Ivancsics Ilona és Színtársai

1968-ban jelent meg Jókai Anna első regénye, a 4447, ami annak a józsefvárosi, Tömő utcai háznak a helyrajzi száma, ami áldozatásul esett a „területrendezésnek” nevezett bontásnak. A régi, falusias kis vityillóknak a helyére építették azokat a ma is ott éktelenkedő, 10 vagy még több emeletes paneleket, amikben Babits Mihály szavaival élve „zord kis skatulyában” laknak az emberek. Fejünk felől a tetőt címmel mutatták be a regény drámaváltozatát, aminek már a következő évben, ’69’ októberében Szolnokon, Szigligeti Színházban tapsolhattak a nézők. Másik regényéből, a Tartozik és követel-ből is készült átirat, ezt 1971 októberében vitték színre a Thália Stúdióban. 1971-ben Zalaegerszegen ugyan eljátszották a Fejünk felől a tetőt, de az azóta eltelt bő negyven esztendő alatt egyszer sem tűzte műsorára egyik fővárosi vagy vidéki teátrumunk sem. Ivancsics Ilona és Színtársai viszont úgy gondolták, itt az ideje, hogy újra közönség elé kerüljön a darab, ezért Szentendrén, az állandó otthonuknak helyet adó Pest-megyei Könyvtár épületében, a színházteremben tartották november 30-án a premierjét.

Jókai Anna drámájának egyik rétege nem korfüggő, mert széthulló, egymást nem becsülő, nem értő, csak egymás mellett vegetáló tagokból összetevődő famíliák – az ókortól kezdve napjainkig – mindig is voltak és lesznek, ahol senki sem szereti, sőt inkább ellenségként kezeli a másikat, semmire sincs egy jó szavuk sem. A Fejünk felől a tetőt szereplőiről azt mondja a szociológia tudománya, tipikus diszfunkcionális család. Szapperék négy nemzedéke tengődik az ütött-kopott házban: a hetvenes, divatbolond dédmama, Karolin, az ő lánya az ötven körüli lestrapált, a családot úgy, ahogy egyben tartó asszony, Nusi, akinek mára idült alkoholista az ura. Szapper ifjú házasként igencsak durván bánt a nejével. Itt él velük a művészi ábrándokat kergető, az egyetemre ponthiány miatt fel nem vett, 19 éves fiuk, Janika, akin majomszeretettel csüng az anyja. A pár lánya, a húszas éveit taposó, boldogtalan, őzikeszemű menyecske, Eszter ugyan elköltözött a tőle korosabb, jómódú férjéhez, de kisfiát hetekre lepasszolja az anyjához. Szapperné albérlőt is tart, egy önmagát meg nem értett zseninek hívő bolondot, Jencit, aki régebben Nusi szeretője volt. Még két kívülről jött szereplő téved be időnként hozzájuk: Janika barátja, a tehetős, befolyásos családba született, Iván és a szomszédlány, a naiv, ábrándos lelkületű Elekes Kati. A másik réteg viszont abszolút korfüggő, olyan kifejezések hangzanak el, mint például „Cseszkó”, ahogyan a jobblétre szenderült Csehszlovákiát becézte a népnyelv, mert akkortájt még „Jugóba”, sem lehetett utazni, nemhogy Nyugatra. De a testvérállamokba is csak piros útlevéllel, benne bizonyos számú ablakokkal. Ezeket a finomságokat csak az érti, aki megtapasztalta őket. A darab cselekményideje szűk egy esztendő, az 1960-as évek közepe, amikor a Kádár-diktatúra erejének a teljében volt, triumfált a magyar életen, beterítette és uralma alá hajtotta az országot, kezdte magához édesgetni a lelkeket, valamint nekifogott a gulyáskommunizmus építgetésének. A nép mulattatására egyik Táncdalfesztivált rendezték a másik után, és olyan, a tömegek által ma is fújt slágerek születtek, mint Kovács Kati dala, a Nem leszek a játékszered vagy Zalatnay Sarolta, alias Cini nótája, a Hol jár az eszem. Ezek zenei aláfestésként többször is felcsendülnek az előadásban.

A drámai konfliktust az adja, hogy a tanács úgy határozott, lebontják a házat, ezért el kell költözniük innen. Nusi kézzel-lábbal tiltakozik ez ellen, úgy érzi, nem bír a négy fal között élni, neki kell a tér, a levegő, kert. Ez az épület akármennyire rogyadozik, mégis az övé, a háború befejezése óta itt lakik, ezért koplalt, fogta meg a forintot, és küzdött. Hiába harcol és sorakoztat fel mindenféle mondvacsinált indokot meg valós érvet, egyik felajánlott lakást sem fogadja el, a hatalom nem teketóriázik, rendőri segédlettel kizsuppolják őket. A család atomjaira esik szét, Karolin meghal, Szappert kórházban kezelték, emberi roncsként kerül vissza, Eszter belemenekül egy eleve halálra ítélt kapcsolatba, és feleslegesen hagyja ott a jólétet meg a gyermekét, nem sikerül tisztább, értelmesebb életet kialakítania Ivánnal. Janika egyre lejjebb csúszik, sehol sem találja a helyét, csak hőzöngésre futja az erejéből, rútul rászedi Katit, aki tényleg szereti őt.

A színészek mind egy szálig derekasan helytállnak. Az anyaoroszlánként harcoló, a családját féken tartó, a pénz kísértése elől elmenekülni nem tudó, de nem is akaró Nusit Ivancsics Ilona elismerésre méltóan alakítja. Ő a lelke és a motorja az előadásnak. Pap Éva hibátlanul jeleníti meg az önző Karolint. Az eszét elivó Szapper urat Varga Tamás kifogástalanul személyesíti meg. Farkasházi Réka remekül formálja meg a tanácstalan, a férje és a szerelme között őrlődő, végül rossz döntést hozó Esztert. Jencit, a félnótás albérlőt Szirtes Balázs nagyszerűen, igen szórakoztatóan ábrázolja. Kékesi Gábor sem istent, sem embert nem ismerő, a végletekig önző Janikája elkényeztetett ifjonc, aki kudarcaiért mindig másokat okol. A gyáva, gyerekesen felelőtlen Ivánt Gönczy Attila a figura megkívánta enerváltsággal kelti életre. Chaime Gina remekül hozza a butuska, az első szerelemtől elvakult Katit. Kőváry Katalin rendezésében tökéletes arányban keverednek a humoros és az elmélyedést kívánó részek, nem mennek egymás rovására, és valóban kiváltják azt a katartikus élményt, amit a közönség elvár, mert mindenkihez szól. Keserédes humorát a hatalmas színháztermet pukkadásig megtöltő nézők érzékelik és értik. Azok, akik „Kádár apánk” legvidámabb barakkjában morzsolgatták napjaikat, most az akkoriban véresen komoly dolgoknak számító eseményeken, tantételeken és dogmákon, bizony jóízűen képesek kacagni.  A tudatuk alsóbb rétegeiben ott lapul, mennyire megüthette a bokáját az, aki félvállról vette, vagy ellenezni, netán kritizálni merészelte a szocializmus útján haladó nép vívmányait, mert arra még a legmerészebb álmában is ritkán gondolt valaki, hogy beszóljon a hatalomnak. Szájszélén elnéző mosollyal kóstolgatja a darab ínyencségeit a mostani nemzedék, mert nekik a szovjet hódoltság ideje a történelem része, és olyannyira távol van már, mint Periklész aranykora.