Auróra Színház

E-Mancik Színházi Manufaktúra

A Szex és New York tévésorozat közel 20 éve tartó hihetetlen népszerűsége nyomán manapság is még olyan divatos négy facér lány pártalálási nehézségeit bemutatni, ennek buktatóiról, keserédes tapasztalatairól humoros, vagy szomorú sztorikat színre vinni. A Szomjas férfiak sört isznak helyettem-ben is négy hasonló korú, jó harmincas nő vall igencsak kendőzetlenül a kalandjairól. Mondandójuknak középpontjában a szerelem áll, amit a világművészetben a legtöbbet és leggyakrabban elemeznek, ábrázolnak. Nem lehet csodálkozni ezen a bőségen, mert ha a férfi és a nő kapcsolata működik, akkor a mennyi boldogságba emeli a benne lévőket, ha nem, akkor meg a pokol legmélyebb bugyraiba taszítja őket. Inkább monológoknak nevezhetők az előadott történetek, és nem dialógusnak, ugyanis a közlendőjébe éppen belefogó csak az első két mondatot intézi a mellette ülőhöz, utána inkább a közönség felé fordul, nekik mesél tovább. A szereplők azonban időnként kedvesen mosolyognak egymásra, megérintik, átölelik a másikat, nagy empátiával hallgatják gondolatait. A monológok zömét ugyanazzal a tőmondattal nyitják: „Van egy férfi. Szeret, szeretem.” Ezután jön a kedélyes vagy a komor kis szösszenet. Mindegyik olyan, mint amikor barátnők maguk között bizalmasan beszélgetnek, jóízűen traccsolnak. Megvitatják az élet dolgait, ezen belül is leginkább a férfiügyeiket. Női magazinok hasábjain lehet olvasni a világ, de leginkább a férfitársadalom által meg nem értett dámák sirámairól, hogy a teremtés koronái semmibe veszik, nőiességükben megbántják, sőt megalázzák őket, a hímneműek nem bánnak egyenrangúként velük, és csak valamiféle szexuális tárgyat látnak bennük. Ezek azok a se nem lányok, se nem asszonyok, akik egyszer szeretnének esendő, erős kar védelmére szoruló, szempilla-rebegtető cicababák, másszor azonban öntudatos, foguk fehérjét kimutató, harcias amazonok lenni. Az ő nyavalygásaikról, lelki tusáikról lehet mindenféle nyomtatott és elektronikus felületen lépten-nyomon olvasni, vagy filmet nézni.

Ebben a feminista, az emberi viszonylatokban folyton a partnert kereső vagy annak tetteit, viselkedését taglaló szóáradatban roppant furcsán hatnak a politikai kiszólások, mert nem valók ebbe a szövegkörnyezetbe, idegenek, és szervetlenül fityegnek ott. Ízléstelen az, amikor a politikai korrektséget be nem tartva, csak a parlamenti patkó nagyobbik részén ülő jeles politikusok férfiúi teljesítményét vonják kétségbe, külön csemegeként említve az egy feleség mellett közel 30 éve kitartó ötgyermekes családapát. Méltatlan duma ez a Szirmai Melinda és az E-mancik által írt, egyébként igen kellemes, szórakoztató, időnként elegáns, néha megszívlelendő és frivol gondolatokat megfogalmazó produkcióhoz.

A kosztümök színvilága illik a Máthé Zsolt rendezte darab koncepciójához, ketten a szerelem és a halál színében, pirosban és feketében, ketten kékben és feketében játszanak, fele-fele arányban hordanak szoknyát és nadrágot, hárman mutatós fekete körömcipőben járkálnak, a végére az egy szem papucsos is felveszi a kezében ide-oda hurcolt cipellőjét. Négyen adják elő ezt a cseppet sem könnyed, de nem is véresen komoly, egyórás kamaraművet: Dobra Mária, Sárközi Nagy Ilona, Szirmai Melinda és Tarr Judit. Remekül hozzák ezeket a csajos karaktereket, kifogástalanul énekelnek és kiválóan jelenítik meg mind a négy szabad szájú, érzékeny, bizonytalan, szebbre, jobbra vágyó nőt. Kákonyi Árpád zongorakíséretében Máthé Zsolt, Dobra Mária és Tarr Judit dalai tökéletesen illeszkednek az előadás koncepciójához, erősítik, kiemelik azt.

Érdekes a szingli „fílingről” szóló műsorokat hallgatni, színpadi játékokat nézni. Valahogy az jut – nem mindenkinek – csak a nagyérdemű bizonyos tagjainak eszébe, ezek a nők nem tudják, nem fogják fel, mi a feladatuk ezen a golyóbison, bármilyen erősen állnak is a vártán, és férfiak módjára vitézkednek, mégiscsak egyre vágynak és várnak: a révbe érést jelentő megértő, szerető társra.