Vígszínház

 

   Heltai Jenő még Pesten született 1871-ben, de már Budapesten halt meg 1957-ben. Költőként kezdte, de regényei és novellái is megjelentek, színpadi műveit pedig gyakran láthatja a közönség. Vannak olyan darabjai, amik folyamatosan műsoron vannak, nincs olyan színházi évad, amiben nem újítanák fel közülük egy-kettőt. Ilyen például az 1936-ban bemutatott A néma levente. Heltai szerezte Kacsóh Pongrác zenés daljátékának, a János vitéznek szívhez szóló szövegét is. Mint afféle univerzális ember, több nyelven is azonos szinten tudott írni, németül, angolul és franciául is publikált. Európa számos nagyvárosát belakta, élt Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben és Isztambulban is. A két világháború között végig az Athenaeum kiadó igazgatójaként tevékenykedett, és eközben – egymást követő években – a Vígszínháznak, a Belvárosi és a Magyar Színháznak is vezetője volt, sőt a Színpadi Szerzők Egyesületének elnöki tisztét is ellátta. Díjakat, kitüntetéseket csak a szovjet megszállást követően kapott, műfordításaiért érdemelte ki a francia becsületrendet, halálának évében pedig Kossuth-díjban részesítették. Kedves, szeretetreméltó ember lévén, haragosa nem akadt, szívélyes jó viszonyt ápolt a magyar irodalom mindig is meglévő – népi és urbánus – szekértáborának tagjaival, még Ady Endre is rokonszenvezett vele, pengeéles szavaival nem bántotta meg soha.

A Lumpáciusz Vagabunduszt Heltai 1943-ban verses formában írta, alapjául Johann Nepomuk Nestroy bécsi író-színész száz évvel hamarabb született műve szolgál. Heltai darabja olyan, mint amilyennek a tanmesének lennie kell. Három szegénylegény, a szabó Cérna, az asztalos Gyalu, és a suszter Csiriz a világcsavargó, Lumpáciusz Vagadundusz hatására sutba dobja mesterségét, és naphosszat csak vigadozik, italozik és semmivel sem törődik. Még a szerelem sem tudja őket jó útra téríteni, hátha a gazdagság igen. Mesés összeget nyernek, becsületesen el is osztják háromfelé. Cérna és Csiriz ott folytatja, ahol abbahagyta, de Gyalu beáll a csatasorba, megnősül, vagyonát gyarapítja, és pofásodik, mint a kölökgólya. Ügyes trükkel elszedi társai még megmaradt pénzét, de nem azért, hogy becsapja őket, hanem pedagógiai okokból, mert úgy véli, majd a szegénység kijózanítja őket. Csalódnia kell. Földöntúli lények azonban besegítenek Gyalunak, és a két jómadár lecsillapodik, tisztes életbe fog.

Zenés varázs – műfaji megnevezésként ez olvasható a lapokon. Eszenyi Enikő rendezői elképzelése szerint az előadásnak igen látványosnak, fordulatosnak, a mese és a valóság határán mozgónak kell lennie. Ez maradéktalanul teljesül, a néző két érzékszervét célozza meg. Akrobatikus meg pantomimelemek a szemet kápráztatják el, mozgalmas, időnként állóra vetített képekben, nyüzsgő animációs figurákban, pazar világítástechnikában is gyönyörködhet a nagyérdemű. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói által tervezett, lilában meg rózsaszínben pompázó, igen praktikus jelmezek szintén a látószervet veszik igénybe. Bella Máté és Furák Péter zenéje, különösképpen az Edward és Kunigunda kezdetű betétdal pedig a fület keríti hatalmába. Mindezek, így együttvéve segítik elő a rendező egész teret betöltő, ’a színpadon valaminek mindig történnie kell’ koncepciójának érvényesülését. A művészek mind egy szálig igen derekasan helytállnak, rajtuk nem múlik semmi. A három anyaszomorítót és a címszereplőt mindvégig ugyanaz a színész viszi fel a színre, a többiek két-három figura bőrébe is belebújnak. Cérnát Stohl András hibátlanul alakítja, Gyalut Lengyel Tamás kifogástalanul jeleníti meg, Csirizt Hevér Gábor remekül személyesíti meg. Szőcs Artúr mesterien hozza a kujtorgó Lumpáciusz Vagabunduszt. Lukács Sándor mindhárom karakterét mintaszerűen formálja meg. Hegyi Barbara valósággal lubickol az egymással szöges ellentétben álló asszonyok ábrázolásában. Réti Adrienn is három nőt személyesít meg, igazán imponálóan. Danis Lídia meggyőzően játssza szerepeit. Kerekes József a tőle megszokott profizmussal szórakoztatja a közönséget. Molnár Áron két figurát kelt éltre, Gonda Kata pedig hármat.

A publikum élvezi az előadást, a látottak miatt azonban egyesek feszengenek, megbántva, sőt sértve érzik magukat. Lehet gúnyolódni a zsidó-keresztény erkölcsi normákon, kispolgári csökevénynek nevezni azokat, képviselőiket unalmas hájpacnikként ábrázolni. Csúfot űzni is szabad a szorgalmas, család- és gyermekszerető életmódból. Nem is olyan rég múlt el az az időszak, amikor egyenesen üldözték, sőt irtották, némi szépítéssel: likvidálták a tízparancsolat tanítását magukénak valló embereket, akik – zaklatóik kinyilatkoztatása szerint – nem voltak haladók, mert „ósdi” elveket követve szerették volna mindennapjaikat élni. A Vígszínház produkciója azt a morális értékrendet támadja, teszi nevetségessé, amit Heltai mégiscsak követendő példaként állít a nézők elé. Aláássa, hitelteleníti ezt a 2000 éves utat, de nem nyújt helyette semmit, inkább – amúgy igen kedvesen és lazán – azt ajánlja, éljünk, csak úgy, felelőtlenül bele a vakvilágba, ne legyünk tekintettel senkire és semmire, együnk, igyunk, mulassunk, majd csak lesz valahogy.