Örkény Színház

Shure Stúdió

 

Május 9-én volt a premierje az Örkény Színház új produkciójának, amit nem a Madách téri nagyszínpadon, hanem a közeli Asbóth utcai, négy éve üresen álló Shure Stúdióban visznek színre. Mácsai Pál, az Örkény igazgatója szeretné a másik játszóhelyet, az Ericsson Stúdiót is megszerezni, mert így olyan darabokat is bemutathatnak, amik nem a szélesebb, hanem a szűkebb közönségigényt elégítik ki. Azért van szüksége az Örkénynek erre két helyre, mert az egyik a stúdió-előadásai, a másik pedig az IRAM, a színház-pedagógiai programjuk foglalkozásai számára lenne ideális. A Diggerdrájver szövegét Diggerdriver blogjából emelte ki és dolgozta át a rendező, Bagossy László és címszerepet alakító Epres Attila.

A Diggerdrájver igen forró témát és aktuális társadalmi gondot jár körbe, mégpedig azt, hogy valaki külföldön vállal munkát, ezért elhagyja az országot. Ez politikai kérdés is, amit minden oldal a maga szája íze szerint magyaráz, az egyik hetykén kijelenti, nem baj, ha elmennek az emberek, mert hazahozzák az ott megszerzett tudást, a másik jajveszékel, hogy kiürül a hon, a harmadik a nemzet rákfenéjének tartja, a negyedik pedig az éppen regnáló hatalom bűnének. Az elmenő emberek ettől sokkal egyszerűbben működnek, java részüket semmiféle ideológiai megfontolás, vagy magasztos cél nem vezérli, csupán a jobb megélhetésre, az ugyanazért a munkáért sokszor annyi pénz megkeresésére gondolnak, csak egy-kettőnek jut eszébe, hogy azért dobbantson, mert úgy véli, nincs szólásszabadság, vagy fullasztja a légkör, netán nyomasztja a reménytelenség. A dráma hőse, Diggerdriver mindkét kategóriába besorolható, ugyanis már az első percben kijelenti: „egyre kevesebb jutott a bevásárlókosárba, és egyre többet kellett fizetni érte, az országra meg valami olyan kilátástalanság és letargia telepedett, hogy szabályosan fojtogatott.” A főszereplőnek itthon sem ment rosszul, kertes háza volt, biztos munkája. Ennek ellenére 48 évesen egy 8 éves gyerekkel meg feleséggel vág neki a nagyvilágnak, és megy szerencsét próbálni Nagy-Britanniába. Ennek pontos dátuma nem hangzik el, az utóbbi 10-11 évben bármikor megeshetett. Foglalkozására nézve nehézgépkezelő, ezeket a hatalmas jószágokat a földgolyó bármely pontján ugyanúgy kell irányítani, tehát különösebb nyelvtudásra sincs szüksége.

A Diggerdrájver annak ellenére monodráma, hogy az asszony meg a gyerek végig a színen van, a nő időnként bele-belekotyog a monológba, a fiúnak meg a végén van pár szava. Mindketten, mint valami élő díszletek funkcionálnak csupán, bólogatnak, tesznek-vesznek, ki-be jönnek. A bőbeszédű férfiúból pedig csak úgy, ömlik a szó. Kiderül, szenvedélyes motorrajongó, mindent tud ezekről a masinákról. Ezermester, itthon két kezével felépítette házát, és meglehetős kedvvel gyakorolta a böllér szakmát is. Szeret bölcselkedni, időnként az élet nagy dolgaival foglalkozni, tudományos tanok igazságtartalmát mérlegre tenni. Tárgyilagosan nézi jelenlegi helyzetét, mind a pozitívumokat, mind a negatívumokat szép rendre elsorjázza. Ez utóbbiak közé tartozik az egynapos munka, amit a hirdetésben meg a felvételnél soha nem említenek, legalább egyhetit sejtetnek, csak aznap derül ki, este már foghatják a cókmókjukat. Az adott szó semmit nem jelent, a távolsági és a helyi közlekedés elképesztően drága, a sofőrök őrültek módjára vezetnek, az utasok szemetelnek, a lakhatás csillagászati összeg, az alapvető élelmiszerek, köztük a sör horror árban van, nincs szabad iskolaválasztás, a helyi tanács osztja be a gyereket oda, ahová jónak látja, ráadásul a londoni állatkert a lába nyomába sem ér a pestinek, és ötször annyi a belépődíj. A pozitívum a választás szabadsága, senki sem dumál bele, hogy mit csinál, aki akar dolgozni, az mindig talál munkát, és keres annyit, hogy ne jelentsen gondot, ha hétvégén – akár mindegyiken – ki szeretne ruccanni, és akkor megengedhesse magának meg a családjának az éttermet, a mozit, a szórakozást. Hála a kevert népességnek, a világ négy égtájáról jövő bevándorlóknak, nincs faji, vallási megkülönböztetés, nincs zsidózás. Mindenki egyforma, nem számít, hogy kínai, vagy indiai, lengyel, netán olasz, csak ember. „Máj”, ahogy itt szólítanak mindenkit, a „my friends” rövidítéseként. Az előadás egészéről elmondható, hogy politikailag semleges, a Parlament mindkét szárnya kap hangyányi dicséretet és pirinyó elmarasztalást… A bő egyórás monológ végén, a sör nyakalása közben szólal meg Diggerdriver fia. Akadozva kissé, alig hallható akcentussal ugyan, de magyarul kezdi el az Aranydió-népmesét, a közepe táján már félig magyarul, félig angolul mondja, és gorombán rámordul az anyjára, aki anyanyelvén szeretné tovább hallgatni, végül tökéletes angolsággal, folyékonyan hadarja el a mese végét. Ez a záró jelenet magába sűríti a lényeget: ez a gyerek sehová sem tartozik, már igazi világpolgár, nem kötődik semmihez, otthona nincs, legfeljebb telephelye, hazája pedig – ahogyan a lézengő lovag, Biberach jelenti ki a Bánk bánban – „ott van, hol a haszon”.

Epres Attila mindvégig a színen van, a markológépesek egyenruhájában, azaz középbarna kezeslábasban ülve mondja a szövegét. Egy joviális ötvenes kedélyes modorában osztja az észt, úgy társalog, mintha valamiféle kiskocsmában, pardon pubban kvaterkázás közben – mindenki okulására – adná tovább a tapasztalatait. Ő viszi vállán az előadást, és minden kritikát kiálló módon fogja meg ennek az okoskodó, izgága, afféle reneszánsz ember-karakternek a lényegét. A feleséget és a fiút kettős szereposztásban láthatja a közönség, Donázy Ágnes vagy Talbot-Smith Melinda asszisztálja végig a férj monológját, Leo Bloomfieldnek vagy Talbot-Smith Adamnak az előadás végén jut tér, amikor elregélik az Aranydió mesét. Bagossy Levente egyszerű díszletei között a különböző jeleneteket éles csengőhang választja el, amit hol a gyerek, hol az apa nyom meg.

Ez a Bagossy László rendezte produkció mindenki számára érthetővé és emberivé teszi a csak százalékokban meg mennyiségekben kifejezett száraz adatokat, hogy milyen sokan keresik boldogulásukat külhonban.

Örkény Színház
Shure Stúdió

Május 9-én volt a premierje az Örkény Színház új produkciójának, amit nem a Madách téri nagyszínpadon, hanem a közeli Asbóth utcai, négy éve üresen álló Shure Stúdióban visznek színre. Mácsai Pál, az Örkény igazgatója szeretné a másik játszóhelyet, az Ericsson Stúdiót is megszerezni, mert így olyan darabokat is bemutathatnak, amik nem a szélesebb, hanem a szűkebb közönségigényt elégítik ki. Azért van szüksége az Örkénynek erre két helyre, mert az egyik a stúdió-előadásai, a másik pedig az IRAM, a színház-pedagógiai programjuk foglalkozásai számára lenne ideális. A Diggerdrájver szövegét Diggerdriver blogjából emelte ki és dolgozta át a rendező, Bagossy László és címszerepet alakító Epres Attila.
A Diggerdrájver igen forró témát és aktuális társadalmi gondot jár körbe, mégpedig azt, hogy valaki külföldön vállal munkát, ezért elhagyja az országot. Ez politikai kérdés is, amit minden oldal a maga szája íze szerint magyaráz, az egyik hetykén kijelenti, nem baj, ha elmennek az emberek, mert hazahozzák az ott megszerzett tudást, a másik jajveszékel, hogy kiürül a hon, a harmadik a nemzet rákfenéjének tartja, a negyedik pedig az éppen regnáló hatalom bűnének. Az elmenő emberek ettől sokkal egyszerűbben működnek, java részüket semmiféle ideológiai megfontolás, vagy magasztos cél nem vezérli, csupán a jobb megélhetésre, az ugyanazért a munkáért sokszor annyi pénz megkeresésére gondolnak, csak egy-kettőnek jut eszébe, hogy azért dobbantson, mert úgy véli, nincs szólásszabadság, vagy fullasztja a légkör, netán nyomasztja a reménytelenség. A dráma hőse, Diggerdriver mindkét kategóriába besorolható, ugyanis már az első percben kijelenti: „egyre kevesebb jutott a bevásárlókosárba, és egyre többet kellett fizetni érte, az országra meg valami olyan kilátástalanság és letargia telepedett, hogy szabályosan fojtogatott.” A főszereplőnek itthon sem ment rosszul, kertes háza volt, biztos munkája. Ennek ellenére 48 évesen egy 8 éves gyerekkel meg feleséggel vág neki a nagyvilágnak, és megy szerencsét próbálni Nagy-Britanniába. Ennek pontos dátuma nem hangzik el, az utóbbi 10-11 évben bármikor megeshetett. Foglalkozására nézve nehézgépkezelő, ezeket a hatalmas jószágokat a földgolyó bármely pontján ugyanúgy kell irányítani, tehát különösebb nyelvtudásra sincs szüksége.
A Diggerdrájver annak ellenére monodráma, hogy az asszony meg a gyerek végig a színen van, a nő időnként bele-belekotyog a monológba, a fiúnak meg a végén van pár szava. Mindketten, mint valami élő díszletek funkcionálnak csupán, bólogatnak, tesznek-vesznek, ki-be jönnek. A bőbeszédű férfiúból pedig csak úgy, ömlik a szó. Kiderül, szenvedélyes motorrajongó, mindent tud ezekről a masinákról. Ezermester, itthon két kezével felépítette házát, és meglehetős kedvvel gyakorolta a böllér szakmát is. Szeret bölcselkedni, időnként az élet nagy dolgaival foglalkozni, tudományos tanok igazságtartalmát mérlegre tenni. Tárgyilagosan nézi jelenlegi helyzetét, mind a pozitívumokat, mind a negatívumokat szép rendre elsorjázza. Ez utóbbiak közé tartozik az egynapos munka, amit a hirdetésben meg a felvételnél soha nem említenek, legalább egyhetit sejtetnek, csak aznap derül ki, este már foghatják a cókmókjukat. Az adott szó semmit nem jelent, a távolsági és a helyi közlekedés elképesztően drága, a sofőrök őrültek módjára vezetnek, az utasok szemetelnek, a lakhatás csillagászati összeg, az alapvető élelmiszerek, köztük a sör horror árban van, nincs szabad iskolaválasztás, a helyi tanács osztja be a gyereket oda, ahová jónak látja, ráadásul a londoni állatkert a lába nyomába sem ér a pestinek, és ötször annyi a belépődíj. A pozitívum a választás szabadsága, senki sem dumál bele, hogy mit csinál, aki akar dolgozni, az mindig talál munkát, és keres annyit, hogy ne jelentsen gondot, ha hétvégén – akár mindegyiken – ki szeretne ruccanni, és akkor megengedhesse magának meg a családjának az éttermet, a mozit, a szórakozást. Hála a kevert népességnek, a világ négy égtájáról jövő bevándorlóknak, nincs faji, vallási megkülönböztetés, nincs zsidózás. Mindenki egyforma, nem számít, hogy kínai, vagy indiai, lengyel, netán olasz, csak ember. „Máj”, ahogy itt szólítanak mindenkit, a „my friends” rövidítéseként. Az előadás egészéről elmondható, hogy politikailag semleges, a Parlament mindkét szárnya kap hangyányi dicséretet és pirinyó elmarasztalást… A bő egyórás monológ végén, a sör nyakalása közben szólal meg Diggerdriver fia. Akadozva kissé, alig hallható akcentussal ugyan, de magyarul kezdi el az Aranydió-népmesét, a közepe táján már félig magyarul, félig angolul mondja, és gorombán rámordul az anyjára, aki anyanyelvén szeretné tovább hallgatni, végül tökéletes angolsággal, folyékonyan hadarja el a mese végét. Ez a záró jelenet magába sűríti a lényeget: ez a gyerek sehová sem tartozik, már igazi világpolgár, nem kötődik semmihez, otthona nincs, legfeljebb telephelye, hazája pedig – ahogyan a lézengő lovag, Biberach jelenti ki a Bánk bánban – „ott van, hol a haszon”.
Epres Attila mindvégig a színen van, a markológépesek egyenruhájában, azaz középbarna kezeslábasban ülve mondja a szövegét. Egy joviális ötvenes kedélyes modorában osztja az észt, úgy társalog, mintha valamiféle kiskocsmában, pardon pubban kvaterkázás közben – mindenki okulására – adná tovább a tapasztalatait. Ő viszi vállán az előadást, és minden kritikát kiálló módon fogja meg ennek az okoskodó, izgága, afféle reneszánsz ember-karakternek a lényegét. A feleséget és a fiút kettős szereposztásban láthatja a közönség, Donázy Ágnes vagy Talbot-Smith Melinda asszisztálja végig a férj monológját, Leo Bloomfieldnek vagy Talbot-Smith Adamnak az előadás végén jut tér, amikor elregélik az Aranydió mesét. Bagossy Levente egyszerű díszletei között a különböző jeleneteket éles csengőhang választja el, amit hol a gyerek, hol az apa nyom meg.
Ez a Bagossy László rendezte produkció mindenki számára érthetővé és emberivé teszi a csak százalékokban meg mennyiségekben kifejezett száraz adatokat, hogy milyen sokan keresik boldogulásukat külhonban.

Advertisements