Belvárosi Színház

az Orlai Produkciós Iroda és a győri Vaskakas Bábszínház előadása

 

A Budapesten 1878-ban született és New Yorkban, 1952-ben elhunyt Molnár Ferenc világszerte a legismertebb magyar szerző, aki regényeivel – köztük A Pál utcai fiúkkal – és színjátékaival – így a Liliommal és az Olimpiával – már életében olyan zajos sikereket aratott, amiről a legtöbb tollforgató még álmodni sem mer. Az igen termékeny írók közé sorolható, a Franklin kiadó 1928-ban 20 kötetben tette közzé a Molnár Ferenc művei sorozatot. Molnár Ferenc ezután még közel negyedszázadon át alkotott… Összeszámolni is bajos lenne, hogy darabjai a földgolyó különböző színpadain hány előadást értek meg, csupán a Vígszínház – aminek házi szerzőjeként tartják őt számon, – több, mint 900 alkalommal vitte színre komédiáit. A nagy számok törvénye alapján is ekkora életműben vannak színvonalbeli egyenetlenségek, elvégre akármekkora tehetség, úgy is mondható zseni legyen is bárki, ő sem tud mindig tökéleteset, vagy ahhoz nagyon közelit létrehozni. A saját kor kevésbé, de az utókor azonban csalhatatlan érzékkel választja szét az ocsút a búzától. Molnár Ferencnek is vannak sztárdarabjai, amik már életében is nagy ívű pályát futottak be, de azért akadnak olyanok is, amikről – általában joggal – elfeledkeztek. Ezekről szokták szépítően mondani: ritkán játszott darabok. Ez utóbbiak közé tartozik a most, 2019. április 18-án a Belvárosi Színházban bemutatott Molnár Ferenc-vígjáték, a Riviéra is, ami a győri Vaskakas Bábszínház és a FÜGE együttműködésével jött létre. A közös munka keretén belül a főpróbahetet a Vaskakasban tartották, így az országos premierre Győrben került sor április 13-án, és még 2 alkalommal játszották ott. Ezután ment fel Pestre az előadás.

Molnár vígjátékai nem foglalkoznak az emberiség nagy sorskérdéseivel, olyanokkal, mint élet, halál, vagy miért vagyunk és mi dolgunk a világban, hanem konfliktusai megmaradnak a hétköznapok szintjén, éppen ezért nem ülik meg a nézők lelkét, hanem szórakoztatják őket. Mesterien építi fel cselekményüket, amik igencsak fordulatosak, Murphy szintű alapigazságokon nyugvó párbeszédei rendkívül szellemesek, de nem túl élesek, és mindig valamiféle csattanóval érnek véget. A Riviérából valahogy mindezek hiányoznak. Itt-ott ugyan megvannak benne, de nem abban a Molnár Ferenc-i mennyiségben és minőségben, amit a közönség elvár és megszokott tőle. Jóval vérszegényebb, cselekménye nem annyira gördülékeny, dialógusai sem pergők, csattanói is csak időnként ülnek.

A színészek viszont minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy életet leheljenek az előadásba. Kovács Patrícia még a hangját is mélyebbre viszi le és karcosabbra állítja be, hogy a szép és kedves Lujza előtt álló nehéz lépéskényszert érzékeltesse, ugyanis a derék leányzónak választania kell az igaz érzelmek nélküli jólét és a nélkülözésekkel teli szerelem között. A művésznő elismerésre méltóan ábrázolja azt a hosszan tartó vívódást, ami után Lujza nem az utóbbi lehetőség mellett dönt. A folyton pampogó, pufogó, mindig panaszkodó, elfuserált élete miatt másokat hibáztató Mischt Schruff Milán remekül alakítja. Karakteréből azt a fajta folyton elégedetlen kisembert emeli ki, aki nem tud ötről a hatra jutni, nem képes értékelni mindazt, – főképp Lujzát – amije van. Szabó Kimmel Tamás tökéletesen játssza el a tehetős csábító, a sarmőr Casella kétes alakját, aki úgy tűnik, hogy középiskolai, ’ki tud a másikkal jobban kitolni’ torzsalkodásaik egyik utóepizódjaként, csak úgy, sportból nyúlja le gimis osztálytársa, Misch nőjét. Ullmann Mónika Elvirája olyan, amilyennek a hiába epekedő vénkisasszonyoknak lenniük kell, semmit sem tesz, hogy felhívja magára imádatának tárgyát, csak sóhajtozik. László Lili kifogástalanul hozza a hebrencs Cibulkát. Vadász Gábor igencsak humorosan kelti életre Balla urat, aki megpróbálja a lehetetlent, azaz egyensúlyozni szeretne a küzdő felek között. A rezignált, idős, sokat tapasztalt kishivatalnok Mártont Kardos Róbert a figura megkívánta sima modorral viszi fel a színre. Dévényi Rita próbabábákkal teli látványterve illik a vígjáték hangulatához.

Benedek Miklós úgy rendezi a Riviérát, hogy nem sietve, hanem csigatempóban halad előre a cselekmény, ami időnként egy helyben állónak tűnik, de ez a lassúság eleve benne van a darabban, szerves része. Összességében nézve kellemes estét tölt el az, aki beül az előadásra, mert nem kell neki mindenféle mához szóló, kódolt üzeneteket megfejtenie, mert elég, ha hagyja magát sodorni a színpadon zajló eseményekkel, és azon is elmélázhat, vajon a két lehetőség, azaz a jómód és a tisztes szegénység közül melyikre szavaz az a hamvas ifjú hölgy. És amíg ezt latolgatja, addig elfeledkezik hétköznapi gondjairól-bajairól, és felszabadultan kacag.

Reklámok