Belvárosi Színház

 

1950-ben mutatták be a Mindent Éváról (All abaut Eve) című fekete-fehér filmet, aminek alapja Mary Orr azonos című színműve. A film több Oscar-díjat is kapott. Nagy szerepe ez Bette Davis amerikai filmcsillagnak, amiben pár kocka erejéig feltűnik Marylin Monroe is. Az Orlai Produkció előadása az eredeti Mary Orr-művet viszi fel a színre, amit első ízben Szombathelyen láthatott a közönség, a fővárosiak viszont szeptember 11-étől ismerkedhetnek meg vele a Belvárosi Színház világot jelentő deszkáin.

Nem csupán a színésznői, hanem a rendezői, az írói és még a kritikusi lét kérdéskörét járja be ez a produkció. Kálmán Eszter tükrökből, támlás székekből, színes izzókból álló díszletei is öltözőt mintáznak, a néprádióból pedig időnként az ügyelő hangja szól és irányít. A Mindent Éváról főszereplője Margó, a korosodó, ünnepelt díva. Olyan szerepeket – harmincas asszonyokat – játszik, amikből már kiöregedett, de erről nem hajlandó tudomást venni. Ez, a tényekkel való szembenézni nem tudás~akarás bizonyos életkort betöltő színésznők nagy, együttes fájdalma, bárhol is éljenek a földgolyón. Köznőnek is a negyedik és az ötödik X átlépése igazi testi-lelki gyötrelem, hát még a színésznőnek! Margót ezen felül még a féltékenység is gyötri, rendezője, aki egy személyben a kedvese is, szintén a fiatalabb évjáratba tartozik. Minden megváltozik, amikor az egyik esti előadás után beröppen hozzá a szürke kisveréb: Eve Harrington. A kitartó rajongót Margó barátnője, Keren kalauzolja be az öltözőbe. Éva imádja Margót, estéről estére ott ül a nézőtéren, és áhítattal bámulja. A színházi emberek túlfűtött, belterjes közegébe belecsöppenő Éva szembesül ezzel a kívülről ragyogónak tetsző, belülről azonban ugyanolyan emberi gyarlóságokkal teli világgal. Ez az öntelt színésznőből, a saját zsenijétől elszállt rendezőből, a gyanútlan íróból meg a hasonlóan naiv feleségéből, plusz a vitriolos tollú kritikusból álló brancs lenézi a hódolattól ’majd’ elolvadó Évát, megtűrik, mert senkit sem zavar. Szolgálatkészsége, kutyahűsége valójában imponál nekik. Először az öltöztető, Madárka fog gyanút, hogy Évának más céljai vannak, az alázatos álarc elfedi a kíméletlen törtetőt. Margó eleinte nem érzi a veszélyt, élvezettel ugráltatja a lányt. Csalhatatlan női ösztöne azonban riadóztatja, Éva le akarja taszítani istennői trónusáról, mert ő szeretné elfoglalni. Idejében kapcsol, harcot indít ellene, azonban senki sem hisz neki, lepisszentik, sőt közös, Évát védő frontba tömörülnek.

Éva viszont rafinált, nem könnyű fogást találni rajta, ügyesen, egyenként manipulálja, hálózza be őket. Egyedül Margó lát át rajta, majd egy kis idő múlva Karen is. Billnek, a szeretőnek is kinyílik a szeme. A kritikus azonban nem dől be neki, sőt megzsarolja, ennek ellenére sztárt csinál belőle. Éva azonban nem ülhet nyugodtan a babérjain, mert ott loholnak a nyomában a hozzá hasonló ágrólszakadtak, akik éhesek a hírnévre és minden aljasságra képesek érte. A darab tanulsága bizony örökzöld: mindig lesznek olyanok, akik a piramis tetején vannak, eszük ágában sincs önként lemászni onnan, csak lelökni lehet őket, és meg is teszik azok a sikerre kihegyezettek, akik nem szívbajosak, hanem elszántan könyökölnek, és sokkal törtetőbbek, gátlástalanabbak az elődjeiknél.

Pelsőczy Réka rendezésében a darab különböző rétegei egymást erősítve jelennek meg, egyik sem kerül túlsúlyba, nem megy a másik rovására. Dráma bizony, mert ahogyan a színésznő éveinek száma gyarapodik, úgy válik játéktudása, eszközeinek kifejezőereje egyre kifinomultabbá, árnyaltabbá. Az idősödéssel együtt járó fizikai változások is határtalan belső küzdelmet hoznak. Margó mindezt felismeri, és bölcsen belátja, hiába tudná művészi szempontból hitelesen megformálni a koránál jóval ifjabb nőket, mégsem játszhatja el azokat, legfeljebb fiatalos anyákat, jó karban lévő nagyikat. Vígjáték, mert igen szellemes, könnyed párbeszédekkel megy előre a cselekmény, aminek kimenetelével minden néző tisztában van, amit úgy ér el a rendező, hogy a publikum tagjai – nem sokkal, – de egy lépéssel mindig a szereplők előtt járnak, hamarább sejtik, mi fog bekövetkezni.

A színészek mindent megtesznek azért, hogy az előadás „tessen”, és bizony tetszik is. A Margót megszemélyesítő Hernádi Judit színészmesterségbeli képességeiről ódákat zengtek már. És ez így is van rendjén. Sokat tapasztalt, kissé cinikus asszonyt állít a színpadra, aki teli van félelemmel, gőggel, tisztában van hanyatlásával és érdemeivel. Lenyűgöző módon mutatja be azt a belső érési folyamatot, aminek következtében eljut a legnehezebb és legfájdalmasabb felismerésig, hogy alkatilag már nem alkalmas minden nő színrevitelére. Kovács Patrícia Évája először amolyan láthatatlan, legfeljebb csak nagyítóval észrevehető jelentéktelen se nem lány, se nem asszony, aki csak hasznos szeretne lenni, és híven akar szolgálni. A színésznő szerepmegformálása híven ábrázolja, hogy Éva meghunyászkodása csak amolyan mimikri, ami alatt ott munkál a kemény elhatározás, bármi áron, de feljut a csúcsra, és el is ér oda. A kis bábból napok leforgása alatt szép színes pillangó lesz, aki magasabbra röppen, mint ahonnét elemelkedett. Egri Márta mesterien kelti éltre a jóhiszemű barátnőt, aki későn kap észbe, és ébred rá, mi lett tettének eredménye. Mészáros Máté elismerésre méltóan hozza a minden hájjal megkent, okos, azonnal szimatot fogó kritikus figuráját. Szikszai Rémusz Billje időnként olyan hisztérikus, mint a másodvonalbeli naivák egyike-másika, de okos is, hamar átlát a szitán, és cselekszik: nem megalázva, de visszautasítja Évát. Márton András igen meggyőzően alakítja az író félszeg, sértődős és balga karakterét. Bercsényi Péter nagytestű Madárkája minden, csak nem oltalomra szoruló énekesmadár, harsányan dalol, erőteljesen csapkod, és jajongásával időben jelzi a vészt.

A Mindent Éváról az a produkció, ami tetszik a nézőknek, mert felhőtlen szórakozást nyújt, ugyanakkor nem felszíneset. Nem afféle könnyű kis nyári buborék, ami rögtön elpattan, mert anélkül lehet elmélázni rajta, hogy megterhelné az emberek lelkét.

 

Reklámok