Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

Florian Zeller a jelenkori francia irodalom egyik igen talentumos képviselője. Párizsban született 1979-ben, és tetemes mennyiségű regényt és színdarabot alkotott. Mindössze 22. esztendejében járt, amikor első regénye megjelent, színműveit egymás után tűzik műsorukra nem csupán a gallok országában, hanem külföldön is. Az Apa (Le Pére) 2012-ben látott napvilágot, még abban az évben be is mutatták Párizsban, egy évre rá pedig filmet forgattak belőle. A szerző megkapta nemcsak ezért a művéért, hanem munkásságának egészéért a legrangosabb francia kitüntetést, a Moliére-díjat. Az Orlai Produkciós Iroda élen jár a hazai és a külhoni kortárs drámák népszerűsítésében, az ő szervezésükben tartották az Apa premierjét a Belvárosi Színházban február 12-én.

Florian Zeller tragikus bohózata a színház formanyelvén válaszol napjaink egyik legégetőbb kérdésére, mi legyen az elaggott, többnyire súlyos mentális zavarban lévő hozzátartozók sorsa, hogyan kell ezt a tulajdonképpen egyéni, de lassan össztársadalmivá váló gondot humánusan megoldani. Azt mindenki tudja, hogy a nyugati társadalom vénül, egyre több időst kell eltartania egyre kevesebb fiatalnak. Ebből logikusan következik, hogy annak az egy szem – általában a harmincas éveit taposó, vagy középkorú – gyereknek mekkora lelki és anyagi terhet jelent anyjának, apjának, netán közeli rokonának tisztességes, méltóságát megőrző ellátása, pláne ha a szülő testi ereje hanyatlik, szellemi állapota fokozatosan romlik. Emberpróbáló helyzetek tudnak kialakulni, a napi iszapbirkózás során még az angyalok is kijönnek a sodrukból. Az Alzheimer-kór a gyógyíthatatlan „nyavalyák” közé tartozik. Az ebben szenvedő nincs tisztában tetteinek következményeivel, környezete pedig egyre nehezebben viseli el a kórral együtt járó megpróbáltatásokat.

Az Apa egyik főszereplője André, aki megette már a kenyere javát. Őt érte utol ez előbb említett szörnyű baj. A másik főszereplő pedig Anne, a harminc körüli lánya, aki őrlődik a gyermeki kötelességtudat és a saját élet utáni vágy között, és még Pierre-re, a férjére meg az ő igényeire is gondolnia kell. Tehetetlenségét, bűntudatát és a benne fortyogó, időnként ki-kicsapó dühét az apja által széttépett és az egész lakásban szétszórt papírfecnik kényszeres összesöprése fejezi ki. A szerző nem a gondozó, hanem a gondozott nézőpontjából ábrázolja azt a testi-lelki folyamatot, amin e rettenetes kórsággal küszködő emberek átmennek. André tudatáig eljut ugyan, hogy pár dolog nem úgy megy, mint régen, de megmagyarázza magának, mindez azért van, mert csupán egy kicsiny rés keletkezett a fejében. Úgy viselkedik, mint valami kényúr, sorra üldözi el a nővéreket, rágalmazza meg őket az öregek legtipikusabb vádjával, a lopással. André állapota a darab előre haladtával lépésről lépésre rosszabbodik, végül egy árnyas fákkal övezett elmegyógyintézet tágas szobájában köt ki. Pedig ezt akarta mindenáron elkerülni.

Kiváló művészek állítják színpadra az Apát. A címszerepet Lukáts Andor imponáló magabiztossággal alakítja. Olyan rigolyás és basáskodó, ugyanakkor a „vigyorgóba” kerüléstől kisgyermekként reszkető bácsika, akinek a publikum elnézi minden kekeckedését, áskálódását, mert ezek ellenére is kedvelhető figura. Hámori Gabriella minden kritikát kiálló módon jeleníti meg André lányát. A színésznő nem áldozatként ábrázolja Anne-t, akit sajnálni kell nagyon is bogaras apja miatt, hanem szeretetből, szülője iránti odaadásból helyesen és felelősen cselekvő fiatalasszonyként. A felesége döntéseit soha meg nem kérdőjelező, azokat mindig megértéssel fogadó Pierre-t Makranczi Zalán kifogástalanul kelti élete. Bohoczki Sára remekül hozza Laura, a sztepptáncos meg a „szomszéd lány” mulatságos karakterét. Lázár Kati hibátlanul viszi fel a színre a gondos nörsz figuráját. Molnár Gusztáv korrekten mintázza meg a csupán André fantáziájában élő férfit. Izsák Lili mindössze egy terjedelmes szobanövényből és egy öblös fotelből álló díszlete fejezi ki André beszűkült világát, az utolsó stációnál már ezek a minimális elemek is eltűnnek, úgy, mint ahogy a főhős élete is. A jelmezeket szintén Izsák Lili tervezte, André régi típusú, elöl gombolós férfipizsamáját soha nem veti le, reggeltől estig abban parádézik, ez is jelzi állapotát. Anne csinosan szolid, nem feltűnő ruhákat hord, mint ahogyan a férje sem. Egyedül Laura visel bohókás cuccokat. Kákonyi Árpád zenéje, Kehi Richárd fényeffektjei és Jaross-Giorgi Viktória mozgáselemei a darab mondanivalóját emelik ki, és teszik érzékletesebbé.

Az Orlai Produkciós Iroda Apa-előadása kacsint a nézőre, derűs nyugalommal, keserédes humorral, mély együttérzéssel, a széksorokban ülők szimpátiáját kivívva mutatja be André leépülésének lassú folyamatát, ugyanakkor benne van Anne kétségbeesése, segíteni akarása, Pierre megértése, jó szándékú hozzáállása, a kórházi dolgozók szakszerű munkája és birkatürelme. Gáspár Ildikó úgy rendezi meg ezt az egyszerre szomorú és vidám produkciót, hogy abban a nézők magukra ismerhetnek, megláthatják a párhuzamokat, és erőt meríthetnek üzenetéből.

 

Reklámok