Pesti Magyar Színház

 

A most hetven esztendős, szerb nemzetiségű színész, forgatókönyvíró, rendező Dusan Kovacsevics hazájában igencsak népszerű szerző, de nevét a nagyvilágban is jól ismerik, ugyanis Emil Kusturica filmjének, az Undergroundnak ő készítette a forgatókönyvét. Az ötgenerációs, koporsó újrahasznosító Topálovity család története már régóta foglalkoztatja Kovacsevicset, 1973-ban vetette papírra azt az alapművet, amiből még a Tito marsall országlása idején, 1982-ben Lopják a koporsómat (Maratonci trce pocasni krug) címmel írt és rendezett filmet. A dráma itthon A maratonfutók tiszteletkört futnak címet kapta. Hazánkban már 2004-ben és 2010-ben is bemutatták, a Pesti Magyar Színházban pedig most, április 12-én Tóth Loon új fordításában volt a premierje.

A maratonfutók tiszteletkört futnak hamisítatlan multikulti produkció: alkotója szerb, rendezője Paolo Magelli és díszlettervezője olasz (Lorenzo Banci), zeneszerzője (Ljupco Konstantinov) macedón, színészei magyarok. Tulajdonképpen az ősidők óta fikarcnyit sem változó, egymással folytatott ádáz küzdelmek során kialakult, vérbosszún alapuló kíméletlen életérzést jeleníti meg, ami az ott élők vadságában, mentalitásuk, kapcsolataik durvaságában, világról alkotott képében ugyanaz maradt, hiába hullott szét atomjaira a két nagy világégés győztesei által összetákolt Jugoszláviának nevezett konglomerátum. Paolo Magelli rendező koncepciója is ezt a délszláv magatartásformában megmutatkozó állandóságot emeli ki, és azt a brechti elidegenítő hatást alkalmazza, ami szerint az előadásnak nem az a dolga, hogy elandalítsa a nézőt, vagy valamiféle kellemes élményt nyújtson a neki, hanem hökkentse meg, mozdítsa ki komfortzónájából, azaz érezze magát kényelmetlenül és feszengjen. Hát ez bizony most is így van, amit az is jelez, hogy csak 18 éven felülieknek ajánlják. Ennek két oka is van, az egyik, hogy a szereplők rendkívül mosdatlan szájjal beszélnek, pestiesen szólva: igen alacsonyan röpködnek a lószerszámok. Bizonyos, kötőszóként használt, az emberi nem szaporodásával kapcsolatos trágár szavak nem csupán jelzésértékűen hangzanak el, hanem lávaként ömlenek a közönségre. Ekkora mennyiségben ez már sok, kevesebb is elég lenne, hogy érzékeltesse a karakterek emberi minőségét. A másik, hogy az a két nő, aki feltűnik a darabban, csak szexuális játékszerként van jelen, nem egyebek, mint élvezeti tárgyak. Olja a család összes hímneműjét minden értelemben kiszolgálja és Krisztina, aki egyfolytában riszálja magát, csak annak a vágyát, akinek pedig olyannyira szeretné, nem tudja felkelteni.

Dusan Kovacsevics fekete komédiája igazi férfidarab, a Topálovityok 5-en vannak, 24 esztendőstől 126 évesig. Ennek a tehetős famíliának minden tagja száz éve ugyanazt a visszataszító mesterséget űzi, jelenleg a Végtelen nyugalom kft. keretén belül. Tevékenységük ezalatt mit sem változott, mindössze annyiból áll, hogy nem készítenek új koporsót, hanem ebben a seftelésben érdekelt társuk a régiekből kiforgatja a hullákat, ők feljavítják a koporsókat, és megint eladják. Ez bejáratott és igencsak jövedelmező biznisz. Apáról fiúra hagyományozódik. Abbahagyni, vagy kiszállni belőle nem lehet. Pedig a legfiatalabb Topálovity, az elpuhult, nyámnyila Mirko már jó ideje erre készülődik, újságíró-fotós munkáról ábrándozik. De csak álmodozik erről, ímmel-ámmal fordít hátat az üzletnek, előnyeit azonban élvezi, felmenőit megállás nélkül pénzért pumpolja. De hát a közeg mindenre képes, semmitől – még a gyilkosságtól – sem riad vissza, hogy bent tartsa őt, így kénytelen-kelletlen, de ott ragad.

A színészek mind egy szálig tudásuk legjavát nyújtják. Tőlük lesz a produkció nézhető. A lázadáshoz és a nemi aktushoz is enervált Mirkót Takács Géza kifogástalanul alakítja. Rancsó Rezső elismerésre méltóan jeleníti meg Lakit, ezt a hirtelen haragú, fiát hol szép szóval, hol dörgedelmekkel nevelni akaró apát. Végh Péter a tőle megszokott profizmussal személyesíti meg a család eszét, Milutint. Mertz Tibor hibátlanul kelti életre a mérgezéstől rettegő, erőszakos vénembert, Akszentijét. Hunyadkürti István remekül játssza a tolószékben ülő, beszéd- és hallásképtelen ősapát, Maximiliant. Telekes Péter nagyszerűen hozza az önzetlen, csak egy kicsit számító fiatalembert, Ördög Gyenkát. Horváth Illés remekül állítja színpadra a család jóban-rosszban hűséges barátját, Piton Billyt. Soltész Bözse a sokat tapasztalt nők bölcsességével viszi fel a színre a mindenki által csak kihasznált Olját. Gáspár Katának Krisztinaként csak annyi feladata van, hogy tangában, falatnyi melltartóban meg harisnyakötőben illegjen-billegjen, pucsítson, és kellesse magát. Kisebb szerepben látható még Sipos Áron, Borköles Bence és Tóth Kristóf Zsolt.

A maratonfutók tiszteletkört futnak egyszerre kemény és humoros előadás. Szórakoztatónak azonban egyáltalán nem mondható. Megvan benne mindaz a szomorú kegyetlenség, ami még napjainkban is jellemzi ennek a puskaporos térségnek a népeit. Mosolyt kiváltó elemek csak bizonyos, – többnyire generációs ellentéteket ábrázoló – szituációkban lelhetők fel. A nevetést eleinte az obszcén kifejezések váltják ki, de a kacarászás lassanként abbamarad, mert olyan töménységben zúdul le a színpadról, hogy kis idő elteltével a nézők telítődnek, és közömbössé válnak. Elkeserítő és cseppet sem vicces az a mondanivaló, amit a komédia üzenetként – figyelmeztetésként~tanulságként – megfogalmaz, mert azt közvetíti, hogy az ide született ember velejéig romlott, ösztönösen korrupt, zsigeri gyűlölködő, gyilkos hajlamú gonosztevő, aki fittyet hány az emberi és társadalmi törvényekre, nem tud, és nem akar megváltozni, nem képes a bőréből kibújni, ugyanis a Balkánon megállt az idő, évszázadok óta minden ugyanolyan.

Reklámok