Ivancsics Ilona és Színtársai

Az 1936-ban született és 1997-ben elhunyt lengyel szerzőnő darabját, az Ő+Ő-t a Spirit Színház és a Szegedi Pinceszínház közös produkcióját tavaly október vége felé láthatták először a nézők nem Szegeden, hanem a fővárosban, a H 13-ban, azaz a „Nyóckerben” lévő Diák-és Vállalkozásfejlesztési Központ Horánszky utcai épületében, amit a fiatalok kulturális, szellemi és szabadidős tevékenységének segítése céljából hoztak tető alá. Ezt a produkciót nézhette meg március 1-jén Szentendrén az Ivancsics Ilona és Színtársai szervezésében a Pest Megyei könyvtár színháztermét zsúfolásig megtöltő közönség. Ez a párkapcsolati társasjáték örökzöld témát boncolgat, azt a mennybe emelő vagy a pokolba taszító köteléket, ami nem más, mint a férfi és a nő közötti viszony. Madách Imre pontos és lényeglátó megfogalmazása szerint „A világ abroncsa”, ami igaz, mert ez tartja össze az emberiséget és viszi tovább az életet. Férfi és nő közötti szakadatlan küzdelemről, a mindent feledtető nagy örömökről és a szívet összeszorító, gúzsba kötő fájdalmakról elképesztően sokan és sokat írtak már, de mindig lehet valami újat mondani róla, mert megunhatatlan és annyi változata van, hogy soha sem lehet kifogyni belőle. Agnieszka Osiecka komédiája is bizonyítja ezt. Az Ő+Ő a jó harmincas férfi és nő válságokkal tűzdelt, magasságok és mélységek között bejárt útját mutatja be. Cselekményideje pár óra, helye pedig egy nem tudni honnan induló és hová tartó vonat fülkéje. Itt ücsörög az igencsak dekoratív hölgy, és olvasással múlatja az ólomlábakon járó időt. Nem marad sokáig egyedül, a szomszéd kupéból átjön hozzá a férfi, és udvariasan megkérdezi, van itt szabad hely? Tucatnyi más helyre ülhetne le, de neki a mutatós asszonnyal szemben kell letelepednie. Nehezen indul el köztük a társalgás, a férfi mindenféle ostoba kérdéseket tesz fel, csakhogy meginduljon a szó közöttük, a nő pedig kitérő válaszokat ad. Kis idő elteltével azonban a dáma nem olyan ellenséges már, nem válaszolgat annyira foghegyről, elárulja, azért olyan mérhetetlenül szomorú, mert válóperéről tart hazafelé, és gyerekeit a bíróság a férjének ítélte. Még abba is belemegy, hogy játszanak, mert így gyorsabban telik az idő. Megegyeznek, különböző történeteket, sorsokat jelenítenek meg. A közönség tagjai eleinte úgy gondolják, most sodorta egymás mellé őket a vak véletlen, de a darab közepe táján kiderül, valamikor ők egy párt alkottak és gyermekeik is vannak. Megismerkedésüket, jegyességüket, az esküvő utáni első, szerelemmel és bizakodással teli éveiket is felelevenítik. Házasságuk zátonyra futásának folyamatát adják elő, természetszerűen ki-ki a maga szemszögből. Az asszony az ura reggeltől estig tartó munkájával magyarázza fokozatos elhidegülésüket, úgy érezi, a gyerekek nevelésének minden terhe csak rá hárult, férje elhanyagolta őt és még félre is lépett. Nem tudta megvalósítani önmagát, úgy véli, a konyha és a gyerekek körbezárták, a napi háztartási robot felemésztette és maga alá temette őt. A férj pedig nem értette a nejét, miért nyavalyog annyit meg adja a mártírt, amikor ő csak azért gürcöl látástól vakulásig, hogy anyagi biztonságukat megteremtse, különben is kölcsönkenyér visszajár alapon csalta meg, felesége előbb rakott szarvakat a homlokára. De most legalább világosan beszélnek egymással, és az újrakezdésre is felcsillan a remény.

Agnieszka Osiecka darabja parádés szerepekkel ajándékozza meg a színészeket, és Nagy Enikő meg Szabó Győző tud élni ezzel a lehetőséggel. Nagy Enikő a számtalan, mindig más arcú Évát személyesíti meg. Ezernyi színnel és lobogó tűzzel játssza el a gondtalan, fiatal lányt, a szebb, jobb jövő reményével a házasságba belevágó menyecskét, az eleinte boldog, majd mellőzött feleséget, a gyerekeinek élő anyát, a sok-sok keserűségen áteső elvált asszonyt. Szabó Győző karaktere sokkal egysíkúbb, ennek ellenére igen változatosan formálja meg ezt a tipikus férfialakot, aki csak az orráig lát, és azért temetkezik bele a munkájába, hogy az otthoni zsibvásárból meg állandó civakodásból elmeneküljön, miközben fennen hirdeti, ő a családjáért dolgozik. Jantyik Csaba rendezi ezt az élvezetes, humoros, ugyanakkor elmélázásra is okot adó előadást.

Ennek a darabnak az a titka, azért hat olyan elemi erővel a publikumra, mert annyira ismerős és olyan fészekmeleg az összes párbeszéde meg szituációja. Semmiféle rendkívüli, különleges momentum nincs benne, nagyon is prózai, hétköznapi valamennyi helyzet. Ilyen jellegű gondok-bajok mindenki rokoni, vagy baráti körében előfordulnak, és hasonló véget érnek, ezért szeretik a nézők, és tapsolták hosszú ideig a két művészt.