Országút Társulat

   A francia klasszicista tragédiák ma már kevésbé hatnak a színpadon. Moliére vígjátékai azonban ma is elevenek. Moliére színpadán már korabeli polgári konfliktusok jelentkeznek, általában olyan embereket mutat be, akik valamilyen szempontból eltérnek az átlagos, egészséges, józan embertípustól, mert átlépték az „értelem” és a „természetesség” által szentesített és szokványos magatartásformák határait. Az ilyen emberek mindig a komikum és a tragikum határán mozognak: ha nem tragikusan nagy egyéniségek, akkor kacagni valóan komikusak. Moliére komolyan vette írói hivatását, ugyanis céljai közé nem csak a nézők megnevettetése, hanem az emberek hibáinak a megjavítása, olykor veszélyes bűnök leleplezése, ostorozása is tartozott. Művei legalább annyira megrendítőek, mint amennyire nevetségesek. Köznévi – ezen belül jobbára melléknévi – címei is arra a hibára utalnak, amit ki akar figurázni. A Sganarelle-ben a feleslegesen féltékenykedő férj képzelgéseinek a személyiségre gyakorolt negatív hatását emeli ki. A Sganarelle-t (Sganarelle ou le cocu imaginaire) a fiatalkori alkotásai között tartja számon az irodalomtörténet, amit 1660-ban, a klasszicista drámaszerkezet szabályait már figyelembe véve, de még a vásári komédiák követelménye szerint írt. Középpontjában a merész torzításokkal megrajzolt figura, Sganarelle áll. A Sganarelle a magyar színpadon is gyakran játszott Moliere-darabok közé tartozik, legutóbbi változatát az Országút Társulat 2013. június 23-án mutatta be, és négyszer adták elő.

Az Országút Társulat a darabot nem a Napkirály korához illő, hanem csak jelzésértékű díszletek között viszi fel a színre, a kosztümök viszont hasonlítanak a 17. századbeli viseletekhez. Ezen a darabon megfigyelhető még a helyzetkomikumra épülő francia vásári komédiának, a farce-nak és a rögtönzést szívesen alkalmazó olasz commedia dell’arte-nak a hatása is. Cselekménye nem bonyolult, egy véletlenül elejtett medál körül forognak az események, ugyanis az találja meg, akinek nem kéne, és így téves következtetésre jut, és az nem veszi észre, akinek kellene. Mindenki mindent félreért, de a végén az összegubancolódott szálak kiegyenesednek, a szerelmesek egymásra találnak, a zöld ördögtől mardosott férj is megnyugszik, mert asszonykája nem járt a tilosban. Miután a mondanivalóról a nézők figyelmét a díszletek meg a jelmezek nem terelik el, ezért a színészi játékra kerül a hangsúly. A színészeket egytől egyig dicséret illeti meg, mert ezt a nehéz, veretes szöveget jól artikulálva, tisztán, érthetően mondják. Moliére a legtöbb címszerepet önmagának írta, így a főszereplő megtalálása több, mint fontos, azonban Gorove Krostóftól jobb Sganarelle-t nehéz elképzelni! Az ő Sganarelle-je mindenkire ferdén néző, homlokára állandóan szarvat képzelő, gyáva alak. Az ő ellentéte a Dselits Dávid remek alakításában látható nyíltszívű, egyenes jellemű vőlegény, aki nem érti menyasszonya „elhidegülését. A tehetős párizsi polgárt, Gorgibiust, a szavatartónak nem nevezhető zord atyát Hadnagy Csaba kissé csapongó, zsarnokoskodó férfiúnak ábrázolja. Célie-t, Gorgibius engedelmes lányát, Célie-t Zaymus Eszter néha félénk, beletörődő fehérnépnek, néha viszont harcias amazonnak jeleníti meg. Az ártatlanul gyanúba kevert feleséget Gorove-Osvalda Mariann személyesíti meg. Kis-Dörnyei Nóra Lélie öreg dajkájának szerepében az „igazi” cserfes moliére-i szobalányok előfutára. A folyton éhes Gombócot Urbán Simon, a dolgokat a helyükre tévő Ólábat Schmidt Péter, Sganarelle hasonszőrű komáját Benesch Richárd játssza.

Az előadás elejétől a végéig igen pergő, jó ritmusú, nincs benne egy percnyi unalom sem. A közönség nem érzi idejétmúltnak Moliére humorát, sőt kimondottan élvezi, mert – a jó ízlés határain belül maradva – egy kicsit vaskos ugyan, de messze van a kabarétréfáknak az emberi nem szaporodásával kapcsolatos trágárságaitól, vagy a hivatásos mókamestereknek testünk vegetatív működéséből adódó otromba viccelődéseitől.  A néző azzal a bizsergető érzéssel kel föl a székéből, hogy azt kapta, amit várt: bő órányi lelki felüdülést, felhőtlen szórakozást, kellemes kikapcsolódást, ezért amikor a függöny összezárul, majd újra meg újra kinyílik, szűnni nem akaró tapssal jutalmazza a színészeket.