Pawel Pawlikowski filmje

Mozinet

 

Az 1950-es években a vasfüggöny mögött élő ’rab nemzetek’ szomorú sorsát középpontjába állító bármely film, dráma, netán vígjáték, csereszabatos a valamikori béketáborban. A végeredmény szempontjából egyre ment, hogy ezek az országok a szovjet megszállással együtt járó sztalinista terrort jutalomból, vagy büntetésből kapták. A kommunista elnyomó gépezet ugyanúgy működött az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában vagy nálunk. A Hidegháború (Zimna wojna – Cold War) cselekménye Lengyelországban játszódik, de ez a történet az egykori testvérállamok bármelyikében megeshetett volna. Legfeljebb a neveket meg a helyszíneket kéne kicserélni, a sztori mindenhol megállná a helyét.

Pawel Pawlikowski 1957-ben született Varsóban, így már gyermekként saját bőrén tapasztalta a bolsevista diktatúra kegyetlenségét, majd szorításának oldódását. Édesanyjával együtt 14 évesen hagyta el szülőhazáját, több európai országban is megfordult, végül Nagy Britanniában telepedett le. Londonban végezte felsőfokú tanulmányait, és itt vált belőle nemzetközileg is elismert dokumentumfilmes. A 30 évvel ezelőtti közép- és kelet európai politikai átrendeződések után visszatért Varsóba, ahol jelenleg is él. Családi legendáriumokból, elbeszélésekből rakta össze a Hidegháború kemény és keserű meséjét, és írta meg Janusz Glowickivel együtt a forgatókönyvet. Magától értetődően először a lengyel közönség ismerhette meg a filmet még tavaly júniusban, de nem csupán otthon, hanem külföldön is vetítették. Nálunk most, február 14-étől láthatja a közönség az Art mozihálózatban. A Hidegháború a 2018-as Cannes-i filmfesztiválon tarolt, Arany Pálmát kapott, az ez évi Oscar-díjra pedig a legjobb idegen nyelvű filmnek, Pawlikowskit a legjobb rendezőnek, a Lukasz Zalt pedig a legjobb operatőrnek jelölték. Egyébként felsorolni is bajos lenne, mennyi más díjat is besöpört még.

A Hidegháború érdekessége, hogy kockái fekete-fehérek. Ez a sivár, két végletre leszűkített látványvilág illik a film tartalmához, felerősíti a mondanivalóját. Cselekményideje 1949-től 1964-ig tart, azaz 15 esztendőt ölel magába. Meghatározó eleme a szerelmi szál: Zula, a lány a film elején mindössze 16 éves, karakán és becsvágyó, nem ő a legmutatósabb, a legjobb hangú, de meg a legrátermettebb táncos sem, de van benne valami különleges vonzerő, amit kisugárzásnak lehet nevezni. Erőszakos apja elől menekül, és mindenáron be akar kerülni az újonnan szerveződő népdal- és tánccsoportba. A zongorista Wiktor valamivel idősebb, ő verbuválja ebbe a folklórcsapatba a tagokat, és választja be Zulát. Szenvedélyes, amolyan ’szeretlek is meg nem is’-viszony alakul ki közöttük, amiből kilépni egyikük sem tud, mindig visszatérnek egymáshoz. Hiába lesz mindenféle párkapcsolatuk, Zula még férjhez is megy egy olaszhoz, hogy legálisan elhagyhassa hazáját, az is teljesen mindegy, hogy sok száz kilométernyi távolság van köztük, valahogy mindig rátalálnak a másikhoz vezető útra. Fontos elem még az egyre komorodó politikai háttér, ami 1949-ben, így Lengyelhonban is a maga körül minden humánumot letaroló és kiiktató önkényuralom bevezetésével kezdődik, majd a legalapvetőbb emberi jogok totális semmibevevésében végződik. Ez a zsarnokság a lét legapróbb mozzanatait befolyásolja, rátelepszik a társadalom minden egyes tagjára. Legfényesebb sikereit Wiktor együttese a szocialistának mondott államépítés legvadabb időszakában, úgy Sztalin generalisszimusz 1953-as haláláig terjedő 4 esztendő alatt aratja. Ő azonban mégis rosszul érzi magát, mert semmiben nem dönthet, előírják, mit csináljon, beleszólnak még a műsor összeállításába is. Megfigyelik, a rezsim gonoszságának groteszk fintora, hogy Zulának kell jelentenie róla. Az első adandó alkalommal, amikor Kelet-Berlinben lépnek fel, átmegy a nyugati oldalra, és menedékjogot kér. Zula nem tart vele, mert felméri, akármennyire is kegyetlen az a világ, amiben csupán vegetálni lehet, neki csak ott van valamilyen boldogulása.

Az 1950-s évek vége felé Párizsban találkoznak újra. Zula igaz, nem disszidensként, de mégis elmenekül a valamennyit enyhülő, de még mindig igencsak gúzsba kötő rendszerből. Wiktor évek óta itt tengődik, nem sokra vitte, kisebb bárokban, lebujokban zongorázik, úgy-ahogy megél. Zulából viszont sztárt akar csinálni, amire minden esély megvan, ugyanis az Európa gazdagabb felén lakók fantáziáját izgatja szlávos kiejtése, szőkesége. Mulatókban lép fel, pártfogót is talál, aki természetben kéri meg segítsége árát. Még lemeze is jön ki, elindul valamiféle karrierje. De nem erre a sekélyes dizőz-szerepere vágyott. Mindkettejüket honvágy gyötri, gyökértelenek, sem az oly kívánatos, csillogó Nyugaton, sem a vasfüggöny mögötti, sötét, bolsi Lengyelországban nem érzik magukat otthon, mindenhol csak kívülállók, akikre választott országukban csak úgy néznek, mint valamiféle csodabogarakra. Zula unja meg hamarabb, hazamegy. Neki az elvtársak hamar megbocsátanak, ugyanis ő nem disszidált. Wiktorral azonban más a helyzet, a hatóságok neki kemény feltételeket szabnak, hangzatos politikai nyilatkozatokat várnak tőle, és még megkövetelik a nyugati dekadens, Coca Cola-mámorban úszó társadalom éles kritikáját is, amire nem hajlandó. Meg is fizeti az árát, 15 év börtönt kap, és a sorozatos bántalmazások következtében kezét úgy megnyomorítják, hogy nem tudja használni. Zula az összes befolyását latba veti, hogy kiszabadítsa. Miután sem itt, a szabadsághiányban, sem ott, a dolce vitában nem tudnak élni, elhatározzák, megölik magukat.

A Hidegháború emblematikus toposza az a romos templom, ami keretbe foglalja filmet, Zula és Wiktor itt randevúzik először, és itt ér véget, ahol pap nélkül, Isten szent színe előtt örök hűséget fogadnak egymásnak, és mérgezik meg magukat. Még egy vezérmotívuma van, ami pedig nem más, mint az a pár hangból álló mélabús nóta, ami vezérdallamként húzódik végig a filmen, a szimpla dúdolástól kezdve a dzsesszes átiraton át a nagyzenekari feldolgozásig sokféleképpen elhangzik. Joana Kulig Zula egyszerre ártatlan és romlott, gyermekien tiszta és ördöngösen rafinált, naivan kislányos és végzet asszonyos karakterének sallangmentes megformálásáért 2018-ban – teljes mértékben megérdemelten – megkapta az Európai Filmdíj Legjobb színésznő kategóriájának díját. Tomasz Kot remekül hozza Wiktor kiábrándult, ’nekem már minden mindegy’ alapállású, mindkét berendezkedésben, a parancsuralmiban, de a jólétiben a helyét meg nem találó, magát mindenhol idegennek érző figuráját.

Az ilyen film, mint a Hidegháború azzal, hogy felmutatja a múlt bűneit, elősegíti a valamikori vörös hódoltság alatt sínylődő népek mai utódjainak történelmi tisztánlátást.