Főnix Színház

 

Jarosław Swierszcs, írói nevén Ingmar Villquist kortárs lengyel drámaszerző a közép-lengyelországi Chorzow-ban, 1960-ban született. Több mint 10 színpadi művet jegyez, alkotásainak keletkezési sorrendjében A Helver éjszakája (Noc Helvera) az első helyet foglalja el, amit 1999-ben mutattak be, és a kritikusok, valamint a közönség körében egyaránt tetszést aratott, amit az is bizonyít, hogy hazájában már egy esztendő múlva filmet is forgattak belőle. Itthon is hallatlan népszerűségnek örvend, számos vidéki és fővárosi teátrum is műsorára tűzte, és ott is tartja. A legutóbbinak a Főnix Színházban volt a premierje december 6-án.

Mi a darab sikerének titka? Az, hogy örök dilemmákról szól, el nem évülő, mindenkor érvényes etikai szempontokat vet fel, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy lezártnak tekinteni, így mindegyik generáció megadhatja rájuk a maga válaszát. Két síkon, párhuzamosan, egymást erősítve szólalnak meg a morális kérdések, amik a külvilág által generált tényezőkből, a forradalmi, azaz a felfordult társadalmi helyzetből és a belső viszonyokból, az emberi kapcsolatok, a privát szféra minőségének feszegetéséből keletkeznek. A Helver éjszakája olyan helységbe kalauzolja el a publikum tagjait, ami a földkerekség akármelyik államában lehet, elvégre polgárháború az öt kontinensen bárhol előfordulhat. Ennek ellenére az a néző érzése, mégiscsak valahol, itt Európában, a 20. század vége felé zajlik a cselekmény. A két ember – a meghatározhatatlan korú, vonzó asszony és a húszas éveiben járó, értelmi fogyatékos férfi – megszokott élete is a külső okok miatt borul fel. Elsőre „blikkre” úgy tűnik, édesanya és fia áll a színpadon, de a darab közepe táján kiderül, egy kicsit más: nevelőanya és fogadott gyerek a „felállás”. A deszantos katonák terepszínű ruháját viselő fiatalember hazajön, beviharzik a szegényes lakásba, roppant lelkes, mert a környékbeli srácok, akik idáig lenézték, sőt csúfolták őt, azok most egyenrangú félként bevették a harcosok közé. Annyira izgatott, hogy még enni sem akar, pedig kedvenc krumplilevese illatozik a fazékban, holott látszik rajta, igazi haspók. A nőt nem érdeklik a kinti események, egy-egy durranáskor ugyan fölkapja a fejét, de szorgalmasan végzi napi teendőit. A süketek párbeszéde folyik köztük, az egyik csak kínálgatja az ebédet, a másik haditetteivel dicsekszik. Egy idő után az önelégült fiú nem elégszik meg a melldöngetéssel, be akarja mutatni a tudományát, és vezényelni kezdi a nádszáltermetű asszonyt, aki angyali türelemmel hajtja végre az egyre durvábbá váló gyakorlatokat, és az anyák szent jóságával viseli el az egyre agresszívebbé váló behemótot. Amikor már attól tart a közönség, hogy ez a bivalyerejének tudatában nem lévő, tagbaszakadt mamlasz valami kárt tesz ebben a karcsú teremtésben, a fényképes doboz miatt pillanatok alatt megfordul a kocka, a nő kerekedik felül, és vonja felelősségre ezt a mafla legényt. A fotók nézegetése közben fény derül sok mindenre, mint valami görög drámában feltárul a szörnyű múlt, az asszony saját gyermekének tragikus elvesztése, házasságának zátonyra futása, a gyengeelméjű Helver örökbe fogadása. A végén világosan megmutatkozik, kettejük közül az anya a lelkileg összeszedettebb. Van bátorsága és mersze felelősségteljes döntést hozni, hogy fiát a további megaláztatásoktól, froclizásoktól megóvja, radikális lépésre szánja el magát, játékos formában segíti át a másvilágra.

Hartai Laura személyesíti meg a nőt. Összetett karaktert visz fel a színre, amiben benne van az anyai szeretet mindent felülíró parancsa, ugyanakkor nem csüng majomszeretettel a gyerekén, nem nyomorítja agyon a féltésével, nem köti gúzsba a ragaszkodásával, nem telepszik rá az életére. Helyén van az esze és szíve, amikor nehéz, de logikus lépésre szánja el magát. Jeszmás László jeleníti meg a férfit. Alakításáról csak a legnagyobb elismeréssel szabad és lehet szólni! Olyan szuggesztív színészi erővel formálja meg ezt a szellemileg sérült fiatalembert, hogy a nézőnek a hideg szaladgál a hátán. Mozgásával, testtartásával, mimikájával tökéletesen ábrázolja ezt a nagyra nőtt gyereket. Bicskei Kiss László rendezése kiemeli a két ember kapcsolatát, egymásra utaltságát, kölcsönös függését. Koncepciója szerint lassan bontakozik ki a cselekmény, a nehéz, súlyos kérdések azonban megtalálják a széksorokban ülőket. Meghagyja a nézők szabad választását, azaz ki-ki eldöntheti, jól, helyesen cselekedett-e az anya akkor, amikor akármilyen indíttatásból, de megmérgezi fiát. Egyáltalában van-e joga egyik embernek elvenni a másik életét? A két színész teljesítménye és a rendező avatott munkája nagymértékben hozzájárul az előadás katartikus, lenyűgöző hatásához.

Különleges színházi csemegére és míves színészi játékra számíthat az, aki megtekinti ezt a darabot.