Örkény István Színház

 

Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő 2015-ben kapta meg az Irodalmi Nobel-díjat „Többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet.” Első regénye, az 1985-ben közreadott A háború nem asszonyi dolog és az ezt követő minden alkotása: Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban a szovjet és posztszovjet idők borzalmait állítja középpontjába, amikor olyan fájdalmasan igaznak bizonyult a latin szólás: Ember embernek farkasa. Írásai a végtelenül sok tömegsírról és az értelmetlen vérontásról adnak számot, ugyanakkor az ezeket okozó balekok elvakultságáról, naiv védekezéséről és önmentegető magyarázkodásáról és az áldozatok szemérmes hallgatásáról vagy jajkiáltásairól is. Műveinek gyakori – azt is lehetne mondani – kizárólagos témája a dicsőséges II. világháború, amit az oroszok nagy honvédő háborúmak is szoktak nevezni, Sztalin diktatúrája, a hruscsovi félenyhülés, a brezsnyevi pangás, az 1979-es afganisztáni hirtelen be-, majd a ’89-es csúfos kivonulás, a gorbacsovi peresztrojka meg a glasznoszty, az 1986-os csernobili atomkatasztrófa, a Szovjetunió felbomlása és a FÁK megalakulása. Az írónő számtalan interjút készített az árok mindkét oldalán állókkal, testileg-lelkileg megnyomorodott férfiakkal és asszonyokkal, ez a ’történelem alulnézetből’ mint vezérfonal, úgy húzódik végig novelláin, könyvein. Bőven akadt miből válogatni a két rendezőnek, Bagossy Lászlónak és Kovács D. Dánielnek, akik ebbe a cseppet sem egyszerű munkába belevonták tanítványaikat: Antal Bálintot, Benkő Claudiát, Dyssou Bonát, Sándor Dániel Mátét, Vilmos Noémit és Walters Lilit, akik a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának hallgatói. Együtt állították össze a produkció anyagát, aminek premierje szeptember 28-án volt.

Az egy felvonásból álló Secondhand – szovjetüdök keretét az az idegen kiejtésű, száraz és személytelen mikrofonhang adja, ami beszámol a „homo sovieticus” születéséről, ennek a különleges anyagból gyúrt emberfajtának erkölcsi kódexéről. Ez a monoton felsorolás nem kis derültséget vált ki a nézőkből. De mosolyt csupán ez a bevezető csal az orcájukra, mert azok a szörnyűségek, amik ez után jönnek, azokon bizony mindent lehet csinálni, csak éppen nevetni nem. Rövid történetekből áll a szöveg, amik külön-külön és együtt is iszonyatosak. Bennük van ezeknek a tragikus évtizedeknek minden barbársága, amikor eltűnt az egyén felelőssége, mert felolvadt a kommunizmus magasabb rendűnek tartott eszmeiségében. Ez a mozaikos cselekménybonyolítás teszi lehetővé, hogy a különböző szemekből szőtt előadásszövet harmonikus mintát alkosson. Ugyan mindegyik sztori más-más, de mélységükben mégis azonosak, és így erős egységet hoznak létre.

Az Örkény Színháznak kiváló színészgárdája van. Most is remekül oldják meg a rájuk bízott feladatot és kifogástalan művészi érzékkel tesznek eleget annak a kihívásnak, amit a Secondhand színrevitele jelent. Egyiküket sem lehet és nem is szabad kiemelni, mert vérbeli profi társulatként dolgoznak. Bagossy Levente díszletei és Ignjatovic Kristina jelmezei kifejezik a szovjet idők sivárságát.

Nem könnyű előadás a Secondhand, megüli a közönség lelkét. Szórakoztató semmi nincs benne, elgondolkodtató annál több. Legfeljebb az a jó érzés tölti el a publikum tagjait, hogy az egykori szovjet hódoltság alatt vergődő béketábor lakói ugyan még ma is nyögik hátrahagyott örökségét, és roskadoznak súlyos terhei alatt, de már túl vannak rajta, és az egész marxizmus-leninizmus-sztalinizmus oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára. Csak éppen azoknak az élete ment rá, akik akkor léteztek.