Volker Schlöndorff filmje

Mozinet

 

Az 1939-ben Wiesbadenben született rendező, forgatókönyvíró az új német mozi egyik jeles képviselője. Az NSZK-ban és Párizsban politika- és társadalomtudományi meg filmes tanulmányokat is folytatott. Azon ritka európai filmes és színházi művészek közé tartozik, aki Franciaországban és az Egyesült Államokban is karriert tudott csinálni. Ezt jelzi az Oscar-díj is. Filmjei között akad háborús dráma, krimi, thriller. Az utolsó éjszaka Párizsban-ra mindhárom meghatározás illik, aminek eredeti címe: Diplomatie. A magyar cím inkább a katona lelkiismereti vívódására helyezi a hangsúlyt, míg az eredeti a konzul rábeszélő képességére. A film témájából, azaz Párizs megmeneküléséről a most 46 esztendős, francia Cyril Gely 2011-ben színdarabot írt, amit hallatlan érdeklődés közepette még ma is játszanak Párizsban, a Theatre de la Medelaine-ben. Ebből a darabból született a film, a forgatókönyv írásában Gely is részt vett. A filmet ez év márciusában vetítették először a Fény Városában, nálunk – a hivatalos bemutató előtt – a Mozinet Filmnapok keretén belül különböző vidéki és fővárosi art mozikban láthatják a nézők, majd augusztus 28-től az érdeklődő nagyközönség is beülhet rá.

A film aktualitását az adja, hogy ez évben ünnepli Párizs német megszállás alóli felszabadulásának 70. évfordulóját. Közel 10 óra, az augusztus 24-ről 25-re virradó éjszaka történetét mutatja be. A film sztorija, ahogyan az a vásznon pereg, úgy nem esett meg, ez csupán fikció, azonban az tény, hogy a két főszereplő, a tábornok és a diplomata 1944. augusztus 14 és 24 között többször tárgyalt. Mindketten megírták emlékirataikat, amikben részletesen beszámolnak ezekről a találkozókról. A Párizst megszálló német csapatokat az akkor 50 esztendős Dietrich von Choltitz tábornok irányítja. A generális kissé megfáradt, beteg, ugyanakkor sokat látott és tapasztalt, gyilkos csatákban megedződött kemény katona, akinek férfifelmenői mind ezt a mesterséget folytatták. Harcolt a lengyel fronton is, főképp a városok felrobbantását tervezte meg és hajtotta végre. Azért kapta Párizs lerombolásának feladatát, mert az ukrajnai Szevasztopol eltüntetésében már érdemeket szerzett, kitartott a Führer mellett, távol tartotta magát a Hitler elleni merénylettől. Ma is áll a rue de Rivolin az a palota, a Hotel Meurice, ahol a németek berendezték főhadiszállásukat, és megvan a Petit Bourbon épülete is, ahonnét Párizs aláaknázásának tervét kidolgozták és irányították. A hitelesség kedvéért mindkét helyszín látható a filmben. A másik szereplő az 1881-ben francia anyától és svéd apától Párizsban született Raoul Nordling, aki a gallok fővárosában a semleges Svédország konzuli tisztjét töltötte be 1926-óta. Ő közvetített a francia ellenállás és a német megszálló erők, elsősorban Choltitz tábornok között. Az előkelő, választékosan öltözött úriember vérbeli diplomata, nyelve olyan sima, mint a kígyóé, ügyesen csűri-csavarja a szót. Ő meg akarja kímélni az ősi várost és lakóit a végső pusztulástól. Szeme előtt ez a fontos cél lebeg, amikor éjnek évadján besurran Choltitz dolgozószobájába.

Az utolsó éjszaka Párizsban a két férfi szópárbaja, rendkívül izgalmas és sok-sok tanulságot tartalmazó szellemi csatája. Az egyik, a katona a lelke mélyén érzi, a háború elveszett, hazáját a földdel egyenlővé teszik a szövetségesek, a két rossz közül csak a kevésbé rosszat választhatják, azt, hogy az antantcsapatok hamarabb érik el Németországot, és nagyobb területet foglalnak el belőle, mint Sztalin barbár ázsiai hordái. A másik, a beszéd embere szülővárosa megmentésén fáradozik. Mindketten – vélt és valós – igazuk érdekében érvelnek. Milyen gondolatokat fogalmaz meg a parancsot végrehajtó, annak értelmét nem vitató, de hitében már megrendült katona és ezzel szemben milyen tényeket tud felsorakoztatni az okos és szent ügye iránt elkötelezett magas rangú tisztviselő. Nem tehet mást, mint hogy ellenfele lelkiismeretére apellál. Rendkívül ügyesen riposztozik, egyfolytában duruzsol a fülébe, miközben a kissé csüggedt tábornok csak védekezik és hátrál.

A győztesnek mindig igaza van, a történelmet is ők írják, és bizony, jaj, a legyőzötteknek. A győztesek mind egy szálig nemesek, nagyszerűek, lovagiasak, mi több, özvegyek, árvák és szüzek védelmezői, ellenségük pedig egyről-egyig ostoba, emberi mivoltából kifordult, kegyetlen és vérengző vadállat. Volker Schlöndorff filmje csak nyomokban képes átlépni 60 év árnyékán, zömében az addig megszokott sablonokkal dolgozik. Ez a panel annál a jelenetnél érhető tetten, amikor a két elvakult, Berlinből érkező hadfi felsorolja, a Mona Lisától kezdve a bayeux-i kárpitokig a művészettörténet milyen páratlan remekeire tart igényt a kincstár. Eme sztereotípia alól csupán Choltitz figurája kivétel. Neki vannak emberi gesztusai, szélnek ereszti fiatal beosztottjait, mondván, mentsék magukat, mert ez már nem az ő háborújuk. Szereti a feleségét, rajong három gyermekéért, akik túszként maradtak Baden-Badenben. Ő kimondhatja, neki szabad, hogy az első világháború pusztítása, összeomlása után Hitler a megalázott németeknek hitet, reményt adott, a felemelkedés lehetőségét csillantotta fel. Még olyan tabudöntögető, mondat is elhagyhatja száját, miszerint a franciák bizonyultak a legkezesebbnek az összes meghódított náció között. Azon már csak a jámbor néző gondolkodik el, hogy miért nem akadt olyan ékesszóló, bölcs, az orránál továbblátó ember az angol, „Hentes” becenévvel illetett Arthur Harris generálisnak a környezetében, aki elrendelte Hamburg foszforos, vagy Drezda 1945. februári terrorbombázását, ahol kétszázezer ártatlan civil áldozat vesztette életét és minden épület megsemmisült. Főképp az utóbbi város esetében ezt az aljas támadást katonailag semmi sem indokolta, csak a bosszú.

Ugyanaz a két francia színész játssza film fő szerepeit, akik a színházban is előadják. Choltitz tábornokot Niels Arestrup, Nordlingot pedig André Dussolier személyesíti meg. Kettejük teljesítményéről csak a legmagasabb elismerés hangján szabad szólni. Izzik köztük a levegő, kettejük összecsapása adja film sava-borsát.

Örülni kell az ehhez hasonló filmeknek, mert a tisztánlátást segítik elő. Végre-valahára készülnek már ilyen alkotások, amik bizonyos személyeket történelmi hűségnek megfelelően ábrázolnak, óvatosan helyre tesznek embereket és eseményeket. Megmutatják, a győztesek nem csak jók és ártatlanok, a vesztesek nem csak rosszak és gonoszok, az alulmaradt ellenségnek is van szíve, belátása és józan ítélőképessége.