Thália Színház Mikroszínpad

Orlai Produkciós Iroda

 

Harmincnyolc éve, 1978-ban vetítették először Ingrid Bergman és Liv Ullmann főszereplésével az Őszi szonátát (Höstsona ten), ezt a svéd, francia NSZK filmdrámát, aminek Ingmar Bergman írta a forgatókönyvét, és a rendezés feladatát is magára vállalta. Az Őszi szonátának számtalan színpadi változata készült, az igen kedvelt darabok közé tartozik, több határon túli és vidéki színházunk is műsorárra tűzte és tűzi ezután is. A legutóbbi verziót a fővárosi Thália Színház Mikroszínpadán, az Orlai Produkciós Iroda szervezésében mutatták be március 28-án, aminek szövegkönyvét Vörös Róbert írta, és ő is rendezi az előadást. Ingmar Bergman nem bújt ki skandináv bőréből, a Henrik Ibsen-i analitikus dráma hagyományait követve alkotta meg a művét, amiben minden lényeges elem, drámai esemény már régen megtörtént, a jelenben csak ezeket az előzményeket elemzik, boncolgatják, vagyis analizálják. A görög sorstragédiák hely-idő-cselekmény hármas egységének mintájára az Őszi szonátában is kevés a szereplő, mindössze négyen vannak, a cselekmény egy szálon fut, semmiféle melléktörténet nincs, és rövid idő, azaz két nap alatt játszódik le.

Egy eldugott, nevenincs kis sziget lelkésze Viktor. Az ő felesége Eva. Az előadásban papként emlegetik Viktort, aki misére igyekszik. Csak zárójelben: a katolikus anyaszentegyháznak vannak papjai, de nekik nem lehet feleségük, a protestáns lelkészek viszont házasodhatnak, ennél fogva gyermekeik is születhetnek, mint ahogyan a darabban is volt Viktornak és Evának egy kisfia. Misére is a katolikusok járnak, Luther és többi reformátortársa által alapított egyházban istentiszteletre mennek az emberek. Zárójel bezárva. Eva karácsonyra meghívja magukhoz édesanyját, Charlotte-ot. Jó ideje nem találkoztak már. Charlotte híres-neves zongoraművész, a világ megszámlálhatatlanul sok és rangos hangversenytermében fellépett már, elismert és vagyonos. Tucatnyi bőrönddel meg kézitáskával meg is érkezik a legutolsó divat szerint öltözött Charlotte. A puccos nagysága mellett Eva csak ázott kis szürke verébnek tűnik. Szívből jövő, őszinte szeretettel üdvözlik, ölelik át egymást. Ezen a szép, meleg, kölcsönös örömködés falán az első repedés akkor keletkezik, amikor kiderül, Eva kivette értelmi- és testi fogyatékos húgát, Helenát abból az intézetből, ahová az anyjuk dugta be. Amikor anya és lánya társalogni kezd, újabb, még mélyebb törések keletkeznek. Eva a támadó fél. A csöndes, visszafogott Eva csak külső szemmel nézve nyugodt, valójában belülről úgy fortyog, mint az a túlfűtött kazán, ami közel áll a felrobbanáshoz. Régi sérelmeket dédelget magában és hagy elmérgesedni, ezek a sebek elfekélyesedtek, és fájásukkal gyötrik őt. Keserűségének célpontja a mama. A néző először sajnálja ezt az anyai odafigyelés és kellő szeretet nélkül felnőtt fiatalasszonyt, és úgy véli, jogosan haragszik a szó átvitt és valós jelentésében is szűkkeblű anyjára. De Charlotte is elmondja a maga érveit, nem védekezik a lavinaszerűen rázúduló vádak ellen, amik ugyan érzékenyen érintik őt, de tudomásul veszi, és az okait is elfogadja. Lassan-lassan kiderül, nem akkora szörnyeteg, mint amekkorának Eva lefesti, tisztában van vele, nem tartozik a mintaanyák közé, de művészetével, zongorajátékával sokakat elbűvölt, miközben megtalálta lelki békéjét, és visszaszerezte önbecsülését. Ment a maga útján, hivatását előbbre tartotta a családanyai funkciójánál.

Sajnos elbeszélnek egymás mellett, a maga módján mindkettőnek igaza van. Ingmar Bergman állásfoglalása azonban világos: a nő, ha anya lett, akkor a gyermek mellett van a helye, hiába fűti őt művészi ambíció és vágy, hogy megmutassa, mire képes, jobban és okosabban teszi, ha a csemetéjét gondozza, mert ha nem, vagy csak félig-meddig, netán negyed szívvel van jelen az életében, akkor az utód ezt jóvátehetetlenül megsínyli, és Evahoz hasonló torz személyiség válik belőle. A nagy magyar író és gondolkodó, Szabó Dezső is ugyanezt az álláspontot képviseli: az anya a gyerekének varrjon nadrágot, ne az emberiségnek.

A színészek minden kritikát kiálló módon jelenítik meg a szereplőket. Az anyát Udvaros Dorottya a tőle megszokott és elvárt profizmussal kelti életre.  Az ő Charlotte-ja semmit sem bánt meg, csak hébe-hóba jut eszébe, valamit rosszul csinált, vagy másképpen kellett volna tennie, eljárnia, de magában már elrendezte ezeket, ezért a bűnbánat legapróbb jele sem fedezhető fel benne. Radnay Csilla hibátlanul alakítja a frusztrált Evát. Ez a lelki sérült Eva nem tud megbocsátani az anyjának, de ami még rosszabb, saját magának sem. Túl szigorú, olykor igazságtalan nem csupán anyjával, de a férjével is. A két nő közötti különbséget Szakács Györgyi jelmezei is kifejezik, míg Charlotte divatdiktátorok pazar ruhakölteményeit viseli, addig Eva díszítés nélküli, sima fehér blúzt és egyszerű, egyenes szabású fekete aljat hord. Frizurájuk is elüt egymástól, Charlotte szép szőke tincsei lágy hullámokban omlanak a vállára, addig Eva szorosan feltűzött takarítókontyba fésüli sötét haját. Széll Attila mesterien hozza a mellőzött, időnként elhagyatottnak látszó férj karakterét. Fodor Annamária kifogástalanul személyesíti meg a beteg Helenát.

Ez a Vörös Róbert által rendezett Őszi szonáta nem tartozik a habos, könnyű kis esti mesék közé, nem afféle apró buborék. Kőkemény dráma, ami bizony a közönség lelkét is megfogja, mert a legősibb viszonnyal, az anya-gyermek kapcsolattal velejáró, szülői felelősség- és kötelességtudattal szembesíti a nézőket. Nem afféle női magazinos nyavalygás jelenik meg a színen, hanem két asszony vergődése, akik nem képesek másra, mint csak újabb, sőt még mélyebb sebeket adni és kapni.