József Attila Színház

 

Hosszú, 1962-től 1946-ig tartó élete alatt Gerhart Hauptmann igen termékeny szerzőnek bizonyult: 45 drámát, számos, – verses és prózában írt – regényt, több novellát és még eposzt is alkotott. Munkásságát 1912-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták. Fiatalon, 1889-ben vetette papírra a Napfelkelte előtt c. drámáját, majd élete alkonya felé haladva, 1932-ben a Naplemente után-t, amikor pontosan annyi évet számlált, mint a darab főhőse, Clausen tanácsos. A Naplemente előtt hamar a nézők elé került, ’32-ben’, Berlinben volt az ősbemutatója, ami után nem sokkal, már decemberben Budapesten, a Vígszínházban láthatta a közönség, és a szovjet megszállásig a repertoáron maradt. A Kádár-korszakban nem csupán a fővárosban játszották, hanem jó néhány vidéki teátrumban is, és ez a viszonylag sűrű színpadra állítás a rendszerváltás után is folytatódott. A Naplemente előtt a József Attila Színház ez évi premierje, amit január 26-án tekinthetett meg először a Nagyszínpadot zsúfolásig megtöltő publikum.

Verebes István már nyíregyházi színigazgató korában rendezte a drámát, és most, Görgey Gábor fordításában újra megtette ezt Angyalföldön is. Az örökzöld művek azért szólnak minden korok emberéhez, és érintik meg őket, mert olyan a mondanivalójuk, amik nem avulnak el, hanem mindig érvényesek. A Naplemente előtt ilyen, ebbe a kategóriába tartozik. Módos, magas társadalmi rangot elért özvegy családapák mindig is voltak és lesznek is, akik életüket vagyonuk gyarapítására tették fel. Az ilyen tiszteletreméltó férfiúknak felnőtt gyerekeik is akadnak, akiknek férjük meg feleségük is van. Látszólag szeretettel veszik körül, valójában alig várják, hogy javaira rátegyék kezüket. Az is előfordul, hogy a 7. X-ét betöltő érdemdús ember beleszeret egy nála jóval fiatalabb nőbe, amire a szűk rokonságnak nevezett siserahad a világ bármely táján hasonlóan reagál, mohóságától, önzésétől vezérelve semmiféle aljasságtól nem riad vissza. Az „aggódó” utódok odáig képesek elmenni, hogy atyjukat beszámíthatatlannak nyilvánítják, így nem csupán összes tulajdonától, de önbecsülésétől, szabad döntési jogától is megfosztják. A valakiből se perc alatt senkivé váló idős úr testileg-lelkileg összeroppan, nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot. Ez az általános és meglehetősen szomorú történet az öt kontinens akármely országában bekövetkezhet, és bizony ennyi Hauptmann tragédiájának a cselekménye is, ami a múlt század harmincas éveinek Németországában játszódik. És ebben rejlik közel száz éve tartó hallatlan népszerűségének titka, mert mindenki át tudja érezni a főszereplő helyzetét, és szíven üti, hogy ő is hasonló csapdába eshet.

A Naplemente előtt pazar szerepekkel ajándékozza meg a benne szereplőket, és a József Attila Színház művészei élni tudnak ezzel a lehetőséggel, mindannyian tudásuk legjavát nyújtják. A közönség értékeli ezt, és szűnni nem akaró tapssal fejezi ki háláját. Mathias Clausent színre vinni Újréti Lászlónak valóban jutalomjáték. Most is a tőle elvárt és megszokott profizmussal alakítja a jó karban lévő, magabiztos tanácsost és az elesett, megtört öregembert. Az előadás végén úgy ünneplik őt fennállva, mint valami popsztárt. Szerelmét, az okos és mutatós Inkent Kovalik Ágnes úgy jeleníti meg, mint aki tudja, mit akar, tisztában van helyzetével meg a realitásokkal. Szabó Gabi elismerésre méltóan személyesíti meg a kiállhatatlan, kapzsi menyet, Paulát, aki kíméletet nem ismerve harcol azért, amit maga meg a gyermekei jussának vél. Ömböli Pál kifogástalanul kelti életre a bölcs tudós álarca mögé bújó, határozatlan, nyámnyila professzort, Wolfgangot, az idősebbik fiút. Előd Álmos a felelőtlen, léha kisebbik fiút, Egmontot remekül állítja színpadra, akit az autókon kívül semmi más nem érdekel. Csupán egy pozitívumot lehet a számlájára írni, hogy testvérei gyalázatos összeesküvésében nem veszt részt, annyi tisztesség még szorul belé, hogy nem írja alá apja gyámság alá helyezésének kérvényét. Bettinát, a tanácsos vénkisasszony lányát Fehér Anna brillírozva formálja meg. Azzal a majomszeretettel csüng apján, ami annak már terhére van, mert gúzsba köti, és nem hagyja élni. Fekete Réka Thália mesterien ábrázolja Ottiliát, a fiatalabb lányt, ezt akarat nélküli, mindenben az erőszakos ura elvárásait teljesítő fiatalasszonyt. Zöld Csaba minden kritikát kiálló módon adja elő Klamrothot, a gátlástalan vőt, aki leplezetlenül és buldogszívóssággal tör célja, azaz a vállalatok irányításának megszerzése felé. Fila Balázs imponáló magabiztossággal hozza a sima modorú jogász figuráját, aki lelkiismeret-furdalás és szemrebbenés nélkül hajtja végre a szörnyeteg gyerekek alávaló tervét. Chajnóczki Balázs sallangmentesen mintázza meg azt az emberséges háziorvost, aki nem csak a betegének testi bajaival, hanem a lelkével is törődik. Zubor Ágnes utolérhetetlen eleganciával játssza a régi jó barát feleségének, Geigernének a két tábor – Clausen és a gyerekei – közti kiegyensúlyozó szerepét. Annát, Inken anyját Molnár Zsuzsanna úgy jellemzi, mint sokat tapasztalt, megértő asszonyt. Wuttke titkárban Blazsovszky Ákos olyan megnyerő modorú fiatal férfit tár a nézők elé, aki hűséges és nem ijed meg a burkolt fenyegetésektől. Botár Endre egyszerű kertészként is nagyszerű. Polgármesterként rövidebb ideig tűnik fel Láng József, akit a függöny legördülte után 85. születésnapja alkalmából üdvözölt a MASZK Országos Színészegyesület nevében Hegedűs D. Géza elnök. Mira János praktikus díszletei egyaránt alkalmasak a nagypolgári miliő és a szerény óvoda megjelenítésére. Közel egy év a darab cselekményideje, ezalatt Tordai Hajnal jelmezei nem változnak, ennek a módos famíliának hölgytagjai első perctől az utolsóig ugyanazt a ruhát viselik.

Verebes István rendezésének igen megbecsülendő erénye, hogy Hauptmann tragédiáját mindenféle mához szóló üzenetek ürügyén nem fordítja ki eredeti mondanivalójából, nem erőltet bele olyasmiket, amik távol állnak tőle, hanem hagyja, hogy a dráma maga szóljon az emberekhez, és úgy, ahogyan azt a szerző megírta.