Magyar Állami Operaház

Richard Strauss csak névrokona a bécsi valcerkirály-családnak, 1864-ben született Münchenben, és 1949-ben hunyt el Garmisch-Partenkirchenben. Nem csupán a programzene egyik kiemelkedő mestereként tartja őt számon a művelődéstörténet, hanem opera- és több szimfonikus költemény, zenekari mű szerzőjeként és jelentős dirigensként is. Operái közül a legismertebb az 1910-ben bemutatott Rózsalovag és az egy évvel korábbi Salome. Az Ariadné Naxoszban (Ariadne auf Naxos) nem tartozik az igen gyakran színre vitt darabjai közé. Az első verziónak Stuttgartban, 1912-ben volt a premierje, a másodiknak pedig – alapos átdolgozás után – 1916-ban, Berlinben, és a világ operaszínpadain, így nálunk is ezt a variációt játsszák. Magyarországra hamar megérkezett, 1919 áprilisában gróf Bánffy Miklós vette fel a repertoárba. Majd 1921-ben újra próbálkozott vele, de csak 3 előadást ért meg. Az 1922-es felújítást viszont csak egyszer adták elő. A következőre 45 évet kellett várni, 1967-ben az Operában került színre, és 26 alkalommal lehetett rá jegyet venni. Azóta nem volt színpadon. Most, május 17-én újra megjelent Operaházunkban, összesen ötször láthatta-hallhatta a közönség.

Az opera története igencsak bonyolult, tulajdonképpen játék a játékban. Az egyik társulat, élén az értelemre, érzelemre ható művészet iránt elkötelezett, fiatal Komponistával komoly operával, azaz opera seriával akarja megnyerni az embereket, amiben a rútul rászedett és elhagyott Ariadné inkább a halált választja, mert úgy érzi, ekkora csalódás után nincs miért tovább élnie. A másik trupp a könnyebb, a commedia del’ arte műfajban jeleskedik, ők a könnyűvérű Zerbinetta és négy széptevője közötti szerelmes torzsalkodással szeretnék szórakoztatni a nagyérdeműt. Végül a mindenható, rideg udvarmester oldja fel a patthelyzetet, közli, nem lehet két előadás, mert az túl hosszú lenne és unalmas, csak egy, ugyanis ennyit elvisel a kényes publikum, többet nem. Nincs mese, muszáj megegyezniük, mert egyikük sem szeretné elveszíteni a jóakaró kegyét, ezért erőt vesznek magukon, és párhuzamosan mutatják be a mind a két művet. Ha a néző elszakad a közvetlen cselekménytől, akkor olyasféle filozofikus gondolatok is eszébe jutnak, mint érdemes-e – akár a halálig – kitartani meggyőződésünk mellett, vagy inkább tegyünk le róluk, és megroppanva bár, a „realitásokat” figyelembe véve folytassuk életünket. Ezeken az örök dilemmákon el lehet ám merengeni…

A produkció különlegességét a rendezés adja. Az olaszországi Velencében zenés színházrendezési tanulmányokat folytató Anger Ferenc számtalan, olyan megoldást vonultat fel, amivel meghökkenti az operarajongókat. Szokatlan és furcsa megoldások sorával találja szembe magát a közönség. Visszatérő motívumként – mintha Chaplin idejében forgatták volna, – olyan némafilmrészleteket vetítenek, amiből Ariadné életének előtörténetét tudja meg a néző. Így a szülők szeretetét, a szörnyeteg kisöcs, a Minótaurosz világra jöttét és garázdálkodását, a daliás athéni királyfinak, Thészeusznak a torzszülött felett aratott diadalát, amit Ariadné hathatós segítségével ért el, majd a bőrszerkós fiatalember csalfaságát, ugyanis Naxos szigetén robogójának felpakolt oldalkocsijába beülteti a fülig szerelmes leányzót, ezután leválasztja a motort, és elviharzik rajta, faképnél hagyja a mit sem sejtő hajadont. Az énekesek túlfűtött erotikus közegben mozognak, holott az eszét vesztő főhősnő nem a szexelés hiányától szenved, hanem az árulástól, a becsapottság annyira fáj neki, hogy még az élettől is elment a kedve. Annak a méretes, fekete polipnak, ami Ariadné menedékeként szolgál, időnként bizarr szerep jut, az éppen arra járó hölgyek érzéki fellobbanásaikat csillapítják vele. Az amerikai filmek velejárója a funkció nélküli izmos férfiülep, itt most ennek továbbfejlesztett változatával találkozhat a nézősereg: a megfelelő ponton fügefalevéllel eltakart, ugyanakkor nyakkendővel ékesített pucér úriemberek sétálgatnak fel, s alá a színen. Az Operaház disztingvált hölgylátogatói azonban nem kezdenek el sikítozni, mintha chip and dale show-n lennének, csak szemeiket legeltetik a jóvágású fiúkon. Nem csupán hús-vér férfiak, hanem ugyanilyen ádámkosztümös bábuk is benépesítik a játszóhelyet. A rendező legkíméletlenebbül Ariadnéval bánik el, szegényről nyugodtan meg lehetne mintázni Harsányi Zsolt bolond Ásvaynéját. A szomorúságtól megőszült, zilált külsejű Ariadné fűhöz-fához kapkod, és csak azon kesereg, hogy miért éppen vele kellett mindennek a csúfságnak megesnie.

Az viszont ragyogó ötlet, hogy az ellentmondást nem tűrő udvarmestert megszemélyesítő, az egész teret betöltő érces hangú Franz Tscherne lent ül a zsöllyében, onnan adja ki utasításait. Mulatságos jelenet, amikor a kétféle darab egybemosásának képtelen ötletétől letaglózott Komponista kettészakad a függöny legördülése közben. A május 21-ei előadásból az énekesnőket kell kiemelni, ők mindent megtesznek az opera sikeréért. Najádot Váradi Zita, Driádot Schöck Atala, Echót Wierdl Eszter, a bomlott elméjű Ariadnét Szabóki Tünde, a kikapós Zerbinettát Barabás Annamária, az idealista Komponistát Vizin Viktória kelti életre. Mindannyian sallangmentesen játszanak és hibátlanul, a legapróbb félrecsúszás nélkül adják elő virtuóz tudást igénylő áriáikat. Az énekesek is kitesznek magukért, Szegedi Csaba telt baritonja, Cser Krisztián mély basszusa, Gurbán János selymes baritonja méltó a nők teljesítményéhez. Thomas Piffka, Megyesi Zoltán, Rezsnyák Róbert Szüle Tamás, Vadász Dániel és Horváth István kisebb szerepet kapott ebben a produkcióban. Héja Domokos a mű iránti tisztelettel és biztos kézzel irányította az összes közreműködőt, így a művészeket meg a pontosan játszó zenekart.

Mindent egybevetve, különleges szellemi csemegét kap az, aki ezt a ritkán műsorra tűzött operát megnézni.