elfogadni tudó anyának és apának személyesíti meg. A két Scserbackaja hercegnőt Nagy-Kálózy Eszter és Szilágyi Csenge viszi fel a színre. Shilton bárónőt Parti Nóra, Levint Kovács Ádám, Oblonszkijt Pásztor Tibor, Petrickij főhadnagyot Ágoston Péter játssza.

Ha valaki rá tud állni ennek az előadásnak a hullámhosszára, akkor olyan élményben van része, amiben nem a cselekmény izgalma, hanem a látvány és a míves játék köti le a figyelmét, ha nem, akkor az elejétől a végig csak feszengeni fog, és azt várja, mikor lesz már vége, vagy a szünetben elmegy.