Mozsár Műhely

Orlai Produkciós Iroda és a Független Színművészetért Alapítvány előadása

 

Lengyel Nagy Anna író, újságíró, hétköznapi emberek sorsát bemutató Élettörténeteiből előadássorozatot indított az Orlai Produkciós Iroda, aminek első két része, a Levelek apámhoz és a Nővérek az idén nyáron, – a Szentendrei Teátrummal közösen – Szentendrén, a Ferenczy Múzeum kertjében volt először látható. A monodráma-sorozat harmadik és negyedik darabját Pira és Bella címmel már a fővárosban mutatták be október 28-án a Mozsár Műhelyben.

Mind a Pirának és mind a Bellának a hőse két, negyvenes éveiben járó asszony, akik bizony semmiféle, a történelem lapjaira tartozó nagy tettet nem vittek és visznek majd véghez, csak – ahogyan pestiesen mondják – élik az életüket, és vívják a harcaikat. Pelsőczy Réka művészeti vezető és Szabó Máté rendező most is azzal teszi személyessé és vallomás-jellegűvé az előadást, hogy a két szereplő – Borbély Alexandra és Ullmann Mónika – egyes szám első személyben, csevegve mondja el a sztoriját, időnként szinte kikacsintanak a nézőkre, előfordul az is, hogy jó mélyen a szemükbe fúrják a tekintetüket. Ez a cinkos összenézés azért is lehetséges, mert a publikum tagjai igen közel ülnek a pódiumhoz. Juhász Nóra négyzet alakú látványterve is az intimitást fejezi ki: Pira öblös fotelében gubbasztva, néha felállva számol be életének fontosabb eseményeiről, Bella pedig méretes ágyán törökülésben, néha komótosan felállva, elmélázva, egy-két lépést téve beszél. Pira jelmeze igazodik ketrec-táncosnői foglalkozásához, szexi alsóneműt hord, ami fölé rózsaszín fürdőköpenyt kanyarít, az örömlány Bella pedig kényelmes pizsamanadrágot, egyszerű, szürke pólót visel, amin egy jókora korallpiros szív csupán a díszítő elem.

Pira szívszaggató története egyáltalán nem nevezhető mindennapinak. Ő fiúnak született, de sohasem érezte magát annak. Kendőzetlen őszinteséggel, a legapróbb részletekbe belemenően, hol szomorúan, néha idegesen, vagy magából kikelve tájékoztat arról a hosszú, éveken át tartó folyamatról, amiben sikerült neki férfi mivoltának összes külső jegyétől megszabadulnia és tökéletes nővé lennie. Eközben kisebb-nagyobb megaláztatások, sűrűn elforduló bántások, gyakori kiközösítések, aljas és nevetségessé tevő gúnyolódások céltáblájává vált, de mindezeket elszenvedte, mert a magasabb cél, a nővé átalakulás lebegett a szeme előtt. A szülei sem értették meg őt, különcködésnek meg csak bolondériának tartották átoperálásának óhaját. Végül beletörődtek, és Pira számára az jelentette a legnagyobb elismerést, és főképp a feloldozást, hogy ők is a lányuknak hívták őt… Borbély Alexandra viszi fel a színre Pirát. Meggyőzően és hitelesen alakítja ennek a nehéz sorsú, küzdelmekkel teli asszonynak az életútját.

A kétgyermekes, elvált asszony Bella nem egyszerű prostituált, nem árulja magát fillérekért a kocsisoron, de nem is luxus kéjnő, hanem olyan megértő, szórakoztató és beszélgető partner, akivel bármilyen magas pozícióban lévő férfi el tud társalogni. Már nem az a hamvas kis fruska, hanem érett fehérnép: 45 éves, mégis gyakrabban keresik fel őt, mint a friss husikat. Amúgy állandó kuncsaftjai vannak, új vendéget ritkán fogad. Ő az, akinek a teremtés koronái bátran kiönthetik a szívüket, beszámolhatnak félelmeikről, megoszthatják vele szorongásaikat, beavathatják legféltettebb titkaikba. Természetszerűen azért az aktus is megesik közöttük, de a lényeg az értő odafigyelésen, a kedves anyáskodáson és a türelmes hallgatáson van. Bella is kérdéseket tesz fel, mintegy magának, de ezekre a nézőknek is kell válaszolniuk. Banális igazságokat oszt meg, és a vele szemben ülő hölgyeket arra készteti, nézzenek magukba, úgy feleljenek rá. Ullmann Mónika a tőle elvárt és megszokott profizmussal, azaz tökéletes biztonsággal és színészi megjelenítő erővel játssza el ezt az igencsak sokat tapasztalt asszonyt. Olyan, sorsával megelégedett nőnek formálja meg Bellát, aki büszke önmagára, és aki megtalálta a helyét a világban, és semmiféle kivetnivalót, nem talál foglalkozásában.

Két különleges életutat mutat be az Élet.Történetek.hu. A közönség zöme kellemesen mulat a látottakon, időnként együtt tud érezni a szereplőkkel, sajnálja őket, de valahogy mindkettő státusába, – még külön-külön is – nehezen tudja beleképzelni, pláne beleilleszteni magát. Mint furcsaságokon tud jóízűen, vagy kesernyésen nevetni, szánja is őket, de alig, vagy sehogyan sem képes azonosulni velük.

Reklámok