Nemzeti Színház

Nagyszínpad

 

Az idén ünnepeljük az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 60. évfordulóját. Az emlékezésfolyamból kiemelkedik a Nemzeti Színház tanúságtétele, ami a forradalom vértanújának, a 24 esztendős korában kivégzett orvostanhallgatónak, Tóth Ilonának állít emléket. A drámát Szilágyi Andor filmrendező írta, akinek már bő 10 éve dobozban lapult a Megöltek egy lányt című forgatókönyve, s ezt most a Nemzeti vezérigazgatójának, Vidnyánszky Attilának a kérésére átdolgozta színpadi művé. A címet is Tóth Ilonkára módosította. Az ősbemutatót a Magyar – Lengyel Szolidaritás Éve alkalmából Varsóban, 2016. október 21-én tartották a Teatr Polskiban. Mély benyomást tett a lengyel közönségre, hosszú perceken át fennállva tapsolták a társulatot és a stábot. A budapesti premier október 25-én volt, és a fővárosi nézőkből is hasonló, elementáris hatást váltott ki.

Tóth Ilonka jelképes napon, október 23-án született 1932-ben, halála napja pedig 1957. június 26. Keresztényként mindig a segíteni akarás vezérelte, ezért is akart orvos lenni. Kitűnő eredménnyel végezte az egyetemet, a szigorló medikát magával sodorta a forradalom szele, nővérnek jelentkezett a Péterfy utcai kórházba, innen átirányították a Domonkos utcai kisegítő kórházba, ahol személyválogatás nélkül mentette a sebesülteket. Tudta, hogy Obersovszky Gyula és Gáli József itt szerkesztette az Élünk c. lapot. November 20-án letartóztatták. Azzal vádolták, hogy Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével megölte Kollár István rakodómunkást. A nyomozást a maguk „jól” bevált módszerei szerint a szovjet megszálló hadsereg tisztjei folytatták le. Ország-világ előtt zajlott a kirakatper, amiben bűnösnek és gyilkosnak nyilvánították, kötél általi halára ítélték, és felakasztották.

Az előbbi száraz tények ott vannak az előadásban is, de semmiféle érzelmi töltetet, történelmi háttérmagyarázatot nem hordoznak. Hiányzik belőlük az a kifejezhetetlen rettenet és felfoghatatlan téboly, ami ezt az időszakot átjárta. Ennek megmutatására nincs is a színpadnál tökéletesebb és ütőképesebb kifejező eszköz, ugyanis annak megjelenítő ereje nem csupán valójában, hanem hatványozottabban vissza tudja adni az 1956. november 4-e után következő hetek, hónapok minden mocskát, szenvedését, amikor a magyar nép nyakára rálépett az orosz csizma, hogy földbe döngölje, eltörje gerincét és halálra zúzza. Vidnyánszky Attila rendezésében a forgó, pillanatonként változó játéktér minden szegletében történik valami. Olekszandr Bilozub kis és nagyobb dobozokból álló díszlete is a bezártságot, a menekülés lehetetlenségét fejezi ki. Ennek tetején trónol a Csurka László által kitűnően megszemélyesített vérbíró, aki az első perctől fogva az utolsóig makacs következetességgel, gyűlölettől elfúló hangon kiabálja az áldozatok neveit, a rájuk mért súlyos ítélet mértékét, ami mi egyéb lehetne, mint halál, és mindegyik után irritáló hangot adva koppan a kalapács. A zsigereken átfutó borzongást előidézi a fülsértő ricsaj, az írógépkattogás, a vijjogás, a szirénázás, a géppuskaropogás, az ágyúdörej. Teljessé teszi ezt a hatást a lassított felvételt imitáló pantomim meg a gyors mozgássor. Ennek az érának szegényes, színtelen öltözeteit, lódenkabátos luxusát Nagy Viktória korhű jelmezei nagyszerűen adják vissza. Tóth Ilonka édesanyját remekül alakító Bánsági Ildikó kis- és felnőtt lányát hol szeretettel szólongató szelíd szavai, hol kétségbeesetten hívogató jajkiáltásai, a Mécs Károly és Dózsa László által brillírozva színre vitt szovjet komisszárok gátlástalan hejehujázásai is végigkísérik az összes jelenetet. Tóth Ilona koncepciós perének sok-sok filmkockája és a pesti, 1957. május elsejei önfeledten ünneplő tömeg felvonulásának számtalan képe, a boldogan integető Kádár János meg véreskezű elvtársainak farkasmosolya, a főtitkár jópofizó, szállóigévé vált egy-két beköpése is hozzájárul ehhez a hajmeresztő összképhez.

A színészek derekasan helytállnak, elhivatottságuk is kell ahhoz a katarzishoz, amit az előadás kivált. Waskovics Andrea egyetemi hallgató Tóth Ilonkát sallangmentesen kelti életre. Rubold Ödön a megalkuvó, szélkakas riportert kifogástalanul jeleníti meg. Bakos-Kiss Gábor és Krausz Gergő meggyőzően formálja meg a szabadságharcosok eltérő, de a hazaszeretetben mégis azonos karakterét. Voith Ági és Bodrogi Gyula mintaszerűen hozza a nép egyszerű asszonyát és emberét. Dózsa László kisujjában a színészmesterség minden csínja-bínja benne van, most is utolérhetetlen tökéletességgel játssza el a duhaj, élveteg szovjet generálist, ezt az emberileg tőle fényévekre távol eső, ellenszenves figurát.

A produkció végén a közreműködő művészek Voith Ági, Bodrogi Gyula, Mécs Károly, Csurka László kilépnek szerepükből, és elmondják saját 56-os történetüket. A legmegdöbbentőbb és emberi ésszel alig felfogható Dózsa László mondandója, akit 14 éves pesti srácként november 5-én lekaszaboltak, és eltemettek. Egy sírásó azonban észrevette, hogy mozog a keze, életét kockáztatva kikaparta a tömegsírból, és kórházba vitte. Több órás műtéttel mentették meg az életét. Repeszszilánkok még mindig vannak a testében. Ezek a monológok kiemelik a múlt homályából és közelebb hozzák a mához a forradalmat, ráébresztik a nézőket, hogy a színpadon nem valamiféle régi, ködbe vesző sztorikat mesélnek el, hanem mostani életünkre, hátköznapjainkra nagyon is ható eseményeket. Érdekes, izgalmas, kérdéseket felvető, többet nyitva hagyó, válaszokat kereső és adó produkció a Tóth Ilonka, ami igazán méltón fejezi ki ennek a becsületes, igaz és tiszta szívű fiatal nőnek a mártíromságát.