Mozinet

Ezt a svéd gasztronómiai dokumentumfilmet (Foodies) tavaly forgatták, és hárman is rendezik: Thomas Jackson, Charlotte Landelius és Henrik Stockare. Itthon most, június 18-ától lehet beülni rá a mozikban. A konyhaművészet, mint olyan, nálunk a rendszerváltás után jött divatba, előtte csak a munkában megfáradt dolgozó asszonyoknak adtak ki – csupán egy-két szerzőtől – szakácskönyveket, hogy olcsón, ’se perc alatt’ elkészíthető ételeket hogyan állíthatnak elő otthon. A nőknek szánt hetilapok is jelentettek meg recepteket, de ezek is a gyorsaság és a takarékosság mikéntjére helyezték a hangsúlyt. A Kádár János-i gulyáskommunizmus egyetlen újságja sem tett közzé bármilyen szemet gyönyörködtető és gyomrot csiklandozó fotót, netán kulináris élvezeteket taglaló cikket, mert ezeket a bomló kapitalizmus és a romló nyugati társadalom csökevényének tekintették. Bizony mindez nem fért össze a rántott levest és paprikás krumplit kedvelő pártvezér elveivel. A rendszerváltás után azonban egy csapásra minden megváltozott, gomba módra szaporodtak a művészi ételkészítés csínjába-bínjába beavató könyvek, sorra jelentek meg a nagy, színes képekkel zsúfolt folyóiratok, a kereskedelmi televíziókban reggeli, délutáni, esti főzőműsorok szórakoztatják még ma is a nézőket. Azóta sincs megállás, folyamatosan vetítik neves külföldi séfek sorozatait. Szemünk láttára születtek magyar sztárszakácsok, sőt pár éve az ínyesmesterségnek itthon önálló tévécsatornája is van.

A Világevők azonban nem a rafináltabbnál rafináltabb fogások gyártásának technikáját, azaz a konyhafőnökök boszorkányos kézügyességét mutatja be, hanem azt két megszállott fiatal nőt és két középkorú meg egy, a húszas éveiben járó férfit, akik elfogyasztják szárnyaló fantáziájuknak a termékeit. Pestiesen szólva nem „kispályás játékosok”, nem is rengő hasú, tripla tokájú haspókok, akik csak degeszre akarják magukat zabálni, a kifinomult étkek élvezete inkább életforma náluk. Képesek a világ végére, azaz Oslótól kezdve Makaón át Bombay-ig elmenni, hogy megízleljék és bekebelezzék a csodafogásokat, amikről képeket rögzítenek, és blogjaikban kendőzetlenül megírják véleményüket. Ez az öt fő majdhogynem az öt kontinenst képviseli: Andy Hayler londoni ételkritikus, aki egy esztendő leforgása alatt körbejárta a földgolyót, és az összes Michelin-csillagos éttermet „tesztelte”, Steven Plotnicki amerikai ételkritikus, Perm Paitayawat thai író, Katie Keiko hongkongi blogger és Aiste Miseviciute, a keresett és több, óriási példányszámot elérő női magazin címlapjáról mosolygó litván modell. Ő a legfurcsább szerzet közöttük, elvégre a csont sovány mozgó ruhafogasok – Aiste is az – nem az étkezés szeretetéről híresek. A két javakorabeli férfiú meg a modell már megteremtette a maga egzisztenciáját, költséges hobbijukat ennek a felhalmozott tőkének a hozadékából finanszírozzák, a két távol-keleti fiatal azonban csak szüleinek hathatós pénzügyi támogatásával tudja mindezt biztosítani. Kell is a bőséges fedezet, mert borsos számláikat mindig kifizetik, nem fogadják el ’a vendégem lesz’ féle meghívásokat, vagy az utólagos, a ’ház ajándéka’ felajánlásokat, mert úgy érzik, akkor csak dicsérhetnek, nem írhatják meg igazi véleményüket, mert mi módon veszi ki az magát, hogy ingyen esznek, isznak, utána pedig beleverik a mocskot az egészbe…

A Világevők szereplői nem a Lumnitzer nővérek, nem használnak álnevet és nem álruhában járják végig, az úgy, 30 évvel ezelőtt még másfajta jelentéstartalommal és vendégkörrel rendelkező bisztrókat, vagy az elegáns, flancos éttermeket, a séfek mindig tudják, kinek készítik az ebédet, vagy a vacsorát. Furcsa, majdhogynem függő viszony alakult ki a főszakácsok és a bloggerek között, mint a rossz pénzt, úgy ismerik egymást. A séfek rettegnek ezektől az éles nyelvű, kíméletet nem ismerő újfajta zsurnalisztáktól, de jól is járnak velük, mert népszerűsítik őket. Elvégre a negatív reklám is reklám. Grönlandtól kezdve a Tűzföldig elképesztően nagy számban keresik fel oldalaikat, a klikkelők falják a fényképes, információ-gazdag, minősítő honlapjaikat. Az olvasóik megbíznak bennük, elfogadják ítéleteiket, úgy érzik, egy kicsit ők is részesei ennek a bizarr világnak.

Érdekes miliőbe enged bepillantani ez a film. Van egy szűk réteg, aminek tagjai megengedhetik maguknak, hogy horror összegekért a szélrózsa minden irányába elutazzanak, és ott válogatott nyalánkságot fogyasszanak. Kedvtelésük miatt semmiféle erkölcsi skrupulusuk nincs, azt is elmondják, tisztában vannak azzal, hogy a világ bizonyos részeiben gyerekek halnak éhen, embermillióknak pedig csupán egy-két falat jut. A film szereplőinek, ezeknek a nagy finnyásoknak kényes és kifinomult az ízlésük, ítéletük sziklaszilárd és megfellebezhetetlen, amit bátran szétkürtölnek a neten, és van egy népes követő táboruk, akik mind egy szálig vevők erre, hozzászólnak, „kommentelnek”, és kicsiben utánozzák őket.