Nemzeti Színház Nagyszínpad

 

 A modern szerb drámairodalom megteremtőjeként tartják számon a Belgrádban 1864-ben született és 1938-ban elhunyt, cincár nemzetiségű Braniszlav Nisicsot. (A cincár a Balkán országaiban szétszórtan élő román anyanyelvű kisebbség.) Braniszlav Nusics amolyan világpolgár, tevékenykedett színigazgatóként, írt történelmi drámát, elbeszélést, esszét, úti jegyzetet, humoreszket, tárcát, memoárt, dolgozott lapszerkesztőként és diplomataként is. Igazi, testhezálló műfaja azonban a szatirikus vígjáték, az elsőt 18 évesen vetette papírra, amit még több is követett, így köztük az 1929 májusában, Belgrádban bemutatott A miniszter felesége (Gospođa ministarka), ami igencsak közkedvelt komédia déli szomszédunknál, úgy 5-6 évente veszik elő. Nálunk tavaly december 16-án volt a premierje a Nemzeti Színház Nagyszínpadán.

A hatalom megváltoztatja mindazokat, akik belecsöppennek. Külső-belső nyoma is jól látható. Kiforgatják önmagukból a mégoly szép, tiszta szándékkal belekerülőket is. Sohasem pozitív irányú jellemváltozásokon esnek át. Ezekről a közhelyszerű megállapításokról szól A miniszter felesége, ez az egyik szál, a másik pedig, hogy a közeli és a távoli rokonság lehetetlen kívánságainak tömkelegével miként fonja körbe és húzza le a magas polcra jutottat. A vígjáték főhőse az egyszerű varrónő, Zsivka, aki naphosszat robotol, görnyedve hajtja a pedált. Az összes, közvetlen hozzátartozója is mind egy szálig hozzá hasonló kisember, tini fia, a tanulásiszonyos Rákó, olyan szemtelen, mint a piaci légy. Felnőtt lányának, a csinos Dárának leesne a gyűrű az ujjáról, ha bármit odébb tenne, vejének, a széltoló Csédónak esze ágába sem jut, hogy becsületes úton keressen pénzt, úgy áll a munkához, hogy más is odaférjen. Férjének, a mulya Popovics Szimeunnak azonban az Isten jól felviszi a dolgát: miniszter lesz belőle. Innentől nagyot fordul a kocka, nincs megállás, a család élete egy csapásra megváltozik. Először Zsivka kupálódik ki. Sutba vágja a varrógépet. Drága, paradicsommadár tarkaságú cuccokban parádézik, lakásberendezését is páváskodóan úriasra váltja. Különb, főképp vagyonos vejet képzel el magának, a link Csédónak ki akarja tenni a szűrét. Minden hájjal megkent talpnyalók veszik körül, akik ostobábbnál ostobább tanácsokkal látják el, például tartson szeretőt, mert az úgy illik, tanuljon nyelveket, hogy művelt társalgást tudjon folytatni, lyukas fogait aranyfogakkal pótoltassa. Azt sem tudja, hol áll a feje, amikor megjelenik a soha nem látott rokonok siserahada. Mindegyiknek van valami óhaja-sóhaja, zsíros állás, koncesszió stb. Természetszerűen semmi nem úgy alakul, ahogyan azt Zsivka elképzeli, minden jobbító szándéka kudarcba fullad, és a visszájára fordul, a szemtelen és követelődző retyerutya nem tudja, hol a helye, nem érzékeli, hol a határ. Amikor már összecsapnak a feje fölött a hullámok, akkor egy csapásra megoldódik minden, a becsületes férj lemond a miniszterségről, életük visszazökken abba régi kerékvágásba, amiben addig éltek.

Árkosi Árpád rendező az égvilágon mindent megtesz, hogy élvezetes, pergő előadást állítson színpadra. Ennek ellenére minden olyan unalmas, lapos és életlen benne. Mindez nem az ő hibája, vagy hozzá nem értése. Magával az alapművel van baj. Az nincs meg benne, ami az igazi vígjátékhoz elengedhetetlenül szükséges: a helyzet- és a jellemkomikum. Hiányoznak belőle a vérbő, humoros jelenetek, igazi pengeváltások, amiken szívből jövően lehetne kacagni. A karakterek sem igazán ütősek, az átlagostól is vérszegényebbek. A második felvonásba behozott drámai szál sem elég szomorú, tragikusnak meg véletlenül sem mondható, talán tragikomikusnak. Amolyan hibrid produkció született, ami vígjátéknak nem elég víg, drámának meg nem elég drámai. A színészek azonban erejükön felül teljesítenek, hogy tehetségükkel, hivatástudatukkal, művészi kvalitásukkal valamiképpen pótolják a darab fogyatékosságait. Udvaros Dorottya rengeteget dolgozik azért, hogy Zsivka egysíkú papirosfigurájába életet leheljen. Minden tiszteletet megérdemel! De még az ő profizmusa sem tudja megmenteni a produkciót. A többiek is derekasan helytállnak. Varga József remekül alakítja Szimeunt, a bicegő, tutyimutyi férjet. Tompos Kátya a léha Dárát mesterien jeleníti meg. A dologtalan, henye Csédót Farkas Dénes hibátlanul személyesíti meg. A számító retyerutya vezérürüjének, Vászó bácsinak ellenszenves figuráját Horváth Lajos Ottó kifogástalanul kelti életre. Tímár Éva az önző klán nőtagjai közül Szávka tantit, Tóth Auguszta pedig a kíméletet még hírből sem ismerő Dácó nénit igen meggyőzően hozza. Schnell Ádám Ninkovics úr kellemetlenkedő ugyanakkor ékesszóló alakját imponáló tudatossággal formálja meg. Az idegesítő, a vagyona nagyságától felfuvalkodott Risztó kérőt Bakos-Kiss Gábor tökéletesen viszi fel a színre. Péró írnokot, ezt a folyton feltűnő, alázatos hivatalnokot Rácz József bravúros ügyességgel ábrázolja. Mátyássy Bence kiválóan adja elő a szemtelen Kalenicset. Három vendégművész: Ligeti-Kovács Judit, Ivaskovics Viktor, Formanek Csaba és hat egyetemi hallgató: Vas Judit Gigi, Roehnelt Zsuzsanna, Berettyán Nándor, Fülöp Tamás, Krausz Gergő, Stefánszky István minden kritikát kiálló módon játssza a Zsivka szerencséjét kihasználni akaró bagázs tagjait. Lőrincz Ilona jelmezei hűen adják vissza a miniszterné ízlésének – a kopott otthonkáktól a csiricsáré ruhakölteményekig terjedő – változását. Dobre-Kóthay Judit díszletei is percre pontosan követik a szűkölködő asszonyból a méltóságáig emelkedő rangját, ugyanis a tisztes szegénység bútordarabjait flancosakra, hivalkodókra cseréli le.

Ez a hosszúra nyúló előadás – minden igyekezet ellenére – nem fogja beváltani a hozzá fűzött táblás házas reményeket.