Újszínház

A hosszú életű Herczeg Ferencet a két háború közötti időszak ünnepelt írójaként, rovatvezetőjeként, szerkesztőjeként, politikusaként, akadémikusaként, vagyis ennek a kornak tekintélyeként tartja számon a közvélemény, olyan emberként, akinek a szavára odafigyeltek. Könyvei sorra jelentek meg, irodalmi Nobel-díjra három alkalommal is jelölték, színműveit egymás után mutatták be. A szovjet megszállást követően kiszorították a közéletből, jó bolsevista szokás szerint agyonhallgatták, úgy tettek, mintha nem is létezett volna. A rendszerváltozás után azonban teátrumaink felfedezték, és drámái újra megjelentek vidéki és fővárosi színpadokon.

Az egyik, szinte a tökéletességet elérő alkotása a Bizánc, amit 1904-ben játszottak először a pesti Nemzeti Színházban, ahol változó szereposztással éveken keresztül ment. 1945 után a darab sorsa közel 50 esztendei tetszhalál lett. Ezután, ha nem is a virágkor jött el, de mindenféleképp kedvező fordulat állt be, gyakrabban vitték~viszik színre. Legutóbbi premierje az idén, az Újszínházban volt február 23-án.

A Bizánc a szophoklészi drámai hármas egységet – a katarzist is belevéve, – a színszerűség összes követelményének maximálisan megfelelő és a nézők szeretetére bizton számító tragédia, amitől minden direktor erkölcsi és pénzügyi sikert vár, és nem csalódik… Mondanivalója bizony bő 100 esztendővel a bemutatása után aktuálisabb, mint valaha. Cselekménye rövid időt ölel fel, mindössze egy napot, ami nem más, mint a tankönyvekből ismert dátum: 1453 május 29-e, Konstantinápoly eleste, azaz a keletrómai birodalom bukása. A dráma nagy vonalakban követi a valós tényeket, de nem ezeknek a dokumentumhű felidézése a célja, hanem annak a hosszú és szerteágazó útnak az elemzése, ami miatt a muzulmánok elfoglalhatták Bizáncot. Ez a több, mint szomorú esemény bizony máig ható következményekkel jár, ugyanis ezt a napot a történelemtudomány úgy tartja számon, mint a kereszténység legfájdalmasabb és legsúlyosabb vereségét. Nem csupán a túlerő győzi le a falakat, hanem a XI. Konstantin császárt körülvevő férfiak és nők hitványsága is, akik amolyan percemberkék, mert csak az orrukig látnak, mindannyian jellemtelenek, önzők, megalkuvók, politikai és anyagi hasznot lesők. Csupán páran vannak, akikben még felfedezhető valamiféle morális tartás, a többiek mind egy szálig alávaló, semmirekellő alakok.

A 2015 nyara óta kontinensünket muszlim bevándorlók inváziója fenyegeti. Félelmet keltve, maguk körül mindent letarolva, Allahot dicsőítve életerős fiatal férfiak hordákba tömörülve masíroznak államhatárokon keresztül Európa gazdagabb országaiba. Ők az új honfoglalók. Nem kell hozzá túltengő fantázia, hogy Bizánc elfoglalása és a mai események közötti párhuzam világos legyen. Az előadás kezdetekor az Európai Unió zászlaja leng, és himnusza zeng. Nem csak Beethoven Örömódája meg a kékcsillagos lobogó jelenti az azonosságot, hanem Csík György tervező jelmezei is, a szereplőket napjaink öltözetébe bújtatja, a császár meg a várost védő katonák terepszínű kezes-lábasban, oldalukon méretes Kalasnyiokovval jönnek-mennek, a civilek jól szabott öltönyben, az asszonyok csinos nadrágkosztümökben járkálnak.

Hogy az előadás a nézőkből azt aggodalommal teli, földrészünk szomorú jövőjét erőre vetítő hatást kiváltja, az bizony nemcsak Nagy Viktor rendező a dráma értékeit kibontó és hozzánk szóló üzeneteit felerősítő munkájának köszönhető, hanem minden egyes színész avatott, a darab igazságába vetett hitét tükröző játékának is. Városa és saját helyzetét rosszul felmérő, valamint alattvalóinak kétszínűségét nem ismerő Konstantin császárt Viczián Ottó kifogástalanul alakítja. Gregor Bernadett Iréne császárnéja gőgös és fennhéjázó, akibe cseppnyi együttérzés sem szorult. Szakács Tibor igen meggyőzően jeleníti meg Giovannit, a kemény, de azért érző szívű zsoldosvezért. Vass György remekül személyesíti meg Spiridont, a kétkulacsos főkamarást. Almási Sándor a tőle megszokott profizmussal kelti életre a talpnyaló, ’aki többet ígér’, ahhoz húzó Laszkarisz tengernagyot. Szaniter Dávid hibátlanul hozza a költő ingatag karakterét. Ifj. Jászai László az önmaga és a hadtudomány előírásszerű alkalmazásának fontosságától az orra hegyéig sem látó Notarasz fővezért utolérhetetlen megjelenítő erővel formálja meg. Csurka László a nyereséget szem előtt tartó kalmárt mintaszerűen viszi fel a színre. Fehérvári Péter Leonidaszt, Nagy Zoltán az ide-oda húzó pátriárkát minden kritikát kiálló módon játssza. Jánosi Dávid az ifjú Ahmed khán hőzöngő, elvakult figuráját szuggesztíven tárja a nézők elé. Incze József az okos, simaszavú Lala Kalili követet imponáló biztonsággal mintázza meg. Nemes Wanda kitűnően ábrázolja a hol férfinak öltözött rettenthetetlen harcost, hol pedig a császárhoz hű, azt rajongva szerető szép nőt. Orosz Csenge derekasan helytállva adja elő a kétes erkölcsű Zenóbia udvarhölgyet. Kisebb szerepben Kanda Pál, Kurkó József Kristóf, Beszterczey Attila, Szarvas Attila és Bálizs Anett látható.

Ez a Bizánc bizony erős koncentrációt igénylő dráma. A figyelem még fél perc erejéig sem lankadhat, mélázásra nincs idő. Veretes, itt-ott templomi zengésű, többszörösen összetett mondatokból álló nyelvezetének megértése szellemi munkát igényel, mert ezáltal lehet csak felfogni a dráma mondanivalóját. A ma nézője azonban az efféle agytornától elszokott már. De jólesik újra felfedezni és átélni, hogy eszünket is használnunk kell, nem kapjuk készen vagy kevés befektetett energia árán a színház nyújtotta örömöket, hanem meg kell dolgoznunk értük.

Reklámok