Újszínház

Tersánszky Józsi Jenő különös személyisége irodalomtörténetünknek. 1888-ban született Nagybányán, és Budapesten hunyt el 1969-ben, egész életét „végigalkotta”, a két világháború között és után számos műve jelent meg. A köztudatban két hőse él elevenen: az egyik Kakuk Marci, a másik pedig a gyermekek kedvence, Misi Mókus. Kakuk Marci történeteinek nyitó kötetét, a Kakuk Marci ifjúságát 1922-ben tette közzé, és még további 8 könyvben folytatta ennek a szeretnivaló figurának a meséjét. Színházi előadásként is számtalanszor láthatta a közönség, színes filmváltozatát 1973-ban forgatták, aminek zenéjét Vukán György szerezte. Ezek a dallamok szólalnak meg a most, január 15-én, az Újszínház Nagyszínpadán bemutatott Kakuk Marcinak. A zenés bohóságnak nevezett produkció szövegét és cselekményét színművészetünk egyik meghatározó alakja, Beke Sándor állította össze, és ő is rendezi a darabot.

Az előadás középpontjában a székely góbék méltó rokona, Kakuk Marci áll. Ő amolyan becsületes csavargó, tőrőlmetszett kalandor, aki nem fél senkitől és semmitől. Ravasz, mint a róka és olyan ügyes, mint a macska, ha bajba kerül, mindig talpra esik. A nagybetűs élet hamar megtanította, csak saját magára és eszére támaszkodhat. Piti ügyekbe keveredik, amikből rendre ügyesen kimászik. Imádja a szebbik nemet, elcsavarja a fejét a kis mindenes cselédektől kezdve a puccos nagyságákig. Szakács Tibor kapta a címszerepet, akit színészi adottságai és művészi kvalitásai tesznek hivatottá a feladatra: tökéletesen formálja meg ezt az elpusztíthatatlan kedélyből és élni akarásból, no meg huncutságból összegyúrt karaktert. Nem csupán eljátszani kell tudni Kakuk Marcit, hanem elénekelni és táncolni. Tökéletes alakítást nyújt!

A többi szereplő a korabeli társadalom jellegzetes figurája: a kikapós dáma, az utcanő, az ószeres hárpia, az édes hajadon, a szende szolgáló, a nehézfejű vadember, a feledékeny uraság, a bamba kertész, az ingyenélő csavargó, az ostoba talpas rendőr. Miután az ember jelleme a kőkorszaktól kezdve semmit sem változott, így a földön járó mai férfiak és asszonyok nagymértékben hajaznak a színpadiakra. A vén csoroszlya, Csuriné furfangos eszű, amolyan a jég hátán is megélő öregasszony. Okosan igazgatja üzleti ügyeit, rajta tartja a szemét csinos leányán, nehogy Kakuk Marci elcsábítsa. Esztergályos Cecília igazi égetnivaló boszorkányt visz fel a színre. A közönség elégedettségét és színésznő iránti szeretetét szűnni nem akaró tapssal fejezi ki. Csuri Linka, a gyanútlan bakfis nincs tisztában az élet dolgaival, ő csak szerelmes, férjhez akar menni. Koncz Andrea tündéri csitrinek ábrázolja ezt az eleinte naiv, de a vége felé, éles helyzetben számítóvá váló leányzót, akinek igencsak kinyílt a csipája. Gregor Bernadett elismerésre méltóan állítja színpadra Pattanó Rozit, nem afféle züllött, mindenki macáját, hanem inkább szeretetre, megértésre vágyó fiatal nőt jelenít meg, aki menekülni szeretne bamba, duhaj „férje-urától”. Az élvhajhászó, a garast a fogához verő szépasszonyt Timkó Eszter kifogástalanul személyesíti meg. Bátyai Éva remekül kelti életre Gizust, a tapasztalatlan szobacicust, aki érzéseinek tisztaságával csavarja el Kakuk Marci fejét. A rövid eszű, szórakozott méltóságos úr mosolyognivaló figuráját Mihályi Győző a tőle megszokott és elvárt profizmussal mintázza meg. Ifj. Jászai László mesterien hozza a nagytermészetű Bojnyikot, aki csak bömbölni, kötekedni, bicskát előrántani tud. Incze József sallangmentesen állítja a nézők elé a könnyen megvezethető kertészt. A potyaleső, munkakerülő Sustikot Lux Ádám, a fafejű közrendőrt Szarvas Attila játssza.

Mira János díszlettervező hatalmas vásznakra vetített képei időközönként váltakoznak, és Pestnek az 1920-as, 30-as évekbeli utca, vagy térrészleteit ábrázolják. A nézők az előadás megkezdése előtt egymással versengve tippelgetik, vajon melyik kerületet mutatja a molinó, és ma miféle épületek állnak ezek helyén. Vesztergombi Anikó korhű jelmezei tökéletesen illenek az előadás hangulatához. Budapest külső részein zajló cselekmény roppant egyszerű: egy nyaklánc eltűnése és megkerülése körül forog. A mindenféle lila ködtől elbódított publikum nagyon élvezi ezt a pergő, fordulatos színdarabot, amiben unalom még elvétve sem fordul elő, pompásan szórakozik, szívből jövően kacag a pikáns, de a jó ízlés határát át nem lépő párbeszédeken, humorosabbnál humorosabb jeleneteken, a szereplők jellembeli hiányosságain. A közönség örül a színészek míves játékának, értékeli művészi teljesítményüket, ezen felül rokonszenvezik a gyarló, hétköznapi hősökkel, akik egy cseppet sem bátrak, semmiféle maradandót nem alkotnak, nagy tetteket sem hajtanak végre, csupán olyan gyarló emberek, akik szeretnek élni.