Nemzeti Színház Nagyszínpada

A Farkaslakán, 1897-ben született és Budapesten, 1966-ban elhunyt Tamási Áront elsősorban az Ábel-trilógia írójaként tartja számon az irodalomtörténet, színdarabjai közül az Énekes madár a legismertebb és leggyakrabban színpadra állított műve. A Vitéz lélek nem örvend ekkora népszerűségnek. A Trianonban elszakított Erdély és Partium egy része, Észak-Erdély 1940-ben visszatért az anyaországhoz, ezután fogalmazódott meg benne, olyan drámát alkot, amiben szélesebb perspektívába állítva, napi politikai aktualitások csábító szirénénekére nem hallgatva ábrázolja ezt a nagy horderejű, a magyarság számára oly örvendetes eseményt. Ősbemutatója 1941 januárjában, a méltatlanul elfeledett és a szovjet megszállást követően félreállított színháztudós-rendező, Németh Antal által irányított fővárosi Nemzeti Színházban volt.  Nyugodtan kijelenthető, a Nemzetit különleges viszony fűzi ehhez a színjátékhoz, amikor bő 70 esztendő múlva, 2013. szeptember 27-én, a nyáron kinevezett igazgató, Vidnyánszky Attila rendezésében a Vitéz lélek ismét a repertoár tagja lett.

A Vitéz lélek alapjául Tamási Áron 1928-ban keletkezett novellája, a Himnusz egy szamárral szolgál, de a dráma csak nagy vonalakban adja vissza az elbeszélés cselekményét. Ha dióhéjban kéne összefoglalni a színmű tartalmát, akkor azt lehetne mondani, középpontjában önmagunk, így az egész magyarság lelki újjászületése, valamint külső házunk és belső világunk felépítése áll. Balla Péter, a dráma főszereplője az első nagy világégés után hosszú idő elteltével hazatér falujába. Senki sem várja. Sári, a szomszédasszony néz csak rá időnként. Édesanyja elköltözött a másvilágra, mátkája férjhez ment, mert azt hitte, meghalt, otthona és gazdasága romokban hever. Egész életét – mindenféle téren -, elölről kell kezdenie. Úgy véli, ekkora munkához keresztyéni alázat szükséges, ezért nem rangot adó lovat, hanem szamarat vásárol, vele lát neki a sok-sok teendőnek. Csakhogy a falu népének a szemét szúrja ez az igénytelen jószág, méltóságukon alulinak tartják, hogy ilyen semmi kis vakarccsal csúfoskodik. Hiába győzködi őket, a kereszt jele ott van ezen a csökönyös állaton meg az Úrjézus is számárháton vonult be virágvasárnap Jeruzsálembe, az emberek hajthatatlanok. A falu apraja-nagyja gonoszokat tervez szegény négylábú ellen, aki egyszer csak, szőrén-szálán eltűnik. Péter onnan kap segítséget, ahonnan nem vár, Ambrus, a módos gazda ad neki pénzt, ha lélekben feleségül veszi régen elhunyt lányát. Péter beleegyezik az alkuba, csakhogy a húsvér hajadon, méghozzá a gyönyörű, élettel teli Boróka meghódítja szívét, s a leányzó is hajlik hozzá. Lázár nem akarja hozzáadni Borókát, mert féltékeny, szerelemmel szereti, ugyanis ő nem „igazi” apja, hanem csak mostohája ennek a harmatos rózsaszálnak. Szó szót követ, kiderül, Boróka nem más, mint Ambrus holtnak hitt lánya, így egybekelésüknek semmi akadálya nincs. A falu közösségében is változás áll be, csodák történnek, amit a jámbor nép a szamárnak tulajdonít. Tűvé tesznek érte mindent, végül a csacsi, amilyen furcsa módon köddé vált, ugyanolyan titokzatosan kerül elő.

Olekszandr Bilozub a végtelen erdők szálfáit megjelenítő díszletei között, ebben a hatalmas térben folyik a játék, amit Könczei Árpád hangfelvételről szóló zenéje kísér. A címszerepet Trill Zsolt úgy alakítja, hogy sugárzik belőle Balla Péternek az újrakezdés igazába vetett hite, ennek a hitnek hegyeket mozgató ereje. Horváth Lajos Ottó a zöld ördögtől mardosott nevelőapát, Lázárt szuggesztíven jeleníti meg. Mécs Károly Ambrus szerepéből az apa fájdalmát, s ezen a szomorúsággal teli lelkiállapoton felülemelkedni tudását emeli ki.  A hamvas szépséget, a szerelméért elszántan küzdő Borókát Martinovics Dorina igen bájosan formálja meg. Nikita hálás, székely góbés karakterét Reviczky Gábor önfeledten mókázva személyesíti meg. Nagy Anna a bölcs és okos Sári szomszédasszonyt olyan mindent érzékelő, sokat tapasztalt nőként állítja színpadra, aki tudja, mikor haladnak jó, és mikor mennek rossz irányba a földi dolgok. Tóth László a fennhéjázó, majd a sorscsapásoktól megtörten viselkedő Kristófot viszi fel a színre. A minden lében kanál, öreglánysorsába beletörődni nem tudó Pannát Tóth Auguszta az ilyen kotnyeles nőszemélyek sürgésével-forgásával kelti életre. Tenki Réka az idejét kivárni nem tudó Rozálit, Csorbát Varga József, Büllentet Újvári Zoltán játssza. Három gyermekszereplő: Bátyi Domonkos József, Szabó Péter és Török Elek fontos helyet foglal el a cselekményben.

A nézők értik és értékelik a dráma és a nemzet helyzete közötti párhuzamokat. Építkezni csak alulról, bűnöket bevallva, másnak és magunknak is megbocsátva, fejet le, térdet meghajtva lehet. Ezt adja tudtunkra a maga varázslatos költői eszközeivel Tamási Áron, s ez az üzenet bizony nem csupán az akkori, a második világégés felé haladó magyarnak, hanem minden korok magyarjának szól. A hálás publikum fennállva, hosszú-hosszú perceken át tapsolva köszöni meg a közreműködő művészeknek meg a rendezőnek, hogy ilyen nemes, a lelket jobbá, tisztábbá tevő előadást láthat. A ruhatár felé ballagva, a közönség elégedett mormolásából egy hang fejezte ki a lényeget: „Ez színház, ilyen Nemzetit kell csinálni.”