Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

Az 1928-tól 2008-ig élt Richard Bear azon amerikai szerzők közé tartozik, akik tévésorozatok mellett bulvárdarabjaikkal is sikert sikerre halmoznak. Mély, filozofikus gondolatok, lelket megterhelő drámák nincsenek műveiben, kimondott céljuk a nevettetés, és ennek maximálisan megfelelnek. A Hitted volná?-t aminek eredeti címe Mixed Emotions, 1993-ban mutatták be a Broadway-n, azóta a világ számos pontján játszották, hozzánk most érkezett meg, október 3-án volt a premierje az Orlai Produkciós Iroda darabjaként a Belvárosi Színházban.

A komédia története dióhéjban annyi, hogy az 56 éves, még igen mutatós, szeretett férjét egy éve elvesztő Christine Millman a napfényes Floridában lakó rokonánál, Beverlynél szándékozik letelepedni. Egyszerűen megunta a szmogos, zajos New Yorkot. Lakásában hórukkmunkások járnak ki és be, amikor megérkezik neki és férjének is legközelebbi barátja, a 64 esztendős, zsémbes Herman Lewis, aki meglepő ötlettel áll elő: házasodjanak össze. Több, igen racionális pontba szedte össze az észérveket, amik eme döntés mellett szólnak: 40 éve ismerik, sőt, megszokták egymást, tudnak a másik gyengéiről, együtt olcsóbb az élet, mint külön, adóalapjukból is számottevő összeget lehet leírni, a költözés meg a repülőjegy árát is meg lehet spórolni… Christine se köpni, se nyelni nem tud az ajánlatot hallván, még végiggondolni sem akarja. Hermant nem lehet lerázni, és csak erősködik. Este elmennek egy puccos étterembe, ahol jól érzik magukat, majd együtt töltik az éjszakát. Másnap reggel Christine eltökélt szándéka, hogy utazik, de a bogáncstermészetű Herman a szerelmi vallomástól kezdve a fél térdre ereszkedős lánykérésen át a pakoló fiúk megvesztegetésig bezáróan mindent elkövet, hogy visszatartsa. Christine végül beadja a derekát, és ő kéri Hermant, vegye feleségül…

A Hitted volna? tipikus jellemkomédia, mégpedig Herman karaktere okán. Ez a derék, szőnyegkereskedő férfiú bosszantóan rigolyás, ráadásul könnyen felkapja a vizet, a legparányibb vélt vagy valós sérelemre válaszul azonnal felhúzza az orrát, semmi, de még annak az ellenkezője sem felel meg neki, és bizony tucatjával akadnak idegesítő szokásai. Már csak sportból vagy szellemi agytornából is imádja szekírozni az embereket. Rossz néven veszi, és szemrebbenés nélkül felhánytorgatja, ha társaságának tagjai nem tőle szerzik be szőnyegszükségletüket. Zsidó létére Moliére Harpagonjához mérhető fösvény, jobban a fogához veri a garast, mint három skót együttvéve. Mindent ’a mibe kerül’ alapon vesz számba, és ennek hangot is ad. Christine nem ennyire bonyolult jellem, nem szeszélyes, nem klimaxos, az özvegyi fátyol letétele után úgy érzi, van még hátra pár jó éve. Racionális, a helyükön kezeli a dolgokat, főképp felnőtt gyermekeihez főződő kapcsolatát látja éles szemmel. Kettejük szellemes és sziporkázó dialógusaiból épül fel ez a roppant szórakoztató vígjáték, ami elejétől a végéig leköti a publikumot. A párbeszédek humorát, sava-borsát az adja, hogy Hermannak rohammal kell bevenni Christine várát, akinek viszont muszáj szívósan ellenállni. Eleinte elszántan védekezik, azonban a meg-megújuló, egyre keményebb ostrom hatására fokozatosan megadja magát.

Verebes István rendezi ezt 100 percig tartó, feszes ütemben zajló produkciót. Ennek a két ellentétes: a kellemes és a kellemetlen figurának a színrevitele álomfeladat a művészeknek. A fukar, kukacoskodó Hermant Kern András, a kedves, rokonszenves Christine-t Hernádi Judit személyesíti meg. Miután a színészmesterség összes eszköztárának mindketten a birtokában vannak, magától értetően felejthetetlen alakítást nyújtanak. Önfeledten mókáznak, valósággal lubickolnak a szerepük nyújtotta lehetőségekben. Kern András kibírhatatlanul önző és kicsinyes, Hernádi Judit pedig szívbe lopózóan szeretetreméltó. A költöztetők közül a bizalomgerjesztő, úriemberként viselkedőt Ficzere Béla, a bumfordi, haszonlesőt Jeges Krisztián játssza. Mira János díszletei az átlagamerikai polgárlakásbelső miliőjét idézik fel, Tordai Hajni jelmezei pedig az ebbe a rétegbe tartozók divatját mutatják.

Kellenek az ilyen habkönnyű darabok. A közönség tagjainak nem muszáj mindig valamiféle rejtett üzeneteket megfejteniük, a nézők nem igénylik, hogy folyton folyvást kódokat vagy politikai áthallásokat értelmezzenek. Vágyódnak az efféle kellemes kikapcsolódásra, vidám hangulatban eltöltött estére.