Roschdy Zem filmje

Mozinet

 

Az idén 16. alkalommal rendezik meg az egy hónapig, február 26-tól április 2-áig tartó Frankofon Filmfesztivált. A hagyományoknak megfelelően most is igen széles és változatos kínálattal, három helyszínen: az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a Cirko-Gejzír moziban és a Francia Intézetben várják az érdeklődőket. A filmek közül olyanokat vetítenek, amiket még Magyarországon nem láthattak a nézők, ezek közé tartozik a Csokoládé (Chocolat) c. életrajzi dráma. Első pillantásra a jámbor néző azt hiszi, hogy az édes-bájos, Juliette Binoche és Johnny Depp főszereplésével 2000-ben forgatott romantikus filmvígjáték, a Csokoládé új feldolgozására ül be, de erről szó sincs, csak a címek azonosak, tartalmukban, filmes megfogalmazás-módjukban gyökeresen eltérnek egymástól. A most, a Mozinet forgalmazásában március 10-től mozikba kerülő film főhőse a Csokoládé művésznevű Rafael Padilla, aki Kubából érkezett emigránsként Franciaországba. Ő az első színes bőrű bohóc, aki az 1800-as évek vége felé és a 20. század elején hallatlan népszerűségre tett szert Párizsban, még a kétes hírű bárokba járókat vagy az itt szereplőket előszeretettel festő Toulouse-Lautrec is megörökítette őt 1896-ban, Auguste és Louis Lumiére 1900-ban hat számát le is filmezte. A franciák valamiféle rejtélyes okból, de igencsak vonzódnak a cirkusz világához. És ez manapság is így van, a kisvárosokban, vagy apró falvakban a főtéren, gyakran a templom tőszomszédságában áll a korhinta meg a sátor.

A Csokoládé története mintegy 30 évet ölel fel, úgy az 1886-os esztendőben kezdődik el, és 1917-ben, a megfáradt, 50 év körüli férfi halálával végződik. A címszereplő a filmben először fiatal emberként tűnik fel, és nem más, mint egy vidéki trupp megtűrt és lenézett tagja. Kannibálként ijesztgeti a nagyérdeműt. Ekkor figyel fel rá a cirkusz bohóca, a brit George Footit, aki folyton elszámolási vitába keveredik a cirkusz kapzsi igazgatójával meg annak pénzéhes feleségével. Elege van belőlük, meg amúgy kifelé áll a szekere rúdja. Azt ajánlja Csokoládénak, egyesítsék erőiket, mert együtt többre vihetik. Ellentétes figurájuk megfogná a közönséget: Footit idősebb, fehér bőrű, alacsony és szomorú, a másik ifjabb, fekete bőrű, magas és mindig vidám. Henri Agoust, a Nouveau Cirque jó szemű vezetője felfigyel rájuk, meghívja őket Párizsba, a társulatába, ahol bemutatkoznak, és soha nem látott sikert aratnak. Állandóan telt ház előtt játszanak, dől a párizsi nép, hogy lássa őket, ömlik a pénz a direktornak meg nekik is. Ma – a bulvársajtó kifejezésével élve – úgy mondanánk: megasztárok lettek. Pedig „művészetük” olcsó, alpári poénokból állt, abból, hogy Footit hatalmas pofonokat ken le a társának, és állandóan fenékbe billenti Csokoládét, aki hajlékonyságát kihasználva egyik páholytól a másikig tántorog, meg szemét forgatva grimaszol. Ez így megy 15 esztendőn át, a közönség nem unja meg a nyakleveseket meg arcjátékot. Akkor érnek fel a csúcsra, amikor Párizs emblematikus mutatójában, a Folies Bergére-ben lépnek fel.

A hirtelen jött gazdagság azonban nem tesz jót Csokoládénak. Az egykori rabszolgafiú nem bír ellenállni a kísértéseknek. Gyakran néz a pohár fenekére, a drogokat is kipróbálja, szenvedélyes kártyás lesz, óriási tétekben játszik, és annak rendje-módja szerint veszít. Mindenre kapható, könnyűvérű nők hálózzák be, és ő nem lát át rajtuk. A legutolsó divat szerint öltözködik, széles vigyorával városszerte parádézik, méregdrága, csillogó-villogó automobilt vásárolt, ami igencsak szúrja a franciák szemét. Önérzetesebb is lesz, elege van az arculütésekből meg a fintorgásból. Unja, hogy majomként ábrázolják, dühíti, hogy még a reklámtáblákon is gorillaként tűnik fel. Többre vágyik, igazi művész, színész szeretne lenni, Shakespeare-hősöket életre kelteni. Óhaja teljesül, Othello szerepét mintha rá írták volna, és akad olyan színigazgató, aki fantáziát lát benne. Eleinte nincs sok önbizalma, kételkedik magában, és bizony nehezen megy neki a rengeteg, cikornyás szöveg megtanulása. De hisz magában, és legyőzi mindezeket. 1910-ben lép a világot jelentő deszkákra, és tökéletes alakítást nyújt. A remélt és várt siker azonban elmarad, mert a közönség java része kifütyüli. Nem bírják őt komoly színészként látni, azt elfogadják, sőt természetesnek tartják, hogy állandóan képen törlik, és ő kezét-lábát széthányva bukdácsol a nézőtéren, de azt már nem tűrik, hogy magasabb szintre lépjen, amolyan fehér emberes dolgot műveljen.

Roschdy Zem rendező egyenes vonalra fűzi fel a film cselekményét, a hiányzó – leginkább fiatalkori – részek visszaemlékezés formájában jelennek meg. Ma már, hála Istennek, kissé ódivatúnak hat az a Csokoládéban is utolérhető felfogás, hogy a színes bőrűek földre szállt angyalok, a fehérek pedig velejéig romlottak. Száz év alatt ennyit fejlődött a világ, ma már ez a séma meg sem fordul senkinek a fejében. Mindenféle bőrtípusúban vannak jók, és vannak gonoszok. A sztereotip gondolkodásmód azonban mindig jellemezte az embereket, mert ez soha nem igényel semmiféle szellemi erőfeszítést, ha azt szajkózzák, amit a többség. A címszerepet a francia film egyik jelenlegi nagyágyúja, Omar Sy játssza. Érzékeny, a helyét alig-alig megtaláló, skatulyájából kilépni akaró művészt jelenít meg. Különleges adottságait, rugalmasságát, hogy minden tagja jóformán külön életet él, mimikáját használja fel a figura tökéletes megszemélyesítéséhez. James Thierrée mesterien formálja meg a józan, búskomor Foottit.

Érdekes, a ma emberét érdeklő, sőt izgató, különleges világba kalauzolja el a nézőket ez a kosztümös film. Láthatják a boldog békeidőknek nevezett kor Párizsát, annak romlottságát, a lokálok világát.

Reklámok