Örkény István Színház

A magyar irodalom kötelező versei

A 100 magyar verset magába foglaló Anyám tyúkját 2014. április 11-én, a Költészet napján mutatta be az Örkény társulata. Nem voltak biztosak a dolgukban, hogy ekkora töménységű, érettségi tételbe való, vagy kevésbé közismert költemény érdekli-e az embereket. Beülnek egyáltalában rá?  A táblás ház előtti előadások hosszú sora azonban megszüntette a kétségeket. Ezen nekibuzdulva döntöttek úgy, hogy összeállítják az Anyám tyúkja (2.)-t, ugyanis az elsőből számtalan, szívükhöz közel álló mű kiszorult. Ezt a produkciót idén, január 21-én láthatta-hallhatta először a közönség.

Izsák Lili muskátlis-ámpolnás, módos parasztportát idéző díszletében, annak ámbitusán, vagy előkertjében, időnként ablakában mondják a színészek a verseket. A szintén az Iszák Lili által tervezett jelmezük azonban már nem ennyire népies, manapság hordott ruhákban járnak-kelnek. Az elején meg a végén teljes létszámmal vannak jelen, előfordul, hogy tömegkórusként mondanak költeményeket. Egyedül soha senki nincs a színpadon, az éppen szavalót általában egy-két társa erősíti jelenlétével. Az előadóművészet mára már önálló kategória lett, bőven akadnak az erre a műfajra szakosodott férfiak és nők, akiknek eszük ágában sincs a világot jelentő deszkákon fellépni, viszont annál többször állnak pódiumra, ahol lírai vagy prózai alkotásokat szólaltatnak meg. Azonban sok színész kipróbálja magát versmondóként is. Alkatától, vérmérsékletétől, hitvallásától függően magyarázza, vagy ilyen-olyan rendezői elképzelésektől vezérelve értelmezi az adott költeményt. Mindehhez hozzájárul még mimikája, gesztusa, testtartása, hangszínének változtatása. Ezek után egy cseppet sem meglepő, hogy bizonyos műveket oly módon lehet előadni, hogy azok szöges ellentétben állnak alkotójuk szándékával, netán csupán nyomokban hasonlítanak ahhoz. De az évtizedek alatt a közmegegyezésben rájuk rakódott értelmezésektől is annyira távol vannak, mint Makó Jeruzsálemtől. Ami igaz, az igaz: rendesen ki lehet ám forgatni egy verset a mondanivalójából. Takács Nóra Diána a magyar irodalom szerelmi~hitvesi költészetének legszebb vallomását, a Minek nevezzelek?-et úgy interpretálja, mintha nem a közel négy hónapja nős, a felesége kedvességétől, puszta lényétől elvarázsolódott, azzal betelni nem tudó Petőfi Sándor vetette volna papírra, hanem a legalább 50 éve rossz házasságban élő, az asszonyt rühellő, morcos Petőfi írta volna. Pogány Judit olyan színtelen hangon, egykedvű lassúsággal darálja le József Attila 1937-ben írt, hét szonettből álló ciklusát, a Hazámat, minta az nem tartozna hazafias líránk legbecsesebb darabjai közé. Ficza István a játékos, ironikus, mindenki által kívülről fújt József Attila-költeményt, amiben 32. születésnapjára emlékezik, értő humorral, nem túlsarkítva, a publikumra kikacsintva mondta el. Nagy Zsolt kifogástalanul, a mű lényegét és üzeneteit kiemelve tolmácsolja József Attila másik alkotását A Dunánál-t, ami bizony többrétegű mondandója miatt az egyik legnehezebben érthető művek közé tartozik.  Érdekes és izgalmas megoldás az, hogy hat, két nőből és négy férfiből álló szavalókórus: Dóra Béla, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Novkov Máté, Patkós Márton és Zsigmond Emőke egymást felváltva adja elő Illyés Gyula monumentális remekművét, a legvadabb Rákosi-terror idején, 1950-ben született az Egy mondat a zsarnokságról-t. Jókai Mórt regényíróként tartja számon a közvélekedés, most bohókás, csipkelődő, nyelvi bravúrokkal zsonglőrködő Nyelvtani gyakorlatok-jait Máthé Zsolt igen tetszetősen, a közönség állandó nevetésétől kísérve mondja el. Für Anikó nem csupán szépen szavalja el Határ Győző versét, az Üveggolyót, hanem gondosan értelmezve el is játssza azt. Ebben a Várady Szabolcs által összeállított műsorban zömmel a múlt száz év alkotóinak Ady Endrének, Radnóti Miklósnak, Weöres Sándornak, Somlyó Zoltánnak, Babits Mihálynak, Tóth Árpádnak, Kassák Lajosnak a munkái kaptak helyet, szép számmal képviselik magukat a ’XIX. század költői’ is. Petőfi mellett Arany János és Vörösmarty Mihály művei is megszólalnak, a régi magyar irodalom azonban csak egy művel képviselteti magát, Bornemisza Péter Siralmas énnéköm, azaz Cantio optima-ja hangzik el, aminek a „Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom” refrénje köztudott.

Mácsai Pál rendező koncepciója szerint a versek expressz gyorsasággal követik egymást. Nem engedi meg a nézőknek, hogy elmerengjenek, elmélázzanak a hallottakon, leülepedjen bennük, de még azt sem, hogy megtapsolják a színészeket. Egy-két kósza kísérlet után le is tesznek erről. Olyan mennyiségben ömlenek a művek, hogy a közönség szinte elkábul tőlük, de annyira finom ez a dús lelki táplálék, hogy senki sem rontja el a gyomrát…A publikum tagjai mind egy szálig rajonganak ezekért a szinte unalomig ismert versekért, magukban együtt mondják a színészekkel, és jóindulatú érdeklődéssel hallhatják azokat, amik nem jönnek ki a könyökükön. Elvégre a három sztártenor, Carreras, Domingo és Pavarotti a földgolyó minden szegletét bejárta az operairodalom slágereivel, miért ne sikerülne ugyanez megtenni a költészet slágerré vált alkotásaival? Meglehet, amint ezt az Örkény István Színház „Tyúkjai” is bizonyítják.