Ivancsics Ilona és Színtársai

Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház vendégjátéka

 

 

Az 1878-ban Neumann Ferencként Budapesten született és 1952-ben New Yorkban elhunyt Molnár Ferencet meg az ő dráma-és prózaírói munkásságát nem szükséges különösebben bemutatni. A Pál utcai fiúk általános iskolában kötelező olvasmány, s nincs olyan évad, amiben a színházak a Liliomot, A doktor urat Az üvegcipőt, vagy az Olympiát ne tűznék műsorukra. Nagyítóval sem lehetne találni olyan Molnár-darabot, amit ne játszottak volna már. A direktorok azért szeretik, mert biztos anyagi sikerre számíthatnak, a színészek meg a pazarabbnál pazarabb szerepek miatt. Az üvegcipő – mint Molnár színműveinek zöme – önéletrajzi ihletésű, ugyanis a negyvenes éveit taposó Molnár Ferenc 1922-ben hosszú udvarlás után, pánikszerű gyorsasággal vette feleségül a vele egykorú Fedák Sárit, holott igazi vonzalmat a színinövendék, a húszas esztendeinek elején járó Darvas Lili iránt érzett. Neki írta Az üvegcipő kis cselédlányának szerepét. Ebben a szerelmi háromszögben, ami módfelett hasonlít a darabbélihez, Fedák Sári megfelelője Adél, a panziósnő, Darvas Lili pedig Irma, az ártatlan kis mindenes cseléd, Molnár Ferenc viszont Sípos Lajos, az idősödő asztalosmester. Molnár Ferenc 1926-ban elvált Fedák Sáritól, és rögtön bekötötte Darvas Lili fejét. A korkülönbség miatt aggódókkal közölte: „Talán most soknak látszik, de 100 év múlva Lili 123 és 148 éves leszek. Össze fogunk illeni.” Ez a mondat szinte szó szerint elhangzik Az üvegcipő végén, ami az egyik legsűrűbben színpadra állított Molnár-szerzemény, az 1925-ös bécsi, ősbemutatója óta valóságos diadalmenetben vonul végig a földkerekség számos színpadán. Ádám Ottó rendezésében, Domján Edittel és Agárdy Gáborral 1963-ban még filmet is forgattak belőle. Hazánkban Darvas Lili és Hegedűs Gyula főszereplésével 1925 őszén játszották először a Vígszínházban. A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban, a korábbi Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházban 2011. október 05-én volt a premierje, ezt az előadást láthatta most Ivancsics Ilona és Színtársai szervezésében a szentendrei közönség november 29-én a Pest-megyei Könyvtár zsúfolásig megtöltött színháztermében.

Az Üvegcipő nem más, mint a múlt század elején megeső, józsefvárosi Hamupipőke-történet. Itt, Adél fogadójában dolgozza agyonra magát a szeleburdi, álmodozó, 19 éves kis cseléd, Szabó Irma, akinek a neve is olyan mindennapi. Életének középpontjában az egyik mogorva lakó, Sipos úr, a javakorabeli bútorrajzoló áll. Ezt a „drága mérgest” igaz, tiszta szívvel szereti, aki viszont tudomást sem vesz róla, a lány rajongása inkább idegesíti, mintsem meghatná. A még mindig igen mutatós, a másik vendégéért, a széltoló Császár Pálért bolonduló panziósnő, kiköveteli Sipostól a házasságot, mert ideje, hogy törvényesítsék hosszú ideje tartó viszonyukat, ugyanis szeretne már az asszonytársadalom megbecsült tagja, azaz „né” lenni. Irma vigasztalan, de az esküvőt megtartják. Addig-addig mesterkedik, amíg kiderülnek az eltitkolt ügyek, győz a szerelem, és Sipos ráébred, ezt a lányt kell neki elvennie, nem a kikapós Adélt.

Tarpai Viktória kedvesen, érzelmesen és igen szórakoztatóan jeleníti meg Irmát. Mint a csapdába esett kis pillangó, úgy röpköd körbe-körbe, mert meg akarja menteni szerelmét és magát. Az elején vak, de a végén tisztán látó Sipost Kacsur András nagy rutinnal viszi fel a színre. A számító, a főkötő biztonságába kézzel-lábbal igyekvő Adélt Béres Ildikó remekül tárja a nézők elé. Ferenczi Attila laza könnyedséggel hozza a nőcsábász Császár Pál karakterét. A házmester és házmesterné kétszínű, ellenszenves figuráját Szabó Imre és Vass Magdolna a szerep megkívánta képmutatással ábrázolja. Kacsur Andrea Adél hisztis anyját és a rátarti társalkodónőt mesterien formálja meg. A nyilvános ház mimóza lelkű madámját és a nagyszájú szakácsnét Orosz Ibolya elismerésre méltóan kelti életre. Sőtér István és Krémer Sándor három-három alakot állít a színpadra: előbbi az Őrmestert, Stetnert és a cigányt, utóbbi pedig Gál kapitányt, a fényképészt és a másik cigányt. Domareckaja Júlia Violát személyesíti meg.

A közönség roppant mód élvezi az előadást. Nem csupán a kifogástalan színészi teljesítmények, hanem Ondraschek Péter ötletes díszletei és jelmezei miatt. Örül, mert Árkosi Árpád rendezésében végre igazi színjátékot láthat, amiben minden a helyén van, művészieskedő lila gőz nem árasztja el a színpadot, semmiféle elidegenítő hatás nem érvényesül. A sok-sok vad kísérletezésbe belefáradt és újdonsághajhászó koncepcióba belefásult publikum szinte fellélegzik, és hosszú percekig hálatelt szívvel tapsolja a színészeket, mert végre azt kapta, amit várt: magát a darabot, és nem annak ürügyén valamiféle rendezői önmegvalósítást, vagy mához szóló üzenetekkel túlterhelt sötét komédiát.

 

Reklámok