Vígszínház

 

   Mihail Afanaszjevics Bulgakov 12 éven át, 1925-től 1937-ig vetette papírra ezt a regényét; bizonyára azért készült el vele ilyen lassan, mert semmi esélyt nem látott a kiadásra. Ez – az asztalfióknak írás – viszont a mű előnyére vált, ugyanis szabadon, megkötöttség nélkül szárnyalhatott a fantáziája, gondolatait nem kötötték béklyóba a közzététel előfeltételének számító belső megalkuvások, öncenzúrázások. Amikor az egyik szovjet folyóirat, 1966-67-ben folytatásokban publikálta A Mester és Margaritát, akkor a szerző már 26 éve távozott az élők sorából. Megjelenése után egy csapásra világhírű lett a regény és alkotója is. A vörös fasizmus vezérfigurája, Sztalin, akinek kezéhez milliók vére tapad, 1928-ban azért hallgattatta el Bulgakovot, mert Moliére úr élete című kisregényében olyan királyt ábrázol, aki az önkényuralmat testesíti meg. Úgy látszik, XIV. Lajos karakterében a moszkvai rém önmagára ismert. Félreállítása után Bulgakov csak segédrendezői állást kapott a Művész Színházban. 1940-ben hunyt el, mindössze 49 évet élt.

Mindig rendezőt próbáló feladat olyan művet színpadra állítani, amit írója nem színpadra szánt. Más a műfaji követelménye a prózának és más a drámának. Általában közmegbecsülésnek örvendő regények szoktak a dramatizálás áldozatául esni, és bizony ritka, amikor regényből a színszerűség kívánalmait szem előtt tartó előadás kerekedik. Többnyire abba a hibába esnek a rendezők, hogy a regény egészét akarják bemutatni, holott azt nem lehet. Jobban járnának, ha inkább egy-egy részét dolgoznák át, vagy csak a szellemiségéhez lennének hűek. Alkalomadtán azonban előfordul az is, hogy regényből olyan pergő ritmusú, élvezetes produkciót hoznak létre, ami megőrzi az eredeti alkotás gondolatait, és még ennek a mondanivalónak időtálló, minden korok nézőjéhez szóló rétegeit is felszínre hozza. A Vígszínház Nagyszínpadán még tavaly október 12-én színre vitt A Mester és Margarita-produkció azonban nem ez utóbbi, ritka és üdítő kivételek közé tartozik, hanem azon félresikerült átdolgozások sorába, amik inkább ártanak, mint használnak az alapműnek.

Ennek a Bulgakov-alkotásnak rengeteg színházi adaptációja volt, vidéki és fővárosi teátrumban is játszották már. Erről a Michal Docekal, a prágai Nemzeti Színház igazgatója által rendezett előadásról elmondható, hogy a színi hatás kedvéért föláldozza a regényt. A rendező ugyan igyekszik átmenteni a regény fontosabb szálait a színdarabba, de „fölturbózza” mindenféle történelmi tanulságokkal, napi aktualizálásokkal, politikai ki- és beszólásokkal. A regény két fontos eleme megmarad, az egyik a térben és időben egymástól távol eső momentumok sorozata, azaz Jézus pere, kereszthalála, Pilátus bosszúja, Júdás elveszejtése, a másik pedig a 30-as évek fizikai és lelki terrorral sakkban tartott értelmiségének számtalan kalandja, ugyanis a Sátán megkísérti és önmagukkal szembesíti őket. A Mester és Margarita sajátságosan értelmezi és vegyíti a sokrétegű Jézus és Faust-történetet, amiben végig ott feszül az a kibékíthetetlen ellentétet, ami a szellem embere és a hatalom között feszül. A regény három síkon mozog: a fantasztikumban, a szimbólumok világában és a realitásban. A Sátán, azaz Woland kalandozik a szovjet fővárosban, ahol különleges és hihetetlen események folyton összeütköznek a hétköznapi valósággal. A regény a hatalom és a művész viszonyát, a gondolat és az írás szabadságának feltételeit, a lelkiismeretnek és az értelmiségi lét felelősségvállalásának a kérdéskörét boncolja.

Mindezt a sok-sok bonyolult gondolatsort csak imitt-amott sikerül átvinni ebbe a vígszínházi Mester és Margarita előadásba. A színpadtechnika és Martin Chocholousek díszlete valamint, Hana Fischerová összes jelmeze módot ad rá, hogy a bulgakovi kérdésfelvetések megjelenjenek, sőt a látvány segíti a nézőt ezeknek elemzésében, megértésében. Ennek ellenére csak félig-meddig hozza közelebb a publikumhoz a válaszokat, és alig-alig jutnak érvényre olyan kérdések is, amikre nincsenek és soha nem is lesznek végleges feleletek, mint például: van- e Isten, volt-e Megváltó, van- e Sátán, mi az igazság? Milyen kapcsolat van a Megváltó és a Sátán között? De ezeken a filozofikus szavakon is el lehet mélázni, hogyan lehet megalkuvás nélkül igazat mondani? Természetszerűen a leghétköznapibb, azáltal mindig aktuális kérdés az előadás végén hangzik el: van még igaz szerelem a világban? A produkció megadja rá a választ: igen, van, mert Margarita kiállja a testet-lelket gyötrő próbát, és megmenti a Mestert.

A Vígszínház gárdája dicséretes módon helytáll, ennek köszönhetően a színművészet sajátságos eszközeivel és a közel meg egy kissé távolabbi múlt politikai habjával feldúsított darab gondolatai mégis eljutnak a nézőkhöz. A csapatból külön ki kell emelni Lukács Sándor Wolandját. Az ő Sátánja nem az a Mikulás oldalán láncát csörgető krampuszféle ördög, hanem olyan lény, aki nem más, mint saját énünk gonoszabb fele, aki, amikor csak teheti, megszerzi a hatalmat felettünk. A Mester szerepében Hevér Gábor meg tudja fogni ennek az intellektuális figurának a karakterét. Margaritát Járó Zsuzsa olyan önmagát önzetlenül föláldozó asszonynak ábrázolja, aki üres, tartalmatlan életét elhagyja, és tömérdek szenvedés után megtisztulva jut el az értelmes, tiszta léthez és az őszinte szerelemhez. Woland munkatársait Mészáros Máté és Réti Adrienn úgy állítja elénk, ahogyan az ilyen elvetemült alakokat elképzeljük. Fesztbaum Béla fáradt, rezignált Pilátust visz föl a színre, Varju Kálmán Jézusa isteni fény nélküli közönséges ember. Apróbb szerepekben láthatjuk még Csöre Gábort, Molnár Áront, Telekes Pétert, Kerekes Józsefet, Tahi Tóth Lászlót, Lengyel Tamást és Lajos Andrást.

Katartikus vagy fölemelő élményben nincs része annak, aki megnézi ezt az igen hosszúra nyúlt, időnként kaotikusnak tűnő produkciót, inkább visszatekinthet a közel 80 éve történt eseményekre, összevetheti az akkori és jelenlegi társadalmi helyzetet, megtalálhatja bennük a különbségeket és a párhuzamokat, megismerkedhet életérzésekkel, hangulatokkal.

Reklámok