Nemzeti Színház Nagyszínpada

 

Csehov drámái közül talán a legismertebb és a legtöbbször színre vitt a mostanában Meggyeskertnek, régebben Cseresznyéskertnek nevezett mű, amit írója a komédia műfajába sorolt. Még a szerző rövidre, mindössze 44 évre szabott életében, nem sokkal a halála előtt, 1904-ben volt a premierje a Moszkvai Művész Színházban. Ahogyan manapság mondják: átütő sikert hozott az írónak és a főszerepet játszó feleségének, Olga Knyippernek. Hozzánk húsz esztendőre rá érkezett meg, a Vígszínházban mutatták be, és azóta se szeri, se száma a felújításoknak, nincs olyan évad, amelyikben valamelyik hazai vagy határon túli teátrumunk ne tűzné műsorára. A legutóbbi változatot március 2-án, a fővárosi Nemzeti Színházban láthatta először a közönség.

Az emlékezetes és minden korok emberét megérintő művek attól nagyok és mindenkihez szólók, mert nem csupán megírásuk pillanatában érvényes mondanivalót tartalmaznak, hanem bármelyik korban élők számára is igaz gondolatokat közvetítenek. Csehov Meggyeskertje is ilyen. Központi mondandója az, amit soha nem szabad és lehet elfeledni, és amivel mindenkinek szembe kell néznie, hogy az emberi élet maga, így benne minden mulandó, egyszer csak vége szakad, mert semmi sem tart örökké. A világ állandó mozgásban van, és aki nem tud ezzel együtt változni, az bizony lemarad, kihullik az idők rostáján. Aki nem hallja meg, vagy nem tudja, netán figyelmen kívül hagyja ezt a parancsszót, az bizony pórul jár. Ez történik a Meggyeskert szereplőivel is, a Ranyevszkijekkel meg a rajtuk élősködőkkel. Ljubov, a csinos, de könnyelmű asszony és felnőtt gyermekei, meg bátyja, a semmihez sem értő Gajev foggal-körömmel ragaszkodik a szépséges gyümölcsöshöz. Ez valamikor az egzisztenciájukat jelentette, ezen felül sok örömöt ad nekik, mert megtestesíti mindazt, amitől életüket teljesnek vélik: boldog gyermekkorukat, szüleik, népes rokonságuk és jobbágyaik óvó, féltő szeretetét, de számos tragédiájukat is, köztük szerencsétlen haláleseteket, a család fokozatos széthullását. A kert mára már teherré vált, de ezt nemhogy hangosan, de még a lelkük mélyén sem merik bevallani, inkább valamiféle álomszerű kábaságba menekülnek. Semmiféle értelmes megmentési, vagyis hasznosítási érv nem hat rájuk, csak várják, hogy lesújtson rájuk a bárd. És az bizony nem teketóriázik, elvégzi feladatát, azaz elárverezik a birtokot, és a tehetős, cseppet sem érzelgős, újgazdag kereskedő, – egykori muzsikjuk fia – Lopahin megveszi. Azonnal nekilát terve megvalósításának, hangos fejszecsapások közepette kezdik kivágni a már alig termő fákat. Majd felparcellázza, és busás nyereséget hozó nyaralótelepet fog létesíteni a helyükön.

Silviu Purcarate román rendező koncepciójában két, egymástól jól elkülöníthető síkja van a Meggyeskertnek. Az első a realitásé, amikor a szereplők normál hangerővel, hétköznapi módon beszélgetnek, és veszik számba azt az egyetlen lehetőséget, – a módos nagynéni anyagi segítségét, – amivel megmenthetnék a birtokot. A másik a tejszerű ködben úszó ábrándozásé, ahol gondtalan gyermekké lesznek, affektált hangon idézik fel a múltat, fejhangon visítoznak, észen kívül kergetőznek, szinte haláltáncot járnak. Ez érdekes ritmust ad a darabnak, mert a játékidő egynegyedét teszi ki a fájó valóságrész, amiben valamiféle hathatós és gyors megoldást kéne találniuk, ennek ellenére nyugodtan társalognak, komótosan esznek-isznak, míg kétharmadát a bénult tehetetlenség, ekkor viszont, mint pók a falon úgy szaladgálnak le és fel, kisfiúkként, kislányokként bújócskáznak.

A színészek maradéktalanul megvalósítják a rendező elképzelését.  Udvaros Dorottya művészi kvalitásairól már annyi szó esett, de most sem mondható el más, mint az, hogy a tőle elvárt és megszokott magas színvonalon hozza Ljubov Andrejevna Ranyevszkaját, a még mindig mutatós, szenvedélyes, felelőtlen, a pénzt két kézzel szóró szépasszonyt. Varjának, fogadott leányának éppen ellenkező jellemvonásait Ács Eszter remekbe szabottan jeleníti meg, spórolós, a fogához veri a garast, felfoghatatlan számára anyja pazarlása. Másik lányát, a hol tolószékben üldögélő, hol onnan kikelő, túlzottan pörgő Ányát Szász Júlia kifogástalanul alakítja. Szűcs Nelli mintaszerűen formálja meg a bolondos nevelőnőt, aki lenézi azt a családot, akiknél dolgozik. Katona Kinga az úrhatnám, cselédkedni már nem hajlandó, törtető szobalányt hibátlanul viszi fel a színre. Blaskó Péternek is a színészmesterség minden csínja-bínja, összes fogása a kisujjában van, most is tökéletesen játssza el Gajev enervált, patópálos, a hétköznapok kihívásaival szembenézni nem tudó alakját. Lopahint, a gyakorlatias, nem szívbajos, a hasznosságot néző új kor új emberét Kristán Attila mesteri módon ábrázolja. A komolytalan, felnőni nem tudó, nem akaró örökös diákot és eltartott Petyát Bordás Roland a figura megkívánta bohóckodással kelti életre. Szarvas József a hasonló cipőben járó, eladósodott szomszéd földbirtokost elismerésre méltóan személyesíti meg. Trill Zsolt a vaksi, siket, vénséges vén Firsz inast minden kritikát kiálló módon adja elő, a produkció alatt végig jelen van, rendíthetetlenül ott kóvályog a szereplők között. A számító, a munkát büdösnek tartó, csak finoman és úri módon élni akaró fiatal inast, Jását Farkas Dénes humorral tárja a nézők elé. Rácz József aggódó könyvelőként látható. Dragos Buhagiar díszletei és jelmezei is a rendező elképzelésein alapulnak, lakásbelsőt imitáló berendezési tárgyai és semelyik divatirányzathoz nem tartozó ruhái is a történet kortalan jellegét emelik ki. Helmut Stürmer fénytervező effektusai felerősítik és Vasile Sirli kísérőzenéi is hangsúlyozzák ezt a letűnt időszakot.

A Meggyeskertnek ezt az eddig olyan jól ismert cselekményét új megvilágításba helyező, a nézők tetszését is elnyerő darabot hozott létre a Nemzeti társulata, amiben maradéktalanul érvényesül az író üzenete.

Reklámok