Brazil filmdráma

Sergio Machado filmje

Mozinet

 

Tavaly került a dél-amerikai mozikba ez a hamisítatlan brazil film, ami elnyerte a közönség tetszését a Sao Paolo-i Filmfesztiválon, ugyanis az ő különdíjukat kapta meg. Nálunk a Mozinet forgalmazásában az idén július 14-étől látható. A hegedűtanár (The Violin Teacher) igaz történeten alapul, főhőse Laerte, a kiváló muzsikus, aki mint a népmesék szegénylegénye, elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni, azaz szeretné, ha felvennék őt a neves Sao Paolo-i Állami Szimfonikus Zenekarba. A próbajátékon azonban valamiféle megnevezhetetlen bénultság vesz rajta erőt, és úgy hagyja el a helyszínt, hogy hegedűjén egyszer is végighúzta volna a vonót. Nem tud magával mit kezdeni, perben-haragban áll mindenkivel, szülei jóindulatú érdeklődésére is csak hímez-hámoz. A szükség azonban nagy úr, enni, inni meg albérletet fizetni kell. Végül kiköt a Sao Paolo nyomornegyedének egyik alapítványi iskolájában, ahol a zenetanárok expressz gyorsasággal váltják egymást. Egy jótékonysági koncertre kéne felkészítenie a tiniket. Tanítványai mélyszegénységben élnek, mosdatlan szájjal és tiszteletlenül beszélnek, drogoznak és dílerkednek, bankkártya-csalók, a kottát sem ismerik, fül- és fejfájdítóan hamisan nyúzzák hangszereiket. Ellenségesen méregetik egymást, a féktelen fiatalok nem akarnak szót fogadni, Obama juniornak csúfolják, ő pedig rühelli az egészet, ráadásul a helyi gengsztervezér tyúkszemére lép, amiért az ráküldi gorilláit. Lassan azonban kialakul közöttük valamiféle modus vivendi, a fiúk, lányok érzik, nem rossz ember, jót akar nekik. Még kompromisszumra is hajlandó, tanítványaival eljátssza a Kék Duna keringőt a kiskirály lányának a bálján, ennek fejében az elengedi a srácok tartozását. Igen élénk érdeklődés és tetszésaratás közben a jótékonysági koncert is simán lemegy. Laerte talpra áll, és amikor újra megpróbál bejutni az állami szimfonikus zenekarba, úgy játszik, hogy még Paganininek is dicsőségére válna. Fel is veszik, méghozzá első hegedűsnek. Rendezi a viszonyát barátaival, és már nem kell neki kamuznia meg mindenféle alapot nélkülöző hurráoptimizmussal válaszolgatni anyja, apja telefonjaira.

A film felvet bizonyos morális kérdéseket is, ilyeneket, mint például a tanár milyen felelősséget visel a rábízottakért? Csupán ismereteket adjon át nekik, vagy emberként is kerüljön közelebb hozzájuk? Viselje szívükön a sorsukat? Apapótlékuk legyen? Aggódjon értük? Szálljon szembe a megrontóikkal? Ezek bizony nehéz kérdések, és a Lazaro Ramos által hitelesen és igen elismerésre méltóan megszemélyesített Laerte is szembesül velük, és kitűnő feleleteket ad rájuk. Emberként és tanítóként is jelesre vizsgázik.

Sergio Machado filmjében igen élesek a kontúrok. Közülük a legszembetűnőbb az hogy, amilyen szöges ellentétben áll egymással a magas kultúra által körbehatárolt  közeg tudatos és minőségi életvitele, úri finomsága, emelkedett lelkülete, választékos modora meg társalgása a favelában tengődő felnőttek és gyerekek jövő nélküliségével, korlátolt lehetőségeivel, mindent beborító erőszakával, testet-lelket tönkretevő nincstelenségével, közönséges viselkedésével, durva beszédmódjával. A hegedűtanár bármiféle szónál és magyarázatnál is kifejezőbb csúcsjelenete az, amikor a helyi bandafőnök fogdmegjei megfenyegetik Laertét, és kényszerítik, hogy szórakoztassa őket, azaz valamiféle divatos tingli-tangli slágert húzzon el nekik. A bádogviskók lakóinak vámszedőit, ezeket a vadakat azonban megszelídíti a klasszikus zenéből áradó varázs, szájtátva hallgatják őt, lehanyatlik a pisztolyt tartó kezük, és útjára elengedik.

A hegedűtanár képi fogalmazásmódja, mondanivalója, szereplőinek karaktere bizony mérföldekre távol áll a dél-amerikai szappanoperák mesterkélten édeskés, memóriavesztéses meg ’senki nem annak a gyereke, akinek hiszi magát’ világától, az angyali jóságú vagy ördögi gonoszságú szexbombáktól és a szekrényvállú, hatvan fogú szépfiúktól, ahol a szegénység csak kiegészítő elemként van jelen. A filmben semmiféle cukormáz nincs, itt bizony a keresztapák a főnökök, ők tartanak a markukban mindenkit, és nem ismernek könyörületet, ők diktálják a kemény feltételeket, aminek következtében a nyomor még több nyomort szül, és szedi az áldozatait. Innen nincs mód a kitörésre. Segio Machado mindvégig a heliópolisi valóság talaján áll, de azért a nézők nyakába nem csupán a kiúttalanságot zúdítja, hanem a szabadulás lehetőségét is felvillantja, ezáltal reményt nyújt, hogy van mód ebből a szörnyűségekkel bezárt körből kilépni.