Térszínház

 

A 92 esztendőt megélt Határ Győző munkásságát a rendszerváltás után ismerte meg a hazai olvasóközönség és méltatta figyelemre a kultúrpolitika. Ezt az is jelzi, hogy 1989-től kezdve majdnem minden évben valamiféle magas állami kitüntetést kapott. Az 1956-os forradalom leverése után távozott az országból, és az Egyesült Királyságban telepedett le. Szoros kapcsolatban állt az Amerikában, Hollandiában és Münchenben működő emigráns irodalmi körökkel, náluk tette közzé számos könyvét. Az igen termékeny írók táborába tartozik, mindhárom műnemben alkotott: verseket, regényeket, drámákat vetett papírra, de létrehozott ezotériával és filozófiával foglalkozó műveket is. Színdarabjait nyomtatott formában először Münchenben 1972-ben publikálta, 20 év múlva pedig második dráma-kötetét Londonban. Dráma-gyűjteményét itthon, az Argumentum kiadó gondozásában jelentette meg 2002-ben. Vannak végeláthatatlan hosszúságú színjátékai, de szép számmal akadnak egyfelvonásosai is. Ezek közé tartozik A ravatal, aminek ősbemutatóját Határ Győző szülővárosában, Gyomaendrődön tartották tavaly, novemberben. Óbudán, a Térszínházban 2015. január 17-én volt a premierje. Bucz Hunor és társulata azért vállalta fel ennek a cseppet sem könnyed darabnak a színrevitelét, hogy felhívják a figyelmet a szerzőre, ösztönözzék a többi színházi műhelyt, hogy bátran merjenek Határ Győző-drámát műsorukra tűzni, és ellensúlyozzák „a magyar színházi közélet és az irodalmi fórumok renyheségét.”

A ravatal még a rendszerváltás előtt keletkezett, a Térszínház együttese a darab idősíkját azonban napjainkig tágítja ki, mert az örök érvényű, minden korban ugyanazt jelentő gondolatotokat erősíti fel, emeli ki belőle. Cselekményének a helye igencsak szokatlan, mégpedig egy ravatalozó csarnok, ahol éppen árverezést tartanak. A fakoporsóban nyugszik a gyilkosság áldozata, akinek tetemére lehet licitálni. A játszó személyek nagyobbik része önálló név nélkül, csupán foglalkozásuk, a társadalomban elfoglalt pozíciójuk szerint szerepel. Ők mind egy szálig bizonyos testi-lelki torzulásban megnyilvánuló folyamatokat testesítenek meg: Árverező tanácselnök, Csődtömeggondnok (krónikus viccmesélő), A gyilkos, Valószínűtlenségi Kifogás (frigid szépség domina), Mímes, Teremőr, Gyászolók, lézengők. A szereplőgárda kisebbik felének van saját neve, az viszont szimbolikus: a szemérmes-buja Filoméla, aki a gyönyörű énekű mitológiai hősnőt idézi és Heródes apostol, a gyermekeket lemészárolók „védőszentje”. Az egyetlen reális alak Ilonka, aki mindig ugyanazt a mondatot szajkózva kínálja portékáját, a vizet meg a szendvicseket. A ravatal a világirodalom egyik leggyakoribb, éppen ezért kimeríthetetlenül gazdag, soha végére nem érhető témáját dolgozza fel: a bűnt és az azt követő bűnhődést. Határ Győző alkotása nem krimi, nem az effektív bűnelkövetésen, ennek borzongató módján van a hangsúly, hanem a brutális egyéni vagy tömeges méreteket öltő gaztetteken, az efféle szörnyűségeket követő, leginkább eltussolni akaró cselekedeteken, az ebből fakadó gondolattársításokon és bölcselkedéseken, az önfelmentő képzelgéseken. Ezért nincs ebben a bohózatban egyenes vonalban fejlődő, pláne pörgő cselekmény, így történet sem, ”sztorija” nem áll másból, mint valamiféle kusza, egymással jóformán alig-alig összefüggő részletek halmazából, amik a végén mégis egységes egészet alkotnak.

Az előadás sikerének kulcsa a rendező, Bucz Hunor és Térszínház társulatának a kezében van. Derekasan helytállnak, és minden dicséretet megérdemelnek, amiért ilyen minden kritikát kiálló módon viszik színre ezt a nehéz mondandójú darabot. Az együttesből kifogástalan alakításával kiemelkedik a Heródes apostolt megjelenítő Kovács J. István. Nem a megvetett tömeggyilkost, hanem a hatalmát féltő gyáva alakot viszi fel a színre, akiben több a múltját elfedni akaró lázas igyekezet, mint a lelkiismeret-furdalás. A gyilkost Csuka János elismerésre méltóan kelti életre. Az élceket mesélő Csődtömeggondnokot Szabó János remekül, a figura megkívánta simulékonysággal ábrázolja. A haspók Árverező tanácselnököt Turi Bálint hibátlanul formálja meg. A hideg szépség egyszerre lágy és kemény karakterét a szemrevaló Papp Annamária igencsak meggyőzően hozza. Tímár Tímea Filoméla ellentétekből összetevődő nőiességét mesterien emeli ki. A Mímes folyton változó szerepét Vajai Flóra szórakoztatóan állítja a nézők elé. Szamosvári Gyöngyvér a tőle megszokott profizmussal játssza a csak az áruját dicsérő Ilonkát. Kisebb szerepben létható még Kaszás Imre, Balogh László, Bódi Beáta, Téglás Márton és Vajkó Anisia. A darab a pszichét mélyen, néha rosszul érintő összhatásához hozzájárul még Bucz Magor zenéje, Pergel László látványvilága és Mészöly Géza számos hang és fényeffektje.

A műfaji meghatározásként a bölcseleti bohózat szerepel. Bölcseletinek valóban bölcseleti, mert számtalan magvas, megszívlelendő, továbbelmélkedésre érdemes gondolatot tartalmaz, olykor-olykor közhelyeseket is, de ez nem baj, mert az utóbbiak igazságtartalma megingathatatlan, és soha nem változik. A bohózat elnevezés csak időnként állja meg a helyét, legfeljebb akkor, amikor a Csődtömeggondnok elsüt egy-egy „sutkát”, gyöngyöző kacagásról, hasat csapkodó röhögésről, harsány nevetésről még véletlenül sincs szó. Az imitt-amott hallható halk kuncogás és fojtott göcögés is inkább kínjában, mintsem jókedvében hullik ki a nagyérdemű száján. A közönség tagjai fejüket lógatva jönnek ki a Térszínház parányi játszóhelyéről, mert elkedvetleníti őket az emberiség múltjának szomorú története, ami semmi jóval nem kecsegtet a jövendőre nézve.

Reklámok