Művészetek Palotája

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Az Énekel az ország 2013 elnevezésű program nem ebben az esztendőben, hanem 28 évvel ezelőtt kezdődött el, ugyanis Hollerung Gábor karmester ekkor álmodta meg és hívta életre. Ennek a párját ritkító eseménysorozatnak az őse a Fővárosi Középiskolások Egyesített Kórusának hangversenye volt, amikor 1986-ban több száz fiatal adta elő Carl Orff: Carmina Burana című művét. Ennek az egyszeri előadásnak az elsöprő sikere győzte meg a karmestert, hogy tovább folytassa ezt az alkalminak induló eseményt. Az évek során egyre több kórus csatlakozott hozzájuk, hogy együtt adják elő a világ zeneirodalmának klasszikus, kórus énekekben gazdag, azaz oratorikus műveit. Pár esztendőre rá, 1993-ban vált hivatásos zenekarrá az addig amatőr zenészekből álló Budafoki Dohnányi Zenekar, aminek azóta is Hollerung Gábor a zeneigazgatója és karmestere. A Liszt-díjas karmesternek mind a mai napi fontos célja, hogy megtalálja az embereket, és értő közönséget neveljen belőlük. Ez az egyedi rendezvény jelentős mozgalommá terebélyesedett, és az Énekel az ország nevet kapta. Ebben az évben május 19-én, pünkösdvasárnap este adtak hangversenyt a Müpában. A hatalmas Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem olyannyira megtelt, hogy egy tűt nem lehetett leejteni, a közönség ovációja percekig nem szűnt meg, a két mű közötti szünet előtt is vastapssal fejezték ki hálájukat, a végén pedig füttyszóval, hangos brávókkal köszönték meg a nem mindennapi élményt a szemmel láthatóan boldog, közel 500 tagból álló kórusnak, a meghatott karmesternek, a közreműködő művészeknek: Csereklyei Andreának, Megyesi Schwartz Lúciának, Csapó Józsefnek,  Kovács Istvánnak, Cselóczki Tamásnak, a precízen játszó zenekarnak és a betanítás nehéz, áldozatos tevékenységét elvégző karnagyoknak.

Az idén 27 kórus működött közre, az ország legkülönbözőbb részéből jöttek, nem csupán Budapestről, vagy nagyvárosokból, kisebb településekről, hanem Kanadából, Montrealból is, ez utóbbinak Takács Miklós személyében magyar vezetője van. A kórusok önállóan dolgoztak, tanulták meg a zenedarabokat, majd Veszprémben, május 10-től 12-ig három napos közös táborozáson vettek részt, ahol napi hét órai közös gyakorlás során összecsiszolódtak. A közös, zenekari és kórus főpróbát az előadás délelőttjén tartották. Este két remekművet hallhatott a publikum, az első Wolfgang Amadeus Mozart Requiemje volt, a másik Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa. Mozart 1791-ben, halála előtt írt, befejezetlen alkotása körül mind a mai napig sok-sok legenda kering, ami csak növekedett Peter Shaffer Amadeus című színdarabja következtében. Abban megegyeznek a zenetudósok, hogy Mozart tanítványa, Franz Xaver Süsmayr fejezte be a hátrahagyott vázlatokból. Van olyan tétele a Requiemnek, amiből csak egy-két taktust írt meg a zeneóriás, és ez bizony azóta is tág teret nyújt az átgondolóknak, akik nem elégednek meg a Süsmayr-féle változattal, és újat komponálnak helyette. Fiatal zeneszerzőnk, Pánczél Tamás is beállt ebbe a sorba, Mozart feljegyzéseit figyelembe véve, a Lacrimosa-tétel végéhez még egy Ámen-fugát is betoldott, így más lett a Müpában felcsendülő Requiem, nem olyan, mint ahogyan azt a közönség eddig megszokta. Ez nem jelent gyökeres változást, csak egy kis másképpen hangzást. Kodály Zoltán a Psalmus Hungaricust Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára komponálta 1923-ban, amiben a Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárfordítását dolgozta fel.

Hollerung Gábort nem csak azért illeti dicséret és elismerés, hogy bő negyedszázada fáradtságot nem ismerve építi, kerekíti, nem hagyja elsorvadni ezt a mozgalmat, hanem ezért is, ahogyan ezen az estén kézben tartotta ezt a gigászi méretű kórust, és eggyé kovácsolta őket, valamint a művek iránt érzett tisztelettel és alázattal dirigálta a svájci óra pontosságával játszó zenekart. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a közönséget tájékoztassa, és egy kicsit beavassa a műhelytitkokba. Hihetetlen és semmivel össze nem hasonlítható zenei élményt nyújt közel félezer nőnek és férfinek az éneke. A csendjük is szinte megszólal, hangjuk ereje pedig a hallgatót felröpíti abba a magaslatba, ahol a föld összeér a mennyel. Ahogyan az emberi énekhang, ez a legcsodálatosabb és legtökéletesebb hangszer pianóival és fortéival betölti a teret, elvarázsolja a széksorokban ülőket, akik más dimenzióba kerülnek, oda, amiben a lelkük megérinti a fenségest, és önmaga fölé tud emelkedni, képes megtisztulni általa, és kifényesedni tőle.

Advertisements