Szkéné Színház

Székely Csaba Bányavidék trilógiájának első két része, a Bányavirág és a Bányavakság minden díjat besöpört, amit tavaly meg az azt megelőző évben született magyar dráma megkaphatott. Harmadik részének, a Bányavíznek 2013. szeptember 17-én volt az ősbemutatója a Szkénében. Mindegyik mű arról a társadalmi, gazdasági átalakulásról, mi több válságról szól, ami a román „rendszerváltás” következménye. A megélhetést csak a bánya nyújtotta, amit bezártak, az emberek nem tudnak mit kezdeni magukkal, java részük – kényszerből ugyan, de elment, máshol „rakodottabb tájakon” keresi a boldogulását, csak a mozdulni nem akaró tehetetlenek maradtak. Az 1989 után bekövetkező, jövő nélküli, pangó állapot nem román specifikus, nem csak Erdélyre és Partiumra terült rá, hanem a „keleti blokk” összes országára.

A Bányavíz úgy két évvel ezelőtt, a világ összes sajtóorgánumában nagyot szóló témát jár körbe, ezt a hatalmas szenzációt lovagolja meg. Nem ez az egyedüli, központi gondolata, de a főmotívuma, ami nem más, mint a pedofil papok kétségkívül szomorú esetei. Minden más egyistenhívő világvallás, vagy kisebb felekezet, netán szekta lelkésze, szellemi vezetője kimarad ebből, feltehetőleg azért, mert ők mind egy szálig makulátlanok, csak a legnagyobb lélekszámú keresztény egyház, a római katolikus tisztelendő atyái kerülnek terítékre. A darab főhőse Ignác, a helyi plébános, aki fogadott gyermekét, Mártont kényszeríti fajtalankodásra, ami még ezen a borzalmas bűntényen belül is minősített tényező. 2013-ban szembesül a pesti néző, hogy Isten erdélyi veteményeskertjében nem csupán Márton Áron mártír és Tempfli József bátor és kemény hitvalló püspök ültetett és oltott, hanem – még ma is – pederaszták pusztítanak. Ez az Ignác nem Jézus nyomdokain járó, útmutatásait követő, azok szerint élő jó pásztor, akinek szeme mindig a bárányain függ, hanem iszákos, senkivel és semmivel nem törődő férfi, aki ráadásul még tolvaj is. Nevelt fia, Márton olyan, mint az Ady-költeményben a Hortobágy poétája, ő is „Kínzottja sok-sok méla vágynak,” titokban szobrokat farag, verseket ír. A tehetséges fiú elvágyódik ebből a posványból, társát is meglelni véli a tanító lányában, Imolában, de amikor a csokifüggő leányzó nem akar elszökni vele, mert viselős, akkor a csalódott Márton az imazsámolyon – hol máshol? – megerőszakolja. A többi szereplő is kényszerpályán mozog, a házvezető Irénnek mintha nem lenne ki mind a négy kereke, csak azt hallja és látja meg, amit akar. Tudja, mi folyik a paplakban, szemet huny felette, nem tesz ellene semmit, de amikor kell, akkor viszont a helyén van az esze és a szíve, a fiatalok mellé áll, hogy elmeneküljenek innen, ezért odaadja nekik azt a pénzt, amit a tűzvészben Ignác lopott el. De Imola és Márton nem tud élni a lehetőséggel, ott ragadnak a sárban és a mocsokban. István, a tanító is részeges, kiégett alak, nem a nemzet napszámosa, pláne nem a lámpása, hanem fásult, fáradt, csak az eltűnt lejei után kutató akarnok.

Cziegler Balázs sekrestyebelsőt idéző díszlete alkalmas a tragédia miliőjének a kifejezésére. A Bányavizet is ugyanazok a színészek játsszák, akik a trilógia első két részét is. Sok múlik rajtuk, és ők derekasan helytállnak. Kaszás Gergő most is mesterien kelti életre a talaját vesztett, hivatására méltatlan papot. A kissé ütődött, csupa szív Irént Bozó Andrea minden kritikát kiálló módon személyesíti meg, karácsonyi dalának dudorászása közbeni pakolgatása a mostani évad legtökéletesebb alakításai közé tartozik. A tanító megkeseredett és begyepesedett figuráját Tóth József kifogástalanul jeleníti meg. A szerencsétlen, szebbre, jobbra áhítozó Mártont Márkus Sándor elismerésre méltóan viszi fel a színre. Eke Angéla Imolának a két udvarlója között dönteni alig képes, bizonytalan karakterét remekbe szabottan formálja meg.

Csizmadia Tibor rendezi a Bányavizet is. Feszes ritmusú előadást hoz létre, amiben minden hangsúly a helyén van, tökéletes arányban keverednek egymással a humoros és komor részek, egyik sem megy a másik rovására. Szomorú, vigasztalan, sötét színekkel festett, társadalmi-szellemi körkép az, amit a Bányavíz ábrázol. Erkölcsi értékek nem hatnak, rég hatályukat vesztették, helyettük valamiféle féktelen, ember alatti állapotok uralkodnak itt, amiben csak elkorcsosodott hím- és nőneműek tenyésznek. Nem kötelességtudó, a rájuk bízottakért felelősséget érző, minden elképzelhető megaláztatást, testi-lelki bántást elszenvedő lelkipásztorokat, tanítókat, hanem beteg, többszörösen sérült embereket láthat a közönség, csupa olyan deviáns nőt és férfit, amilyent a rendszerváltásnak nevezett kelet-európai vadkapitalizmus kitermel.

Reklámok