Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

Április 13-án volt a premierje a Belvárosi Színházban az 1959-ben, Amerikában született és élő regény, dráma- és forgatókönyvíró Stephen Sachs vígjátékának, a Valódi hamisítványnak (Bakersfield Mist). Könyv alakban 2014-ben látott napvilágot, ősbemutatóját 2017-ben tartották. Azóta a világ számos színpadán adták elő, a közönség és a kritika mindenhol elégedett vele, és dicséri. Hozzánk Kovács Krisztina kiváló fordításában rekord gyorsasággal érkezett meg. Bulvárdarabok között is minőségbeli eltérés található, és ha rangsorba kéne állítani őket, akkor a Valódi hamisítvány – kissé önellentmondó jelzős szerkezettel – a nemes bulvár kategóriába kerülne. Abba, ami után a néző úgy jön ki, hogy pompásan szórakozott, zavartalanul mulatott, ugyanakkor olyan mondatokat is hallhatott, amiken elmélázhat, elmerenghet, mert párbeszédei nem csupán a rekeszizmokat mozgató nevetésre épülnek, hanem hagyják az emberek agyát is dolgozni. Felemelő, továbbgondolásra alkalmas, sőt serkentő mondatok sorjáznak egymás után a művészet szépségéről, az emberi pszichére gyakorolt hatásáról, az alkotás testet-lelket gyötrő, terhes munkafolyamatáról.

A vígjáték műfaji alapkövetelménye a jellem- és helyzetkomikum. Az előbbi akkor igazán ütős, ha különböző karakterekre épül. Stephen Sachs darabjában is így van. A két szereplő hasonló korú: a nő, Maude Gutman és a férfi, Lionel Percy társadalmi állásában, életfelfogásában, temperamentumában, beszédmódjában és öltözködésében is gyökeres ellentéte egymásnak. Kaliforniában, kimustrált lakókocsiparkban tengődik Maude, a harsány, szabad szájú, ízléstelen ruhákban járó, elvált pincérnő, akit állásából elbocsátottak, lomizásból tartja fenn magát, és bizony sűrűn néz a pohár fenekére. A kimért, kissé merev Lionel New Yorkban neves egyetemi tanár, elismert művészettörténész és e tárgyban többkötetes szerző, aki jó szemű és biztos ítéletű értékbecslő, halkan, választékosan beszél, elegáns öltönyt, nyakkendőt visel. Maude-nak szent meggyőződése, hogy birtokában van Jackson Pollocknak, a 20. század amerikai festő-fenegyerekének, az absztrakt expresszionizmus és foltfestés meghatározó személyének elfeledett képe. Úgy véli, igen-igen értékes, mielőbb szeretne túladni rajta. Ezért látogatja meg őt Lionel. Kettejük találkozása sok-sok kacagtató jelenetnek és dialógusnak a forrása. Akkor kezdenek el néha csendesebben, némelykor igencsak hevesen vitatkozni, amikor Lionel sec-pec alatt, egy-két hozzáértő mozdulat kíséretében kinyilatkoztatja, ez a krix-kraxokkal teli vászon bizony nem Pollock műve. Maude ezt nem fogadja el, és megkezdődik közöttük az a szellemi iszapbirkózás, ami a darab savát-borsát adja. Ekkor hangzanak el azok a sziporkázó mondatok, amik a képzőművészet semmivel össze nem hasonlítható élménynyújtásáról, magunkba olvasztásának és megértésének fáradságos, de izgalmas, minden strapát megérő nehézségéről szólnak.

A nézők kíváncsiságát mindvégig fenntartó előadás nyitja a színész. Színjátszásunk mindenféle elismerést és díjat besöprő két nagyágyúja alakítja Maude-ot és Lionelt. Hernádi Juditról és Kern Andrásról már annyi hozzáértő és dicsérő kritika jelent meg, hogy bármiféle lelkendezés, vagy magasztalás csak ismétlésnek és feleslegesnek tűnik. Ők mindent tudnak a színészmesterség mikéntjéről, tökéletesen tisztában vannak hatásmechanizmusával, a szakma minden egyes fogásának birtokában vannak. Vérprofik. És ez most sincs másképp. Hernádi Judit a kapzsi, slampos, időnként ordináré fehérnépet szerethetővé teszi, Kern András az idegesítően kukacoskodó, és komolykodva okoskodó úriembert pedig elviselhető, olykor emberi vonásokkal ruházza fel. A közönség szemében ez a két figura elfogadhatóvá válik, sőt amolyan ’közülünk való’ lesz. Valló Péter szedett-vedett, lepukkant lakókocsi belsőt ábrázoló díszlete érzékletesen mutatja az asszony nem éppen rózsás anyagi helyzetét, lecsúszott, a társadalom szélére csúszott, kilátástalan állapotát. Tóth Hajni jelmezei kifejezik a két ember közti műveltségbeli és társadalmi rangbéli eltérést, Maude csak a kínai boltokban kapható cuccok „eleganciáját” engedheti meg magának: olyan tarka-barka rajta minden, mint a paradicsommadarakon, tigrismintás, térd alá érő cicanadrágot, csicsás, flitterekkel kivarrt vörös topot, koptatott, világoskék farmer miniszoknyát, piros-fehér kockás inget visel, és lapos, kitaposott papucsfélében járkál. Lionel kifogástalan szabású nadrágja, zakója, márkás ingje és unalmas nyakkendője kifejezi tehetős mivoltát, méltóságát, rendezett körülményeit.

Valló Péter rendezésében pergő, fordulatos, lebilincselően érdekes 100 percre ül be az, aki megnézi a produkciót. Ilyen darabokra van igazán szükség, mert nem csak remek kikapcsolódáshoz meg kellemes időtöltéshez segíti a nagyérdeműt, hanem magasabb igényű, gondolatébresztő szavakat is közvetít számukra.

Reklámok