Bárka Színház – Stúdió

A Kanadában, 1931-ben született és Svédországban, Sunnerstában 1992-ben elhunyt Sven Delblanc az elmúlt évszázad egyik legjelentősebb skandináv írója. Álarcosbál című drámájában a svéd királyság történetének azt a tragikus eseményét idézi fel, amikor a stockholmi operában 1792 márciusában rendezett maszkabálban meglőtték III. Gusztáv királyt, aki két hét múlva belehalt hátsérülésébe. Bármilyen nemzetiségű vezető megölése mindig megmozgatja a művészek fantáziáját, Giuseppe Verdi Az álarcosbál című operájának középpontjában például ez a gyilkosság áll. A merénylet okán számtalan, egyes emberre, vagy az egész közösségre kiható, oda-vissza áthallásos, eltitkolt netán büntetett gondolatok sokaságát kimondó művet lehet alkotni, Sven Delblanc sem tett másként. III. Gustaf valós személyiségjegyei sok mindenben visszaköszönnek a drámában, aminek hazai ősbemutatóját a Bárka Stúdiójában április 26-án tartották. A produkció létrejöttét nem csak a Svéd Nagykövetség, hanem az Elektrolux és az Ericsson is támogatta. A Holstein-Gottorp hercegi családba 1746-ban született III. Gustaf a felvilágosodott abszolutizmus híveként ezt a fajta egyeduralkodói gyakorlatot folytatta, intézkedéseivel megnyirbálta a nemesség előjogait, akik ellenségüknek tekintették. Példaképe a Napkirály, XIV. Lajos volt, frankomán hajlamai abban is megnyilvánultak, hogy franciául beszélt, ugyanis ezen a nyelven kifogástalanul, míg svédül elég gyatrán fejezte ki magát. Mindez az Álarcosbálban is így van, a király francia verseket szaval, írókat olvas, francia festő, Francois Buocher Lédát illetlen pózban ábrázoló képe lóg magánlakosztálya belső szobájának falán, csenevész fiacskáját is ennek a nyelvnek a kiejtésével gyötri. Rajongott az antik kultúráért, ezt a vonzalmát a darabban Octavianus Augustus római imperátor mellszobra jelzi.

Királyokról, császárokról szóló művek, köztük a drámák esetében általában mindig két szál ötvöződik össze, az egyik a magánéleté, a másik a közéleté. Az Álarcosbálban sincs ez másképp, hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Uralkodók esetében az emberi dilemmák egybefolynak a közéletivel, átjárják egymást, közülük a leginkább égető hogy, van-e méltó utódja, aki folytatja megkezdett munkáját. III. Gustafot is ez a kérdés foglalkoztatja, 10 év körüli, testileg-lelkileg gyönge fiától még azt is elvitatja, hogy az övé, a lovászmestert tartja a kisfiú nemzőjének, ezért bánik annyira szeretet nélkül és türelmetlenül a megszeppent gyerekkel, aki hiába ugrik a nyakába, és keres az apánál védelmet a könyörtelen királlyal szemben. A feleségétől is régen elhidegült már, Gustaf ugyan a formális tiszteletet megadja párjának, de ott motoszkál a fejében, bizony felszarvazta őt. Hiába próbálja az asszony a régi tűzre emlékeztetni, rideg udvariasságot kap csak. Kettejük megromlott kapcsolatáról szó nélkül is beszél az a festmény, ami a hálószobájukból került át a király lakosztályába, a vásznon Léda elcsábításának pillanata látható, amikor Zeusz hattyú képében készül magáévá tenni a szemérmetlenül kitárulkozó nőt. A királyt még az a tudat is kínozza, hogy nem bízhat meg senkiben, egyetlen igaz híve, netán barátja nincs, a hozzá legközelebb álló Armfelt tábornok is inkább a maga pecsenyéjét sütögeti. Gustaf tisztában van vele, léhűtők és talpnyalók hada veszi körül, akik az első adandó alkalommal elárulják őt, azonnal hátba támadják. Tudomása van az ellene irányuló merényletről, bárkit kér fel, hogy kísérje el az operába, az ágas-bogas teendőire hivatkozva pánikszerűen utasítja vissza a kitüntetésnek szánt gesztust. Előre látja, beteljesedik a sorsa, ennek ellenére mégis el akar menni, és el is megy a bálba.

A svéd-magyar származású Berzsenyi Bellaagh Ádám nem csak a fordítás számtalan kihívást jelentő feladatát látja el, így köztük azt, hogy a szöveg ugyan régi legyen, de azért mai is, hanem a rendezőét is, pergő ritmusú előadást hoz létre. Zöldy Z. Gergely jelzésértékű díszletei, a szobor, egy-két szék meg a kép és csupán a felső kabátok korhű jelmezei és a parókák segítik elő a 18. századi atmoszféra megteremtését. Különleges szerep jut a zenének, olyan feladata van, mint a görög drámákban a karnak, csak nem a szó erejével, hanem érzelmi töltésével hat a nézőkre. Négy, álarcot viselő muzsikus működik közre: Monori András, Kerek István, Radnai Róbert és Farkas Zoltán, akik nem csak andalító muzsikát játszanak, hanem időnként nyugtalanságot előidéző hangzavart keltenek. Ezen kívül még fülsértő hangeffektek, baljós suttogások is hallhatók. Mindezek a hangulati aláfestést és a feszültség fokozását szolgálják. Seress Zoltán III. Gustafot kifogástalanul jeleníti meg, a király alakjából a nagyra hivatott, de mégis kicsinyes emberi gondokkal-bajokkal küszködő férfi töprengését emeli ki, akinek nem csupán önmagáért, hanem a népéért is számot kell adnia, és szembemegy a sorsával. Az önmagát barátnak mondó, a sodrából gyakran kijövő Armfelt tábornokot Kardos Róbert hol megértő, hol türelmetlen emberként viszi fel a színre. Spolarics Andrea a mellőzött és a gyanú árnyékában lévő királynét visszafogottan kelti életre. Von Essen hezitáló karakterét Dévai Balázs olyan nyámnyila férfiként személyesíti meg, aki mindenben a rá leső csak veszélyt szimatolja csak. Gados Béla tipikus hízelgőt ábrázol Schöderheim figurájában. A beijedt és mindig csak ledorongolást kapó trónörököst Pál Dániel Máté félénk kisfiúnak mintázza meg. Árvai Péter a királyi apródot az ilyen alacsony beosztásban dolgozó emberek szolgalelkűségével állítja a nézők elé.

Az Álarcosbál feszes dramaturgiájú színmű, Sven Delblanc mestere a feszültség fokozásának, ennek egyik eszköze, hogy a nézők csak a darab felénél találkoznak először a főhőssel, addig minden szereplő csak róla beszél. A közönség tagjai számára egy percig nem kétséges, mi a végkifejlet, ennek ellenére egy perc unalom vagy üresjárat nincs a játékban, ugyanis tökéletes arányban keverednek benne az átlagembert érintő gondok-bajok a közösségért számadással tartozó államférfi morális felelősségével.