Nemzeti Színház Nagyszínpad

 

Dosztojevszkijnek nagyszerű s egyben kegyetlen sors jutott. Moszkvában született 1821-ben. Apja orvosként dolgozott, de földbirtoka is volt, gonoszsága és embertelensége miatt muzsikjai agyonverték. Dosztojevszkij hadmérnöki diplomát szerzett, de végzettségét nem kamatoztatta, írásaiból élt. Első regénye, a Szegény emberek 1846-ban hagyta el a sajtót, s ezzel azonnal ismert íróvá vált. Egy illegális nyomda létrehozásában vállalt szerepe miatt halálra ítélték, már az akasztófa tövében állt, amikor megérkezett a cár kegyelme: szibériai fogságra változtatta ítéletét. 1850-től 54-ig Omszkban raboskodott, majd katonai szolgálatra küldték. A kényszermunka alatt idegbetegsége elhatalmasodott rajta, önmarcangoló hajlama még erőteljesebb lett. Pétervárra 1859-ben térhetett vissza. Irodalmi pályájának egy évtizedes kényszerű megszakítása után hírnevét a Feljegyzések a holtak házából című műve állította helyre. Ebben a szibériai fogság okozta testi-lelki szenvedéseit írta meg.

Dosztojevszkij egészen új regénytípust alkotott: az úgynevezett filozófiai-ideológiai regényt, vagy eszmeregényt. Szakított a hagyományos realista ábrázolásmóddal, a formális cselekményről a hangsúlyt a hősök belső állapotára, vívódásaira helyezte át. A szereplők lassan csordogáló dialógusaikban kicserélik „igazságaikat”, vitatkoznak, vagy egyetértenek a másikkal. Ezek a párbeszédek szinte kínálják magukat a színpadi, vagy filmes átírásra. A dramatizálás hazánkban is népszerű, legismertebb regényét, a Bűn és bűnhődést számtalan feldolgozásban vitte színre jó néhány vidéki és pesti teátrum.

Az 1865-ben kiadott A krokodilus valós eseményen alapul, Szentpéterváron az előző évben egy méretes, élő krokodilt pénzért mutogatott egy német zoológus. Az író is megszemlélte az attrakciót, ezután született meg ez a szatirikus kisregény, amit Kozma András fordított, és ő a dramaturgja a Nemzeti Nagyszínpadán, október 7-én bemutatott előadásnak. A stáb tagjai java részben oroszok, így Valerij Fokin, a rendező, Pasztuh Szemjon, a díszlet-és jelmeztervező meg Aszja Muhina, a videótervező, Anton Jakhontov, a zeneszerző és Igor Kacsajev, a koreográfus, nekik bárki másnál jóval több lelki affinitásuk van klasszikusaik színre viteléhez. Mindannyian Valerij Fokin munkatársai a pétervári Alekszandrinszkij Színházban, aminek ő a művészeti vezetője. Ars poeticáját elődje, Majerhold szimbolista látásmódon alapuló hitvallása határozza meg.

A krokodilus főszereplője Ivan Matvejevics, ez a tőről metszett, középszerű csinovnyik. Nem csupán ő tartozik a szolgalelkű hivatalnokok táborába, hanem még a másik két úriember: Tyimofej és Szemjon Szemjonovics is. A nők is illenek ezekhez a gondolkodásra, önálló véleményalkotásra képtelen férfiakhoz, Ivan Matvejevics felesége meg Nyina Pavlovna és Anna Petrovna, ez a három dáma egyformán buta, üresfejű liba. Magában a történetben sem sok életszerű szituáció van, viszont a szereplők jelleme, a világhoz való viszonyulása, társadalmi hovatartozása annál inkább valósághű. Az irrealitásba áthúzódó cselekményvezetés a nagy orosz írók kedvelt módszere, kis túlzással nemzeti sajátossága. Ezt a derék, önmagával elégedett, környezetét derűsen szemlélő Ivan Matvejevicset bekapja a krokodil. Nem hal meg, inkább otthonosan érzi magát a jószág büdös, csúszós, feneketlen bendőjében, sőt új, főképp tartalmasabb horizontok nyílnak meg előtte, s felfedezi magában a filozófust. A környezetében lévők igyekeznek mindent megtenni, hogy szorult helyzetéből kiszabadítsák, de nem jutnak el a tudatukig a szó szoros és átvitt értelmében elnyöszörgött mondatai.

Valerij Fokin az abszurd réteget emeli ki a novellából, ezt állítja színpadra. Az előadás egy felvonásból, mindösszesen másfél órából áll. A produkció háromnegyedéig nagyon összefogott, a videóképekkel meg a kissé idegesítő aláfestő zenével kimondottan humoros, mi több élvezetes a produkció, mert a fantasztikumon keresztül megláttatja a nézővel ennek a furcsa sztorinak emberi értékeket hordozó mondanivalóját. Az utolsó negyedben azonban a villódzó képsorok meg a fülsiketítő, inkább ricsaj, mint zene annyira betöltik és uralják a játékteret, hogy mindezek már túllendítik a publikum tagjait azon a határon, amikor még követni tudják és megértik az előadást, mert ez fényözön meg zene-bona és számtalan össze-visszaugráló, krokodilfejű statiszta nem tesz hozzá semmit a lényeghez, inkább rombolja az eddigi kedvező összhatást.

A színészek derekasan helytállva játszanak. Horváth Lajos Ottó Ivan Matvejevicse olyan bumfordi, mint amilyennek elképzeljük ezt a puhány, önelégült cári tisztviselőt. Blaskó Péter remekül alakítja Tyimofej Szemjonovicsot, ezt a beképzelt, haszonleső hivatali feljebbvalót, aki a kisujját sem hajlandó megmozdítani kétségbeesett beosztottjáért, aki egyébként távoli rokona is. Kristán Attila igazán elismerésre méltóan személyesíti meg az aggódó, mindig a kezét tördelő, ennek ellenére folyton cselekvő Szemjon Szemjonovicsot. Szarvas Jószef mesterien ábrázolja a krokodil német tulajdonosát. Olt Tamás Andrej Joszifovicsot, ezt a jelentéktelen férfiút viszi fel a színre. Tóth Auguszta mintaszerűen kelti életre Ivan Matvejevics babaszépségű, de üresfejű, kacér feleségét. Szűcs Nelli és Söptei Andrea úgy formálja meg Nyina Petrovna és Anna Pavlovna tyúkeszű karakterét, hogy lerí róluk a korlátoltság meg az ostobaság.

A krokodilus nem könnyű előadás, nem andalítja el a nézőt, nem indítja elmélázásra, hanem szembesíti a tudata mélyén megbúvó kételyeivel, saját esendőségével.