Vígszínház

 

Shakespeare érett korszakában írta ezt a drámáját, amit Londonban, 1599-ben mutattak be. Nálunk 1842-ben, Vörösmarty Mihály fordításában, a Nemzeti Színházban játszották először. Itthon nem tartozik a sűrűn színre vitt Shakespeare-darabok közé, a hazai publikum az 1993/94-es évadban láthatta utoljára a fővárosi Katona József Színház emlékezetes előadásában. A Vígszínház tavaly elővette, és december 6-án, Alföldi Róbert rendezésében volt a premierje. Erre a produkcióra új fordítás is készült, mégpedig Forgách András író, dramaturg és Fekete Ádám egyetemi hallgató ültette át nyelvünkre. Valamiféle egyveleg benyomását kelti ez a magyarítás, hiszen Vörösmarty ünnepélyes ódonságához ugyan nincs sok köze, ennek ellenére a mai fül számára mégis régiesnek tűnik, és bizony nehezen érthető. Hegyeznie kell a fülét a nagyérdeműnek, és jártatnia az agyát, hogy fölfogja az elhangzottakat. A szaftos káromkodások, nyomdafestéket nem tűrő kifejezések azonban biztos új keletűek…A tragédia legismertebb toposza Antonius gyászbeszédének szállóigévé vált mondata viszont Vörösmarty szavaival hangzik el: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”.

Alföldi Róbert, aki telesírta világot, hogy nem jut neki elég, tehetségéhez méltó, színháztörténetünkben elfoglalt helyéhez illő feladat, az utóbbi esztendőkben kisebb és nagyobb színpadokon a hatalom és az egyén, az egyén és a tömeg kérdését boncolgató műveket rendez. Olyan összetett és végérvényes választ nemigen adható kérdésekre keresi a feleletet, hogy miként változtatja meg, fordítja ki önmagából a politikai-gazdasági hatalom gyakorlása az egyént, vagy zülleszt szét bármilyen szűk csoportot. Arra helyezi a hangsúlyt, hogy az uralom-fenntartási technika évszázadok óta semmit sem változik, a kétezer évvel ezelőtti embernek, politikusnak ugyanolyan a reakciója, mint a mai emberének és politikusának. Ezt a koncepciót hivatottak kifejezni a Szlávik Júlia jelmezei is, a színészek manapság szokásos viseletekben járnak-kelnek, a férfiak nem pipec, hanem konfekció öltönyökben tárgyalnak, amikhez fehér inget és jó elvtársi szokás szerint piros nyakkendőt kötnek, nevenincs sportmezekben vagy katonai terepruhákban szaladgálnak fel s alá, a nők pedig divatos, testhez simuló rucikban feszítenek. Mindez felerősíti azt a közhelyet, hogy az ember jelleme teremtése óta semmit nem változott, legfeljebb kőbalta helyett mobiltelefont szorongat a markában.

Julius Caesar történetét a rendező Shakespeare morális magasságából napjaink pocsolyájába húzza le, s ezt a sárba ragadtságot a szereplők külső és belső adottságai is tükrözik, mind egy szálig piti alakok, csupán Brutus emelkedik ki fél fejjel közülük, már csak az őt megjelenítő László Zsolt testalkata miatt is. Caesar ellustult, hatalmába belekövéredett keresztapa, Antonius komplett idióta, a végső győztes Octavius sunyi maffiózó, Cassius, Casca és Decius meg a többi összeesküvő ide-oda hajló, berezelt cselszövő. Az asszonyok sem kivételek: a hárpia Calpurnia és az öncsonkító Portia egyfolytában hisztizik, az alja nép pedig nem más, mint a tévé előtt hadonászó, a mértéktelen sörivástól böfögő csorda. A két Marcus is megéri a pénzét: Antonius és Brutus között erkölcsi tartásban semmi különbség nincs, amit még egyforma „frizurájuk” is kifejez, a maga pecsenyéjét sütögető Antonius és a magasztos elvekre hivatkozó Brutus is ugyanolyan őszes, nyakba lógó zsíros hajat visel. A játékteret körbeveszik Menczel Róbert ijesztő, támadásra kész, fekete dobermanokra hajazó, mozgatható díszletei, a színpad közepét pedig az a méretes lépcsősor foglalja el, amin békeidőben méltóságteljesen le és felvonulnak, a csatajelenetben meg örült iramban le és feltrappolnak a színészek. És mintha mindez nem lenne elég, még félelmet keltő hangok, halk zörejek, fülrepesztő mennydörgések, hátborzongató csikorgások, szakadó esők, fröcskölő vérzuhatagok és cikázó fényeffektek érik el a rendező által elérni kívánt elidegenítő hatást.

A színészek mindent megtesznek a produkció sikeréért. A címszerepet Hegedűs D. Géza alakítja. Az ő Caesarja fáradt, jóllakott vénember, aki szeretne már a babérjain ülni. Varju Kálmán törtető, hamiskás mosolyú Octaviust visz fel a színre. Stohl András kelti életre Antoniust, aki a dráma elején a homokzsák mellől éppen kifutó bokszoló, később azonban minden hájjal megkent ravaszdi lesz belőle. A rafinált Brutust László Zsolt formálja meg. A Caeser-gyilkosságot elkövetők bandáját meg a plebs tagjait Hevér Gábor, Fesztbaum Béla, Csőre Gábor, Józan László, Rajhona Ádám, Telekes Péter és Karácsonyi Zoltán játssza. A házsártos Calpurniát Herczeg Adrienn, az izgága Portiát Járó Zsuzsa személyesíti meg.

Alföldi Róbert úgy állítja színpadra Shakespeare drámáját, mintha az Bertolt Brecht egyik darabja lenne. Szembehelyezi a publikum tagjait a cselekménnyel és eltávolítja őket a szereplőktől. Egyikkel sem lehet együtt érezni, ugyanis az efféle elegáns zsiványoktól és fékezhetetlen nőktől fél a néző. Történelmi nagyságokat taszít le magas helyükről, foszt meg nimbuszuktól, szimpla gazembereket vagy jóindulatú hülyéket csinál belőlük. Katarzisról sem lehet beszélni, még az sem jelent megnyugvást, hogy a rosszak bizony megkapják a magukét, mert nincsenek jók, akik viszont elnyerhetnék méltó jutalmukat.

Reklámok