Spirit Színház

 

Az 1934-ben Londonban született Richard Harris számtalan tévéfilmnek készítette a forgatókönyvét. A Végzetes játék (The Business of Murder) a világ összes színpadán kedvelt darab, mind a mai napig szívesen tűzik műsorra. Itthon 1982-ben játszották először a Vidám Színpadon, a Spirit Színházban pedig most, november 10-én tartották a premierjét.

Az olyan rutinos írók, mint Richard Harris általában olyan darabokat írnak, amik mint a mágnes, úgy vonzzák a nézőket, ezért mindig táblás ház előtt mennek, mert tudják, miféle összetevők kellenek egy olyan előadáshoz, ami rabul ejti a közönség szívét és kivívja a kritikusok elismerését. A Végzetes játék ilyen. Igen sokszínű és mozgalmas a története, aminek előre nem lehet látni a végkifejletét, sok-sok kanyar van benne, mégis könnyedén követhető. Senki nem áll fel a végén a fejét ingatva, hogy ő bizony nem érti. A színdarab hivatalos ügyintézésnek tűnő beszélgetéssel kezdődik, a nyugtalan apa aggódik drogos fiáért, ezért magához hívja a Scotland Yard egyik sokat látott és tapasztalt főrendőrét, de a fiatalember meglóg előlük. Majd ez az apa látogatásra hívja a BBC megtörtént bűnügyi esetekkel foglalkozó, csinos sztárriporterét, aki sikeres detektívregényeket is ad közre, hogy mondjon véleményt a szintén – csak önmagának, úgymond az asztalfióknak – írogató felesége krimijéről. Tempósan halad a sztori, a bonyodalom azonban fokozódik, és akkor kapcsol nagyobb sebességbe, amikor a felügyelő meg az írónő összetalálkozik a lakásban. Innentől kezdve gyorsan peregnek az események, pillanatonként változik a felállás meg az, hogy ki az üldöző és az üldözött, ki a bűnös és az ártatlan, ki a gyilkos és az áldozat. Mindez a folyton változó, hol ide, hol oda csapódó cselekmény körömrágósan izgalmassá teszi a produkciót.

Magával ragadó, teljes élménnyé azonban a briliáns színészi játék teszi. Három ragyogó művész viszi diadalra a darabot, ugyanis a közönség tagjai vastapssal jutalmazzák teljesítményüket és fejezik ki hálájukat. Hallett nyomozót, ezt a minden hájjal megkent, a gengszteretek eszén is túljáró, furfangos hekust Elek Ferenc a tőle megszokott és elvárt profizmussal jeleníti meg. Olyan fifikás, színészi képességekkel is megáldott zsarut visz fel a színre, aki az első perctől fogva az utolsóig kezében tartja a szálakat, amiket úgy mozgat, ahogyan neki jólesik, nem dől be semmiféle trükknek, figyelmen kívül hagy minden okoskodást. Ellenfelét, a beteg agyú, magát óvatosnak és körültekintőnek meg roppant fineszesnek képzelő, az újabb gyilkosságát a legapróbb részletekig kidolgozó, családját lemészároló Stone-t Csizmadia Gergely mesterien kelti életre. Úgy formálja meg ezt az agyafúrt, gátlástalan alakot, hogy eleinte még a nézők is bedőlnek neki, elhiszik ártatlanságát, csupán később derül ki gonoszsága és elvetemültsége. Szitás Barbara tökéletesen hozza a celebek magabiztosságával fellépő, jó témára vadászó, és arra biztos érzékkel lecsapó, igen mutatós újságírónőt és az évek hosszú sora óta a titkos szerető státuszát elfogadó szingli figuráját. Hibátlanul és gondosan építi fel Dee karakterét, eleinte fenemód keménynek látszik, a történések hatására azonban elveszti hetykeségét, és fokról fokra válik remegő és félős kislánnyá. A remek összhatáshoz szorosan hozzátartozik Szitás Bernadett egy londoni átlagpolgár nappalijának miliőjét visszaadó díszlete, ami maximálisan kihasználja a Spirit Színház adottságait, azaz figyelembe veszi a keskeny és hosszú, téglalap alakú játszóhely kívánalmait. Ő tervezte a jelmezeket is, ami a férfiak estében semmi extravaganciát nem tartalmaz, a hölgy azonban igen decens kiskosztümben feszít.

Ez a Besenyei Zsuzsanna rendezte előadás kellemes kikapcsolódást jelent annak, aki látja. Nagy szükség van az ilyen könnyű, fordulatos cselekményű produkciókra, az emberi lélek nem igényi mindig a borongást meg a komolyságot, szereti a nevetést, a tettes-keresés logikáját meg az eközben előjövő gyomor-remegtető bizsergést.