Nemzeti Színház

Gobbi Hilda Színpad

 

Ingmar Bergman számos filmje közül a Szenvedélyt (En passion)1969-ben a Balti-tenger parányi szigetén, a svéd partokhoz közeli Farón  forgatta. Egyébként 1960-tól 2007-ben bekövetkezett haláláig itt élt ő is. Ennek a fekete-fehér filmnek – mint mindegyik alkotásának – a férfi-nő kapcsolat a témája. Ettől bonyolultabb viszony nincs is a föld kerekén, – ahogyan Madách Imre írta: ez a „a világ abroncsa”, – mert ha jól működik, akkor az égi örömök magasságába emeli a benne élőket, de ha nem, akkor a gyehenna lassú tüzén égeti el őket. Bergman mindegyik művében ez utóbbi pokoljáráson kalauzolja végig a nőzőket, az eközben adott-kapott testi-lelki kínokat vesézi ki. Még mikroszkóppal sem lehetne nála találni afféle női magazinos boldogságot, annál több vég nélküli küzdelmet, ami közben – ahogyan Ady mondta: – „egymás husába beletépünk.” Bergman nem könyvekből ismerte az efféle kínokat és szenvedéseket, hanem tapasztalatból, ugyanis öt feleséget és számtalan szeretőt fogyasztott el. Filmjeinek és színjátékainak témáiért és motívumaiért nem kellett a szomszédba mennie, volt miből meríteni…

Bergman jó néhány filmjét színre vitték, azonban a Szenvedély nem tartozik közéjük. A marosvásárhelyi születésű Kiss Csaba drámaíró, dramaturg és rendező a filmnovellából és az eredeti dialógusokból állította össze a Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán most október 18-án bemutatott darab szövegkönyvét. Korábban látta a filmet, mostanában azonban nem nézte meg, mert nem akarta, hogy a látottak bármiben is befolyásolják, netán megkössék, ugyanis az alapművet figyelembe vevő, annak éleit kissé tompító, ugyanakkor önálló, a színpad követelményeinek megfelelő produkciót akart létrehozni. A Szenvedély cselekménye egy meg nem nevezett szigetecskén játszódik. Öt szereplője van: a tehetős, gyermektelen házaspár: a menő építész, a Milánóban kultúrpalotát tervező Elis Vergérus és a semmi dolga nincs, alvászavarokkal küzdő felesége, Eva meg közös barátnőjük, a közúti balesetben férjét és gyermekét elvesztő Anna From, valamint a magának való, remeteként élő, elvált Andreas Winkelman és a világtól elvonult, inkább kitaszított Johan Andersson. Mindannyian úgy, a negyvenes éveikben járnak. Anna és Andeas, a két magányos ember között valami szerelemféle alakul ki, ami valójában csupán egymásba kapaszkodás, és nem amolyan végzetes, mindent elsöprő, dél-amerikai szappanoperás lamúr. Azonban kiderül, a karambolban súlyosan megsérült, sajnálatraméltó Anna egyáltalában nem az az ártatlan áldozat, aminek hosszú ideig tűnt, hanem tőrőlmetszett fekete özvegy, aki balesetnek álcázta férje megölését. Andreas, amikor el akarja hagyni, tisztában van azzal, hogy vele is ugyanezt tenné. Elis és Eva viszont rendbe hozza szétzilálódott házasságát. Ebből a párkapcsolati adok-kapokból teljesen kilóg Johan esete, akit igaztalanul vádolnak meg az állatkínzással. Nem bírja el a rá nehezedő nyomást, miután meglincselték és félig agyonverték, felakasztja magát. Fordulatos története nincs ennek a színpadi filmnek, de nem is kell, hogy legyen, mert – mint minden hamisítatlan ibseni analitikus drámában, – a „hősök” az összes fontos eseményen már rég túl vannak, unos-untalan ezeket elemzik, következményeit taglalják. Kevés a sztori, viszont annál több a beszéd. A fásult, gazdag, magasan kvalifikált értelmiségi férfiak és kenyérkeresésre nem rászoruló, még a házimunkától is megkímélt nők élve boncolják egymást. Folyik a kíméletet és irgalmat nem ismerő lelki mélyszántás.

Az egykori vasfüggöny mögötti rab nemzetek tagjai, akik a gulyáskommunizmusban szocializálódtak, mint a csodabogarakra, úgy tekintenek ezekre az abszolút jóléti társadalomban élő férfiakra és nőkre. Az ő művinek látszó gondjaik-bajaik valahogy nem jutnak el az agyukig. Nem értik, mit és miért nyavalyognak annyit? Itt, Közép-Kelet-Európában, a két jövedelemre épülő családmodellben a teremtés koronái két-három mellékállást is vállalnak, hogy valamilyen színvonalon eltartsák magukat meg a hozzátartozóikat, és bizony az asszonyok fizetésére is szükség van, mert egy keresetből nem sokra futja. Ezek az agyonhajszolt feleségek és anyák, a napi nyolc órai robot után azt sem tudják, hol áll a fejük, mihez kapjanak, fáradtan, késő délután állnak neki a háztartásnak meg a gyereknevelésnek. Fel nem foghatják, hogy mi a bajuk ezeknek az elegánsan öltözött dámáknak, akik jó dolgukban meg unalmukban nem tudnak mit kezdeni magukkal, ezért csak nyafognak meg egymást marják.

A színészek mindent megtesznek, hogy az előadás hatásos legyen. Horváth Lajos Ottó imponáló magabiztossággal alakítja a megfáradt, enervált Andreast. Olyan férfit visz fel a színre, aki félti nehezen megszerzett belső békéjét, és már semmit sem akar az élttől csak nyugalmat, csendet. Elist, a tervezői feladataiban semmiféle megelégedettséget nem lelő, munkáját nem sokra értékelő építészt Schnell Ádám kifogástalanul jeleníti meg. Szarvas József mesteri módon formálja meg az űzött vadként és megtűrt emberként mindennapjait tengető Johant. Györgyi Anna elismerésre méltóan kelti életre Anna From személyiségét, a nézők előtt fokozatosan bomlik ki ennek a beteg asszonynak a gonoszsága. Tóth Auguszta sallangmentesen ábrázolja a migréntől és a megértés hiányától gyötört középosztálybeli úrinőt. A Szenvedély nem csupán a közreműködő művészek kiváló teljesítményétől lesz a közönség lelkét megérintő darab, hanem azoktól az állandóan változó, méretes háttérfotóktól is, amiket Nagy András operatőr Faro szigetén vett fel. Berzsenyi Krisztina úgy tervezte meg a játékteret, hogy a széksorokhoz képest bő egy méter magasra tette, és a publikum három oldalról fogja közre. Mindezek azt jelképezik, hogy a szereplők szigeten vegetálnak, és még az is, hogy Andreas biciklijével többször körbe-körbe karikázza a színpadot. Palotai Zsolt zenéje még inkább kiemeli a zaklatottságot meg a külső-belső viharokat.

Kiss Csaba lassú sodrású, szélesen hömpölygő mesét állít színpadra. A közönség egy idő után megszokja ezt a kényelmes ritmust, és átáll rá. Időnként roppant okos és megszívlelendő, korhoz nem kötött, örök emberi igazságokat tartalmazó mondatok hangzanak el, ennek ellenére sok a lelkizés meg a fecsegés benne.